Kitabı oku: «Hangyaboly», sayfa 7

10.

– Mit búsulsz, kenyeres? Ládd-é, mán a zanyácák temploma csücskirül is leszedték a gyászlobogót. Ide látni!

– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket: hogy szakadjon a fejükre az a klastrom!

Igen-igen elázott két úri ember üldögélt a Kispipa vendéglő egyik belső szobájában. Rövid zekét, lovaglónadrágot és bőrkamásnit viseltek; egyformán barna, szürkülő és rövidre nyírt hajuk, napégette, szikár, csontos arcuk volt, konta kis bajusszal; tömpe, kemény ujjú kezük, melyet gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd vármegyéből, az itteni híres marhavásárra; egész nap fázódtak és alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral, bankóval és cigánnyal; igazit – fehérszemély nélkül, konok kettesben, magyarán. Most két óra tájt éjfél után eltikkadtan hull ki a brácsás kezéből a vonó – a vendéglős jó kis csigerrel szolgálta ki hát a cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba a savanyú, hideg, szódavizes lét, és pörköltet zabáltak; így most csend volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték— és trágyaszag, hagymás-szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük, és a rendesnél is póribb, kocsisabb volt minden ritkás szavuk, ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb, majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és ékesebb parasztok voltak csak ezek a “nagysá’ss urak”.

– Mit ugatod itt messziről szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk baja, hadd el! – kacagott az első újra és vállára csapta tenyerét a hangos káromkodónak.

– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. – Mér zárják be hát akkor magokat a nyavajások? Mér nem jönnek ide, mind, ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat! Azt a…

Megint káromkodott, csúnyát, durvát, trágárt. A cigányok a túlsó asztalnál röhögve füleltek rá.

– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én kiér’ ungorkodol te most, hogy eszedbe jutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta, megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig vélem együtt… nanana; csak hagyjuk, pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni, egy kis ital elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy Sára, a beregi főispánlány. Nanana, ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az imént? Már péig hiába, az ott van most is hé, száz lépésre tülled aluszik most, vagy az olvasót mondja – ide látszik, ládd-i a zanyáca-zárda temploma. Még azt is tudom, hogy Adéla a neve; arrul híjja majd a Krisztus lakodalomba. Mer’ a mán csak a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci miatt. Mer’ azt magáhó valónak ítilte – hász’ eszes ember is vót, literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg “trágyabírónak” csúfolt Sára, amiér’ lóval bajmolsz, meg hogy kibuktál a szolgabíróságbul. Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám, hogy te megkéretted akkor mégeccer, hogy “no, hátha most?” – mikor Békássy cserbenhagyta az ellenzéki mandátumér’, a bolond – de bizon akkor se tudta elnyerni, még truccbul is inkább Jézus kellett neki.

Részeg volt, durva, gonosz, kíméletlen és buta. A másik felhorkant. Nekibolondult, még csúnyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.

– Nahát, a kutyaistenit neki; bemegyek én oda mingyár, osztán meglátom!

– Hova a fenébe mennél, te?

– Hová? Hát odaáltal a klastromba, háromszázötven szüzek közé! Oda, ahun Komoróczy Sárát megtanálom! Maj’ másképp beszél most véllem, ha meglát!

– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüvé! Jobb helyre!

– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának idejin; de még azt se hidd, hogy egészőtözetbe! Hanem… Úgy én, gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb! Fogadol velem? Na ugyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz pengőbe! Nem mersz, piszlicár fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára térgyepeltet az asszony otthun, mi, ha be nem számolsz?

– Engem? Dejsz’ azt ne mondja senki! Na megájj, az apádat… Hát most mingyár! Úgy, ahogy mondtad! De nem ám csak úgy beszagolni, vagy becsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj és odabe egy kicsit, hogy lássanak is; nem gilt másképpen. Ki lesz a tanú? Én is menjek?

– Te maradj csak itt, mer’ hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a prímás, kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig – megnézem, mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári? Olyan szép-e még? – Egyszóval, ha úgy be tudok menni a kapun, és öt percig benn leszek, enyim a száz pengő. Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé’k szót nem fogad, beütöm a pofáját!

– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! – kötölőzködött a másik.

– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem? Hónap különben az idevaló újságba is megolvashatod, hogy “mi történt az éjjel”. Jól van így? No gyerünk, gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami fiáker, a jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákert. Úgy csak nem mehetek végig az utcán még éccaka se; szeles márciusi idő van.

Szinte megjózanodott, céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és durva bolondságban. Most már leginkább a fogadás izgatta. Nem a száz forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtusa most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.

11.

A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé húzódva; a három cigánylegény lélegzetfojtva kuncogott benne. Sötét utazóbundás alak húzta meg a “Porta” csengőjét. Oldalt lapulva, némán várt.

– Ki az? – szólt belülről nemsokára egy fiatal női hang.

– Levélhordó. Express, kéremalássan. Express-távirat, a zárdának szól.

A vártás kapusnő némán és kötelességtudóan dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is, és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hűhóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.

Az utazóbunda lehullt, és kívülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a portafolyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az eszeveszett vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakában… A sóbálvánnyá meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját bevágta maga előtt, és szinte előrebukva, eszelősen besivított:

– Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!

Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyílott itt egymás mellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú tanító és dolgozó “fogadalmas” nénék lakóhelye. A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és kérdezősködtek. “Hol, merre?” “Ki látta?” “Hátha csak képzelődés, az istenért!” Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott lejjebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.

A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórus nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelíd, atyai szobrával. Itt haladt által e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be éppen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parazsát, és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszullett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett ruhában, nagy csodálkozó szemét rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit; és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.

– Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Úristen, és ti itt álltok – idefenn. A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki, és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő-háromfelé – így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprűzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel, világot mindenütt.

Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregjeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelöl, a deli, a hangos és erős dzsentrilány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.

– Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az “őrült”-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt! Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk, lesz-e még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!

Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő csúfos, minden érzésüket sértő sziluettje. Ám Adél azt nézte csak meg hirtelen: mi lehet jobb kezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben, és a perceket számlálgatta.

– Ah, most megcsípjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos harci diadallal – most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!

Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az Ápolda előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó meg teheneslegények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére.

– Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő, kötelekkel, hamar!…

És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kísértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a színes mécsvilág előtt – a némaság; a szűk folyosók; a falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban – a vérző, szelíd, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszületen. Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; de tántorogva és konokul megállt mégis a lámpa alatt; rámeredt az óralapra, és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre – vége? És most usgyi – ki innét, ahogy jött, minél előbb. Józan volt már, és rettentően, testileg szégyenkezett. A “porta” nyitva volt, és senki sem szaladt, hogy bezárja, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába – ők úgy látszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprímás készen tartotta már a prémes bundát.

Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.

A hangyaboly, melybe kívülről belerúgtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen, bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már, és azok, kik mélyen aludtak az emlékezetes öt perc alatt – most utólag felkászálódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószínűbbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé; valójában nehéz is volt másképpen elképzelni. Kissé távolabb, a “lurdi” folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. – Egy novicia reszketve elevenítette fel Jack, a hasmetsző régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is, ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel, némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva értően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. “Ach Jessus!” – “Um Gottes Willen!” – “Jessus-Maria-Joseph!” – hangzott minduntalan.

Már néhány perccel előbb Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és papucsos lábbal randevúztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva tűnt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos “szerelmesek” voltak, amint ezt hinni lehetett volna – nem, Király Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.

– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?

– Igen, kedves nővér! – hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.

– Ah, borzasztó, ugye? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!

– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuícióval és igen meglepődve. – Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Épp most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én épp kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.

– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén, Istenben!

Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.

Az imént, éppen mielőtt a kis Geralda rémült arccal megzavarta volt, csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hűvösségében, a falszobor előtt szerelmi hírt mondott neki, drága, édes hírt, ájulásig boldogító valóságot.

– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, no, nem is engem! Beléd van szeretve, no, csakúgy, mint te őbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az istenért! Szóval, nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ség-nek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?

– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!

– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csücsülsz a négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy “rideg legénylakás”-ban álmodik felőled, pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.

– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem egészen.

– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szívesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél előbb – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! Holnap tehát – igen, minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.

– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!

– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmúljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?

– Ó, jaj dehogy – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok, és rajtam van ez a gallér.

– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák meg papok is kiugrottak már.

– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő oly jó volt hozzám. Én azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának – a nagynéném megjelent neki álmában —, nem, azt nem is lehet!

– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végén még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet szegény anyám.

– Jaj, ne haragudj – te drága, jó, okos te!

– Persze – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítani!… Ej. Egyelőre menj aludni, és álmodni felőle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!

…És másnap reggel, mikor Szelényi papa a portafolyosó végén megállította Gross Helént, és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy “No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?” – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett, és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindentudása, mókás értesültsége, hogy a kis német lány (mert folyton az járt úgyis az eszében) hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik, szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.

12.

Mi történt az éjjel? – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s “szabadelvű” újság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor is rendesen elég kíméletlenül foglalkozott az apácazárda belső ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csínján akarta volna kezelni a dolgot, sok hipokrízissel szörnyülködött és botránkozott az “éretlen csíny” és a “casanovai léhaság” fölött. Ám a sorok közül kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az “ötletet” újnak, eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben, és hogy kamaszosan irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel, rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek feljelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a részleteket. (“Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját” – ennyit ismertek csupán be.) És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az ember.

Ám benn, a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyülködött a nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és vihogtak az iskolatermek padjain, a növendék hálókban és a világi szapulólányok teknői mellett. Néhány nap múlva Simonea, az egykori noviciátfőnök, összehívta a penzió társalgójába mind a jelvényes, fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni, és ügyében csakúgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk mögött mit szőnek, mit végeznek ellenük? Jobb még szemtől szembe!

– Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek – kezdte Simonea – azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz belőlünk, kedves testvérek: mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből? Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen újságírók, sötét lelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csúfondáros tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az “előkelő, magyar nemesleány, kitűnő földbirtokos családból való”, aki állítólag ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik velem egy időben jöttek messze hazájukból, és léptek a szerzetbe, az én kortársaim közül, tudom, hogy egynek sincs a világban múltja. De most nem erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet érdekében, követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel, szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jó hírén örök szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlevőket, hozzanak ily irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror Leona testvérünk szokott volt mindig mondani, és, úgy látszik, jobban szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk a kemény fékből saját magunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá egész lelkét, életét, és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak, mondja a Szentírás.

Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányadmagukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen ügyesen kijátssza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai érdekében.

– Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester! – integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom, és oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.

Ő beszélt aztán; óvatosan, diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem oka senki közülök személy szerint ennek a sajnálatos és véletlen skandalumnak, és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne, hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli kapuszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos Berchtolda maga mérsékelte híveit, és óvta valami túl heves kirohanástól; úgy látta, nem jó most elmérgesíteni a kedélyeket.

Végre megegyeztek néhány rendszabályban az új főasszony-választásig: megvonni a növendékektől a havonkénti kimenővasárnapot; megakadályozni barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hírhordás, zúgás-búgás ellen – e csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes szilenciumokat, és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne maradozzanak el, és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak az egész fiataloknak szól – mosolygott Simonea óvatosan Virginia felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.) Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott beregi földbirtokos ne találjon ki durva csínyeket, és ne kössön bolond fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek leginkább eszükbe jutott.

– Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! – ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései. Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.

– Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal, hinnünk kell, hogy a Jóisten velünk van!

– Igen, de ők is azt hiszik ám! – mondta akkor Virginia egészen halkan.

Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket. Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket a portaszobából, hová a papírkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is trécselhettek lopva az új épületben, mert az iskolanővérek csak tessék-lássék ellenőrizték az új szabályok megtartását; de a régi házban s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen vele. Az Öreg éjszakánként fenn bagolykodott, és többször is végigjárta a hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden kísérletet, mely szemet hunyásra akarta bírni. A távolság tehát még nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az egyes épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra szítódtak ezáltal. Egy-egy noviciafátyol vagy kerek abbégallér látása messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt, mikor még nem “fertőzte meg” a kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a prózai, nyegle, világias és “egyszerűen barátkozós”; melyről voltaképp nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra.

Édes, most ritkábban írhatok egy ideig – írta Erzsi (a kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) —, most úgy tartanak minket itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak, vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle “tan”-nak; no meg ezt a kis Helént is (tudja azt a kis német balgaszüzet) szeretném férjhez adni addig. Bizony, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a Dunaparti korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egy valaki nagy beszédét tartja. Kedden ugye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről értesülök; a leveleink hű közvetítőjét maga, drága, meg fogja lepni húsvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az újságot is; ha mást nem, a “képviselőház” című rovatot kivágva: tudná csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig elolvasom.) Ó, tudja, ugye, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell engem helyeztetnie; vidéken úgysem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a Tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam; “Ha majd független leszek, kenyérkereső ember és a magam ura, csak akkor lehetek egészen magam felelős a tetteimért; a magam bírója és egyetlen fóruma.” Csakhogy ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független, és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy abban képzel el (maga igazán drága-kedves), azt mégiscsak az anyámnak kell még megcsináltatnia, szegénykének. (Igen, csakis így akarom, másképp nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek ugye, és dolgozom; higgye el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen komolykákat még nem írtam, ugye? Szóval: nem kell sietni, és nincs miért sietni: tudja, hogy mondta az a dörmögő hangú vasúti portás a télen, mikor együtt utaztunk, és azt hittük, lekéstük a vonatot: Van még idő! bizony, drága, és magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok, és csak egy csonka gyertyafény világít; igen rossz subickszag is van; mert ez afféle “kammerli” ahol a kandidátnők rezervacipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna, hát… higgye el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik) otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak, és elmentem, kihúzattam egy csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak magához is a megbeszélt találkára; mert ő gyanút fogott és haragudott, a drága, de én nem akartam, hogy maga várjon, és rossz legyen magának. Szóval, még mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!

Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gúnyájú nőneműek közt volna az érintkezés meg “vétkes nyájaskodás” annyira tiltott és megvigyázott, mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó árgus szemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika mindig kinn várta mostanában Fóth tisztelendőt, a hittanóra előtt az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be aztán, és oly kipirulva. Az osztályközvélemény már megszokta és legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a világban flörtnek hívnák az ilyet. No, az meg éppen fel sem tűnt Király Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: