Kitabı oku: «A beszélő köntös», sayfa 7

KILENCEDIK FEJEZET. AZ ÍTÉLET NAPJA

Porosznoki minden hajaszála az égnek meredt.

– Irtóztató!

A főbíró leborult az asztalra és zokogott.

– Megfoghatatlan! – jegyzé meg Olaj bég, midőn megmagyarázták neki, hogy az öreg küldetésben volt a nagyvezér egy csapatjánál a kaftányban.

Ágoston uram a főbíró bánata körül ügyeskedett.

– Jöjjön, nemzetes uram. Oszlassuk szét a törvényszéket. A kötelesség határait is túlhaladja a nagy fájdalom, mely érte.

Mihály összerázkódott, és kitörülte szemeiből a könnyeket.

– Erős vagyok. Egy tapodtat se megyek, míg bosszút nem állok apámért. Ezt nem a török táborban cselekedték.

Legott megparancsolta, hogy a holttestet vigyék haza, mossák meg, s két lovas drabant rohanjon a vérnyomok irányában, míg ráakad a fejre és a bűn nyitjára.

– A kaftányt húzzátok le a testről – pótolá a rendeletet Porosznoki – és hozzátok fel.

Kis idő vártatvást sírva hozta Pintyő a véres öltönyt. Olaj bég és Mollah Cselebi felugrottak, hogy a szegélyét megcsókolják, de közelérve hozzá, elfintorítá rút arcát a bég:

– Allahra mondom, ez nem az igazi kaftány! Hiányzik róla a Sejk-el-iszlam jegye.

Mollah Cselebi összetette mellén kezeit, és kenetesen ismétlé:

– Ez nem a szent ruha!

A kecskeméti polgárok, akik ott ültek a hallgatóság közt, megdermedve néztek a főbíróra.

– Árulás! – kiáltá Ágoston Kristóf.

Kriston Ferenc felugrott a tanúk padjáról, és a főbíró elé állt:

– Adjon számot! A kulcs kegyelmedre volt bízva!

– Semmit se tudok – szólt a főbíró ingerülten. (Olyan volt, mint a vas; keményebb, ha verik.)

– Milyen csapás, milyen csapás szegény Kecskemétre! – tördelte kezeit Porosznoki.

Mint elhajított parittyakő, úgy zúgtak a hangok a levegőben: »Halál a bűnösre!«

– Úgy van! Én is ki fogom azt mondani.

Rakoncátlan közbeszólások röpködtek.

– Nem az elnöki székben van a helye, de a vádlottak padján.

– Csend! – kiálta a főbíró, indulatosan csörtetvén meg kardját, mely, mióta nemes lett, keresztbe fektetve szokott előtte állni az asztalon. – Itt ülök az elnöki székben, és itt maradok. Meglátom, ki mer pisszenni, ha Kecskemét város főbírája csendet parancsol.

A temetőkön van olyan borzalmas némaság, mint itt beállt.

– Ki az a félkegyelmű, aki rám öltögeti a fullánkját? Ha tudtam volna, hogy a köntös nem az igazi, nem küldtem volna benne tulajdon édesapámat. A dolog megfoghatatlan. Istennek tetszett új megpróbáltatást mérni Kecskemét városára, de ne rendüljünk meg, mert bármi történjék, a kormányzó kéz meg nem állhat. Azért is ugorjon fel Kriston szenátor uram, de rögtön, és vigye ki Talfája alá a törököknek a kívánt sarcot, hogy két bajból három ne legyen…

Kriston rögtön indult, de még mielőtt az ajtóhoz ért volna, kinyílt az nagy robajjal és berohant Cinna. Fehér volt, mint a liliom, járása imbolygó, tétova… Szép szemeiből ömlöttek a könnyek.

– Mit akarsz itt? – riadt rá a főbíró, szemöldíveit összevonva. – Menj haza sírni!

– Itt az én helyem!

És térdre roskadt. Piros, alul csipkézett szoknyája, olyan, mint a mák virágharangja, felcsúszott kissé, s látni lehetett az ingerlő formás bokákat.

Olaj bég vigyorogva rúgta ki maga alól a széket.

– Ez az, ez az! Lestyák Mihály uram, nézze csak meg. Ez a leány volt nálam a táborban egyszer a kelmed képiben. Sohse lássam Mekkát, ha nem igaz.

Porosznoki és Ágoston uraimék mereven szegezték szemeiket a főbíróra, aki látható zavarba jött, fülig vörösödött. Ez volt a gyenge oldala. Azontúl veszteni kezdé az erélyét.

Cinna búsan rázta a fejét:

– Sohase láttalak, jó ember.

A főbíró hálásan nézett rá, mintha mondaná: »Még egyszer visszaadtál magamnak«, majd a foga közt sziszegte: »Minden dől, omlik, minden el volt hibázva.«

– Mit akarsz, gyermekem? – kérdé most a szentesi Balogh Ferenc. – Mért nem kelsz fel?

A leány melléből fuldokló, görcsös zokogás tört ki.

– Én vagyok mindennek az oka. Én vagyok a vétkes.

– Ugyan miben, te szelíd bábu? – cincogta a ceglédi mézeskalácsos.

– Én adtam oda a vasláda kulcsát Lestyák Mátyásnak, kihez idegen városból emberek jövének, hogy varrjon nekik egy, a mienkhez hasonló kaftányt ötezer aranyért.

Haragos, vészjósló moraj követte e szavakat. A főbíró elfordítá sápadt arcát a fal felé. Ilyen csapásra nem volt elkészülve.

– Hogy vetemedhettél erre? – fortyant fel Porosznoki. – Légy őszintén szánó-bánó; a nyíltság enyhíti a bűnt.

Cinna szívére szorította kezét, hosszú selyempillái lezáródtak. Azt hitte, elsüllyed szégyenletében, de csak mégis el kell azt mondani ebben a szomorú órában.

– Mert szeretek, szeretem Lestyák Mihályt, jobban, mint az életemet, jobban, mint a városomat. Az öreg nekem szánt az aranyakból négyezret, hogy fia, kivel harmadfél éve vagyok mátkaságban, nőül vegyen. Eddig is csak azért nem tette, mert mind a ketten szegények vagyunk. Hittem a szavainak, átadtam neki a kulcsot.

Halovány arca kipirult, fehér liliomból rózsa lett még egyszer, de csak egy fél percre.

– Milyen eset! milyen eset! – óbégatott Ágoston uram. – Bár csak maradtam volna holtig Vácon.

– Nos, aztán? – sürgeté Porosznoki.

A főbíró görcsösen fogta a szék támláját, a világ forgott vele, szemei előtt mint apró ördögök gúnyosan táncoltak azok a gömbölyű betűk, mik a nótárius tolla alatt nagy szaporasággal kölykeztek a protokollum papírján. Ajkait vérig harapta: »Oh csak még most, csak még most egy fél óráig ne mutassak gyengeséget.«

– Azután? – vette át a szót Cinna meggyötörve, elhaló hangon. – Igen, azután. Mi is történt csak? (Kezével megdörzsölte márványsima homlokát.) Bejárt a városi vasládába, éjszakára hazahozta a kaftányt mintának, és varrt egy másik hasonlót. Az elmúlt éjjel vitték el a megrendelők.

– Minden világos – dünnyögte Porosznoki. – Büszke, hetvenkedő mester volt, azt hitte, mutatni akarta, hogy mindegy. S ma azért húzta fel magára, hogy élvezze remekművének hatását.

– És kik voltak a megrendelők? – kérdé a szegedi Börcsök. (Gondolta magában: »Nem-e a mieink voltak?«)

– Nem tudom – felelte Cinna. – A megboldogult se tudta. Titokban ment az egész. »Messzeeső város«, nekem azt mondotta.

– Arra a városra rá kell találnunk – vélte Ágoston uram szomorúan.

– Megtaláljuk – szólt csendes, tompa hangon a főbíró. (Ez volt az első szava a vallomás alatt.)

– Az akkor lesz, ha lesz – felelt fel a hallgatók padjáról Permete uram kesernyésen —, de most legyen kegyelmed, ha tud lenni, férfi az ítéletnél.

Mintha nyargaló friss vért eresztett volna az ereibe Permete uram. Őt, Lestyák Mihályt biztatják arra, hogy férfi legyen.

Szeme villámló szikrát vetett.

– Az leszek – szólt zordonan, kihúzván a zsebéből egy pecsétes dekrétumot.

Felkelt, ünnepélyesen kezdé olvasni:

– Mi Első Leopold, isten kegyelméből ausztriai császár…

Hangja elfúlt, hörgővé lett, kezeit reszketegség fogta el; levegő után kapkodva nyújtá át a dekrétumot Ágostonnak:

– Olvassa fel kegyelmed! – majd bágyadtan hozzátette: – Hiszen én is csak ember vagyok.

De mintha csakhamar megröstellné, amit mondott, odaszólt Pintyőnek:

– Ki kell az ablakokat nyitni! Rosszul lettem… a fullasztó levegőtől.

Ágoston uram eközben felolvasta a király dekrétumát, mely tolvajlási és árulási bűnökre Kecskemét területére a statáriumot hirdeti ki, Kecskemét hatóságát ruházván fel a vérbírósági joggal.

– Következik a szavazás!

Porosznokié volt az első vótum:

– E hajadon elárulta a várost. Én pallos általi halálra ítélem.

Utána Börcsök uram szavazott:

– Pallos! – mondá röviden.

Mollah Cselebi így szólt:

– Szerelemből tette. Nem bűnös!

Balogh Ferenc uram következett:

– Nem tudta, hogy halálos veszedelem származik belőle a városra. Kövessen eklézsiát!

Oly csend volt, hallani lehetett a szívek dobogását, egy ablakon beosont pillangónak a vergődő röpködését. Két szavazat a halált kívánta, a másik kettő meghagyta az életet.

A ceglédi mézeskalácsosra került a sor; sokáig gondolkozott, üstöke csapzott az izzadságtól.

– Elég lesz egy kis börtön – nyögte ki nagy nehezen.

Szabadon lélegzettek fel, akiknek szívét a szánalom himbálta a leány mentségei felé, akik nem akarták, hogy ezt a gyönyörű fehér nyakat a hóhérbárd ketté szelje.

Ágoston uram volt még hátra.

– Halál reá! – süvíté ridegen.

Megint egyformán álltak a szavazatok. Az elnöknek kell dönteni. Milyen borzasztó jelenet.

A főbíró felállt, bámulatos lelkierővel szedhette össze magát; ruganyosan egyenesedett ki deli termete, kezébe vette a kardja mellett heverő pálcát nyugodtan, csöndesen és megcsavarta.

A pálca egyet reccsent: el volt törve.

– Halál! – ejté ki tisztán, hallhatón.

A leány rémülten tekintett rá, és egy velőthasító sikollyal összeesett.

A hallgatóság soraiból pisszegés hallatszott, éljenekkel vegyesen.

– Mégis nagy ember! – súgták egymásnak a kecskemétiek.

– Rossz ember! – morogta Mollah Cselebi.

Mindezzel nem törődött semmit, otthagyta a bírói asztalt – most már semmi se kötelezi. Odahajolt kedveséhez, fölemelte, megcsókolta, és azt súgta a fülébe:

– Ne félj, megmentelek.

– Két szíve van – jegyzé meg halkan társainak Permete uram.

S a kétszívű ember biztos, férfias léptekkel hagyta el a termet, mintha semmi se történt volna, hazament, bezárkózott azzal a megcsonkított holttesttel egy szobába, és órákig beszélt hozzá.

– Minek tetted azt, minek tetted? Látod, milyen bajt hoztál magadra, reám és őreá. Nem voltál rossz ember, jól tudom én… A virtus volt a te megölő betűd. Felébresztették benned ezt a magyar vadállatot. Virtusból csináltad meg a kaftányt, virtusból adtad oda. Belevitted ezt a szegény leányt, csak azt ne tetted volna: a szíve volt a fogantyúja. Rátaláltál. Minden szétesett. Itt állok, összetörve… Nem tudtam megbecsülni azt a kincset, azt a szegény leányt… Hitegettem, nagyravágyó álmok vittek… Íme, hova vittek.

Mikor kibeszélte magát, átment a másik szobába, kikereste a nagy szakajtó aranyat.

– Fogjad fiam, Erzsi; eredj a kis kertbe, és szórd ki a nép közé!

A siránkozó leány ámult-bámult, de csak mégis szótfogadott a város hatalmas főbírájának, tele marokkal szórta a tündöklő aranyakat az út homokjába, a garádokba, a bozótok közé.

A főbíró az ablakból nézte egy darabig, mint kapkodják, hogy marakodnak rajtuk az arra menő népek.

De mire Erzsi visszament, már nem volt ott. Sehol se volt. Mikor ment el, merre ment el, senki se látta. Élő ember nem beszélt vele többé Kecskeméten.

*

Negyednapra tűzték ki a Cinna lefejeztetését. Három napig volt a siralomházban. Imádkozott a feszület előtt, melyen éjjel-nappal két viaszgyertya fénye rezgett.

Addig mindenre telt idő. Az ácsok megépítették a vérpadot, a városház zöld kapujával szemben; Fekete Pál uram, mint bizalmi férfi, elhozta Fülekről a hóhért. (A szenátoroknak más dolguk volt, szerte kerestették csáklyákkal a kecskeméti tavakban az eltűnt főbírót.)

Végre a negyedik nap – amint eltülkölték a Szent Miklós-templom tornyán a kilenc órát – nagy hullámzás támadt az összegyűlt néptömeg közt. Megkondult a lélekharang. Most vezetik Cinnát a vesztőhelyre. Egyszerű fehér szoknya van rajta, melyet majdnem egészen betakar a kibontott hosszú haja.

Hanem iszen mindjárt segít arról Szekeres Gazsi, a borbély, ki fürgén ugrott ollójával az elítélthez, s lenyisszantotta hatósági rendeletre. Ne legyen útjában a pallosnak!

Majd felállt egy székre Kriston Ferenc, és felolvasta a halálos szentenciát.

Most Brunó atya fogta kezén, hogy fölvezesse az emelvényre, hol a hóhér várta, egyik kezében a széles pengéjű pallossal, másikban egy fehér kendővel. Azzal kötik be a szemeit.

– Iszonyat nézni – szólt Nagy Pálné, és behunyta a szemeit.

– Milyen szép, s meg kell halnia – sopánkodék Zeke Gerzson.

– Egy pillanat! – magyarázta Fábiánné asszonyom – s egy férjhezmenővel kevesebb.

– Nehéz azokat megritkítani – vélte a rossznyelvű Szomor János.

– Sohasem láttam még ilyen szomorú nyakazást – fontoskodék Tóth István —, pedig sokat láttam. Egy az, hogy egyetlen nedves szem sincs. Az öreg Bürü is odavan Szabadkán muzsikálni, már egy hete. Más az, hogy az ember ebben az esetben sehonnan se várhatja a kegyelmi kendő lobogását; harmadik az…

De már nem volt ideje elmondani, nagy porfelhő támadt a ceglédi utca felől, nyalka kuruc huszárok kivont karddal, nagy csatalármával száguldtak a vesztőhely felé. Elöl leeresztett sisakrostéllyal néhányan, nehéz, izmos termetű lovakon.

– Ellenség, ellenség! – sikoltozott a csőcselék, s kotródott, amerre látott.

Nagy zűrzavar támadt. Brunó atya leugrott az emelvényről, vacogó fogakkal rohant a városházára:

– Ez Csuda lesz. Értem jön. Már engem visznek!

A szenátorok is szétfutottak. A hóhér elejté pallosát, és ő is futott.

Egy szempillanat műve volt, az egyik sisakos vitéz felvágtatott a vérpadra, s könnyedén, mint a pelyhet, nyergébe emelte a remegő Cinnát.

Senki sem állta útját, senki sem kérdezte tőle, mit akar? Ő se kérdezte senkitől: szabad-e?

A kis csapat úgy, amint jött, ismét elvágtatott egy mellékutcán.

Nagy lassan előbujkáltak a megriadt minden rendű és rangú lakosok.

A szenátorok örültek, hogy csak Cinnát vitték el, s egyebet semmit. Nem nagy kár érte.

A hóhér savanyú arcot vágott. »Neki most már adjanak munkát, ha olyan messziről ide fáradott.«

Sokan, akik kerítések és ölfarakások mögül nézték a jelenetet, mennyre-földre esküvének, hogy a sisakrostélyos vitéz, aki a vérpadra ugratott, nem volt más, mint Lestyák Mihály uram. Megösmerték a termetéről, mozdulatairól, a villogó dióbarna szemeiről. Ne is keressék azt csendes tó vizében.

Deák Jánosné, aki szavahihető személy, a Cinna egyik mondását hallotta, amit az a vitézhez intézett útközben.

– Várod-e még egyszer, míg a hajam megnő?

A vitéz tisztán, hallhatóan felelte:

– Nem, Cinna, nem várom.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Így volt-e, nem-e, a jó isten tudja, de ettől a naptól nem keresték többé Lestyák Mihályt a halottak között, hanem hazavárták az élők közül.

Ha eltűnt, oka volt rá, a kaftányt ment keresni kuruc csapatokkal, elvitte mátkáját – mi van abban? – (okosan csinálta). Egyszer csak meglássátok, itthon toppan, vasderes paripán, arany kantárosan, s rajta lesz a kaftány.

Majd egyszer, majd egyszer, ha valami nagy veszély fenyegeti Kecskemétet. Hazajön, beül a főbírói székébe, és szétcsap, mint a villám, az ellenségeink között.

Vártak, soká vártak. Már azok is kihaltak, akik mint gyerekek futkároztak egykor a kaftány után, de az unokák azért még mindig hazavárták.

A SZERZŐ UTÓSZAVA

Azoknak az érdeklődőknek, kik e történetet oly feltűnő figyelemmel kísérték, s levelekben figyelmeztettek az egyes fordulatoknál, hogy »no, most mindjárt elromlik«, nem lesz fölösleges néhány szó, mintegy kiegészítésül, az elbeszéléshez is.

Nevezetesen sokan kifogásolták, hogy miért megy Olaj bég elé Lestyák Mihály helyett Cinna? Mire való az? Mások türelemmel bevárták, míg a szabó oda nem adja a kaftányt, mire aztán Kecskemét veszedelme szöget ütvén fejükbe, rám írtak bosszankodva: »Mit csinál, az isten szerelmeért?« Tény az, hogy talán kissé túlságosan ragaszkodtam azon pár sornyi krónikához, mely rendelkezésemre állt. Enélkül valóban kerekebb, egyöntetűbb, hogy úgy mondjam, esztétikaibb lehetne a mese.

De bármennyire ragaszkodtam a krónikamaradványokhoz, mégse kívánom tekintetni az elbeszélést például történelmi epizódnak Kecskemét múltjából, mert a mese benne a fő: a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte. S e színeket önkényesen hoztam össze a kaftány szereplésének idejére, száz év előttről, vagy száz év utánról. Néhol a színeket hoztam a kaftányhoz, másutt a kaftányt vittem a színekhez.

Csak mint a régi városi viszontagságos élet képe bír e történet beccsel, ha eleven és találó.

De ezt már önök ítélik meg.

Hogy a kaftányról is megemlékezzünk, sokáig kutatta, kerestette Kecskemét város mindenfelé – de hasztalan. Végre, mikor már majdnem elfeledkezett róla, váratlanul előkerült.