Kitabı oku: «A beszélő köntös», sayfa 3

ÖTÖDIK FEJEZET. A CSÁSZÁR ELŐTT. AZ ÉGI MÉRNÖK

Nagy díszben jelentek meg őkelmeik, panyókásan, kardosan. Lestyák Mihály uram csinos, deli leventét mutatott.

Ő tartotta a szónoklatot, lefestvén Kecskemét szomorú állapotát oly híven, oly szépen, hogy a négy mögötte álló szenátor könnyekre fakadt. (Imecs uramat már tegnap küldték haza.) A beszéd sok ékes szóvirág után oda konkludált, hogy azon esedezéssel borulnak le a leghatalmasabb trón urának lábaihoz, adna Kecskemétnek egy állandóan ott lakó pasát, vagy csauszt vagy akármit, ha csak akkora lesz is, mint a kis ujjam, hogy őket a portyázóktól megmentse. Már pusztán az a tény, hogy a fölséges szultánnak egy emberét tudják ott, megmenti a város békéjét, egzisztenciáját.

Majd egy rétori fordulattal, lendületteljesen ecsetelé, milyen jó dolga lesz ott annak a csausznak; kőházat építenek neki, megbecsülik, kiszolgálják, tenyerükből édes mézzel etetik stb.

Most a budai pasa tolmácsa, Nazur bég, fordítá le az orációt a szultánnak, ki szenvtelen arccal, nagy életuntsággal hallgatta ezeket. Egyébként igen jóképű, rokonszenves alak volt, körülbelül negyvenéves. Nagy ritkán bólintott gyengén a fejével.

Ibrahim pasa, a budai vezér ott állt összefont kezekkel a szultán mellett, s feszült várakozás leskelődött vérbe borult kis szemeiben, mintha mondaná:

– A beszédet már hallottuk, lássuk most az érveket.

Rögtön következtek.

Porosznoki Gábor előlépett, felnyitván az almazöldszínű selyem tokot, melyet maga előtt tartott, kivette abból a remekművű arany karikást és a fokost, aztán letette a szultán előtt levő zsámolyra mind a kettőt.

– Lábadhoz tesszük ím, fölséges császár, Kecskemét fegyvereit.

A szultán lehajolt, fölvette a karikást és nézegette egy kicsinyég. Majd Ibrahim pasával váltott halkan néhány szót.

Ezalatt éppen kiköszörülte a torkát, tiszteletteljes krákogással Inokai szenátor uram, s ekképpen darált:

– Vitéz katonáidnak egy kis pecsenyét hoztunk, nagy szultánok legnagyobbika! Legyen kegyes fölséged megtekinteni az ablaknál.

Nazur bég gépiesen tolmácsolta, és a szultán kedvetlenül kelt fel a szófáról, hogy az ablakhoz lépjen, ahonnan láthatók voltak a pompás tinók és csikók, melyekhez Kriston Ferenc uram rebegte el a prológot. Mindez nem sokat érdekelte kelet hatalmas urát, bágyadtan ereszkedett vissza szófájára.

…De most megnyílt a teremajtó, s hűs áramlat látszott beosonni. Talán a négy szoknya suhogása okozta. A kecskeméti leányok léptek be üdén, kedvesen.

A szultán élénken ugrott fel.

Ágoston Kristóf kiállt a középre, mint egy iskolás fiú, s olyan gesztusokkal, mintha egy bokréta lenne a kezében, melyet a papának ad át, szégyenlősen szavalta:

– Egy kis virágot hoztunk, kérem alássan.

A szultán bizonyára nem értette meg a magyar szavakat, de most a tolmács közbenjötte nélkül is mosolyogni méltóztatott. Majd vígan odakiáltott a budai vezérnek:

– Fátyolt reájok gyorsan, Ibrahim! (Ami annyit jelentett keleti nyelven: Ne fertőztessétek őket egy percig sem buja pillantásaitokkal.)

Míg a pasa kirohant intézkedéseket tenni, a szultán lassú, vontatott szavakkal közölt valamit a tolmáccsal.

– A szultán őfelsége, kinek Allah árnyékát oltalmazza, azt mondja nektek, hitetlenek, hogy kívánságaitokat fontolóra veszi. Legyetek addig veszteg és várjatok odakünn.

A tolmács intett, s ezzel a küldöttség el volt bocsájtva.

De a szultán jó kedvét látva Ágoston uram, azt hitte, ideje valami örök emlékű dolgot cselekedni; visszarángatta tehát gyöngéden, mente-szárnyaiknál fogva, a kifelé iparkodó elöljárókat, s imígy szólt a tolmácshoz:

– Még egy alázatos kérésünket közvetítsd, hatalmas tolmács, uradnak jobb keze!

A nagyvezér, a jelenlevő pasák és ulemák megbotránkozva néztek a vakmerőre, s nem kevésbé valának meglepetve a kecskeméti urak is, de a szultán, Kecskemét virágaira gondolva, még mindig mosolygott, s ha a szultán mosolyog: a nap süt, a füvek nőnek, a kövek hárfáznak, s minden rendben van.

– No, mit akartok még, telhetetlen rozsomákok! – fortyant föl magyarul Ibrahim pasa helyettese, Hasszán, a tihaja bég. – Szaporán fecsegjetek, mert még sok küldöttség vár odakünn.

– Éppen az – folytatá Ágoston Kristóf nekibátorodva —, láttuk odakünn a nagykőrösi deputációt, és arra kérjük mély alázattal őfelségét, bármit kérnének is őkegyelmeik ne adja meg nekik.

A tihaja bég nevetett, s maga magyarázta meg a hívők urának második kérelmüket, a hívők ura is nevetett a furcsa kívánság fölött (ilyen még elő nem fordult a praxisában), és azt kérdezte élénken:

– Mi legyen ennek az indoka?

Lestyák Mihály uram adta meg a feleletet:

– Nagykőrös és Kecskemét úgy van együtt, mint Mekka és Medina, mint a kutya és a macska.

A szultán pompás hangulatba pezsdült, a tolmács hasonlóképpen egész homlokáig vigyorgóra vált arccal adta át az uralkodó válaszát.

– Örvendezzetek! A kegyelmes padisah fontolóra veszi az első kérésteket, a másodikat teljesíti.

Ezzel kihúzódtak a kecskemétiek az udvarra, »szerencsés jó reggelt» kívánva útközben a bemenetre váró kőrösi szomszédoknak. Néhány perc múlva kiosont hozzájok a tihaja bég (akinél tegnapelőtt járt a kenő ember), s megveregetvén a szenátorok vállait, pártfogói arccal biztatta őket:

– Szerencsés kópék kegyelmetek! Egészen megnyerték, felvidították a szultánt. Semmi kétség, minden meglesz.

Megelégedetten dörzsölte kezeit. Száz arany volt neki ígérve utólagosan, ha török hatóságot kapnak Kecskemétre.

Jó remények közt ácsorogtak künn, dicsérve a főbíró beszédét és az Ágoston föllépését. Maga Ágoston uram teljesen el volt ragadtatva.

– Ugye, hogy érek én valamit? Van ám itt ész, atyafiak.

Vagy másfél óra múlva újra visszajött a tihaja. Dühösen kalimpált kezével, nagy húsos képe vörös volt a méregtől, mint a paprika.

– No, disznók – kiáltá messziről —, agyonröfögtétek a szerencséteket!

A derék urak sóbálvánnyá dermedve néztek rá.

– Mi történt, az isten szerelmeért?

– Az történt, ti szamarak, hogy a nagykőrösi küldöttség terhesnek és elviselhetetlennek találván maga számára ügyes-bajos dolgaikban és szolgálmányaik teljesítésében úgy a budai, mint a szolnoki basaságok távolságát, a szomszédos Kecskemétet kívánta egy felállítandó török hatóság székhelyének.

– Mi pedig… – dadogta Inokai József.

– Ti pedig megígértettétek a szultánnal, hogy a nagykőrösiek kívánságát, bármi legyen az, nem teljesíti. Gebedjetek meg!

Ezzel hátat fordított nekik, miután előbb törökösen köpött egyet-kettőt elibük.

Azt a megrőkönyödést kellett volna látni, Lestyák a bajuszát rágta, a becsületes Porosznoki káromkodott, Kristonnak az orra vére indult meg ijedtében, az öreg Inokainak pedig a mécsese tört el, pityeregni kezdett, míg ellenben Ágoston uram, iszkiri, szedte a sátorfáját, ment egyenesen a szekereikhez, melyek a Dunánál álltak, lefeküdt az egyikbe, betakarózott a bundájával, mert olyan hideg rázta ki, hogy egyenletesen felosztva, kitelt volna belőle száz borzongató nátha.

– Most már akár hazamehetnénk – törte meg a szomorú csöndet Kriston.

– Megvárjuk a szultán határozatát – vélte a főbíró.

Jó öreg uzsonna lehetett, mikor a szultán kajmakámja értük jött a tolmáccsal egyetemben, felvezette őket egy terembe, és átadott nekik egy kaftánt, mondván a tolmács szája által:

– Ezt küldi nektek a felséges padisah. Bizonyára jó hasznát veszitek!

A szenátorok búsan tekintettek a sötétzöld bársony ruhadarabra, mely aranyos zsinórokkal és paszomántokkal volt kihányva, mindenféle szeszélyes figurákban, s mintegy megdöbbenve kérdék egymástól: »Hát csak ennyi?«

Porosznoki uram szóbeli kifejezést is adott elégedetlenségének.

– Egyebet nem üzent őfelsége?

– Egyebet nem üzent – felelte a kajmakán nagy flegmával. – A szultán jó szívvel volt irántatok, de amire szavát adta, azt be kellett váltania. Hiszen magatok kívántátok.

– Nem lehetne-e még egyszer bejutni hozzá?

– Nem lehet.

– Mennydörgettét! Szépen vagyunk! Lesz öröm odahaza.

– Ha így van, így van – szólt a főbíró hideg arccal. – Fogja ked azt a kaftánt, Kriston uram!

Kriston Ferenc uram nagy mérgesen és tiszteletlenül fölkapta a medvebőrrel bélelt köntöst, úgyhogy annak az egyik csücske a földet söpörte, ahelyett, hogy csókjaival érintené szegélyét, nagy dirrel-durral vonszolá a főbíróék után, s helybe érvén a szekereikhez, behajította a saraglyába, mint egy lyukas pokrócot szokás.

Ágoston uramnak már hűlt helye volt; csak annyi felvilágosítást tudott róla adni az egyik kocsis, hogy a szekéren elvitette magát Vácra, ahol egy leánya vagyon férjnél; keveset beszélt, mert nagyon vacogott a foga, de annyit mégis mondott, hogy sohase látja többé Kecskemétet.

Mire megetettek, megitattak és hazaindultak a mieink, leszállt az estszürkület, a kémények füstje és összeszűrődött a köddel, a békák utálatosan brekegtek és kuruttyoltak a pesti mocsarakban (a mostani Lánchíd téren), a müezzinek kiállhatatlanul kiabáltak a budai mecsetekről, míg a pesti ócska várból kísértetiesen huhogtak a baglyok. Csak messze-messze valami falucskában zúgott-kongott egy siránkozó keresztény harang.

A köd vöröses fehér volt, mint a frissen fejt tej, félig átlátszó, melyből gúnyosan vigyorgó törpék, viaskodó sárkányok, pikkelyes csodaszörnyek, lepedős kísértetek foszladoztak ki. Az égbolton egyetlen sötétkék felhő igazkodott lomhán, szélesen…

Mire a pesti házakat elhagyták, kivergődtek a hatvani kapun túl levő sásos, rekettyés ingoványból, hol majd befordult a Kristonék szekere egy kenderáztatóba (ott valahol a Nemzeti Színház helyén), egyet mozdult a felhő, és hirtelen elnyelte a holdat, mint mikor egy nagy ezüst tallér egy kék harisnyába pottyan.

Kissé sötétebb lett; ünnepélyes, méla csönd borult az alvó természetre. Csak a szekerek hurutyoltak a kátyúkban, egy-egy kakaskukorékolás hangzott a pesti tanyákról. A lovak kedvetlenül cammogtak, a kocsisok bóbiskoltak, a szenátorok komoly gondokba mélyedve, szótlanul ültek egymás mellett, nagy ritkán cserélvén ki eszméiket.

Pedig bízvást cserélhettek, mert mindnyájuk gondolata egyforma volt; ha az egyik azt mondta: »Hogy adjuk át otthon a nagy semmit?«, a másik hümmögött, bámult az éjszakába és azt válaszolta kis vártatva: »Inkább volnék most juhászkutya, mint kecskeméti szenátor«, a harmadik felütötte lekonyult fejét és sóhajtva tette hozzá: »Száz ökörért, ötven paripáért egy zöld köntös – jó vásár.«

Azzal újra elhallgattak, újra merőn bámultak a fehéres ködbe, melyből azok a szeszélyes alakzatok rajzottak.

Hát egyszer csak az egyik ilyen ködoszlopból egyszerre kivált egy kísértet. Szembetűnőbb, igazibb a többinél, az útra állt a lovak elé… s árnyéka mozgott az úton.

Az elölmenőknek lovai meghőköltek. A kocsis felpislantott. Egy lágy női hang megcsendült:

– Álljanak meg!

A katolikus Inokai keresztet vetett magára. »Minden jó lélek dicséri az urat!«

– Ki vagy? – kérdezé Kriston.

– Hát a Cinna vagyok, a cigányleány. Vegyenek fel hamar a kocsira.

Az imént csak Inokai ijedt meg, de most már holtra rémült Kriston és Porosznoki is. Sőt a másik kocsin jövő főbíró sem restellt leugrani.

– Hogy kerülsz ide, te csóka?

– Elszöktem! – felelte Cinna kurtán.

– Éppen ez az, miért szöktél meg, te kis áspis?

– Mert eluntam magam.

– Huh kutya mája, kutya mája! – vakarta a fejét Kriston. – Tudod-e te azt, hogy minket mindnyájunkat felakasztanak miattad? Takarodsz vissza mindjárt! Mit tegyünk? Mit tegyünk?

– Vissza kell kísértetni – vélte Porosznoki is.

A hold fénylő tányérja most bukkant ki, s bevilágítá a szép leányt.

Csupa lucsok, csupa csatak volt a gyönyörű ruha rajta, a csizmák sárosak, a szoknya átnedvesedett a sásokban, mocsarakban, amiken végiggázolt; bámulni lehetett gyönyörű idomait, amikhez odatapadt.

– Nem akarok visszamenni – dünnyögte dacosan és fehér foga megvillant, mert vacogott is egy kissé. Dideregve kapcsolta össze a pruszlikját.

– Vissza kell menned – mond a főbíró —, fejünkkel játszunk.

A leány összerázkódott, szép nagy szemeit ráemelte a főbíróra, de annyi bájjal, annyi szemrehányással tele, olyan csodálatos tekintettel, hogy a főbíró felkiáltott:

– Gyere hát, ülj mellém a kocsira. Hazaviszlek.

– Főbíró uram! Főbíró uram! – inté Porosznoki mélabúsan. – Mit cselekszik?

– Az én felelősségemre!

– Juventus ventus – dörmögte Inokai.

Cinna szeme megint villant egyet; az ebhűség melege volt abban. Aztán felugrott a bíró mellé egy könnyed, formás lódulattal, mint a vadmacska.

A kocsik újra megindultak.

– Te fázol – mondta Lestyák, lélegzetét hallgatva. Azzal kivette a saraglyából az odagyömöszölt császári kaftánt; végigterítette a térdén.

Majd a homlokát tapogatta meg a tenyerével, forró volt egy kicsit, de milyen sima, milyen édes tapintású. A főbíró vére bizseregni kezdett.

– Hej, csak egy boldog ember van – sóhajtozott eközben az első kocsin Inokai —, Ágoston Kristóf uram, aki biztos helyre tette a fejét, Vácra.

– Hej, csak egy boldog ember van – sóhajtozott az utolsó kocsin a fiatal gulyás az öreg csikós előtt (kik most gulya-ménes nélkül jönnek üresen) —, a mi főbíránk, Lestyák uram, mert az a cigányleány piros ajkát kóstolgatja, szép karcsú derekát a karjával méregeti.

– Mondd meg nekem, Cinna – kérdé a főbíró —, hogyan szöktél meg?

– Rávettem az öreg törököt, aki az ajtónál őrködött ránk a küszöbön guggolva, hogy aludjon el, és elaludt.

– Hogy tudtál vele törökül beszélni?

– Lekapcsoltam nyakamról a násfát, és odaadtam neki.

– Hát a többiek?

– Azokat is biztattam, de nem akartak eljönni. Itthon napszámba kellett járniok, ott pompás ebéd volt, pecsenye, háromféle ízletes gyümölcsök. Volt ott tán mamalyiga is. A vacsorát már nem vártam meg.

– Hiszen odafelé te is jó kedvvel jöttél velünk.

– Örültem a ruháknak.

– És már eluntad?

– Megutáltam, visszakívánkozom a rongyaimba.

– Ej, ej – szólt a főbíró szomorúan —, sok bajt hozhatsz te még Kecskemét városára! Keresni fognak, Cinna!

Félénken simult közelebb a főbíróhoz, s egész teste megreszketett, mint a nyárfalevél.

– Ne félj, nem hagylak el, ha egyszer kimondtam. Amit én megmondok, az meg van mondva.

A leány lehajlott a Lestyák kezéhez, megcsókolta és zokogott.

Idegesen, majdnem durván fogta meg fejét a fiatal férfi, hogy elhúzza a kezétől, bosszús mormogással: »Nem vagyok én püspök.« De amint emelné, egyszerre összefolyt előtte a világ, kavargott, forgott, a csillagok a szeme előtt ugráltak, a kocsi felborulni látszott, az útszéli kórók, kákák őrült futásnak eredtek, s ő egész önfeledten odaszorította útközben a szép fejecskét melléhez.

Hirtelen megrestellte… elereszté.

– No, no, no… mi az ördögöt csinálsz te Cinna? Ne okoskodj, ne csókold a kezemet, mert mindjárt odakötöm ezt a nagy varkocsodat a lőcshöz, hogy a fejed meg ne mozdíthasd errefelé. Hogy megzavarod az embert.

Megfogta a tömött, gazdag hajfonatát ingerkedve.

– No, odakössem?

– Amint akarja kegyelmed – szólt a leány szelíden, csendesen.

– Nem kötöm oda, ne félj. Valami másról gondolkozom.

És színlelt közömbösséggel átdobta a csiklándozó kígyót, a varkocsot, a leány túlsó vállára; csattintott, mint az ostor, és körültekerőzött a szoborszerű nyakon, úgyhogy a vége a leány innenső hóna alól megint visszakerült Lestyákhoz.

Hosszú-hosszú ideig hallgattak. Lestyák gyakran dörzsölgette kezével a homlokát.

– Arról gondolkozom – szólt végre susogva —, hogy ezt a varkocsodat le kell nyírni tövéből.

Cinna csodálkozva emelte rá a szemeit; fénylettek azok a sötétben is.

– Hajolj közelebb, Cinna, hogy a kocsis meg ne hallja, amit mondok. Tedd ide a füledet az arcomhoz. Még közelebb. Ne félj, nem csókollak meg.

– Hát bánom is én, csókoljon meg.

– A hajadat le kell nyírni.

– Hát bánom is én, nyírja le.

– Aztán le kell szállanod a kocsiról…

A leány nyugtalanul mozdult meg.

– Mert keresni fognak, és nekem nincs elég hatalmam, hogy megvédjelek. Velem különben is ki tudja, mi történik. Rossz sorok állnak előttem. Le kell hát szállnod, az bizonyos.

– De miért?

– Azért, mert a szultán vagy a budai basa hatalmasabb, mint a kecskeméti bíró; ha én volnék a hatalmasabb náluknál, akkor te most itt maradnál mellettem, és egy hajad szála se mozdulna.

– Nem értem kegyelmedet.

– Majd megértesz mindjárt. Van itt ebben a ládában egy öltözet férfiruha, jóféle kamukából; most vettem magamnak Budán. Mikor a kocsiról leugrasz, átöltözöl valahol (teszek a zsebedbe egy pár aranyat is) legénynek. Csinos fiú lesz belőled, mit gondolsz? Az ördög se ismer rá az egykori Cinnára.

Cinna sóhajtott és pityergett:

– Szép lassan, napok múlva hazavergődöl Kecskemétre, lehetőleg más utakon, és beállítasz az én apámhoz, mint vándorló szabólegény munkát keresni.

Cinna kitörülte könnyeit, és hangosan fölkacagott.

– Jó lesz, igazán jó lesz! Legalább kegyelmedet is láthatom mindennap.

– Fogd be a lepcsest! Ne nyihogj, mint a kis csikó. Komoly állapot ez. Ha az öreg vonakodnék bevenni, megmutatod neki ezt a gyűrűt, jeléül annak, hogy én kívánom.

– De hiszed kegyelmed otthon lesz akkor, és szóval is megmondhatja.

– Mit tudom én azt, hol leszek akkor – felelte mogorván, és egy almandinokkal díszített opálköves gyűrűt vont le ujjáról, átadva azt Cinnának.

Kevés vártatva hozzátette:

– De ha befogad anélkül, ne mutasd a gyűrűt, apám se sejtse, senkinek sem szabad megtudni, kit fed a legényruha. Én úgy kívánom.

– Hát akkor úgy is lesz – szólt Cinna.

– És most lássunk munkához. Addig kell leszöknöd, míg nem világosodik.

A szeredásban volt egy nagy olló, mellyel a csikók sörényét rendezgették odamenet, mikor kivette a főbíró, megreszketett a keze, hát még mikor a remek hajtekercset fogta, hogy megsemmisítse.

– Nincs bátorságom – s lankadtan leereszté az ollót.

– Mit sajnál rajta? – duzzogott a leány, utánakapva a szerszámnak.

Csett-csatt! nyiszogott az éles vas; csett-csatt! és a hajerdő el volt vágva.

Mosolygott a leány koronátlan fejjel.

Aztán babrálva fonta ki a tekercsből a nehéz brokátszalagokat, míg Mihály a gúnyát szedegette ki a ládából egy csomóba.

– Mikor átöltöztél, de jól ide vigyázz, elmégy a Tisza-parthoz, ahol a legközelebb éred, és a levetett ruhákat odarakod a fövényre, fűzfabokor mellé, ahogy öngyilkos leányok szokták, kik a ruháikat itt hagyják, csak a bánatukat viszik…

– Minden úgy lesz… minden.

– Hohó! Jaj, jaj! – hangzott e percben kétségbeesetten a Kristonék kocsijáról.

– Mi történt? – kiáltott át a főbíró.

– Bemásztunk valami ingoványba.

Az ugyan nem volt csoda egy csöppet sem. Még akkor a Ts. Ns. vármegyék szűzek voltak az útcsinálástól. Az a panasz, hogy »sarat raknak a sár fölébe, nevezvén azt országútnak«, még akkor meg nem fogantatott, mert egyáltalában nem raktak semmit. Az volt a nézet, »az utat magok a szekerek csinálják; ahol keréknyom van, arra már jártak emberek, s ha már jártak, mi is járhatunk«.

Egyszer csak megszűnt a keréknyom, s a kocsi bent ült egész a tengelyig a mocsárban, mely a békanyáltól, rekettyétől selyemzöld rétnek látszott a holdvilágnál.

Bolond ez az alföld, melyet nyílt könyvnek nevez Petőfi. Nappal a délibábjával a szárazföldet mutogatja víznek, éjjel a vizet mutogatja szárazföldnek. (Mikor higgyen neki az ember?)

A kocsis káromkodott, verte a lovat, majdhogy elszakadtak a hámistrángok, de voltaképpen nem tudta, merre tartson, hol a kivezető út. A második szekér más irányban próbált szerencsét. Az is besüppedt.

– Mind itt veszünk! Ki tudja az utat?

Mindnyájan leugrottak a szekerekről és tanakodni kezdtek.

– Annyi bizonyos, hogy a »pokol tavaknál« vagyunk – szólt Porosznoki uram. – Kell valahol gázlónak lenni; sokszor hallottam a fuvarosoktól, hogy a tavak közt jutnak át a jó útra.

– De merre? Addig keresgéljük, hogy belepusztulunk.

– Fel kell költeni az öreg Marcit, az sokszor hajtott már gulyákat Pestre esős ősz évadján is: hátha ösmeri az utat. Hé! kis csikós, ott a leghátulsó kocsiban, költsd fel csak Márton bátyádat!

A nyalka Palinak se kellett több szó, jól megrázta az alvó öreget.

– No, mi a baj? Mit rángatsz, te kölyök?

– Tisztelet adassék kendnek, öreg szülém, de nem másért biz én, csak avégett, hogy tudja-e kend az utat Kecskemétre?

– Gondolom – felelt a kevésszavú gulyás.

– Itt vagyunk a »pokol tavaknál«, az első két kocsi már szutyokban lubickol. Nézzen körül kend, hogy merre kellene kijutni.

Marci felpislantott az égre, nézegette nagy figyelmesen a fönséges boltozatot milliárd hunyorgató, szikrázó csillagjával.

– Hát nem száll le kend, hogy a helyet lássa?

– Mit lássak rajta? – förmedt fel mogorván. – Az egyik lósóska olyan, mint a másik lósóska. Nem káptalan az én fejem, hogy kiismerjem magam a füvek között.

S megint figyelmesen méricskélt ott fenn szemeivel.

Egyszerre fölemelkedett a szekéren és átkiáltott a Kristonék kocsisához:

– Látod-e, édes fiam, a Göncöl szekerén innen azt a két kis csillagot, az egyik nagyon bágyadt, világos fehér, a másik tüzesebb, de apróbb, éppen szembe vannak egymással?

– Látom Marci bácsi.

– No, hát a két csillag közepe felé hajts, szógám! Arra vagyon az út.

Azzal újra lefeküdt jó lélekkel, mint aki minden dolgot rendbe hozott. Az urak szintén föltápászkodtak a térdig érő vízből a kocsikra, de mire a főbíró visszament az övéhez – Cinna már nem volt ott.

Eltűnt a beállott zavarban észrevétlenül, csak a nagy szétbontott varkocsa sötétlett alul a kocsikasban.

Mihály sóhajtva markolta föl a gyönyörű hajkévét, aztán apró részekben kezdte leszórogatni a mocsárba. A fekete szálak szép csöndben hulltak alá, a szellő egy kicsit rézsunt vitte őket, mintha röpdösnének, a zöldes víz szelíden ringatta, s körülfonta velök a vízi liliomokat, a sásokat, a pillangós pártájú vadborsó-virágokat…

Mikor a Marci gulyás utasítása szerint csakugyan kigázoltak a biztos csapásra, már akkor nem volt a főbíró kezében a hajból, csak egyetlen szál, melyet az egyik gyűrűje körül csavargatott.

– Hó! hó! – kiáltozék harsányan. – Hová lett az én leányzóm? Melyik szekérre ült át?

Mindenkitől megjött a felelet: Itt sincs! Itt sincs!

– Hála istennek – rebegték a szenátorok megkönnyebbülten. – Csakhogy elugrott a kis fruska!

A viszontagságoknak vége volt. Most már baj nélkül értek tanya után falut, falu után tanyát.

Csak néha-néha mosódott el az út, míg a reggeli szürkület meg nem világítá a keréknyomokat, de sebaj, ott van Marci bácsi, aki, ha felköltötték, mindannyiszor útba igazította őket.

– Hajtsatok most egyenesen annak a gyulladozó kis csillagnak, amelyik a fiastyúknál oldalog.

Otthon volt ő az ég fényes planétái közt. A föld egyforma, kiismerhetetlen, a menny ellenben változatlan, kitarkázott kékes mező.

Ott méricskélte ki az utat Pestről nemes Kecskemét városáig. Úgy eligazodott, olyan világosan látta ő azt, hogy szinte porzott.