Kitabı oku: «Színek és évek», sayfa 15

Csendesen ültünk az ablaknál, azt hittük, alszik. Anyámtól tudtam, hogy napok óta ilyen hallgatag már, azelőtt mindent elmondott, elrendezett, és sokszor ismételte utolsó akaratát. Hogy fakoporsót akar, hadd vegye át hamarább testét a csendes enyészet, a föld; de mégis óhajtja, hogy a telegdi református pap mondja felette a búcsúztatót, régi tanulócimborája, társa a külföldi egyetemeken. És hogy ne legyen a sírján koszorú, se virág, ne állítsanak fölébe márványjelet; haza, a családi kriptába meg éppenséggel ne vigyék. Szinte kedvtelve foglalkozott ezekkel; egyéb már nemigen érdekelte a világon. Négy esztendeje nézi ugyanazokat a plafoncirádákat, és az összes filozófiát, minden nagyszerű emberi gondolatot végigolvasott és végigélt azalatt.

Egyszer kinyújtotta viaszfehér kezét; láttuk, hogy tétován lebeg, mint a kísértetmadár a homályban, keresőn a dohányzóasztalka felett. Mama halkan odament hozzá, meggyújtott egy cigarettát, kezébe adta, és az ágy fejéhez ült szótlan. Láttam, hogy küszködve fel-felparázslik a tört szemű, kicsi tűzfény a mind sűrűbb szürkületben… “Gyújts rá te is, lelkem!” – hallatszott akkor a szomorú, halk és megadó gyöngédségű nyöszörgés. Most már ketten dohányoztak, de láttam, hogy anyám csak színből és erősen odafigyel a betegágyra.

A párna, a takaró álmodó, lágy fehérséggel vált ki a szoba estjéből, mint egy különös felhő. És nagy csend volt.

Aztán anyám egyszer felállt, hozzálépett, és keze szelíden, puhán simult el az arcán, szemén. Pillanatokig maradt így, majd megfordult, és lassan felém jött az ablakig: “Már hideg!” – mondta súgva, lehajtotta a fejét, és láttam, hogy a szeméből már régóta peregnek a könnyek. Lecsüngő kezében a félig szívott cigarettacsutkát tartotta, amit a dermedő ujjak közül kivett. Nagyon vigyázva, gondosan tette be egy kicsi íróasztalfiókba, hogy majd őrizgesse becses, bús emlékül egész életében.

Kívánsága szerint temették; sokan kikísérték a városbeli ismerősök közül, és csendes könnyek hullottak a koporsónál. Hisz mindnyájan olyan rég megszoktuk, hogy Telekdy Péter nincsen. Nem volt már fiatal, a volt hivataltársai szinte feledték a nyugdíjazása óta; mamáról mindenki tudta, hogy a kis évjáradékkal biztosítva van az éhenhalás ellen. Dicsérték hűségét, türelmét, szívből kívántak neki egy kis nyugodt pihenést, megkönnyebbülést mármost. “Így sort vesz rajtunk – mormogta maga elé este Dénes, reszketeg ujjal tömködve a pipáját. – Már sokan elmentek. Ott már békében vannak! Hiába!… Be kell azt várni szépen, eljön, ahogy kirendelődött!…”

De ő még jóízűen szortyogtatta a csibukját, élvezte, nyelvével csettingetve a kellemes asztali borokat; ha kis perköltség, italmérésengedély-ügy fejében hozzájutott egy-egy hordócskához, ünnepi kedvvel éldelte, a lámpa elé emelgetve a poharat, hogy átnézegessen arányló színén; és néha bámultam a pecsenye— meg főtt tészta-porciókon, amit vacsorára behomlított. Szinte beteges már ez a farkasétvágy! – gondoltam, elnézegetve kékesvörös arcát, duzzadó vastag nyakát… Ha megint szűkölködőbb hetek jöttek, hogy alig adhatott konyháravalót: egyszer csak nem jött haza estére; megint ott maradt. “Vajon kinél potyázik; hisz egy fél forintja sincs!” – gondoltam fásultan.

És egy ilyen nap reggelén egyszer csak cigánybandaszót hallok az utcaajtónk előtt. “Ó, az isten verje meg a dolgát, hát még mit nem!” – fakadtam ki mérgesen, és sebbel-lobbal indultam, hogy szétkergetem őket. Fényes reggel volt, a szolgáló már elindult, hogy húst hozzon hitelben; én takarítóruhában, rongyos vászonkötő előttem, poros szürke kendőbe kötve a fejem. “Anyukám, ki ne menj úgy!” – kiabált vissza Marcsi az ablakból, ahogy kilesett. De már nem hallottam, mit mond. Ahogy kilépek, rázendíti a fiatalabbik Bankó az én régi-régi nótám:

Kékeres a szőlőlevél!…

amit az apjával húzattam hajdanában. – Sok boldog névnapreggeleket! – rikkant bele az egyik kontrás, és megcifrázza. Uram Jézus, kinek jutott eszébe, hogy ma nevem napja van? Megbolondult ez a Dénes?

Mióta felcseperedtem!…

– dúdol mögöttük valami ismerősnek rémlő, kellemes, rekedtes férfihang. Oldalt a kapubálványnak támaszkodva, az uram mellett ott állt Tabódy Endre…

Volt tíz esztendeje is, hogy utolszor láttam; akkor is futólag, megyegyűlés napján, vagy a kis sárga bricskáján gunnyasztva, ha elrobogott mellettem az utcán; így szemtől szembe tán azóta se álltam vele; haj, ki tudja, mióta! Most rám emeli vérrel futott, italtól mámoros szemét, a kezemért nyúl, és csókolja (jaj, érdes a tenyerem, gondozatlan a körmöm!) – és danolja borízű, rekedtes, kedves hangján a régi-régi nótám:

Mióta felcseperedtem!…

mindig az asszonyt szerettem!

Mennyi ránc van a barna arcán, mennyi barázda… milyen borostás, tüskés az álla… megritkult a foga!…

A három leány künt van egyszeriben, körülfogják, betessékelik őket. A banda utánuk. Nosza, tetszik az ügy az én kis gonosz fehércselédeimnek; nóta, muzsika és az anyu régi udvarlója, ez lesz a jó világ! Marcsi terít, terít a tornác előtt, a két akácfa alatt. Hát Zsuzska, mit nem csinál, borért szalajtja a leányt, és látom, hogy pénz fejébe valami papirosba csavartat surrant bele a piaci kosárba. Hát nem a kis kék kövű gyűrűjét küldi át a zálogoshoz?… Klári kicsit affektálni szokott a cigánymuzsika miatt, hogy nem állhatja, de most ő is nekicsábul, főzi a feketekávét a boros embereknek a nyitott konyhán. Beszaladtam valamit magamra kapkodni, meg egy kis régi rizspormaradékot leltem a tükörfiókban egy skatulya fenekén. Mire kijöttem, már ott ittak a friss őszies reggelben a sárguló akácok alatt. A lányok is közénk ültek, én is odatartottam a poharam Dénesnek, hogy töltsön belé, és koccintottam Tabódyval.

– Asszonyom, asszonyom! – mondogatta italos melankóliával, és lelkes-szomorúan nézett a szemembe, két öklére támasztva az arcát. – Igaz-e ez, mondja? Mink vagyunk-e most ketten itt, egymással szemközt?

– Vagy tán az nem volt igaz, Endre, hogy valaha láttuk egymást, így legalább sohase, ilyen… nagy, reggeli világításnál.

– Lássa… mond valamit! Hm, Magda! Furcsa is ez! Pedig tán ez lett volna az igazi.

– Isten őrizz!

– Ki tudhatná azt, Magda?

Dénes a boros üveg után nyúlt, és bizonytalan kezével mellécsordított az Endre poharának. – Na, csak hadd évődjenek a fiatalok… igaz-e Marcsi, Zsuzska? Ne háborgassátok most anyátokat! – És kedélyeskedő, jóízű, alattomos kujonmosolygás terjedt szét a piros, csattanós-fényes képén.

– Könnyű neked mégis, hékás! – hangoskodott felé a vendég. – Hiszen megvénültünk mind, ez szent igaz, de te itt ülsz a három szép, jó gyereked között. Ebből, ládd-e, nem jutott ki nekem! Mióta két esztendeje elholt szegény asszony mellőlem, úgy élek, istenszámába, mint a vad a pusztán. Micsoda “terülj, asztalom” van itt, milyen kedves, otthonos háztájék!… Hej, ebben csak a régi maga, Magda. Szép, tiszta, kellemetes minden körülötte; udvar, kert, tornác. Csak ahogy azok az ócska vadásztrófeák el vannak rendezve a tornácajtó felett a falon, ahogy ez a leanderkád zöldre, ez a kertilóca meg pirosra van mázolva. Még a virág is szebben virít, mint máshol!… Hej, micsoda egy asszony! Nincs párja, igaz-e, pajtás! Te, ha még ezt se tudod megbecsülni, ha egy szavad is lehet rá…

– Nanana! Hát iszen csak elvagyunk jóba-rosszba! – bólingatott Dénes, és ebben a percben tán így is érezte.

– Ilyen asszony mellett töltötted el az életed javát! – késztette bele magát a mámor felhangoltságával Endre a búbánatos lelkesedésbe. És ilyen három szép jószág, uramisten – a legkisebb is anyányi már! De ez, ez a középső leginkább az anyja… a fehér cigányképével! Haj, istenem! Na, igyál, Dini!

Klárika valami meleg takarót hozott ki az apja köszvényes térdére.

– Jó lenne összébb húzni a vállán azt a köpönyeget, Endre! Hűvös már a reggel! – mondtam csendesen, és én is szorosabbra fogtam a berlinerkendőm. Akkor összenéztünk jól, szépen és csendesen bólintva ingattuk fejünket, mint akik egyet gondoltak, mindent értenek már… de hát nem érdemes keseregni semmin.

Valamikor – tűnődtem magamban – az öregségre gondoltunk, ahogy elváltunk. Hogy csak maradjon így, hogy kincsünk lehessen majd az emlékezet, hogy szépen gondolhassunk majd az egészre vissza. Hát most… itt az emlékezés, itt a szép pillanat; egymásra nézünk a régi szemekkel e két barázdált arcból. És hát… semmi! Érdemes volt ezért vajon?…

A cigányok jóllaktak a korhelylevesből, magukba öntötték a forró feketét, és újult erővel gyürkőztek neki. Tabódy velük zümmögte, és a hangja, a régi, rekedtes, rezgő-meleg férfihang, egyszer csak a lelkembe hasított valami drága, sírhatnámos, elmúlt érzéssel, amilyen csak egyszer volt mégis… Egy percre az arcomra takartam a két kezem, és csak hallgattam, mint valamikor egy bálon, egy áttáncolt, bolond, rózsaszínű éjszaka után.

Kékeres a szőlőlevél,

A szép asszony szép lyányt nevel!…

– Hej, Zsuzsika, szép cseresznyefavirág, bimbó, csudálkozás, minden jó illat!… Fordítsa erre a szép kis boszorkányszemét… így, lássa; ne sajnálja egy öregembertől!

Felemeltem a fejem, és elnevettem magam. Ó, vén bolondja!

– Miért kacag rajtam, asszonyom! Azt hiszi, nem magának vallok szerelmet, ha ezt a szép fiatal gyümölcsét körüláhítom ilyen létániás imádságszókkal? Nem teszek én kárt benne, ne féljen! A maga két rontásos szeme néz ki abból a hamvas virágarcból, magát tükrözi… nem, a hetvenhetedik nagyanyjuk nézése, szédítése, ölelése, tiltása, magakelletése, kegyetlensége, mind-mind benne villámlik abban a két boszorkánytükörben. Olyan a szemük, mint valami mély-mély kút, a világ közepéig leér…

– Hát csak nézzed, Zsuzska fiam, hadd beszéljen még! Nótába fog, megérjük bizony!

– Magda, bizony elment az idő, elhajítódtunk egymástól. Vagy csak úgy véletlenül… miért is?… Úgy látszik, hogy azt sem éreztük nagyon fontosnak. És tudja-e, ne nevessen, nem is az a legfőbb, Magda! Lássa, sokszor volt, mikor nem is gondoltam rá, hogy behunytam a szemem, és egész váratlanul a maga két szemét láttam elevenen. Vagy nem is ez… hanem ha ez a szó jutott eszembe “asszony, nő, nő”, én mindig, öntudatlanul is magát értettem alatta. Mi ehhez képest az, hogy nem magával voltam egy fedél alatt huszonöt esztendeig? Az élet, egy élet nem olyan nagy dolog, de valahol egyszer vagy többször mi nagyon együtt lehettünk már. Valahány nagyanyjuk minden ölelése benne igéz a lánya két szemében.

– Szép vers ez mind, Endre! De jól teszi, hogy mondja. Ez szép, ez jó! Az élet csakugyan nem nagy dolog, mert egy a vége. Akárhogy lett volna dolgunk, sokkal jobban aligha esik a megvénülés. Isten ments, hogy mi együtt éltünk volna!… De amit így az ember mondhat egymásnak, lássa, már tudom, hogy ez a legtöbb. A legnagyobb emberi ajándék, a szó, a szó!

Felálltam, hogy a házidolgok után nézzek, és a jó konyhatűz melegére vágytam, mert csípős volt a reggel kinn, nyirkos a fű, és talpalatlan a cipőm. Bolond, nagy csárdások frisse hajrázott már, amikor megint kimentem. A nap is felsütött, nekimelegedett. Valahonnét előkerült a két volt diáktanító is: már Pestre beiratkozott fiatal tanárjelöltek, és járták a táncot a fiatalok, taposva a kert dércsípte gyepét a lábuk alatt. Láttam, hogy rendes, szorgalmas népek mennek az utcán, hivatalba, piacra, bebámulnak a rácskerítésen, és megcsóválják a fejüket. A helyi lapban folyton hirdetve volt valami árverés ellenünk; István nagybátyám színleg megvette, és igénypörölte folyton a kis limlomunkat, a boltos mindenkinek elmondta, hogy tartozunk.

– Sebaj, Dénes! Mit is mondott a kabai asszony? Igyál! Ládd, én is iszom! Vedd el hát, Bankó, mit nézel? Az apád nagyobb bankót is zsebre rakott… Hej, ki tudja, meddig?… Azt mondják, Magda, hogy az édesanyja megátkozta Telegdet, mikor kimentek belőle, megátkozta, hogy soha egy gazdája se maradhasson benne holtig, hogy mind tönkremenjen. Na, ha igaz, rajtam betelik nemsokára; végit járom. Baj is az! Majd behoztok ide a megyéhez valaminek. Nincs kiér szánni-bánni. Igyunk, azt a… mindenségit.

Megint felálltam, hogy bemegyek. Igen, féltem, hogy valami szavával el találja rontani ezt a szép, csendes, halottsirató hangulatomat. “Majd aztán, ha malacságokat kezdenek beszélni, akkor bejertek!” – figyelmeztettem Marcsit, a legkomolyabbat.

Súlyos, borús délután jött. A lányok visszaesett kedvvel ültek a könyveiken. Dénes az ebédlődíványon feküdt kikelt arccal, szétnyitott, nedves szájjal, mély horkolásban.

Oly szokatlan kedvben voltam, csak jöttem-mentem rakosgatva, előszedtem meg abbahagytam a foltoznivalót; mintha valaminek következnie kellene rám ma még. És dél óta senkivel, még a szolgálóval se veszekedtem. Mi van velem, én vén bolond!

Sűrűn szürke este hullt le korán, a kis szoba a barna ripszgarnitúrával, az olcsó vázákkal és szövöttes terítőkkel mély, vaksi árnyékba esett; varrni jó ideje nem láttam már. Egyszer csak felálltam, odamentem a zongorához. Szegény, vén szerszám, rám vicsorította sárgás fogsorát. És félve, lopva, szégyellősen végigbillegtem rajta munkától gémberedett, elszokott, durva ujjaimmal. Milyen nehezen ment! Évek óta nem játszottam. De mégis, valami csak lesz, valami eszembe jut lám. Egy ismerős ária, egy különös, méla lengyel táncdarab, valaha játszottam ezt. Mikor is?… Ó, emlékszem, Horváth Dénes hozta nekem azt a kottát, mikor eleinte járni kezdett a házunkhoz; és ő tanított, hogy helyesen játsszam. Akkor buzgón tanultam, tetszeni akartam vele. És lám, csakugyan tudom is még!… (Hallottam féleszmélettel, hogy lassan betotyog a szobába, kiment-e, vagy a díványra ült mögém?) Hallga, tudom a kis lengyel dalt még, itt ez gikszer, újra így, ez az igazi. Finom, lágy, kedves, mint egy kályha langyos melege, mintha valami reszketős, régi muzsikáló óra cinegné játszi, bús nagyanyás kecsességgel hajporos fejek, selyemcsokros bokák menüettjét; ó, valaha a grószi öreg szekrényében a kotillionordókon láttam ilyen képet… Tiralla!

Egyszer visszanéztem. Csakugyan a díványsarokban ült mögöttem, a szemén tartotta a zsebkendőjét, és halkan, de zokogva sírt… Ó, istenem. Sír… Mi van vele? Hát érezni tudja ez még az ilyeneket, vagy akármit, az élete nyomorúságát? Vagy csak az ital, az öregség, az esettség vizesíti el a szemét?… Szegény!… Talán most oda kellene menni hozzá, végigsimítani a fejét, a kezét… Az ám! Hogy holnap, vagy még ma gyilkos, kegyetlen gúnnyal hánytorgassuk, emlegessük fel egymásnak az elérzékenyülést!… Nem, mi már nem közeledhetünk szavakon át. Ezt a bolond, szép percet megéreztük, együtt voltunk benne, bezárjuk, elszigeteljük; és holnap, vagy még ma tovább veszekszünk… Mit is szólnának a gyerekeink, ha mi csudaképp most megpróbálnók az egyetértést. Már így szoktuk meg; ebből már nincs kiút.

Mi két szegény, szerencsétlen ember!

24

Egyszer csak eltűnt mellőlünk minden, ami még áthidaló, egyensúlyozó lehetett, az együttélésünk ürügye és értelme; amiről évtizedeken át hittük, hogy az egyetlen összetartó közöttünk. De akkor már annyira mindegyek voltunk egymásnak, hogy bízvást együtt is maradhattunk. Azelőtt sokszor vagdostuk oda: “Hát váljon!” “Hát menjen!”… Most már szóba se került ez, és általában oly kevés szót váltottunk egymással. De a sok megszokott rossz természetünkké vált; már elképzelni sem tudtuk volna magunkat más életben.

Dénes különben sem volt már az, akivel komoly dolgokról beszélni érdemes lett volna. Napról napra esett, szemmel láthatólag. Már sokszor ült üvegesen elmeredő szemekkel, és nyitva felejtett ajkai közül kiesett a csutora. Én, hogy mindennap láttam, még nem is figyeltem úgy meg ezt a rohamos lehanyatlást, de ha mások, idegenek jöttek, megütődve és fejcsóválgatva mondták: “Hm, veszendőben van ez!” “Az életrugó lazul, már zökkenik, meg-megáll, és összezavarodik a gép!” – magyarázgatta elmélyedve Jakobi bácsi, az ősz fejű, csitító beszédű, kedves kis öreg doktor. Már nemigen gyógyított, csak eljárt mindenüvé, és elmélkedett a betegségeken.

Én pedig néztem ezt az emberi roncsot magam előtt, és egy régóta fészkelődő gond hatalmasodott el rajtam; a magam életének, igen, ez tán nevetség, a jövendőmnek gondja. Megint özvegyen maradni, újra kezdeni a régi, szörnyű emlékű, sikertelen élethajszát, magamért, a mindennapi kenyeremért? Nem igazi vakrémület nyilalt belém erre, rögeszmém; állandó, idegfeszítő kényszergondolatom lett ez. Majdnem két évtizednyi volt a távolság már attól az időtől; a megélhetés azóta csak nehezebb lett, én pedig holtrafáradt, elcsigázott. Mit csinálhatnék? A gyerekek még oly sokára állhatnak a maguk lábán, ha ingyenhellyel, ösztöndíjjal tűrhetően el vannak is látva; de később is, rájuk szorulni?… Vagy rokonokra? Úgy szétesett, elmállott a mi családunkból az a régi, híres összetartás (vagy hogy minden család így van, a kor hozza ezt magával?) – már néhány hónapi vendéglátásra se igen számíthatnék sehol?

Az anyám Telekdy halála után nemsokára Pestre költözött. István nagybátyámék mentek fel előbb, nyugdíjasul, csendesen, és előbb eladták itt Berét. Hisz igaz, hogy a sok gyereket jobban, olcsóbban lehet ott fenn nevelni. Ágnest vonzhatta Melanie is, akit nem is barátsággal, hanem rajongó áhítattal vett körül. De Berét, a földet kiengedni a talpuk alól, azt az alapot, amiért szegény grószi egy életen át küzdött verítékkel, munkával, fondorkodó okossággal! Hisz nem lehetett oly sok adósságuk, bár egy időben csakugyan nagy lábon éltek itt, és városszerte híre volt, hogy Ágnes Karlsbadba ment Melanieval, és hálókocsiban aludtak, étkezőkocsiban ettek az úton. Itt, a bőség hazájában, a dúskáló jólét tradíciói közt nevelt család körében hallatlan volt a fényűzésnek ez a formája… De lehetetlen, hogy Berét ne tudták volna megtartani emellett is, ha nagyon akarják. “Hidd el, nem sajnálom, mondta Ágnes a búcsúzáskor, egy jó emlékem se köt hozzá. Csak gond, vesződség; minden tavaszkor kivonulás az egész siserahaddal a trágyaszagú, fülledt és poros faluba, őrült sok munkával, hajszolódással vegyes tengődésbe. Pár hétig takarítani, meszeltetni, rendezkedni, befőzni, aszalni télre, ha vendég volt, csupa gond és utánajárás, de ha nem dolgozott az ember, az egyhangúság ölte és butította. Szegény anyósom életében folyton elnyomva éltem, gyereket szültem évről évre; később, hogy felszabadult kicsit az életem, nekem is volt egy kis virágzóbb korom, igaz, egy kis öltözködés, bogárzás, bolondéria; nekem később, mint neked, Magda, de minden asszonynak kijut egyszer belőle; hát én bizony a várost szerettem aztán; embereket, életet körültem, és az egész Bere, a kinn nyaralás és falusi idill csak terhemre volt bizony!” Ennyi az egész! És így érez, én látom, sok más is a családunkban, a Hiripy gyerekek is, hallom, megosztoztak az apjuk halála után; nem kötötte már ezeket semmi ahhoz a darab földhöz, ahol felnőttek, vagy amiért az apáik verejtékeztek, csaltak meg pörösködtek élethosszig tartó szenvedéllyel néha. Ezek mind városba vágytak, fel Pestre, zajos utcákba, színházakba, munkátlan háztartásba; lebzselő, olcsó, könnyű koplaló életbe. Még a mama is, lám az öreg fejével, milyen vígan beletalálja magát.

Hidd el – írja egyik levelében —, ez a legnagyszerűbb hely! Az egész ország népe felhúzódik ide, lassan családonként. Aki nyer a lottérián, idejön fényesen elkölteni, aki lekoldusodik, idejön nyomorogni, aki sikkasztott vagy megesett, idejön elrejtőzni. Aki eszével, szépségével, huncutságával vagy akármilyen kis tudományával kereskedni akar, ide kell jönni neki. Itt megélnek virágcsinálásból, újságárulásból, versírásból, férficsábításból; el nem gondolhatod, hogy mi mindenből. Ezzel a kis havi negyven forintommal – Isten áldja meg a szegény anyám eszit haló porában is – egészen jól megvagyok itt, elhidd azt. Kis hónapos szobám van egy családnál, nagyon jó (csak ez a féreg ne volna itt annyi, verje isten), és nappal alig vagyok otthon. Hol egyik rokonnál, hol a másiknál elidőzöm, csak arra ügyelek, hogy ne egyek egynél se, mert az biz számba jön. Ki-kiülünk a ligetbe a kocsikorzót nézni; fiam, itt az ember szeme lakik jól; odalent meg még mindig sokat törődnek a gyomorral. Vasárnap kávéházba megyünk. Ezt se álmodja vidéki asszony, hogy el merjen menni, mint valami kaszinóba, asszonybarátaival egy kávéra, és harminc krajcárért sok habot, divatújságot, villanylámpát, jó meleget kap, három pincér szaladoz körülötte, és üvegablakon nézheti az utcát, ahol folyton-folyton jön-megy a sok ember, és kétszer se látod ugyanazt. Milyen érdekes kis regényeket lehet itt megfigyelni! Hát még mikor az ember otthoni ismerőst lát: megörül, meghálálkodik, kérdi: “Mit csináltok idefenn, lelkem?” – “Itt lakunk már fél esztendeje!” És mindig több-több. Te, a minap elébem áll a kőrút kellős közepén egy hórihorgas, őszes, rongyos ember, a hóna alatt csomó újság: rám néz, elkacagja magát nagy örömmel, aztán ilyen rigmust mond:

 
Zimán Klári, aranyrózsa,
Fényes orcád hervadóba;
Tündöklésed hébe-hóba,
Elfizetted sors-adóba.
 
 
De meglátszik rosszba, jóba,
Hogy te rólad szól a nóta,
Én is érted, – most tudj róla,
Juhászkutya lettem vóna!
 

Képzeld csak, ki volt ez a vén bolond; hát Jánoska, a Széchy valahai inasa, aki a sok kaméliacsokrot hordta nekem ezelőtt vagy harminc esztendővel. Az öreg itt újságárus, szocialista meg népköltő, Hazaffy János. Ilyen rigmusokból él; ezt mindjárt fel is írta nekem, markomba nyomta. Az utolsó öt forintomból adtam oda egyet, de úgy, mintha még sok vóna. Hát nézd el, rám ismert!… Ti mit csináltok?… Hogy van a Dini egészsége? Marcsi meg Zsuzska járt itt tegnap, mondják, hogy rosszul. Te, csak az a nagy sor, hogy annak már tíz esztendeje van a megyénél, hát penzionálhatják, ha nem tud már dolgozni. Mint az én Péteremet. Csakhogy akkor az asszony nem kap utána semmit, neked pedig nincs, mint nekem, ez a kicsi biztos. Mit csinálsz akkor, fiam? Csak imádkozz, hogy ha már az Isten csakugyan el akarja venni, hát inkább… bár ilyet vétek leírni, de imádságban ki lehet magyarázni. Hej, ha egyszer te is feljöhetnél, összeköltöznénk egy jó kis lakásban, vígan élnénk, két független özvegy! Megérdemel az asszony is egy kis pihenőt, ha – mint mink – két férjet kiszolgált. Hát jobb fordulást, ég veled, ölel anyád.

Utóirat. Fiam, te! Azt a hét zsák mindenféle limlom könyvet, a szegény Péter uram örökségit, amit otthagytam nálatok a padláson, add oda mégis a piaristák bibliotékájának. Két forintra mondták zsákját; az is valami! A boltos csak ötven krajcárt ígért, mert az pakolni venné. Ölellek!