Kitabı oku: «Akli Miklós», sayfa 9

XI. FEJEZET. KÉTSÉGBEESETT JÁTÉKOS ONNAN RÁNTJA KI AZ ÜTŐKÁRTYÁT, AHONNAN LEHET

Lelkendezve rohant vissza. A kétségbeesés nem zsibbasztotta meg, de fejlesztette tehetségeit. Egyik terv a másikat kergette izzó fejében. Nem érezte a hideget. A hűvös éjszaka párázatai különös alakokká formálódtak fantáziájában, úszó koporsók, levágott bikafejek úsztak a levegőégben és egy szán, melyet négy madártestű asszony vont.

Még oda se ért, útközben hallotta az öreg Dimitri fenyegető hangját az intézet udvarából.

– Ki az, hé? Mit akar? Micsoda spektákulum ez?

– Én vagyok itt, Dimitri apó! – szólalt meg künn Szepessy németül. – Én, Szepessy István.

– Nem igaz! – fortyant fel az udvarbeli hang. – Szepessy István úriember, aki nem jár éjjel becsületes embereket infesztálni. Ön nem lehet Szepessy István, kotródjék el innen, akárkicsoda, és reggel jöjjön, ha dolga van. Azért is, mert most részeg, és azért is, mert most be nem eresztem.

Ezzel megfordult az öreg, hogy elmenjen, át lehetett hallani a botosai csoszogásáról, hogy visszaindult, hanem egyszerre csak úgy rémlett, mintha megbotlott volna: hop, hop, motyogta, majd elkáromkodta magát. Nyilván az eb hullájában botlott meg!

– Toppy meg van ölve! – kiáltá fájdalmasan. – Ki cselekedte azt? Rablók! Gyilkosok!

– Hallgasson, Dimitri, legyen esze! – szólt át ismét a báró. – Én ölettem meg Toppyt, én fizetem meg az árát, eddig van; de várjon hát és értse meg a dolgot, ha szívén viseli az intézet sorsát. Hiszen tudja, hogy én vagyok itt, mit tetteti magát, mit ravaszkodik?

– Ha tudom, se eresztem be a báró urat, a báró úr menjen most haza lefeküdni.

– De van valami, Dimitri, amit még nem tud, éppen ezt akarom megmondani.

– Semmit se akarok most tudni, mert én most aludni akarok.

– Abból nehezen lesz valami, Dimitri apó, mert én most egy fölfegyverkezett sereggel állok itt a ház előtt… Nézzen csak fel a falakra!

Dimitri fölpislantott a falra a hálósapkája alól, mely egészen belógott a szemeibe, s meglátván a csillagfényes éjszakában az ott hasmánt fekvő marcona alakokat, csillámló fegyvereikkel, felordított hörögve:

– Jézus Mária!

Majd mintha nem egészen bíznék a mennyei hatalmakban, harsányan felkiáltott:

– Policáj! Policáj!

De már ezt fennhangon kacagták meg a falakat megszállt vitézek. Ösztönszerűleg menekült rogyadozó inakkal fogvacogva a ház felé, hogy magára zárja a nehéz tölgyajtót, de útközben megjött apránkint az erősebbik esze és újra visszakullogott a kapu közelébe, csakhogy az erősebbik eszéhez már a gyengébbik hangját használta, és az is nyájas volt, szelíd volt és reszketett:

– Hát mi tetszik, báró úr?

– No, lássa – felelte a báró —, most már nem olyan goromba, mint azelőtt. És azt jól teszi, apó, mert mi se éppen azért vagyunk itt, hogy önt az alvásában háborgassuk. De meg van is egy-két sárga csikó a zsebemben a maga számára.

– Iszen jó, jó, kezeit csókolom, hát csak tessék megmondani a kívánságát.

Akli megfeszült figyelemmel fogott el minden hangot s izgatottan nyitott magának utat könyökével közvetlen a báró háta mögé.

– Azt kívánom öntől – folytatá Szepessy —, költse fel az asszonyságot s közölje vele, hogy addig én innen el nem megyek, míg Kovács kisasszonyt meg nem kapom.

– Oh, istenem, istenem! – óbégatott Dimitri. – Mi jut eszébe a báró úrnak?

– Vagy ideadja szépszerével, vagy elvisszük erőszakkal, de ha egyszer az én embereim bent lesznek, azt viszik el, aki a szemük-szájuknak tetszik, én nem bírom megakadályozni.

– Oh, istenem, istenem! – nyöszörgött a kapus. – Hisz a méltóságod húgocskája is köztük van.

– Hiszen éppen ezért kímélem a többit. Ha ezt az egyet ideadják, isten hírével elvonulunk. Azért költse fel és mondja meg az asszonynak, amit üzentem. Egy fertályóra gondolkozási időt hagyok neki.

– Nem, nem, az lehetetlen, báró úr.

– Mi?

– Az, hogy odaadná a kisasszonyt. Ilyet ne is képzeljen! Mit szólna a nagyhatalmú Kolowrat gróf, akit a császár küldöz a kisasszonyhoz? Ki tudja, mije a kisasszony a császárnak…

Akli önkéntelenül felkiáltott:

– Megvan! Ez az!

– Csitt, te! Mit beszélsz? – förmedt rá Málnásy uram megbotránkozva. – Mi van meg, hé?

Akli elröstellte magát, zavarba jött, majd akadozva magyarázta meg:

– Megtaláltam a bicskámat.

– Jó, jó, de azért nem kell mindjárt a hadi traktatumokat megzavarnod. Nem hallod, miről van szó, és hogy ki tette le a garast?

– Az ördög vigye el a magok Kolowratját – fakadt ki Szepessy —, mit törődöm én vele? Megy, vagy nem megy, felkölteni Szilvássynét? Ez a kérdés.

– Lássa, kedves báró úr – könyörgött Dimitri —, illendőbb vona ezt a dolgot reggelre halasztani.

– No, persze. Ejnye, de okos ember, mit iszik, vizet vagy bort? Hanem mindenekelőtt megy-e, vagy nem megy?

– És ha azt felelném, hogy nem megyek?

– Akkor, édes lelkem, egyszerűen betörjük a kapukat és ajtókat, az embereim összeszedik, ami szemrevaló asszonynépet találnak, minélfogva ő is közte lesz. Érti-e már?

– Jaj, szegény jó asszonyom, szegény jó asszonyom! – siránkozott Dimitri.

– Legyen nyugodt, az asszonyságot nem visszük el, nem lesz semminemű bántódása. Ő már meglehetősen be van oltva az elvitel ellen. Hé, baltások! Gyepre, baltások!

Odaugrott Csoltói Benjamin és a két Lenty testvér. Erős az egyik, mint a bika. Sújtott a baltával, hogy még talán a hetedik utcában is táncolni látszottak a házak a szörnyű csattanástól. Ropogott, recsegett a kapu és meghasadt, mint egykor a bizánci a Botond bárdjától.

Majd hogy meg nem hasadt a Dimitri szíve is a kapuval együtt. Mintha valami kedves élőlénynek ropognának a bordái, metsző fájdalom nyilallott át a szívén és megtörte az ellenállását.

– Jaj, ne bántsák, báró úr, ne bántsák azt a kaput, hiszen megyek már.

– Jó. Hagyják abba kegyelmetek, várjunk – aztán utána kiáltotta Dimitrinek: – El ne felejtse mondani, hogy melegen öltöztessék fel a kisasszonyt, mert messze útra megyünk.

E pillanatban egy ablak világosodott meg az emeleten, majd gyorsan elsötétült. A gyertyaláng mint valami lidércfény végigszaladt ablakról-ablakra az emeleten, míg végre kezdtek a gyertyák sorban kigyúlni az egész házban. Az ötödik udvari ablaknál, mely egy folyosóra nyílt, elsuhanó női alakok silhouetteje rajzolódott le az ablaküvegre. Kecses, sugár derekú bakfisok, akik felriasztva, szétbomlott hajjal, egy alsószoknyában menekülnek a madame szárnyai alá. Éhes tekintetek csakhamar észrevették a mutogatós ablakot és odatapadtak gonosz gondolatokkal. Ohó! Odafönt már észrevették a dolgot. Szegény kedves kis jószágok, hogy meg lehetnek most ijedve! Ablakot persze kinyitni nem mernek, hanem valami függöny mögül látnak ám mindent…

Ilyen beszédek estek itt lent. Találgatták, mi lesz? Kiadja-e az asszony a leányt, vagy nem? De hátha a leány nem akar? Számítgatták, hogy akkorára már fölérhetett Dimitri, körülbelül már el is mondta a báró üzenetét. Most javában tanácskoznak… De nagy mulatság volna ott lenni a remegő báránykák között és végighallgatni ezt az éjféli tanácskozást.

– Fogadni mernék – szólt Bajmódy —, hogy a fruskák egy részének tetszik a veszedelmes kaland lehetősége. Sikítoznak, de titkon örülnek is. Ösmerni kell az asszonyi lelket. Én nem hiszem például, hogy a paradicsomban a kígyó tanította volna meg Évát az almaevésre, de élek azzal a gyanúperrel, hogy Éva tanította meg a kígyót sziszegésre és marásra.

Lihegve érkezett a Barischgasséból Detreházy Tamás, hogy ott két konstáblert tartóztattak le, akik kérdőre vonták őket a csoportosulás miatt, hát hogy mi történjék a két konstáblerrel?

– Fogva kell őket tartani – parancsolá Szepessy —, és vigyázni, hogy valami jelt ne adhassanak. Ha végzünk, magunkkal visszük és majd csak valahol egy órajárásnyira Bécs mögött tegyék le őket sértetlenül, hadd menjenek isten hírével.

Detreházy elment a paranccsal, s Szepessy kivette óráját, megnézte a Palásthy Ferenc tolvajlámpájánál.

– Még tíz percet adok nekik, s akkor aztán »lóra huszár, kapura hajdú«, ahogy mondani szokták, ámbátor lovunk nincs, de annál inkább megvan a kapu.

Ekkor lépett eléje nagy vakmerőn Akli Miklós.

– Megösmer-e, báró úr? – kérdé.

– A hangja ismerős előttem – felelte Szepessy hanyagul, tekintetét le sem véve az órájárul. – Mit akar?

– Én Akli Miklós vagyok.

– Ah! – kiáltott fel a báró meglepetve és önkéntelenül hátratántorodott ettől a névtől. – Mit keres ön itt? Az ördögbe is, hogy jut az én embereim közé azok ruháiban? Tudja-e, hogy a fejével játszik?

– Éppen én is arra akarom önt figyelmeztetni, hogy a fejével játszik.

Szepessy szemei vérbe borultak, öklét indulatosan fölemelte és a fogai összecsikordultak.

– Hogy jutott ide ez az ember? – kiáltá zordonan. – Ki merte őt becsempészni?

Bori uram szeretett volna másutt lenni, hanem a virtus megkívánta, hogy jelentkezzék, ötölve-hatolva dadogni kezdett valamit.

– Majd elmondom én! – vágott közbe Akli. – Pozsonyban Bori uram emberei közül elmaradt valaki, én ajánlkoztam helyette és ő felfogadott, ez az egész.

– Eszerint ön mint kém jött nyomomba. Tudja-e, mi a kémek fizetése? Persze ön írta a levelet is Kolowrathoz?

– Igen, én írtam a levelet is, mert…

– Kötözzétek meg!

Akli összefonta mellén a kezeit, annak jeléül, hogy nem fogja magát védelmezni. Bátran, megszeppenés nélkül nézett a báró szeme közé s francia nyelven mondá:

– Tegyen velem, amit akar, de hallgassa meg előbb, amit mondok. Elhiheti, hogy tudatában voltam a veszélynek, emberei közé vegyülni, s hogy nagy oknak kell lenni, ami erre késztetett. Jól eltalálta előbb, hogy a fejemmel játszom, csakhogy játszom az ön fejével is.

– Vajon? – szólt a báró gúnyos, megvető hangon.

– Hallgassa meg az okot, amely…

– Jól van, mondja el – hagyta rá Szepessy türelmetlenül.

– De engedje, hogy ne itt a sokaság előtt. Népekre és országokra szóló veszedelem lehetne, ha valaki megértené.

Szepessy habozni látszott, de már az ő kíváncsisága is fel volt piszkálva. Akli mintegy kitalálta a gondolatát, kihúzta ködmöne alól a karabélyát és átadta Málnásynak.

– Jöjjön! – intett neki Szepessy.

Néhány lépést tettek némán a Rennweg felé.

– Beszélhet! – mondá a báró.

Akli óvatosan körülnézett. Egyedül voltak, csak egy macska nézte őket a szomszéd párkányról a világító, veres szemeivel.

– Szavát adja rá, hogy semmi körülmények közt nem közli az elmondandó titkot senkivel?

– Szavamat adom, csak végezzünk már! – toppantotta a báró a lábával türelmetlenül.

– Tehát röviden úgy áll a dolog, báró úr, hogy a kisasszony, akit ön most el akar rabolni az intézetből, nem Kovács Ilona…

– Hanem?

– Hanem őfelsége Mária Lujza főhercegnő.

Ha fényes nappal van, látni lehetett volna, hogy sápadt el a báró arca, mint a halotté, de így csak a nyelve akadozásán és a rekedt hangján mutatkozék megbolygatott lelkiállapota.

– Mit? Mi? Hogy? Megőrült ön?

Akli észrevette a lesújtó hatást és sietett rátérdepelni érveivel a zsibbadozó elméjére.

– No, ugye hihetetlen? Pedig mégis oly egyszerű. A császár már évek előtt tudta Napóleon kedvenc tervét, beleházasodni a Habsburg-házba s ezáltal megaranyozni a friss, festékszagos címerét. A mi diplomáciánk rég tisztában volt, hogy a császár leányát fogja megkérni és azt is tudta, hogy kikosarazni nem lesz tanácsos, mert annak szomorú következményei lehetnének. Tehát csinálni kellett valamit. Egy kis ravaszság nem bolondság. Mert a császár azt is nagyon jól tudja, hogy a Napóleon hatalma mégis csak álom (az igaz, hogy egy kicsit hosszantartó), egy napon szétfoszlik, volt, nincs, s mehet vissza Korzikába akár kecskepásztornak… Hát csak nem gondolta ön, kedves báró, aki oly éles eszű, hogy egy Habsburg az édes leányát adja oda ilyen parvenünek? Ennyire egy Habsburg soha alá nem szállhat, igaz-e?

Csak egy hörgés volt a felelet, sajátszerű tompa hörgés, se nem olyan, mint az emberé, se nem olyan, mint az állaté.

Ilyenképpen mordulhat meg az ördög, ha a katlanja alól kialszik a szépen megrakott tüze.

– Hja, a politika! – folytatta Akli – ilyen a politika. Oh, hány titok van a világhistóriában, és nincsen az a macska, aki kikaparhatná. De ki is gondolna olyanra, hogy a főhercegnőt nevelőintézetben tartják közrenden levő leányok között, a fogadott leány pedig adja a főhercegnőt, fenségnek hívják és palotahölgyek cipelik az uszályát… Ejnye no, báró, ne bolondozzék hát!

Szepessy ugyanis rárohant, fogcsikorgatva megfogta a ködmöne két szélét és ide-oda rázta, mint a fát, amelyről rút hernyók potyognak le.

– Ember – sziszegte —, mond, hogy hazudtál!

– Igazat mondtam – felelte nyugalommal —, kötelességemet végeztem, most már az én lelkem tiszta, ön pedig tegyen, amit akar.

Mintha egyszerre minden erő eltűnt volna a Szepessy karjaiból, leestek lankadtan. A hatalmas, fékezhetetlen ember összezsugorodott, összetört, s fogcsikorgatása didergő fogvacogtatásba ment át s ezt mind egy rejtélyes nemzeti méreg okozza: a lojalitás. Behat a pórusok alá, a vérbe (kivált a kék vérbe) és tejjé változtatja, beveszi magát a szív rostjai közé, megüti a billentyűket: hallgassatok«. A szív azonban jár még, jár, jár, kopog és érez, de nem parancsol többé.

– Hát mért nem mondták ezt nekem mindjárt – panaszkodott szemrehányó, bágyadt hangon —, mikor még az érzésemet el lehetett volna fojtani pázsitjában?

Akli nem az az ember volt, aki a helyzetet ki nem aknázza. Most ő kerekedett felül és kigúnyolta Szepessyt a megjegyzéseért.

– Miért nem mondtuk? No, persze, Nem szép a császártól, hogy nem volt őszinte, hogy önt meg nem nyugtatta. Mert hisz az ön megnyugtatása nagyobb érdek őfelségére nézve, mint egész birodalmának és gyermekének sorsa. Bizonyos ellenben, hogyha minden alkalommal őszinte lett volna, azóta már a verebek is csiripelnék a háztetőkön a sigillum secretummal lezárt esetet. Arra azonban még kötelességem rátérni, hogy mikor ön fellépett mint kérő, a császár megijedt egy kicsit a heves szenvedélytől és engem bízott meg, hogy ha veszélyesnek ítélhetném szándékait a jövőben, végszükségből, de csak végszükségből, közölhetem önnel, mint kamarásával, a valódi tényállást.

– És miért nem közölte? – fortyant fel a báró indulatosan, mint mikor még utolsót lobban a mécses végső olajcsöppje.

– Mert a »végszükséget« nem láttam még akkor beállottnak. Tegnap Pozsonyban vettem észre gyanús jeleket s erre beállott rám nézve a felelősségteljes kényszerűség, önhöz eljutni mindenáron, még életem kockáztatásával is, s megmenteni magamat, a főhercegnőt és önt.

Szepessy görcsösen kacagott fel, volt benne valami erőltetett és szomorú.

– Hahaha, milyen szépen tud ön mesélni, bolond uram. Ha akarom, hiszem, ha akarom, kieresztem a fülemen.

Akli rejtélyesen intett a kezével, majd megfogta a karját és egypár lépést előre vonta a Barischgasse szögletén égő lámpáshoz. A báró tehetetlenül lépegetett vele, mint egy gyámoltalan gyermek.

A lámpás alatt aztán a tüszőjébe nyúlt és kivett a tárcájából egy összehajtogatott papírcédulát.

– Íme, olvassa!

Meg volt sárgulva a papiros, halaványak a betűk, de Szepessy előtt éltek, égtek, ragyogtak, mint hideg fényű csillagok. Megismerte a legfelsőbb kéz kusza vonásait:

»Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferenc császár.«

(Ez volt az a kézirat, melyet a kedélyeskedő császár a Martinecz kertész nejéhez adott egykor a szőlőfürt dolgában.)

Szepessy lehorgasztotta a fejét. Nem kételkedett többé.

– Ezt aznap bízta rám a császár, mikor a fogságban találkoztunk, de én akkor még nem hittem azt, ami bekövetkezett.

– Jól van – hörögte Szepessy tompán és hirtelen léptekkel visszaindult, kezeivel a levegőben kalimpálva.

Akli utána baktatott.

– Mit szándékozik most tenni? – kérdé bizonytalan hangon.

– Azt majd meglátja! – felelte a cinikus főúr mogorván.

A 20-as számú ház előtt elhaladva, ahol a hintó állt a pokrócokkal letakart paripákkal, odaszólt a fel s alá poroszkáló komornyiknak:

– Hozza csak utánam a bokrétát, Szirotka!

Szirotka a bokrétáért ugrott s vitte ura után ünnepélyesen, gyöngéden, mint valami oltári szentséget.

Ezalatt letelt a fertály óra, az inszurgensek türelmetlenkedtek, mert fáztak, aprózott táncban keringve egymás körül, hogy a lábuk egy kicsit melegedjék a mozgástól, pedig részben megenyhült az idő, mert a hó kezdett pilinkélni, a miriád csillag hirtelen eltűnt az égboltról, sőt láthatatlan lett az égbolt is, piszkos, vörhenyeges pép töltötte ki a fönséges űrt ég és föld között, azonban hideg, metsző szél kezdett fújni, s mintha valami ismeretlen világban odafönn megrázott volna egy óriás akácfát, hullongtak a fehér virágai.

– Nos? – kérdé Szepessy.

– Még mindig semmi! – felelte Bori uram. – Úgy látszik, még mindig tanácskoznak.

Majd hosszú magyarázatokba és megfigyelésekbe ereszkedett, hogy a falon ülők jelentése szerint a szolgálók azóta folytonosan vizet merítenek a kútból és csöbrökben hordják fel, ami arra mutat, hogy védelemre készülnek odafönn. Csakhogy nem forró olajjal vagy lúggal fognak harcolni, mint az egri nők Dobó alatt, hanem hideg vízzel öntik le embereinket az ablakokból. No, az szép mulatság lesz, ha úgy lesz.

De van még egy veszedelmesebb jel is, a ház padlásán nyüzsgés-mozgás észlelhető, a folyosóról nyíl ablakon át látni lehet, hogy valami bútorféléket cipelnek fel fiatal lányok a padlásra. Kutya legyek inkább, mintsem jól sejtsek, de az asszonyi ész az ördög szántóföldje, ott könnyen megteremhetett az az ötlet, hogy a padlásra halmozott bútorokat meggyújtják s a fellobogó tűz ide csődíti a várost… Az lenne ám a nemulass… Azért hát sietve kell cselekedni.

Szepessy egy szót se hallott ebből, inkább a szél dúdolása érdekelte. Szomorú egy dallam, panaszkodásféle, mintha a lelkével beszélgetne a szél. Hát csak fújj, beszélj, kutya, hallgatlak!

De az inszurgensek türelmetlenkedtek. Mind köréje gyűltek s éktelen lármával követelték a cselekvést.

– Végezzünk uram, meguntuk már, megvesz az Isten hidege. Elmúlt a fertályóra, ne várjunk tovább, mert bajba jutunk.

– Várjunk még – felelte Szepessy sötéten.

– De egy kicsit mégis megsürgetem őket – gondolta Lenty György, s fejszéjével egy irtózatosat sújtott a kapura.

Alig hogy a csattanás elhangzott, nagy dérrel-dúrral szétcsapódott az emeleten egy utcára nyúló ablak s egy fehér főkötős asszonyi fej jelent meg benne.

Maga Szilvássyné volt, az asszony-vicispán. Mélységes csönd állt be. Mindenki hallani akarta. Most dől el a kocka.

– Miféle istenítélet ez? – szólt le az asszonyság haragos hangon, jóízű, ropogós magyarsággal. – Micsoda banda magok? Hogy mernek itt éjnek idején tisztességes emberek háza előtt ilyen ramazúrét csapni? Nem szégyenlik magokat? Pfuj, gyalázat! Magyarok magok? Nem hiszem. Magok csak csürhe. Hadd lássam, hol a kolomposuk. Szép mákvirág lehet.

Annak a fejével akarok beszélni. Ha nem fél egy asszonyszemélytől, hát álljon ide, jelentse magát.

De már ezt nem tűrhette Málnásy uram, fölfortyant.

– Hallgass, szoknya, mit tudod te megítélni a dolmányt?

– Én szoknya vagyok, az igaz – pattogott az asszonyság —, de ti nem vagytok dolmány, hanem csak kapca, és ha el nem takarodtok innen, de mindjárt…

Szepessy e percben félretaszította Málnásyt és ő lépett ki az első sorba.

– Itt vagyok, madame.

– Úgy? Maga van itt? És melyik korcsmából jön uraságod? Mondhatom derék dolog. Szép magyar mágnás. Dicsőségére válik az országnak és a magas úri rendnek. No hát, mit akar, méltóságos négyesi Szepessy István báró úr?

– Semmit – szólt a báró szelíden —, azaz alig valamivel többet; mindössze egy bokrétát szeretnék átadni Kovács kisasszonynak.

Az inszurgensek édesdeden vihogtak a báró kijelentésén. Tetszett nekik, hogy ilyen finom formában adja be a szándékát. Az úr mégis úr, hiába.

Szilvássynét azonban hidegen hagyta az ékes forma. A kígyó a rozmaring-bokorban is kígyó marad.

– Kovács kisasszony először is nem kívánja a maga bokrétáit, másodszor nem szokás éjjel hozni bokrétákat fiatal leányoknak. Ön gonosz ember és tudom én, hogy sötét szándékot forral, de figyelmeztetem…

– Igazán, nincs egyéb szándékom, madame, és ha ön megengedi, hogy egyik emberem fölvihesse létrán a bokrétát és az ablakba tegye, rögtön el fogunk vonulni.

Szilvássynét meglepte a Szepessy sajátságos, lázas hangja, melyből valami végtelen szomorúság csengett ki.

– Becsületére mondja? – kérdé élénken, bizonytalanul.

– Becsületemre – felelte Szepessy ünnepélyesen —, és mondja meg neki – s itt majdnem fuldokló, ziháló lett a szava —, mondja meg neki, hogy… hogy azt üzenem, sohasem fog engem többé látni. De mondja meg.

– Jó, hát átveszem a bokrétát, de csak egy ember jöjjön a létrán.

Az inszurgensek meglepetve súgtak össze. Hát mi ez? Mit akar? Sehogy se értették, hová vág ez az új ravaszság. Bori uram a vállait vonogatta, hogy föl nem foghatja, mi történik.

– Hozzanak egy létrát! – parancsolá Szepessy.

A létra csakhamar előtermett.

– Menjen fel, Szirotka, és nyújtsa fel a bokrétát az asszonyságnak.

Szirotka is szót fogadott, fölhágott a létra közepéig s onnan felnyújtotta a kaméliabokrétát. Szilvássyné átvette és becsapta az ablakot.

– Jó éjszakát, báró Szepessy, jó éjszakát!

Úgy rémlett, mintha a többi ablakoknál is megmozdultak volna a függönyök s az ablakbecsukás zajától kandi tündérek s bohókás villik rebbennének szét.

– Hát mármost mi lesz? – rohanták meg Szepessyt a hadnagyok.

– Hazamegyünk – felelte mogorván, de mégis egy önkéntelenül kitört sóhajjal.

Lett erre zsivaj, méltatlankodás, elégedetlenség, mindenki a bátorságát fitogtatván, hogy neki veszedelem kellett volna.

– Hogy? Haza? Most? Így üresen?

– Így üresen – ismételte Szepessy keserűen.

– De hát miért jöttünk akkor voltaképpen?

– Hiszen látták, – szólt csendes melancholiával – egy bokrétát hoztunk.

– Ennyien?

– Hát ennyien.

– Pedig milyen szépen volt kigondolva! – bosszankodott Bori.

– Milyen híre lett volna! – licitált rá Málnásy.

– Egy bolond háromszázat csinál – gúnyolódott Palojtay uram, de persze csak ad amicas auras, ennek is, annak is megsúgván ezt a velős észrevételt.

– Furcsa, furcsánszky! – csóválta a fejét Bori. – Soha még én ilyet nem láttam, mióta a bába megfürösztött. De legalább már azt mondja meg méltóságod, mi változtatta meg így egyszerre?

A gőgös főurat sértette most a tolakodás. Szerencse ilyenkor a kevélység, legalább elnyeli egy percre a bánatát.

– Nem kell ám mindent tudni – vetette oda félvállról, mogorván. – Mindent csak az Isten tud. Abból, az igaz, ő sokat hagy tudni az embereknek is, de egy részét megtartja magának. Én ugyan nem vagyok isten, de báró Szepessy mégis vagyok, és csak annyit kötök a kegyelmetek orrára, amennyi éppen szükséges; némelyeket én is magamnak tartok meg, lelkem Bori uram.

Hiába való volt tehát minden rezonirozás, csak föl kellett szedni a sátorfákat s hazamenni leány nélkül, dicsőség nélkül.

Egy óra múlva már olyan csendes volt az Ungargasse és tájéka, mint egy kripta és az egész vitézi kalandokból másnapra vagy későbbre nem maradt fenn egyéb nyom, csak a Kvilnicsek Nep. János és a Prioner Sebestyén konstáblerek rendőri jelentése, hogy őket egy bőrködmönökbe öltözött embercsorda, mely az elmúlt éjjel, éjféltájban ismeretlen célból ellepte a Barischgassét, az Ungargassét és a mellékutcákat, elfogta, megkötözte s magával vitte hajnaltájban ki a városból egy mérföldnyire s ott különböző csúfondáros magyar káromkodások közt hazabocsátotta. Ők maguk pedig hosszú szekereken tovább kocogtak az országúton Magyarország felé.

Stohlen lovag felette megbotránkozott a jelentésen:

– A két gazember alkalmasint holtrészeg volt. Az egyik bizonyosan álmodta a dolgot, a másik pedig, aki annyira »matsch« volt, hogy nem emlékszik semmire, elhiszi neki.

Elcsapatandó mind a kettő.