Kitabı oku: «Színek és évek», sayfa 9
– Ó, hát nyugodjék meg! És ha jó újságot hozok, jobban fog bánni velem?
– Hát nem bánok jól? – kérdeztem hirtelen a kezébe téve a kezem. Forró és remegő lehetett ebben a percben – de más, új – asszonyos felindultság is reszketett tán ebben a mozdulatban. Akármilyen lassan és észrevétlen, de mégiscsak haladt és kifejlődött valahová ehhez az emberhez való érzésem, akit az utolsó fél esztendőben csaknem mindennap láttam, és a közelemben éreztem béketűrő, lágy és hódoló szerelmét. Bizonyos, hogy értéknek kezdtem érezni az utolsó hetek alatt. És hát idegen férfi volt és kellemes külsejű, minden társaságban elfogadott és kedvelt, és annyira kitüntetett engem.
– De igen, igen, nagyon jó maga hozzám, Magda! – mondta sokszor és hevesen csókolva kezet. – És én hálás vagyok már azért is, hogy maga van, hogy létezik. Igen, most megyek. Hozom a hírt.
Egy kicsit bizonytalanabbul jött felém újra fél tizenegy tájban; a homloka verejtékes volt a sietségtől. Pedig nem volt messze a megyeháza.
– Közfelkiáltás volt, azt hiszem, Jenő javára, bár ezt bajos így megítélni csakugyan! Jolsvay már csakugyan kihirdette, de Széchyék név szerinti szavazást kértek hirtelen. Előre készen tartották rá az ívet az aláírásokkal. Sietek vissza, hogy végre biztosat mondhassak. Csak ezt jöttem megmondani, és hogy megnyugtassam.
– Nem, Horváth; kérem ne menjen vissza már!
– Miért? Hogy…
– Maradjon velem, nem tudok egyedül lenni. Nagyon kimerült vagyok!
– Ó, kedves, szegény, kedves, szépséges kis boszorkaasszony! Kedves, jó asszony!
– Csitt, ne, ne beszéljen most!
Mellém ült, egészen közel a fotelra, kezébe vette a kezem, és némán, szorosan tartotta nagyon soká. Amíg csak vissza nem jöttek. A szívverésem lecsendesült, kellemes, álmos zsibbadás borult fölém így, mozdulatlanul ülve maradtam, és csaknem elfeledtem minden aggodalmat és kívülről származó, idegen okú szorongást.
Pont délben jöttek vissza. Hiripy bácsi, Jenő és Telekdy mostohám; kidőlve az izgatottságtól és néma levertséggel. Mint valami álomból ocsúdtam fel láttukra. A bukás, hát ilyen az? És éles fájással nyilalt belém a sajnálat. “Szegény, szegény jó uram!”
Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután… Asztalnál ültünk, valami nagyon egyszerű, sikertelen ebéd készült, arra gondoltam éppen; hiszen úgy volt, hogy Jenő ma közösen ebédel a diadalmas pártjával. Hiripy bácsi felhorkant, dühösen emlegetve persze “igazságtalanság”-ot; Péter kesernyésen filozofált, de éppúgy, mint bármikor azelőtt, és ez az egykedvűség felháborított szinte. Horváth szótlanul ült, és én nem néztem felé. A kis Pityu játszott, zörömbölt a kanállal; rászóltam szigorúan. “Ne bántsd, hadd játsszék szegény!” – mondta az apja csendesen. Még mindig felindultnak látszott, de az előbbi pirosság most mind leszaladt az arcáról, homlokáról; nagyon halvány volt, és gyorsan, reszketegen kanalazta fel a levesét. “Éhes is lehetett reggel óta!” – gondoltam, és örültem, hogy jól eszik. Mikor elszedték a tányért, felállt, hogy egy percre az irodába kell benéznie.
Intettem, hogy várjanak a hússal. Hallgatva ült a társaság; kinéztem az udvari ablakon, és láttam az őszi, kusza kertet, a vedlett udvart, dércsípte virágszőnyegével, olyan szomorú volt. Hűvös nap volt, és a szobaleány egy lapát parázsszenet hozott be éppen, hogy a kályhába tegye. Mikor az előszobába ért vele, láttam, hogy a nyitott ajtóban összerezzen, és földre ejti mind. Ő tisztábban hallotta a lövés zaját.
Mind felugráltak… Az ajtóban én összeestem… Nem tudok a többiről.
Akkor… ott mindennek, mindennek vége lett.
15
Igen, igen, ha most végig akarok menni emlékezésben az életemen, nem szabad megállanom itt; elkerülni, kihagyni annak a napnak iszonyatát, és egynéhány, mindössze egynéhány hétnek, ami rákövetkezett, minden rám szakadt robajos, rettenetes csapását, a nagy változást, a nagy összeomlást, ami úgy, mint a zúzómalom kereke, szétőrölte, elmorzsolta az egész odáigvaló énemet, a sorsom, az életem, mindent… és azt mondani: ez új fejezet, új élettörténet, mert benne másvalaki, elváltozott, kicserélt lélek állapota, újon kezdődött élet sora íródik, és nem tudom, nem tudom, hogyan mehetett végbe énvelem, énbennem mindez.
Pedig így van! Nem tudom. Akkor összecsapott felettem az élet, roncsokba darabolt, összenyomorított, tövemről szakított, világban való helyemből kimozdított, messze dobott, kihúzta talpam alól a földet, fejem felől a fedelet; és soha én többet, semmi erőlködéssel azt a volt magamat meg nem találtam; régi, igazi öntudatomba magam vissza nem élhettem. Ami azelőtt voltam, az megszűnt, kimúlt; de egészen újjá, mássá, más levegőt lélegző, megváltozott világomba is sokat érőn elhelyezkedni tudó (amilyenné talán válhattam volna akkor) sohasem volt erőm lenni többet. Igen, ez, ez az erőlködés, a sok erre pazarolt erő és szenvedés és az a kegyetlen félbetörtség magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat, az egész hosszú, hosszú, nehéz életet. Most már egyre megy, tudom; most már végig szerencsés, egységes élet után sem lehetnék egyéb, mint ami vagyok: csendes, közömbös öregasszony; sőt tán akkor meg sem tudnék ebben így nyugodni, békével viselni ezt a nagy egyedülmaradást a halál előtt.
Most már nem érzem friss fájásnak a régi kínszenvedéseket, és a jelenben a legtöbbet tán egy csésze jó kis meleg, szagos kávé adhat nekem. Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó. Igen, szembe kell tudnunk nézni a volttal legalább, ha már a jelennel, jövővel nem tudunk mindig. Huszonhét esztendős voltam, amikor az első rettenetes csapás ért, és az visszájára fordította az egész életemet.
Hát nem tudok, nem tudok még most sem rettenet nélkül, felindulás nélkül gondolni arra a feketés, véres, pici halálsebre az ő átlőtt halántékán… És ami ezután következett: a temetési énekszó, halottszag, koszorúk, harangzúgás fullasztó és kegyetlen özöne, ájult zokogás, és mindenen valami tompa félkábulat, amilyent a hirtelen fejbe ütött érezhet.
Mint az alvajáró, úgy engedtem magam karon vezetni, vigasztalni, biztatni, amíg könnyezéstől gyulladt szemeim homályos és valószínűtlen árnyjátéknak látták a sűrű özvegyfátyolon keresztül az emberek döbbent sürgölődését körültem.
Egy hét is elmúlhatott, amikor egy nap azt mondta az anyám: “Most már össze kellene szedni magad egy kicsit, és gondolni a jövendőre!”
A jövendőre… én!
Akkor, anyámnak ebből a szavából éreztem ki legelőször élesen, didergetőn az én nagy magamrahagyatottságom. Gondolkozzam a sorsomról és a gyermekeméről, ezt mondják nekem, akik jól tudják, hogy mindent elvesztettem, önmagamat is: azt a becézett, mindennel ellátott és eddigi helyzetében olyan jól megfelelt valakit, akiről huszonhét esztendős koráig mindig másvalaki gondoskodott. De hát tudnak-e ennél a habozó, felelőtlen, elhárító tanácsnál egyebet adni nekem, akarnak-e értem tenni valamit, segíteni rajtam? A család, ez a híres, együtt érző, összetartó fundáció akkor, az én szerencsétlenségemben látszott meg legelőször, hogy milyen szétzüllött, gyenge és közömbös kapocs ez már. Ott voltam magamra hagyatottan, tehetetlenül és összetörve, és szinte nem hittem a sorsomnak, szinte vártam még mindig valami csodás felébredésre; hogy rossz álom volt csak az egész, semmi sem történt.
Anyámnál laktam akkor a Cifrasoron, ideiglenesen, mert beteges borzalommal féltem a régi otthonomtól, ahol a szegény halottam vére csöppent a padlóra. Valami homályos önvád is súlyosodott rám, névtelen, de néha álmomból is felriasztó. Nem a bensőmben ébredt, idegenek pillantásaiból, mögöttem összesúgásaiból támadt rám, és én megriadva mentekeztem önmagam előtt. Hogy én lettem volna az oka?… Nem, nem, ez nincs így, ma már biztosan tudom ezt. Ő, szegény, aki oly régen pihen már, tán akkor lépett sorsa útjára, mikor engem feleségül választott, de azért választott és kívánt engem, mert olyan voltam; más, mint a családjabeliek, a józan, mértékletes polgárok elfogult és korlátolt leányai. Engem akart, mert a sorsát akarta: és csak egy szörnyű véletlenen múlt, hogy nem úgy ütött ki, ahogy vártuk és akartuk. Nem, azok a suttogva és gonosz fejbólogatással emlegetett “hiányok” nem is voltak akkorák, hogy az életét rommá tehették volna. Az öcséim pénzében volt rendetlenség, az igaz, és az uradalom parcellázott telkei árával nem tudott volna elszámolni hamarosan; de istenem, egy szót kellett volna szólnia a grófnak, vagy kérni Ábris bátyámtól, vagy Hiripyéktől kölcsön, vagy akármit. De nem volt ereje hozzá, kényelmetlen és nehéz lett volna ilyet bevallani őneki, akit oly pontosnak és tisztakezűnek híresztelt mindenki. Nem volt benne annyi életvágy, hogy ezen túltegye magát, és újra elölről kezdje a lassú emelkedést az emberek szemében. Pedig szegény Sándorka öcsém úgysem lett volna nagykorúsítható akkor, lelkibetegen. Csaba meg milyen könnyed, úrfi egyszerűséggel, szóváltással, magyarázkodás nélkül mondott le arról, ami még az ő részéről is hiány volt. Igen, ezeknek a zavaroknak borzasztó lehetett a gondolata; de kivághatta volna magát! Hanem akkor agyonizgatták a választási dolgok, a kétség, várás, aztán a bukás, mégiscsak váratlanul; és az ilyet pillanat idegrohama dönti el. Ha én akkor, az utolsó ebéden egyedül lehetek vele, ha kibeszélheti magát, ha együtt kesergünk, és mindent megvallhat nekem… borzasztó elgondolni, hogy micsoda apró véletleneken múlik az ember élete!
Különös volt, és egy-egy percre magamat is megdöbbentett, hogy én éppen Horváth Dénessel beszéltem legtöbbet erről; őt faggattam, tőle vártam megnyugtatást, enyhítő bizonykodást. – Ugye, nem igaz, lehetetlen? Hát én kergettem bele? Hát csakugyan ilyen nyomorult, ilyen szörnyeteg vagyok én? Legjobb volna utánamenni nekem is!
Gyöngéd buzgólkodással magyarázgatott, beszélt nekem ilyenkor, az ő sajátságos fatalizmusával, aminek valami egyszerű, gyermeki derű volt a mélyén. Különös kíméletet éreztem abban, hogy soha, heteken át még véletlenül sem fogta meg a kezem beszéd közben úgy, mint azon a végzetes napon, mikor órákig pihent meghitten az ő kezében.
Pedig naponta meglátogatott. Nem ült sokáig anyáméknál, hanem előhozta a kalapom, felsőm, és sétálni vitt. A temetőbe jártunk szinte naponta együtt, zúzmarás vagy ködös, nedves hidegű alkonyatokon, borongós, korai délután. Együtt, egymás mellett álltunk meg fejtől a sír mellett, és hallgatag áhítattal engedtük át magunkat a fájdalomnak. Szinte akartuk, szinte segítettük felindítni a lelkünkben a bánat áradó részét, ami lefoglalt, igazolt, összekötött, de egyúttal jótékonyan el is választott és tiltott minket egymástól. Mintha valami igazolás lett volna mindkettőnknek ez, mentekezés a halottal szemben, mikor így, igaz lélekkel, önvád nélkül tudtunk szembeszállni vele, kiről kegyeletes hitbe ringattuk magunkat, hogy valahol él, és tud felőlünk, hogy tisztult szemekkel lát, és ért mindent. Mi nem vétkeztünk soha őellene! És fájó meghatottsággal olyan nagyra becsültem, olyan szép, nemes gyöngédségnek éreztem Horváth tartózkodását, hogy az óta a szerencsétlen reggel óta soha nem próbálta úgy, mint akkor először, kezébe fogni a kezem. Pedig az egész lényén, minden szaván aggodalmas és odaadó szerelem látszott.
– Ugye, ugye – könyörögtem hazamenet a csendes kis parasztutcák alkonyi homályában —, mondja meg igazán, őszintén nekem, tudni akarom, mit gondol erről! Igaz-e, hogy én is… hogy én voltam részben az oka! Hogy fényűző voltam, vagy… nem tudom, nem tudom. Mondjon valamit, az istenért!
Csukló, elgyötört zokogás fullasztotta el a szavam. És ő a legbensőbb részvét hangján szólt hozzám, vigasztalt, szinte becézett. Szelíd megadással emlegette az elkerülhetetlen sorsot, a megboldogult külön végzetét, eszményei és eszközei aránytalanságát; hogy különb volt itt a környezeténél, és többre termett, de nem volt elég az energiája sem a kiszakadásra, sem a felülkerekedésre. Ezeket mondta, mindig a tiszteletteljes kívülálló tartózkodásával és végtelen kímélettel irántam az igénytelen, szinte válogatottan egyszerű szavaiban.
Ő az én egyetlen igaz, hűséges emberem! – gondoltam akkor megindultan, valami enyhülést érezve, s az egész lelkemmel a heves hálát és bizalmat. – Milyen jó, hogy egy ilyen emberem van legalább! És ettől is meg akar fosztani a nyomorult, aljas, rossz szájú világ!
Mert a világ – és még most is az uradalmi tisztek feleségeit jelentette számomra leginkább ez a gyűlölködve kiejtett szó —, a világ már kezdte éreztetni jelenlétét a mi szent viszonyunkban. Ahogy így a nagypiacot megkerülve csendes léptekkel mentünk közel, egymás mellett az este párás sötétjében, kínosan ellenséges indulattal néztem át a gyepes tér ködén a kivilágított, egyenletes, nagy ablakok sora felé, ahol a Várkert végződött sötét, nagy fenyőfák komor csapatával, és a régi víztorony meredt, ormótlan kőkúpja nyúlt fel a homályos égre. Ott laknak, onnét terpeszkednek el közönséges, rideg és korlátolt életformáik egyre nagyobb befolyásával ezen a nyomorult városon. És engem figyelnek onnét most, a múltamat fürkészik, a lépteimet lesik előre ítélő rosszakarattal. “Alig földelték el a szegény urát, a nagyravágyás áldozatát, és már az udvarlójával sétálgat világ csúfjára!” Szinte hallottam a gonosz, kegyetlen megjegyzéseiket, és ijedt haraggal, elkeseredetten, gyűlölve gondoltam rájuk; de már nem azzal a megvető semmibevevéssel, mint hajdan. Hajdan… három-négy héttel ezelőtt. Úristen! Én voltam-e az, aki a kora ősz napos reggelein és enyhe estéin tarka ruhában, kiöltözve, büszkén, ideges, nagy életkedvemmel, szépségem asszonyos kacajával hivalkodón járkáltam itt a nyüzsgő ünnepi tömeg között. Hova lett egyszerre akkori világom, a régi társas kör, a régi érdeklődések és kapcsok? Pár kurta részvétsor, egy-egy köteles látogatás, mely szinte búcsúszámba ment, és máris távolodott, mennyire eltávolodott szinte napok alatt tőlem az egész múltam! És ma nem bírok a régi, kicsinylő nembánomsággal gondolni az ellenségeim ítéletére; izgat, ijeszt, keserít, mintha már köze volna hozzám mindenkinek, mintha már mindenki ártalmamra lehetne, szegény, másokra szorult özvegynek, volt perc, amikor vágytam volna gyáván kiengesztelni őket. Hisz az apósom náluk volt megszállva, mikor a temetésen itt járt, és végigkísérte az egyetlen fia koporsóját komor, zárkózott fájdalomban, tüntetően elhúzódva tőlem és a családomtól, ki tudja, miket beszéltek neki rólam, micsoda aljas hazugságokat! Pedig az ő véleménye most már nem kell hogy fontos legyen nekem; mert az árva kisfiam gazdag nagyapja ő. Kegyetlen isten! Mennyi mindent összehalmozott akkor az én próbálatlan, szegény fejem felett.
– Legjobb volna nekem is utánamenni! – mondogattam csendes, csökönyös kétségbeeséssel, és Horváth, kifogyva a biztatásból, elnémult, tehetetlen, nehéz fájdalommal csókolt kezet búcsúzóra az anyámék lakása előtt.
A konyha világos ablaka nyitva volt, amikor elmentem előtte, végig a tornácon; a kisfiam rosszalkodó, síró panaszhangját hallottam ki, és belestem egy pillanatra. A nagy parasztszolgáló mogorva képpel a tűzhelynek fordulva állt, és valami húsfélét szedett ki a sercegő lábasból. Pityu mögötte ült a konyhalócán, és a falilámpás rávilágított könnyektől maszatos halovány kis arcára. “Majd megmondom én magát az én anyukámnak!” – sírdogálta egyhangú, csüggeteg gyerekdaccal, és olyan borzasztóan szomorú volt. “Sokat is adok én a maga anyukájára! Nem parancsol az nekem!” – röhögte durván a cseléd, és a gyermek megzavart, kínlódó arcocskával értetlenül bámult rá. Ó, szegény, szegény kis árva! Egy héttel ezelőtt még a bonne ügyelt rá, kísérgette, megtörülte az orrocskáját, és játékkal szórakoztatta. Most magára van az idegen házban, és el kell hallgatnia, ha kisebbítik előtte az anyját.
– Gyere be, kisfiam, drágám, itthon vagyok! – mondtam szokatlanul kiáradó szeretettel, és sírva csókoltam össze, bevittem, megmosdattam, imádkoztattam a kis ágyban, és mellette maradtam, amíg elaludt. Még nem is olyan régen az apjával ültünk így mellette! – gondoltam, elnézegetve az alvó vékonyka arcot. Mennyire szerette, hogy tudta becézni, gyönyörködni benne! Hogy volt lelke így itt hagyni mégis? Milyen sorsra juttatta őt és engem? Mit tegyek vele és mit magammal? Legjobb volna meghalni együtt mind a kettőnknek.
De enyhítő könnyekbe fakadt zokogásba oszlott ez a rémséges eszme. Nagy fájdalommal, sírva gondoltam el, hogy mostanában én is búcsúzom, tán jó időnyire a gyermektől; a nagyanyja, akit a temetéskor nagybeteggé tett a lelki rázkódás, mostanában jön el ide a fia sírjához, és hogy elvigye magukhoz a kicsit, amíg – ahogy írta – az én életem valahogy el nem igazodik. Nem tehetek mást, mint hogy odaadjam, és ő, szegény asszony jó, gyöngéd lelkű és kedves, és nagyon szereti ezt a kis ártatlant. De az öregembert vajon valami megbánás, lelki vád készteti-e erre a gondoskodásra, vagy csak a megvetés és gyűlölség irántam, hogy nem tart méltónak rá, hogy a gyermeket rám bízhassa… És most mégis, ha így van is, oda kell adnom. Mit tehetnék mást?
Kisírt szemmel ültem a vacsoránál, és anyám meg a férje néma idegenséggel, hallgatva ültek velem szemben egy ideig. A helyzetem már megtanított a riadozó gyanakvásra, már kiéreztem, hogy rólam tárgyaltak ma együtt, amíg odajártam, és hogy megegyeztek valamiben ellenem.
– Hja, nehéz az élet manapság, napról napra nehezebb! – kezdte végre Péter valami újságcikk silány és keresett alkalomszerűségével, abbahagyva az olvasást. – Ma már mindenkinek a maga erejével kell megkapaszkodnia az életen, s a mai viszonyok nem tűrhetnek prozelitákat, sem férfit, sem nőt. Ma már mindenkinek éppen elég a maga terhe.
Mama határozatlan arccal, hallgatva eszegetett egy almát a tavalyi, telegdi kert terméséből. És én hidegedő érzéssel bizonyosodtam meg, hogy ezek itt most egyezségben vannak ellenem. Péter pedig folytatta egyre általánosabban, mindinkább eltérve – mint szokása – a kézenfekvő esettől és valami gyakorlati megoldás gondolatától.
– A fejlődő társadalmi rend asszonyideálja nem is lesz már a régi, becézett és kitartott bábu, akit a férje térdén ringat, és örökös kiskorúságban hagy. Független, erős, küzdésre képes asszonyok kora következik, akik erősen meg tudnak állni a bajban is, felelősek önmagukért és azokért, akiket a természet rájuk bízott mint anyákra. Régen, amikor minden bőven megtermett a ház körül, és az egyszerűbb háztartás több női munkaerőt kívánt: elmaradhatott, holtig ott lézenghetett egy-egy családban valami férjetlen vagy elözvegyült női rokon. De most vége annak már. Ma mindenki maga ura, de maga lábán is kénytelen járni. Én nem ítélek el egy független, férjetlen nőt sem, hogyha kedvére éli világát akárkivel; ha bizonyos dekórumot megtart, és ha különben el tudja igazítani az életét, és nem szorul senkire. De tétlenül élni, ez a legnagyobb erkölcstelenség! Sőt azt hiszem, kifejlődőben van máris egy egészen új asszonytípus, olyan nők nagy tömege, akiket hidegen hagynak a szerelem hóbortjai és gyengeségei, és felmentik magukat a gyermekszülés és —gondozás nehézségeitől, hogy egészen az emberiség közösségének szenteljék erejüket: mint a méhköpű fölös számú, de elkorcsosult természetű, kifejlődetlen nőstényei, a dolgozók. Kell is, hogy ez legyen a fejlődés útja, mert egyre több nő születik és mind kevesebb férfi…
– De el tudod csűrni-csavarni, hallod-e; hadd el már! – vetette közbe anyám, kedvetlenül elfordulva, és a pohárszékhez ment. Én vérig sértve, szárazon és kurtán kívántam nekik jó éjszakát.
Ó, félnek, attól félnek, hogy a nyakukon maradok, háborgott és lázadozott bennem a sértett emberi önérzet, és új keserű könnyeket sajtolt, amikor magamra maradtam. Nem, nem kell félnie a mostohámnak, nem eszem soká a felpanaszolt kenyerét! De hát itt, a tulajdon anyám otthonában mégiscsak kell, hogy helyem legyen most! Mit akarnak, hová menjek, mihez fogjak, miért nem mondanak valami okosat, kézzelfoghatót? Ez a hóbortos itt, aki elgazdálkodta az anyám vagyonát, csak üres szentenciákat papol, mint rendesen; amiket legutóbb olvasott valami könyvben, és mindenáron kikívánkozik belőle. Hiszen rá sem értem gondolkozni még. Nem is ismerem az életnek ezt az oldalát – a pénz értékét —, hogy mennyiből lehet megélni és milyen módon megszerezni. Minálunk olyan kevés szó volt ilyenről, és az én házam mindig nyitva volt hónapokra, fél esztendőkre a felnőtt öcséimnek például, felszámolatlanul, észre sem véve, soha nem gondolva rá, hogy amit megesznek, az is érték: pénz. Új, csupa új dolog volt ez nekem, és rettentőn igaztalannak, ocsmánynak, nem úrinak tetszett… Hát mindenki ilyen gaz és közönséges, ha törésre kerül?… Nem lehet; kell lenni igaz gyöngédségnek, áldozatkész szeretetnek még, amilyen a szegény jó uramé volt. De hol? Horváth Dénes?… De hiszen ő is csak szavakkal!… Nem, ez csúnya, rossz gondolat! – Ő idegen, csak jó barát, aki tartózkodó tiszteletből nem is merhet ilyen részletkérdésekbe bocsátkozni. De milyen jó hozzám, mennyire velem érez, és aggódik értem, hogy szeret. Most már az egész világon csak ez az egy szeret engem igazán; más mindenki elfordult. Akkor emlékembe hoztam a szavait, vagy csak a hangja aggódó, meleg rezgését, és olyan jólesett ez, hogy enyhült álmodozásokba ringatott, szinte fölemelt. Van valaki mégis, akinek ilyen nyomorultan is nagyon fontos és becses vagyok én.
Másnap meglátogatott Melanie, a főispánné. Elküldte a kocsiját, és azt mondta, nem tízperces formavizitre jött, hanem igaz szeretet hozta, és rokonilag érdeklődik irántam. Szóval kedves, lebilincselő és kitanulhatatlan volt, mint rendesen.
– Kedves Magdám, nem veszed-e rossz néven a szinte tolakodó kérdéseimet; de érdekel és aggaszt a jövőd. Mi a terved? Lehetnék-e segítségedre? Van-e általában valami kis biztos anyagi, amire egyelőre támaszkodhass?
Éreztem, hogy kínosan elpirulok, mert tudtam, hogy ismernie kell a hiányzó uradalmi pénzek és egyéb rendetlenségek történetét; a zavaros dolgokat, amiknek úgy-ahogy rendezése fölemésztette az iroda minden folyó bevételét. Sértett a beavatkozása, de a gyors és merész kérdések zavarba hoztak, hogy kényszerítve feleltem.
– Azt hiszem, mindössze valami régebbi életbiztosításból térül valami; tán négyezer forint. Egyéb semmi.
– Hm! Hát ez, kedvesem, nem éppen sok bizony, bár több a semminél. Azonkívül nyolc szobára való bútorod van, ugye?
– No igen, de azt…
– Te nem lakhatnád természetesen! De a házbér, úgy tudom, fél évre kifizetve, és a bérleted tízesztendős. Még öt van hátra. Igen?… Magda, én most egészen rokonmód beszélek, azt mondom, amit én magam tennék a te helyedben. Mi volna, ha például megpróbálnád a kész, bebútorozott szobáidat kiadni, mondjuk nőtlen hivatalnokoknak a pénzügyről, törvényszékről, vasúttól, aztán két-három kosztos diákot venni. Te ott lakhatnál a két udvari szobában. A betanított cselédséged, jó szakácsnéd megtarthatnád.
Ámuló idegenkedéssel, némán néztem rá. A meglepetéstől nem voltam képes végigkísérni gondolatban, lehetőségben, amit mondott. Fürkészve nézett az arcomba.
– Vagy nézd – mondta hirtelen elgondolkozva —, ha ehhez nincs kedved, még sokkal ügyesebb dolgot is csinálhatnál. De nem értesz félre, ha elmondom, mit gondolok? Tebenned annyi kézügyesség van, Magdusom, ha te valami olyanra adnád magad, teszem egy szép, előkelő kalapdíszítő szalon vagy olyasmi, mint a nagyvárosokban van. Felmennél kicsit Pestre tanulni, aztán ha ragaszkodol ehhez a városhoz, mi asszonyok, hidd el, mind a kezedre járnánk, ahogy tőlünk telik. Nem bolt; nem, a saját lakásodon volna egy szoba erre a célra, eljárnánk hozzád, mint eddig, egy-egy teára, és közben trécselve, a tanácsodra hallgatva választanók meg a kalapjainkat, amiket most Pestről, Bécsből hoztunk árjegyzék után, találomra. De… én most nem tudom, Magdám, nem érint-e téged rosszul mindez? Ó, igen megnehezteltél rám!
– Dehogy, dehogyis… Végtelen kedves vagy, mint rendesen. Nem is érdemlem…
– Igen, igazad van, túl korai még most ez. Hisz fel sem ocsúdtál még a nagy fájdalomból. Bocsáss meg nekem, és semmire ne gondolj egyelőre. Csak az egészséged, ez a fontos. Hogy vagy? A kicsi fiad jól van-e?
Elrejtve csudálkozását vagy bosszúságát, gyorsan, ügyesen terelte át egyéb, sokféle tárgyra a szót, nyájaskodott, biztosított a szeretetéről, az ő utolérhetetlen kedves, de mégis érthetetlenül ideges, fensőbbséges módján, és félóra múlva kocsiba ült megint, ragyogó szőkén, szépen, finoman és okosan ment tovább az útján, és tán nem is gondolt többé velem. Az ő jókodó, fölényes természetének eleget tett, jó tanácsokat adott nekem.
– Borzasztó, borzasztó ez! – tört ki belőlem aznap este, mikor a Horváth Dénes oldalán a temetőkert lombtalan fái közt haladtunk. – Én nem bírom el az életet! Olyan átmenet nélküli, olyan kegyetlen! Hogy én most kosztadóné vagy kalaposasszony legyek itt, azt akarják. Hát lehetséges ez, mondja? Ilyen hirtelen, így, ugyanabban a lakásban! Inkább elbujdosni akárhová, hogy sohase lássanak!
Csendben haladtunk egy ideig a sírok közt a nyirkos, sikamlós úton. A miénknél egyszerre kitörő, heves zokogással, menedéket keresve borultam a fejfára, Horváth néma fájdalommal állt mögöttem.
– Magda – mondta hazamenet, és most megfogta a kezem, csendesen, hosszan az ajkához szorította —, higgye el nekem, hogy minden gondolatom maga; tudja, hogy mennyire szeretem, és ezt a haszontalan, semmirevaló életemet könnyen odaadnám magáért, ha egy kicsit használhatnék vele. Régen nem súlyosodott rám valami úgy, mint most a maga sorsa. Mennyit tépelődöm, ha tudná! És megtanultam most elátkozni az én léha, céltalan eddigi életemet, könnyelműségem, a holnapra nem gondolásom; amiért most egy tehetetlen senki vagyok, aki nem lehet támasza annak, aki legbecsesebbje a világon. Szánjon engem, Magda, ne vessen meg ezért! Amim van, a maga szolgálatára áll, és ha egy önfeláldozó barátra van szüksége bármiben, csak inteni kell nekem. Tűrjön meg, ne űzzön el az oldala mellől, úgysem tudnék elmenni. Talán jön valami váratlan dolog, ami mindent megold; a sors néha leleményesebb mindnyájunknál. Ma csak azt tudom, hogy végtelen szeretem!
A kapu előtt voltunk, és hosszasan éreztem a kesztyűn át ajka melegét. Akkor kikapcsolta a bőrkesztyű csatját a csuklóm felett, és ott csókolta meg, aztán újra és újra. Akkor hirtelen elhúztam a kezem, és bementem.
– Mennyi frázist mondott! – szólt bennem a jeges józanság, de a csókját mégis éreztem a kezem bőrén még később, lefekvés előtt is.
Otthon váratlan levelet találtam. Az anyám pesti nővére írta a részvétet az urával együtt, és rokonias szeretettel hívott fel magukhoz a télre. Hogy szórakozzam egy kicsit, és hogy valami okosat gondolhassunk ki együtt az én dolgom felől. Utóiratban hozzátette, hogy ágyneműt vigyek, és hogy a háztartáshoz a pesti viszonyokra tekintettel, járuljak hozzá havi harminc forinttal. Emlékszem, hogy epés keserűség és undor fogott el akkor ezen, holott (ma már jól értem) természetes és helyes dolog volt ez így. Akkor elkeseredve, de mégis reszketeg, félig bátortalan tűnődéssel, merésvággyal és izgatottan olvastam újra és újra, és gyűrtem a párnám alá a levelet. Valami okosat kigondolni a jövőm felől, szerencsét próbálni, vagy csak hogy vonzott az ismeretlen nagyváros, másfajta életnek látványa; vagy menekülni akartam innét, Telekdyék szívtelensége, a rágalmak vagy az emlékeim elől; vagy egy hiábavaló szerelem daca és félelme késztetett? Másnap határoztam.
Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.
A vasúti állomás peronján állok, egy vonat indul meg, és a kisfiam kinyújtott, fehér karocskái gyámoltalan kapkodással integetnek búcsút a kocsiablakból. Az elkényszeredett kis síró mosolyát látom még és az anyósom gyászos, hirtelen megöregedett, reszketeg fejét mögötte, aztán egyedül ülök a kocsiba, megerednek a könnyeim égető-keserűen. “Csak egy időre!” – biztatgatom magam, de az érzésem azt súgja, hogy el hagytam tépni őt a szívemről.
…Majd egy szeles hideg estére gondolok, amikor elbúcsúztam a haldokló nagyanyámtól. A konyhaház régi, verandás szobájában feküdt, a feketült nagy tölgyfa gerendák alatt, és én révedező szemmel láttam újra a régi, nehéz, keresztlábú asztalt, a pohos fiókú almáriumot, az üveges szekrényt a százesztendős bálok kotillionordóival beragasztva. Elmúlt gyermekévek! Egy világ választott már el tőlük! Ott feküdt nagyon halványan már, szép, erős feje összeesve ezer pergamenszerű ránccal a fehér párnák közt, az orra körül, az állán már lila-kék árnyékai a közeli halálnak. De még búcsúzkodott, rendelkezett; felhasználva, hogy azon az estén csaknem mindnyájan odagyűltünk, körülte voltunk a családból. Átkérette az ügyvédet, ott mondta meg világosan, amit odáig István sem tudott, hogy a végrendeletében a három leánynak valami élethosszig való alapítványt rendel, kicsi pénzt, évi négyszáz forintot mindössze, hogy az a biztos és elkölthetetlen összegecske megóvja őket valamikor öregségükben a koldulástól. Milyen okos, mennyire éleslátó volt akkor is még ez a kitűnő erős asszonyember, e női pátriárka; mert több és más tudott lenni, mint “mater familias”. Miért is fecsegett újfajta asszonytípusról nekem Telekdy Péter?… Mikor mind együtt voltunk, magához intette Istvánt, lehúzta ujjáról mindnyájunk szeme láttára a gyémántos, drága gyűrűjét, és kiszedte a fülbevalóit. “Ezeket neked adom… most, hogy mindenki lássa, és szavuk se lehessen… és István fiamé a ház és a birtok; teher nélkül áll most. Ezt akarom!” És szisszenés se hallatszott, mikor a párnára visszaejtette a fejét.
Kínosan rövid búcsúlátogatásokra emlékszem még, és a Zimán Ilka fagyos, hervatag szájára, amikor megcsókoltuk egymást. Ez örült tán legjobban, hogy most elmegyek. Egy nagyon kegyetlen napot a bútoraim csomagolásával töltöttem: a mennyezetig fel egymás hátára raktunk mindent, a két kis udvari szobába, naftalinos drága szőnyegeket és a szép, aranyos, amorettes szalongarnitúrát. Az első szobákat átbérelte tőlem Melanie, valami szegény, őrült testvérbátyja számára. Szürkületkor megálltam az elhagyott udvaron, a letarolt, szomorú kert előtt; elnéztem az elgazosodott virágágyak puszta kóróit, a gyep rozsdabarnára ázott foltjait, a lombtalan fákat, amiket szegény Jenő ültetett, s a málnabokrok fekete, kusza rajzát, amik olyan erősen, édesen illatoztak e nyáron. Milyen szörnyű régen!… Akkor láttam az üres verandán végigsétálni az idegen őrültet az ápolójával.
