Kitabı oku: «A beszélő köntös», sayfa 5

HETEDIK FEJEZET. A DIKTÁTOR. KECSKEMÉT FÉNYKORA

Lestyák a szárnyéknál maradt, és azon töprengett, mihez fogjon, merre menjen. Nehéz fejében szétfolytak a gondolatok, mint a megolvadt ólom, tagjait zsibbasztó lankadtság fogta el, lelkét az önvád diribdarabra tépdelé: »Rosszul cselekedtem, önző gyávaság volt.«

Kínos nyugtalanság tövisekkel szurkálta. Sötéten nézett maga elé. Merre viszen most az én utam?…

Szétfoszlott kissé a köd, s megcsillant nem messze az óriási fénylő szem, a Csalános tava. Mintha hunyorgatva hívogatná: »Gyere Lestyák Mihály, legokosabb lesz, ha ide fekszel, ezüst takaróval takarózol, puha homokvánkoson álmodol!… Ez a legegyenesebb út!«

Néhány lépést tett a tó felé, de egy pöszmétebokor volt útjában, a legmagasabb fa az egész környéken; vékony gallyacskáit belepték a kicsi hópillangók: meg se látta, fölbukott benne.

És amint odaütődék füle ebben a keserű pillanatban az »édesanya« testéhez, egyszerre hallotta, érezte, hogy az messze innen megdobban, ezer lópatkónak tompa dübörgése hallik, és nagy suhogás kél a levegőben.

Összerázkódott. »Jaj, jönnek a tatárok a város ellen!«

De pszt, a dobogás mintha távolodnék, egyre halkabb-halkabb, majd elenyész bágyadó morajban. Csupán egyetlen ló közeledik erre. Kop, top! Igen, csak egy ló ez. Teremtő istenem, a Cinna ül rajta.

Lestyák felszökött, le se törölte ruhájáról a mocskot, eleibe futott lázas lihegéssel.

– Itt vagy? Nincsen bajod? Igazán itt vagy! Mi történt?

Cinna vidáman mosolygott. Mielőtt felelne, lányos pajkossággal hősiesre fújta fel arcocskáját:

– Hát az történt, jelentem alássan, hogy elkergettem a tatár sereget. Takarodnak immár lóhalálban.

– Ne beszélj!

Ami azt jelentette: »beszélj kérlek, beszélj!«

Beszélt is, de előbb megsimogatta nyájasan, szeretettel, tekintetének fényes zománcával a behavazott zöld kaftányt.

– Megér ez a gúnyácska valamit, Lestyák Mihály uram.

– Hogy-hogy?

– Mihelyest meglátta rajtam Olaj bég, leszállt a lováról, megcsókolta a szegélyét háromszor, és azt kérdezte nagy alázattal, mit parancsolok. Én azt parancsoltam, hogy pusztuljanak el íziben. Szót fogadtak, elpusztultak.

Lestyák Mihálynak nyitva maradt a szája.

– Lehetséges-e? Olyan varázsereje volna?

– Így történt szórul-szóra. De nincs idő a sok beszédre, itt a kaftánya, vegye fel, itt a lova, üljön rá. Én majd a másik úton sietek el.

– Teringette, hisz ez igazi csoda! – ujjongott Mihály, nem bírva kibontakozni az ámulatból. – Hisz akkor ez a kaftány roppant kincs!

– Meghiszem azt. De siessen kérem, mert jönni találnak. Mintha látnék is fekete, mozgó szekereket a város felől.

Mihály homloka elborult:

– Igaz, Cinna, ne szólj ám erről senkinek! Köszönöm, amit cselekedtél. Majd beszélek veled későbben… ma még. Igen, beszélek veled, Cinna.

– Jó, jó – hagyta rá a fürge legényke, csakhamar eltűnve a »Szoknyás fa« dűlő felé.

Lestyák a rendes úton ment. Csakugyan szemben találta a nagy szekérsort; hozták a kenyeret, fát, a szikrai Marci az ökröket hajtotta nagy káromkodva. A szekerek előtt szép hóka lovon az egyik triumvir, Holéczi Sámuel uram lovagolt, az oldalán függő sárga bőrtáskában hozván a »nervus rerum«-ot. Az meg ott az egyik szekéren, a szép ropogósra pirított cipók tetejében bizisten Fábiánné asszonyom; kíváncsiságból ült fel »kutyafejű tatárt látni«, mellette pediglen az aranyos szájú Fekete Pál kuksol, egy bolhabetűs írást habzsolva pislogó nyúlszemeivel.

– Ni, ni, Lestyák Mihály – hüledezének a kecskemétiek. – A másvilágról jön.

Holéczi Sámuel, aki nem volt haragosa Lestyáknak valami nagyon (mert a lutheránusok mind összecsengnek), de meg kíváncsi is volt, még pedig nagyon, nyájasan kérdezte:

– Ugye a lelke az, amice, nem maga?

– Magam vagyok az a lelkem nélkül – dünnyögte kesernyésen Mihály. (Ki tudja, mire gondolt?) – Hát kegyelmetek hová mennek?

– Vendég van a határon – kedélyeskedék a triumvir —, viszünk neki szegénynek egy kis kollációt. (A nemzetes úr nagyon jóhumorú ember volt.)

– Azt ugyan nehéz lesz utolérni.

– Ugyan?

– A harmadik határban jár azóta. Búcsú nélkül ment el a vendég.

– Csak tán nem! – selypített közbe Fábiánné.

– Kár – sopánkodott Fekete uram —, ritka szép beszédet mulasztott el a bég.

Lestyák elbeszélte a kaftány-dolgot, amitől egyszerre máj— és tüdőszínű lett a Holéczi Sámuel uram ábrázata.

– Nagy eset – dünnyögte kelletlenül vakarva pisze orrát —, hm, ilyen tán a világ eleje óta se történt.

De csak egy percig maradt zavarban, kitanult ravasz róka volt, gyorsan tudott felugrani a helyzet magaslatára.

– Hej szekeresek, hej emberek, forduljatok, igazodjatok visszafelé. Nagy nap virradt fel Kecskemétre!

Majd leperdült a lováról, és így szólt tiszteletteljes hangon:

– Üljön fel a lovamra, Lestyák Mihály uram. Nem hagyhatom azon a gebén szégyenszemre.

– Jó ez nekem. Köszönöm. Ha három triumvir ültetett rá, egy le nem szállíthat róla.

– Akkor hát kegyelmed üljön fel, Fekete uram, hírt adni a városba a történtekről.

Kapott az alkalmon a »város Cicerója«, kipótolni dúsan az elmaradt szereplést.

– Megyek, hogyne mennék! Öröm ülni egy ilyen szép állaton. De adjanak hozzá valami ostort is, mert sarkantyúm nincsen.

Nem sok ostor kellett a tüzes »Sármány«-nak, úgy elnyargalt a nagy szónokkal, mint a mesebeli csikók, akik izzó parazsat kapnak a tarisznyába abraknak.

Tajtékzott, füstölgött, maga Fekete uram is csurom víz volt, mikor a piacra beért, hol az álldogáló és egyre gyűlő népnek nagy lelkendezve, szónoki szironnyal kitulipánozva hirdeté az Úr különös kegyelmét, mellyel a várost elárasztá; hogy egy lelketlen ruhadarab mintegy megszólalt, s elkergette a dúló ellenséget határainkról. Csoda történt. Kecskemét érdemes polgárai, húzzátok meg a harangokat. A kapzsi Olaj bég leborult a földre, és megcsókolta Lestyák Mihály uramon a köntöst, háromszor, alázatosan, összegörnyedve kérdvén: »Mit parancsolsz, Kecskemét város követje?« Mire Lestyák Mihály uram fölemelé fejét, s miként a bölcs és tiszteletre méltó Seneca (ki ne hallotta volna hírét?) imigyen felelt: »Ne háborítsátok köreimet – azaz takarodjatok innen!«

– Nem bizonyos ám, hogy azt Seneca mondta! – süvített közbe a református prédikátor, nagytiszteletű Mokros Ézsaiás uram.

Fekete Pál nem engedte magát megzavarni:

– De az meg bizonyos, hogy jönnek vissza a kenyeres szekerek, az ökrök, a pénzes tarisznya, a triumvir és Lestyák Mihály.

Nagy örömrivalgás viharzott fel. Mint a futó tűz terjedt a csoda híre, utcáról-utcára, házról-házra hömpölygette az idegizgató álmélkodás. Az elbukott, gyűlölt szenátorok újra kijöttek a napfényre; a nép közé. Porosznokit megéljenezték, az öreg Inokainak kalapemelve nyitottak utat mindenütt. Kriston Ferenc uramat ellenben élénk zsivajjal kívánták hallani. Nem is vonogatózott őkegyelme sokáig, felállt egy káposztás hordóra a piacon, csupán ezeket mondván:

– Igazságot kérek tőletek annak a lángeszű ifjúnak, aki ezt a nagy napot kivívta.

– Igazságot! – visszhangzott ezer torokból.

Hullámzott a lakosság, mint egy folyton dagadó folyam. Zsibongás, élet lüktetett mindenfelé – férfiak, asszonyok élénk gesztusokkal adták tovább az érkezőknek Fekete Pál uram nyomán a »beszélő köntös« csodáját. Persze, hogy mindenik varrt még rá egy kis hímet.

Hatalmas lendületet, szíveket rezegtető lelkesedést szíttak be az emberek az éljenzéstől meghasadozott levegőből. Mindenki sürgött, mozgott, mindenki mást kiabált, de mindenki egyet gondolt. Szép feslő bimbókat, csemete-lányokat öltöztettek talpig fejérbe az asszonyok, érdemes polgárok rohantak a város istállójába, befogni a híres négy fekete csődört. (Hamar, pántlikát a sörényeik közé.) Öreg emberek cipelték a mozsarakat a piacra, útközben előkeresvén a »Három almánál« a tűzmestert (jöjjön, kend, Hupka uram, ha istent ösmer. – »Csak még egy kortyot!« – rimánkodott Hupka). Tiszteletes Molitorisz Péter uram, a lutheránus lelkész maga mászott fel a Szent Miklós-toronyba, hogy alkalmas percben meglódítsa a harangokat. A házfedelek lyukain kibújtak imitt-amott a zászlónyelekről azok a lelket csiklandozó, kígyózva röpkedő, hármas színű szárnyak. Bizony fakók már egy kicsinyég; a nagyságos Bethlen idejéből valók. Azóta nem is igen virágzottak a kecskeméti házfedelek.

A tizenegy bukott szenátor is mind magára rángatta egy félóra alatt sebtiben az ezüstgombos mentét, felkötötte a csörömpölő kardot, s immár ott állanak félkaréjban a tanácsház kapujánál. Sokkal nehezebb feladat jutott azonban Fekete Pál uramnak (amiből nyilván kitetszik, hogy nem egyenlő feladatok zúdulnak a közélet férfiainak vállaira), az egész kéziratot át kellett hirtelen idomítania; a »Hatalmas bég« megszólítást kitörülvén, odaírni »Dicső hazafi!« Az »Eljöttünk hozzád« helyett »Visszajöttél hozzánk« stb. – (Mindegy, nagyon szép lesz az mégis!)

Bár hevenyészve volt, minden pompásan ment, csak éppen a díszkocsi késett el, de a tarackok idején dördültek meg, ünnepiesen zúgtak a harangok, s amint feltűnt Lestyák alakja, tomboló rivalgás ömlött az utcákon, mint a lavina, amerre ment, egész a városház kapujáig. Ott leszállt, meghallgatta a Fekete Pál uram orációját, egy mosolygó pillantást vetett a fehér ruhás leánypalántákra, kezet fogott a volt szenátorokkal (Porosznoki uramat megölelte) – akkor aztán őt is fölkapták, vitték, vitték, és ahol végre letették, az az elnöki hely a tanácsterem zöld asztalánál.

Mihelyt kissé lecsillapult a zaj (mert tömve volt a nagyterem a város előkelőivel), szót emelt a hófejű Puszta Máté, s gyönge, darázsdongású hangon emelvén ki a Lestyák Mihály érdemeit, e felkiáltással végzé:

– Válasszuk meg Kecskemét örökös főbírájának!

Rengett a fal az éljenektől, percekig tartott, míg Permete Gáspár megértetheté magát, dacára annak, hogy erősen ütögette a mellét, és hadonászva integetett, hogy nagyon érdekeset akar mondani.

– Én, Permete Gáspár pedig, aki egy szólásommal buktattam meg ezt az elöljáróságot ezelőtt tizenkét héttel, azt mondom, megtudván a megtudandókat, hogy neki még az örökös főbíróság is kurta idő.

– A holta után csak nem prezideálhat – kottyant bele Zeke Gerzson uram.

– De igenis, mondjuk ki és iktassuk protokollumba, hogy valamiképpen az isten kegyelméből dicsőségesen uralkodó Habsburg-famíliára száll firól-fira elsőszülöttek líneáján a szentséges magyar korona, azonképpen szálljon a Lestyák uraim fiivadékaira a főbírói pálca.

Zeke Gerzson: Egy kis különbség van a kettő között!

Permete Gáspár: (dühösen) Nincs!

Zeke Gerzson: A korona aranyból van, a bírói pálca somfából.

E kis összezördülést a Cegléd utcai Deák János szakítá félbe, általánosan elismert bölcs ember.

– Zeke uramnak van igaza, mert a korona a gyenge főn is erősen fénylik, de a somfabot a gyenge kézben gyengén üt. A somfabotot ennélfogva nem lehet odanyomni látatlanban az utódok kezébe. De máskülönben sem illendő e nagy napot ilyen feleselésekkel zavarni. Maradjunk a tiszteletre méltó komolyság mezsgyéjén, és sorba menjünk a dolgokon, mert senki sem köszöni meg, ha olyan székkel kínáljuk, ahol még ül valaki. Mindenekelőtt mondja ki tehát a gyűlés, hogy a triumvirátus, mely úgyis csak ideiglenes volt, megszűnik.

– Maguktól szöktek meg! Egy sincs itt! – hangzott jobbról-balról.

– Ennekutána válasszák meg kegyelmetek újból a régi szenátorokat, és akkor iktassuk aztán jegyzőkönyvbe a Lestyák Mihály holtiglani főbíróságát.

Mondani sem kell tán, hogy minden így történt. A főbíró, ki olyan méltóságteljesen ült ott, mint egy dinaszta, hidegen biccentett köszönetet a fejével.

Arca halovány volt, de bezzeg vörös lett, mint a skarlátposztó, amint kiáltozni kezdék:

– Halljuk a köntös-esetet! Halljuk tőle magától!

Kellemetlenül izgett-mozgott székén. Mintha a nyeldeklőjét szorítaná össze láthatatlan vaskéz. Elmondani az Olaj béggel történt jelenetet, százaknak… Egy olyan jelenetet, amit nem élt át, amit nem látott. Hazudni a város színe előtt. Oh, de nagy hiba volt el nem mennie a táborba. Az ördög hozta útjába azt a leányt. S ha már el nem ment, jobb lett volna bevallani. Most már lehetetlen, lehetetlen…

Mennél nagyobb volt a dicsősége, annál kínosabban marcangolta lelkét a tudat, hogy ezt egyszerre szétfújhatja egy váratlan szellő. Hiszen a Midász nagy fülei is kisültek. Úgy tűnt föl előtte e dicsőség, mintha lopná, nem tudott neki örülni, pedig rászolgált, akármi történjék is, ő szerezte a kaftányt. És mégis, mégis a magas támlájú főbírói karszék mögött ott lebegett, rezgett egy alkalmatlan árnyék.

– Halljuk! Halljuk! – hangzott egyre élénkebben, követelőbben.

Nem volt menekülés.

Zavartan húzta le a kaftányt magáról, és leteríté a zöld asztalra. Íme, Kecskemét drága kincse!

Aztán akadozva beszélte el szegről-végről még egyszer a kaftány csodálatos szereplését.³

Lázas örömkitörések tarkították előadását, mindenki ujjongott, csak egy összeesett alak sírdogált csendesen a hátulsó padban.

A hatalmas főbíró, immár »Kecskemét diktátora«, fölkelt, odament a zokogó emberhez, kézen fogta:

– És most menjünk, édesapám. Meg akarok otthon egy kicsit pihenni.

A kopjás kis kapuban már ott leselkedett az Erzsi leány, meg a Laci legény. A forgácsfánk kisült, és a csipetkés tyúkpörkölt elérte a tökéletességet, a malac pedig már ki is hűlt; éppen jó, hogy jönnek.

– De nem is mondtam, édes fiam, persze mikor beszélhettem volna veled, hogy legénnyel dolgozom, azaz, hogy most már ketten nem dolgozunk.

A főbíró közömbös arcot vágott.

– Az a fiatal gyerek ott?

– Akkor kellett fogadnom, mikor interveniálni mentem Budára a basához. Mert én tettelek téged főbíróvá, Misi, tudd meg azt. (Az öreg szeme büszke zöldes fényt lövellt.) Az öreg Lestyák legény a talpán, hé… A lurkó, mondom, szükséges volt a mesterséghez, ámbár nemigen veszem észre, hogy csak egy szalmát is keresztbe tett azóta. Még nem volt időm kipróbálni, mit tud. Eddig én csináltam a politikát. Ne nevess, Misi, mert megharagszom. Ezentúl majd te csinálod. Nagyszerű vér ez a Lestyák-vér. De ni, itthon vagyunk már.

A szülői hajlék de édes olyankor, ha sokáig nem látja az ember. Kedélyesen pipázik a kürtő, vígan integetnek a vén körtefa megőszült gallyai, künn az udvaron elébe ugrik a Bodri, bent a szobában ráugrik a Cirmos, nevetnek a mázas korsók, ismerős cseréptálak a falon, a bútorok mesélni kezdenek, ropog a tűz a nagy kályhában, s lángsávot vet a barna ajtó aljára, mintha széles aranypánt lenne rajta.

Az öreg felsóhajt:

– Szegény édesanyád, ha feltámaszthatnám erre az egy napra.

Behozzák az ételt, annak a biztató párája nyájasan kóvályog a szülői asztal felett, sürög-forog Erzsi meg a Laci legény; más tányért, élesebb kést. »Szaladj, fiam, a pincébe, de itt legyen az egyik lábad!«

– Te meg ülj le, fiacskám, mert tudom, éhes vagy, lecsigázott az a rabkoszt. Ámbár iszen én sem ettem azóta. Azelőtt a nagy búbánatom, most meg a nagy öröm miatt. Úgy éltem én Budán, mint a Toldi Miklós lova. No, csakhogy kiszabadítottalak.

– Ibrahim basa derék ember – dohogta a főbíró szórakozottan (idegessé tette a sajátszerű helyzet Cinnával szemben).

– Annyiban, édes fiam, hogy dereka van, mert különben kaján kutya az öreg. Eleinte dühös volt rám, kevés híja, hogy én is nem kerültem hűvösre.

– Miért?

– A cigányleány miatt, ha emlékszel rá. De nem sós tán az a leves? Hozd be a sósbödönt, te Lackó!

Laci úgy remegett, mint egy meglóbázott fűzfavessző.

– Mi bajod, hm! A fiamtól félsz tán, te bolond? Nem harap ám az azért, hogy nagy úr.

– Köszönöm, nem kell a só. Hát a leány végett haragudott Ibrahim?

– Hogy, azt mondja, veletek szökött el, és ameddig vissza nem adjuk, vagy ki nem vallom, hol van, engem is bebörtönöztet; hiába esküdöztem a feszületre, hogy a színét se láttam azóta.

– Azt ugyan nem okosan tette – mormogott a főbíró. – Hát aztán?

– Szerencsére éppen azokban a napokban jött meg a hivatalos tudósítás, hogy a ruháit megtalálták a Tisza partján, később pedig valahol lejjebb a holttestét fogták ki.

– Ah! – szólt közbe a főbíró vidáman. – Meghalt a leány?

– Ah! – szisszent föl a Laci legény, és leejtette a pecsenyés tálat, melyet az imént emelt le a kályháról, hogy az asztalra adja.

A mester indulatosan mordult rá:

– Szurok a markodba, te mafla! Vedd fel, aztán kotródj a szemem elől! – De csakhamar elmosolyodott: »Sok csoda esik ma, a holt malacok is elszaladnak.« (Mert a szép ropogósra sült állat egészen az ágy alá gurult.)

Laci rákvörösen somfordált az ajtó felé.

– Megállj – inté magához a főbíró, s valamit súgott a fülébe. – Most már kimehetsz.

– Kell valami? Inkább az Erzsinek szólnék. Ez ügyetlen – szólt a fiú után tekintve —, nem hiszem, hogy sokat konyítson a szabósághoz. Mert nagyszerű mesterség az, fiam, fölséges tudomány, az isten alkotásainak kikorrigálása; a rossz derekat kiigazítom, a lejtős vállakba férfiasságot öntök. Valami az, fiacskám (s a vén szabó föllelkesedve borzolta ritkás kender haját). Kár pedig a kamaszért, olyan szelíd, kedves arca van, hogy bízvást lehetne belőle leány is.

– A mai napon semmi sem lehetetlen, édesapám.

– Már az igaz, de egyél abból a pecsenyéből, ne restelld, hogy a földre esett. Van még egy kis forgácsfánk is. Nem szereted a fejét, mi?

– Eszem már, de ked még mindég nem beszélte el a budai út végét.

– Hát mondom, amint megjött a hivatalos tudósítás, jó kedvre szottyant Ibrahim uram, képzelheted, nagyon szorította a szultán; legott küldte fel a haláleset bizonyítékait a padisahhoz, engem pedig magához hívatván, megveregette a vállamat: »Látom – mondá —, hogy igazjáratú emberek vagytok.« (És mi Lestyákok azok is voltunk és vagyunk.) Íme, itt van a fiadat felszabadító parancsolat ingyen. De el ne mondd, kutya, hogy ingyen kaptad, mert megrontasz vele. Így jutottam én a fermánhoz.

– Elhamarkodta egy kicsit.

– Kicsoda? Én?

– Nem. A basa.

– Nem értelek.

– Hát nézzen oda!

A nyitott ajtón kedvesen nevetve, kackiásan himbálózva, belebegett Cinna, a cigányleány; csinos csipkés ingváll volt rajta, piros falú, fekete pettyes karton viganó: az Erzsike ünneplő ruhája.

Az öreg Lestyák hátratántorodék.

– Erős várunk nekünk az isten! – kiáltá rémülten, és a halántékain hideg verejték gyöngyözött. – A cigányleány! Hess, te kísértet!

– Nem kísértet az, édesapám, hanem ő maga.

– Vigyen el az ördög, ha hiszem.

Kopogás hallatszott az ajtón, mintha az ördög jönne a hívó szóra. Nem biz az. Puszta Máté szenátor uram lépett be Fekete Pál és Permete Gáspár kíséretében.

– Isten hozta! Foglaljanak helyet minálunk. Mi járatban vannak kegyelmetek?

– Minket a gyűlés küld a nemzetes uram színe elé.

– Készséggel hallgatjuk meg kegyelmeteket – mondá a főbíró büszke pluráliszban.

Röviden elmondták, a gyűlés mit végzett az ő távozása után: Ágoston uramért követség megy Vácra, ez az egyik (nagyon okosan van); a másik az, hogy a köntöst harminc álló napig közszemlére állítják ki a városházán, megnézheti ingyen boldog, boldogtalan, helybeli, idegen, csak éppen a nagykőrösi ember fizet tíz dénárt. (Ez is igen helyes.)

– De a legfontosabb határozat – folytatá Puszta Máté —, hogy áthozattuk Szent Miklós templomából az ereklyetartó láncos vasládát, abban lesz a kaftány elcsukva éjjelre, azontúl nappal is. A kulcsot ím nemzetes uramnak küldi a gyűlés, hogy vigyázzon rá, mint a két szeme világára, s olyan helyen tartsa, hova idegen kéz el nem juthat.

Ezzel átadta a selyemzsinóron lógó kulcsot a főbírónak.

– Engedelmeskedem a közgyűlésnek.

Átvette, felállt, odalépett Cinnához, és a nyakába akasztotta.

– Rejtsd el a kebledre, Cinna.

Cinna fülig pirult, s fejéről egy önkéntelen mozdulattal csúsztatta lejjebb a piros olajos kendőt a szemeire; persze, emiatt aztán előbukkant hátul a fiús csitri haja.

Puszta Máté uram az ablak felé fordulva ingatta nagy fejét: »Ez hát az a hely, ahová idegen kéz el nem juthat. Szép leánynak hófehér kebele.«

A szabó élénken kiáltott fel:

– Canis mater! A Laci legény. (A hajáról ösmert rá.)

A főbíró mosolygott:

– Így van ez, apám uram, ha egyszer a csodák elkezdődnek. Krónika lesz ebből is valamikor: hogy lett a szabólegényből főbíróné.

A leány arcán, homlokán a megdicsőülés glóriája ragyogott e szóra, de a Mihály tekintetének delejes, lágy simogatását nem bírta tovább kiállani. Azt hitte, meghal a boldogságtól, kezét szívére tapasztva rohant ki.

A szabó felugrott mérgesen, mint egy hörcsög.

– Micsoda ármányos játékot űztél velem? Ha nem volnál most Kecskemét város főbírája, mondanék valamit. Ezer szerencséd Miska, ezer szerencséd. S mit jelentsenek furcsa szavaid? Mit akarsz elkövetni?

– Elveszem feleségül.

– Te, Kecskemét örökös főbírája?

– Miért ne?

Az öreg búsan horgasztotta le fejét.

– A budai basa mind a kettőnket megölet, ha megtudja.

– A basa ellen is véd a köntös. Különben Cinnát nem keresik többé, ha egyszer belenyugodtak, hogy a Tiszába veszett.

– Majd akad, aki besúgja. De szóljanak már kedtek is, az isten áldja meg, beszéljék le, ne álljanak itt, mint három fadarab.

Erre az ösztökélésre Permete Gáspár csakugyan megszólalt, hogy a nemzetes főbíró uram a város leggazdagabb leányaiból választhatna, minden ujjára tizenötöt, de hogy ez az alacsony származás mégse konveniál az ő nagy rangjához.

– Beszéd ez csak – szólt Mihály nevetve. – Hátha Cinna az egyiptomi királyoktól származik?

– Azt egy kicsit nehéz volna bebizonyítani főbíró uramnak.

– Éppen olyan nehéz, mint kegyelmednek az ellenkezőt, hogy nem az egyiptomi királyoktól származik.

Permete is nevetett, Puszta Máté is; mert Puszta Máténak az volt a nézete: »Tudja a főbíró, mit miért tesz. Nem kell abba beleszólni.«

Fekete Pál azonban a szellemi oldalát vette a dolognak:

– Egy főbíróné nem lehet akárki, írásban, olvasásban jártas, minden dolgokban verzátus és okos perszónának kell lennie.

– Ej – felelte Lestyák Mihály bosszúsan —, azt mondja a tiszteletre méltó Seneca: az asszonynak elég, ha annyit tud, hogy: ha rácsorog az eső, be kell menni az eresz alá.

– Itt ugyan hiába beszélünk – vonogatta a vállait Permete uram, s csendes jó estét kívánva, kihúzta a többieket a szobából.

Útközben a három úr három irányban szórta el a Cinna leány regényét. Mondták is mindenütt ma este a tereferélő asszonyok:

– Valami varázslatot tett vele, valamit kevert az italába, másképp megfoghatatlan. Olyan okos ember, mekkorát botlik, mégis szörnyűség!

De a szapuló asszonyoknál is jobban tetszett az »új esemény« Putnoki Balázsnak. Még azon éjjel útra kelt a budai basához, beárulni, hogy a cigányleány él, elrejtve tartotta Lestyák Mihály, és most feleségül akarja venni. De a budai basával egy kicsit furcsán járt, amint később kisült. Meghallgatta, mondják, figyelmesen, és összeráncolt homlokkal kérdé: »Tehát azt állítod, hogy él?« »Igenis, él.« Intett most a basa a közel álló csausznak: »Vidd ki ezt az embert, üttess a talpára ötven korbácsot, aztán hozd be megint.« Mikor visszahozták, felette nyájas volt Ibrahim: »Nos, még mindég él a leányzó?« »Nem él, dehogy él, kegyelmes basa.« Ibrahim megelégedetten dörzsölte a kezeit: »Tanuld meg, te emberséges ember, akiről én egyszer azt referálom a fölséges szultánnak, hogy nem él, az hatlábnyi mélyen fekszik a föld alatt.«

Így járt az áruló Putnoki; hanem az olyan ordas szerencse is ritkaság, mint a Lestyák Mihályé. Verőfényes pompában sütött rá a nap. Hatalma nőttön-nőtt, tekintélye kifelé is szilárdult. Kecskemét kezdett nagy szerepet játszani.

A köntös egy hadsereggel ért fel, mely féken tartá az ellenséget. Egy hadsereg, amelynek nem kell mondur és muníció, amelynek nem árthat semmi, legfeljebb a molyok.

Bezzeg nem féltek már a kecskemétiek az ellenségtől, sőt inkább nagy kedvteléssel lesték-várták, hogy egy-egy portyázó török sereg beléjök kössön; nagy mulatság volt az a népnek. A főbíró kivonult olyankor pompával a város csődörein; négy hajdú lovagolt előtte, négy utána. A férfiak, nők, gyerekek, néha egész Kecskemét a sereg elé jött élvezni a mámorító jelenetet, amint lehajlanak a török vezérek a köntös-csókolásra, s amint meghajlanak a főbíró előtt: »Uram, mit parancsolsz?«

Legendák röpködtek az országban a beszélő köntösről, mindenféle zagyva toldalékkal, hogy a köntös a veszély idején megszólal és tanácsot ad a bíráknak, ha a beteg megérinti, meggyógyul, ha a hajadon vagy özvegy megcsókolja, férjhez megy. Az okosabbak azt állították, hogy a köntös nem valami különös isten csodája; az az egész, hogy a szultán póklábas aláírásával bele van szőve: »Engedelmeskedjetek e kaftány viselőjének.« Maga Lestyák Mátyás uram, aki műértőleg nézegette meg a világhírű ruhadarabot (mert külső országokban is híre van), nagyon kicsinylőleg nyilatkozott:

– Nincs ezen semmi különös. Ilyet én is varrok, ha nekidűlök.

A kaftány csodaereje bűvös fényt vetett a Lestyák Mihály személyére is. Az ő története, hatalma hasonlóan a legendák színpompázó ruháiba öltözött. Szép csendes estéken őróla mesélgetnek a kunyhókban, száz mértföldre innen. Messze Szeged alatt, míg a halászlegény sajkája lágy csobogással siklik, a szőke habokat hasogatva, ő maga azon mereng: »Vajon mit csinálhat most a kecskeméti főbíró? Arany szalonnát uzsonnál, karbunkulusz késsel…«

A beszélő köntös nemcsak azt mondta az ellenségnek: »Takarodjatok el innen Kecskemétről«, hanem a jóbarátnak és a csengő-pengő körmöci aranyoknak meg azt mondta: »Jertek ide Kecskemétre!« Gazdag emberek, nemes urak ide jöttek lakni kincseikkel a »legbátorságosabb« városba, a szülők ide küldözték legszívesebben fiaikat; akkor jelentek meg Kecskemét utcáin először azok a különféle buksi diákfejek, melyek azóta sem fogytak el onnan; az iskola fölvirágzott, a lakosok mesés gyorsasággal gazdagodának.

Persze, minden jónak van rossz oldala is. A köntös szülte a sok pénzt, a sok pénz szülte a mindenféle pusztai betyárt és haramiát, akik be-betörtek Kecskemétre rabolni. De minden rossznak van jó oldala is, a betyárok miatt kihirdették a statáriumot, s mivelhogy a megye nem mozoghat szabadon, a vérbírósági jog átruháztatott ideiglenesen a kecskeméti magisztrátusra.

Még egy hajszál, és királyi város lesz belőle!