Kitabı oku: «Színek és évek», sayfa 16
Anyád
Mama ilyen volt. Őt sehová, semmihez nem kötötte valami nagyon erős, széttéphetetlen szál, azért minden új helyzetbe könnyen és gyorsan beletalálta magát; a humoros, kedves modoráért, még mindig jó és úri megjelenéséért, közlékenységéért mindenütt hamar megszerették. Ó – gondoltam —, én már nem mennék sehova innét, új életet kezdeni, szokni, alkalmazkodni… nem nekem való az már. Öregebb vagyok én az anyámnál!… De mit kezdek majd a szegény maradék életemmel, hova fordulok, ha ez az ember addig húzza ilyen félholtan, amíg… Istenem, vétek, nagy vétek, hogy ettől kell rettegni, de hát ezen múlik minden. Még egyszer a magamrahagyatottságot, élettel küzdést, mások alá rendeltséget nem bírnám megpróbálni. Dénes mellett mégiscsak magam asszonya voltam a nyomorúságban is, és a házamban egyedül intéző és uralkodó. Ő ugyan semmibe sem avatkozott, szegény, soha. Most meg már mintha nem is lett volna; több mint fél éve hivatalba se járt, csak néha-néha; a karszékben ült, lecsüggedt fejjel, a pipa nem ízlett már mindig, az ételben sem válogatott, hanem a rossz, olcsó, vendéglőből hordatott kosztból habzsolva, dúlásig evett. Abból a havi hatvan forintból éltünk, ami a fizetéséből a letiltások és nyugdíj levonások után megmaradt.
De a házban csend volt, olyan, mint soha eddig életünkben. Se gyerek, se család, se veszekedés. Itt őriztem ezt az élőhalottat, és jártam-keltem körülte, főztem, mostam, takarítottam rá, de már nem a régi haragos, kínos szenvedéllyel, hanem valami új, szelíd, apácás megadással. Egy új ábránd kezdte betölteni az én összezilált, megzaklatott valómat: a vallás, a földöntúli reménység, valami holtra fáradt megtámaszkodás egy felsőbb, szelíd megbocsátó és részvétteli gondviseletben… Igen, ez is eljött!… Az asszonylétem átment a krízises esztendőkön, az idegességem is alábbhagyott, az emberek becsülését, részvétét is éreztem, látogattak, vigasztaltak, és mindez úgy meghatott, elérzékenyített. Már sokat gondolkoztam az életemen, és kezdtem így egészben látni, egy távolságból és mindent letompítva, összemosva kissé. Sok dolognak a jelentősége csak akkor formálódott ki bennem. És akkor ezt láttam: oly sokszor nem én magam éltem, igazítottam, cselekedtem; valami idegen, kiszámíthatatlan, felsőbb hatalom vitt, és egy titokzatos valaki akart, szándékolt valamit velem mindig, csakhogy erre az ember utólag jön rá. Miért nevezzük véletlennek, sorsnak, világrendnek… “Isten”, ez is csak szó, de legalább mindig ugyanazt jelenti. És az a fontos, hogy kaphatunk-e valamiből egy kis illúziót még, ha már egyébfajta álmok, izgalmak, jelentőségek elhagytak bennünket. Hogy a halál csak átmenet, álom; az élet nem jelentős, és mikor azt hisszük, hogy minden mögöttünk van, egyszerre megnyílik előttünk a jövő. Ismeretlen, határozatlan, de szép, mesés, finomult, végtelen: a mennyek országa. Feltámadni megifjult testtel, szenvedésben vezekelt, ártatlan, szűz, tökéletes lélekkel és viszontlátni, akiket szerettünk, akiket megbántottunk, akiket meg nem értettünk, vagy akik meggyötörtek; de csupa egységben, feloldottságban, értésben és szeretetben; és valahonnét magasról-messziről mosolyogva, szomorúan és megbocsátón nézni le elmúlt életünkre és a siralom völgyére. A Boldog Egyház megérkezettjeinek szent könnyek csillognak a szemükben a visszaemlékezésre…
Így, így beszélgette nekem néhány nagyon csendes, szép estén, az ő lelkes, halk szuggeráló hangján Rozverics páter, a piaristák híres, fiatal káplánja. Ez a pap meghódította akkor a hitnek az egész kisvárosi úri közönséget. Gyönyörű szónoklását szomjas szívvel hallgatták parfümös miséken az asszonyok; mivel a kegyúri, grófi család gyóntatója volt, a sikkhez tartozott őt fogadni, vele parádézni mindenütt; oltáregyleteket szervezett, aminek az agg grófnő, az én jótevőm lett védőasszonya, ott néha összegyűltek a város katolikus asszonyai, lányai, oltárpárnákat, szószéktakarókat hímeztek, és Rozverics felolvasott vagy beszélt nekik, legendákat Assisi Ferencről, Alexandriai Katalinról, egyiptomi Máriáról, aki hét révésznek adta oda ifjú szűzi testét, hogy átkelhessen a túlsó partra, ahol Jézus tanított. És Jézusról beszélt, ki a liliomok közt legeltet, és neve úgy terjedett el, mint drága kenetek, ki úgy láttatik, mint a hajnal; feljő, mint a nap, szép, mint a hold és rettenetes, mint a zászlós tábor… Emlékszem, hogy abban az időben lelkes, rohamos áhítat szállta meg ezt a várost, mely lám, még mindig a régi, ideges, romantikás, hevületes fészek volt; a beköltözött idegenek is rabul estek a hangulatnak, akkoriban katolikusoknak lenni: előkelőséget, társas szereplést, mindenben jelen voltságot jelentett, divat volt; és a protestáns asszonyok mindenből kimaradva, dúltak-fúltak maguk közt ezért.
És én, a lesüllyedt, elszegényedett, lejárt asszony, belejutottam abba az áramlatba, mely gyöngéd és szent testvériségbe kapcsolt a városom most szereplő nőivel, az egész társaságos élettel. Hihetetlen ez! Viseltes, egyetlen fekete ruhámmal, eldolgozott kezeimmel, szégyenletes, kihíresztelt szegénysorsommal bennfentes személy lettem: az oltáregylet egyik titkárnője.
Rozverics protezsált, ő vitt, lelkesített bele engem is, mint a többieket. A lányaim a piaristák gimnáziumában vizsgáztak, ismerte őket, a jó grófnő is tán figyelmeztette rám, felkeresett, vigasztalt, térített és meghódított. De éreztem, hogy nálam nem divathóbort ez, hanem belső, lelki szükség. “Az Úr hív!” – mondta a pap, és olyan magasztos, örvendetes, fölemelő volt ezt érezni. Az volt a szerencsém, hogy gyermekkoromban nem neveltek vallásosan; s a rítus minden szépsége, fantasztikuma, a szavakkal igézés titokzatossága, a hagyomány poézise s a dogma kristályos észfelettisége, mind, mind újan, meglepőn, kopottság és megszokás unalma nélkül jött rám, és friss ámulatba ejtette az én egyéb utakat járt, elfáradt lelkemet.
Aggodalmaim, rettegtető gondom közepett szabadulás és szépség volt nekem a hit. Jött némely csendes estéken egy összerántott ajkú, komoly, lelkes szemű, halovány, szent, ifjú szerzetes, ki minden világi tudományt, művészetet, irodalmat megismert, és nem vált meg a hittől, sőt fanatikusa volt. És önzetlenül, hivatásból, jézusi szeretetből foglalkozott velem, és fontos volt neki az, hogy én megtérjek és idvezüljek. Érthetetlen, csodás, magasztos és buzdító volt egész lénye előttem, mint a szenteknek egyezsége, a tökéletesülés útja, vagy az ellenségek szeretete. Kiszikkadt, elfakult lelkembe ideálok, költészetek és érzések jöttek, diadalmas harsonaszóval.
– A hit – mondta – bennünk van és nem a dolgok valódiságában. A hit a lélek állapota, a szív szándékos átengedése, alázat és odaadás. Ez a fontos. Ön elhiszi, hogy a föld gömbölyű, és a nap körül kering. Pedig ehhez a hithez nem kell kevesebb tekintélytisztelet és megnyugvás, és ennek elhivése semmi többet nem ajándékoz a léleknek, mintha az ellenkezőjét hinné el. De ha hitünk a hegyeket mozgatná is meg – mondja Szent Pál —, ha szeretetünk nincs, nem érünk semmit… Minek az aggódás az életgondokon, kenyéren, pozíción? Hát fontos mindez, ha lelki életünk független? Az első szent keresztény püspökök rabszolgák vagy kézmívesek voltak társadalmi helyzetükre nézve. Ki ruházza fel a mezők liliomát? Az alázat és igénytelenség sértetlenül átsegít a földi életen, a fölemelt tekintet megszabadít minden szorongástól. Nolite timere – alleluja!
Lehajtottam a fejem bólintva, csodálatos enyhültséggel; a sárga ernyős petróleumlámpa sercegett a csendben a ripszgarnitúrás szobában; odakinn a kis utcán puhán ütődtek a sietők léptei a vastag, friss hóban… Mennyi ilyesféle hangulatú, télies, meleg, meghitt estéje volt már életemnek! – gondoltam hirtelen…
A szomszéd szobából az alvó ember nehéz horkolása hallatszott.
Templomba jártam, gyóntam, áldoztam rendesen. Most nemrég, hogy itthon volt, beszélte Marcsi lányom, hogy most valami újfajta idegorvoslás van, amely kikérdezés, vallatás, beszéltetés által enyhít és gyógyít… Hát azt hiszem, az egyház ezt jóval előbb kitalálta, és olcsóbban, népszerűbben, tökéletesebben míveli. Odahajtottam fejem a gyónószék viola-bársony könyöklőjére, és áradón, egészen fenntartás nélkül öntöttem ki önmagam az életem: érzéseim, tetteim és zavaraim. És teljesen éreztem ezt: feloldozás, megkönnyebbülés, béke! Milyen okosan, finoman, komolyan ápolgatta, gyógyította a lelkemet az Isten e csodálatos szolgája. Úgy éreztem, hogy rá vagyok szorulva, mint egy orvosra, vezetőre, támaszra az úton. Hátrahajtott fejjel, félig hunyt szemekkel ültem a templom egy hátrább eső padjában, és néztem a tömjénködös félhomályt, a boltívek elnyúló, messzi árnyékait; a smaragd— és rubinszínű ablaküvegeken át a fénysávok pásztás, színes, mennyországias bűvöletét, ha szilánkba törtek a padló kockás mozaikján s a redős ruhájú szenteken. Vagy messze benn, álmatag, fehér csipkékben a nagy oltárt, a mély, fakóarany derengést, a lenge káprázatot. Rozverics járt-kelt ott; nyúlánk alakján, finom vállain az egyház álmatag színű köntösei, sárga és fehér; úgy világított, mint valami lágy fénypalástban, nesztelenül lépdelt, fordult, hajladozott, selymes hangja hipnotizálón zümmögte a változatlan, titokzatos, idegen igéket…
Egy ködös, februári reggel, ahogy kicsit zsibbadtan kiléptem a hótól fehér, profánul világos utcára, moarémantillás anyóka igyekszik előttem, sebbel-lobbal tipegve. De a régi, gyöngydíszes, viharvert kalapjára ráismertem. Beértem, ráköszöntem csendesen: Zimán Ilka volt.
– Jó reggelt, kedves egy lelkem! – nyújtja felém pamutkesztyűs kezét a molyette muffból. – Ó, Magdi, milyen régen láttalak… te, te asszony! Hát, ládd-é, a templomba járók mégiscsak találkoznak!
Bólintottam, és néztem fonnyadt, ezerráncú képét, csapzott, őszes haját, egész pongyola, kapkodó, sopánkodó és köhögős kis öreg valóját. Úristen, de összeesett ez! Hát így elmegy az idő?…
– Hogy vagytok, lelkem egy lyányom! Mi van avval a szegény, szerencsétlen emberrel?
– Nem ember az már, Ilka. Már nem is beszél jól, alig érti a szót. Éppen csak eszik meg lehel. Látogasd meg, tánti, ha érdekel.
– Minek tenném én azt, édes Magdám? Én még másféle voltára is emlékszek, minek látnám úgy! Neked ugyan kijutott, szegény asszony; ápolod, virrasztod; de ládd-é, meg kell szolgálni mindenért elébb vagy utóbb ezen a rongy világon! Ő szegény, sokat élt, sokat kóringyált mindenfelé, elrontotta magát a sokféle jóval, mikor még mi nem is ösmertük. Pedig még élhetett volna! Hatvanegy éves… nem a, hatvankettő! Még élhetett volna szépecskén, igaz-e? Na, áldjon meg az Isten, Magda! Mégis jólesik, látod, hogy egyszer a templomból jövet mink összetalálkoztunk.
Vérrel futott, fénytelen szeme vizenyősen úszott a könnyben, vörösre fújta az orrát, szipákolt, köhögött. És megszorítottuk egymás kezét még egyszer… egy télies reggelen a nagytemplomból jövet.
Még eltelt a tél… tavasz is… a nyár jött. “Egy-két hete van legfeljebb!” – mondja végre Jakobi. És valami nagy, súlyos kő esett le a szívemről, fellélegzettem (mégis jó hozzám az Isten), és egyszerre megint megnövekedett készséggel, szánalommal ápoltam és tisztogattam a tehetetlen, béna, szegény emberi tetemet. Hát mégiscsak nem penzionálták, tekintettel voltak rám… és most már elmegy szegény… és mégis őutána leszek ment az éhezéstől a kis hétszáz forint évi penziómmal. Istenem, hát itt a vég! Miért nem lehettünk mi jobbak egymáshoz? Valami engesztelő szó, búcsú, magyarázat, ha lehetne! De már nem beszél, nem is ért…
Egyéb is történt ezen a tavaszon: elkerült Rozverics, a szép szavú káplán. Hirtelen elhelyezték!… Én nem tudom, volt-e valami alapja annak a sok gonosz, ijedt, gyanúsító vagy pártfogó súgás-bugásnak, ami egy nővel hozta összefüggésbe ezt a gyors távozást, egy harmincéves, még mindig szép, tiszta arcú és komoly leánnyal, aki csak az áhítatnak és jótékonyságnak élt; az egylet másik titkárával. Hogy túl sokat ebédelt, vacsorázott náluk, hogy éjfelekig magyarázta naponta az üdvösség útját… hogy (uram bocsásd!) elkísérgette még az utcán is, végig az utcán. “Boltba, miért mentek ők együtt a rőfösboltba szegénygyerek-ruhát venni?” – tudakolta diadalmas gúnnyal a protestáns közvélemény, mely egyszerre felülkerekedett. “Két esztendeje bolondítja itt a várost, megmételyezi a régi egyetértést a felekezetek közt, hóbortossá teszi az asszonyokat, mert egytől egyig bele vannak szeretve, és a Krisztus urunk csak szívbéli kerítő itten!” Így szájaskodtak a Magyar utcában, de nyilván elsimult volna az egész, nyilván diadalmaskodott volna igazával egy tiszta életű ember; de ő nem küzdött, nem állt szembe, sietve áthelyezést kért, s a grófné, hogy le nem beszélhette, sajnálkozva, de elintézte ezt neki. Vajon igazán volt valami érzésbeli alapja, finom, légies, szent kezdete, félelme vagy küzdelme annak, amit piszkos szájjal, de maguk sem híve suttogott félig sejtetőn a mellőzöttek dúló-fúló tábora? Hisz emberek vagyunk! Tán nem lett volna szabad így feladnia a harcot, gyáván menekülni; de ki tudja, mi omlott össze, micsoda néma tragédia játszott e kemény, szigorú és harcos fiatal lélekben. De hogy elment, ez a bolond, ideges, lelkesülő és hirtelen, csúnyán, kajánul kiábránduló város egyszerre lerázta magáról mindazt, amit ő súlyos áhítatpalástul, kötelességterhül ráruházott csodálatos, szívekbe rezdülő szavával. “Mindnyája szerelmes volt bele!” – kacagták egyszerre a férfiak, a lutheránák s a szomszéd város társasága. És ezek megszégyellték, elhallgattak, utóbb maguk is a nevetőkhöz álltak, mint a gyáva tanítványsereg, ki elárulta jézust. Divat volt, hóbort, két unalmas szezon játszódása! Egyszerre a régi lett minden; cinikus beszédek, kétértelmű társalgás, szabadosság, jókedv, hangos együgyűsködés. Nem lehet így átalakítani, megfinomítni, kimélyítni ennyi idő alatt néhány száz lelket! Most néha sajnálkozva vagy kicsinylőn említik: szégyellik, hogy a hatása alá kerültek, szentesdit játszottak.
Énnálam másként volt a dolog. Akkor magam is riadva és megütődötten gondoltam el: hát valóban lehetséges-e, hogy ezzel érte el, hogy a férfiút éreztük zenés szavai és vaskemény, izzó akarata mögött? Lehet, igen… tán én magam is! Már régen-régen túl voltam azon a koron… de nem olyan egyszerű a dolog, nem függ az oly világosan a testiektől, és nem lehet az érzéseknek olyan merész szétválasztással neveket adni. Szerelmek – mosolyogtam néha szomorún —, és az én életem! Ki tudja, melyik volt igazibb, szándéktalanabb szerelmem, épp öntudatlan voltáért mindentől függetlenebb!… Meglehet, hogy én nem is ismertem életemben az igazi nagy szerelmet, a mindenekfelett valót! Szegény Rozverics!… Igen, mióta elment, az én lelki életem is szokottabb, szürkébb, földiesebb mederbe tért. De azért szép idő volt az!… Eljártam a templomba még (eljárok ma is, ennyi megmaradt), de a hitem nem volt többé eleven felhangoltság, emelkedett, lendülő, lázas állapot, leányaim hazajöttek valami szünidőre, beszéltek, megmagyaráztak egyet-mást; Marcsi könyveket küld mostanában is sokszor; sokat olvastam, és rájöttem, hogy a világ egyéb megfejtései érdekesebbek és százfélék, bár szomorún céltalan, de szent, emberi küzdés a tudomány. De a hit és rajongás szép volt. Tán kár, hogy meg nem őrizhettem holtig azt a hangulatot; de bizonnyal nem volt bennem elég képzelet és odaadás ehhez; nem gyökérzett mélyen bennem. De a halálom előtt – ezt biztosan érzem – el fogok hívatni egy papot, és meggyónok. Mert ott már nincs mit okoskodni!…
Szegény Dénes!… Mikor Képíró Zsuzsival, ki önként jött el segítségre, nagy nehezen felraktuk súlyos, már-már hidegedő testét a nyoszolyára (feljár, ha nem ágyban hal meg! – intett Zsuzsi asszony), egyet hördült, rám nézett erősen, az ő bamba és kifejezéstelen szemei valami hirtelen visszatért, felcsillanó értelmességével, mintha rám ismert volna; megragadta a kezem, és küszködve, reszketegül és sután erőlködött, hogy ajkához vegye… Csókolni akarta-e, vagy harapni tán, mi volt ez? A hűdött ember félállati, határozatlan, csonka mozdulata, szándéka. De én valami hirtelen, jeges vakrémülettel kaptam vissza a kezem teljes erőmből, a térdeim reszkettek, kifutottam a másik szobába. Már kísérteties idegenség, érthetetlenség volt az élő számára ez a halálra vált ember. Később megnyugodtam, de nem mentem az ágyhoz többé; csak az ajtóküszöbről néztem hunyt, dagadt szemét, leejtett állát, felfújt hasát a takaró alatt; szüntelenül betöltötte a lakást hetek óta már a beteg test szinte tűrhetetlen bűzeivel együtt.
Szép, szelíd őszi reggel volt az is. Csendesen elmerülve jöttem-mentem az enyhe napfényben: be-befordultam kicsit, leültem a ripszdíványomra a tisztaszobában, és imádkoztam pár miatyánkot ölembe hullt kézzel, majd nesztelen lépdelve végigjártam a téglás tornácot, összefogva magamon a piros berlinerkendőt; megterítettem magamnak egy kis reggeli kávéhoz csinosan, tisztán a lakkosra mázolt pici kerti asztalon, elnéztem messze a kékfehér levegőbe. “Hát ma beteljesül!” – gondoltam még, szelíd elcsillapodással. Hova megy, mi lesz vele? Van-e ő most, ebben a percben még? Hogy múlik el, hova jut az ember, mennyi néma titok! De mindez most olyan egyszerűnek, közelfekvőnek tetszett. Hisz nem ma fog meghalni, évek óta naponta hal el valami benne, ki tudja, milyen rég… születésünk óta haldoklunk tán. És hova lesznek a lehervadt virágok… pedig ők is élnek, virulnak, vannak! Felálltam, és lassan, szálanként szedegettem le a papsajtot, csűsibolyát, bazsalit, mályvavirágot, amennyi csak volt; bementem egy konyhakésért, és a leanderfákat is lefosztottam a még ép, rózsaszín virágaiktól ravataldísznek. Közben a rácskapuhoz kellett mennem sokszor, mert majd minden arramenő, ismerősök húsért járó cselédei, falusi tejesasszonyok, kofák, hivatalba menő urak beköszöntek, tudakozódtak a betegről… Mikor tizenegy tájban behívott Zsuzsi, már fel volt kötve az álla egy fehér szalvétával, és a két szemén két súlyos ezüstforint. Zsuzsi tette rá a magáéból, hogy szépen csukódjanak.
Három esztendő is eltelt azóta. Most itt ülök ebben a kicsi sváb házban, enyim az egyetlen utcai szoba, és benne a régi barna garnitúrám és sok régi, harmincesztendős, agyoncsiszolt limlom, ami végigkísért az életen. De itt vannak a leanderek is, még a grószi fáiról dugványozottak és néhány kicsi virágágy is, bazsali, piros mályva, papsajt. Harangszós, nyári délutánokon közöttük üldögélek, olvasgatok, jó kis kávékat csinálok magamnak, és megkínálok vele egy-egy jó bejárós asszonyt. De néha heteken át nem nyitja rám senki az ajtót.
A leányaim rendben vannak. Marcsi kitűnő tanár Pesten a leánygimnáziumban; a hajdani Lipi szenzál (ma gazdag, pesti háziúr) leánya, Szerén is az lett, együtt vannak. Már tanulókorukban kebelbarátnők voltak; akkor még elleneztem, de azóta ez a “Szinyéri Szeréna” híres költőnő lett. Szép, furcsa, szerelmes verseket ír. Mi mindent tud és merhet egy ilyen zsidó lány! – Zsuzsi lányom patikusnak ment (mert azt csak egy férfi mellett lehet? – csúfolódott a nagyobbik néha), és nemrég jegyezte el magát a főnökével egy nagyobb, vidéki városban. Marcsi ad neki kelengyét, engem is ő segítget leginkább, bár nemigen akarom, hiszen nekem elég itt az én kevesem. Klári is végzett, egyelőre jó zongoraleckékből él, de állás van ígérve neki egy pesti iskolánál. Marcsi azt hiszi, hogy szerelmes egy volt tanárjába, valami nagy művészbe. Baj is az! Ő ráér erre a fényűzésre, nem kell férjhez szaladnia a kenyérért… Hát így el vannak látva, jó ideje nincsen már szükségük énrám, a gondjaimra, szeretetemre. Néha írnak, de egyre ritkábban jönnek haza.
Szép, nagy csendesség van, tisztán hallik a harangszó, és én ölembe ejtett kézzel tudok egy helyben ülni, soká, egyedül, és eltűnődni – százféleképp fűzve, magyarázva, felújítva – a messzi, messzi élet dolgain.
1911
