Kitabı oku: «Az apró gentry és a nép», sayfa 3
4. Képzeletbeli kényelem
Az is csak valami s ha beelégszik vele, a ki élvezte, megéri neki az igazat.
De menjünk bele a meritumba. Vajjon van-e, a ki ne hallotta volna már ezt a nevet: Fábri? Mert ismertebb név az a tótok előtt, mint a Hannibálé, vagy az I. Napoleoné.
Fábri volt az ötvenes években a tótok közlekedésügyi minisztere.
Ugyanis ő neki volt egy nagy gyékényes szekere, mely minden hónapban közlekedett egyszer Pest és a Szepesség közt s a mennyi Pestre menendő és Pestről jövendő utas meggyülemlett egy hónap alatt, azt mind egyszerre vitte, hozta tekintet nélkül a mennyiségre; olyan volt az a tót szekér, mint a Hatvani professzor bűvös szobája, mely tetszés szerint tágult ki in infinitum.
Mundus se expedit. A nagy Fábri meghalt, de a nagy tótszekér megmaradt, lévén ez örökkévaló. Most is ott pillantottuk meg Rétság fölött, két mokány hegyi ló huzta s mintegy husz ember ült rajta egymás tetejébe, ládákon, batyukon és párnákon. Hogart ecsetére méltó kép.
A kik a kocsira fel nem fértek (azok is voltak vagy huszan) ott kutyagoltak a kocsi mellett, két oldalról, vidám dalokat zengedezve:
Tátra, Mátra, Fátra,
Három arany tálka,
Három arany tálon
Három arany czipó
Előre lovak! Gyi, hó! gyi, hó!
A lovak oda se hederitettek a nótának s monoton lépésekben melancholikus ábrándokban merülve mozgatták a lábaikat nagy kelletlenül.
A következő dombnál azok, kik eddig a kocsin hemperegtek és fogódzkodtak, leszálltak pihenni, a gyalogosok pedig fölkapaszkodának, a mi nekik körülbelül olyanforma mulatság volt, mint mikor a quadrilleben felváltják egymást urak és hölgyek.
Mert tulajdonképen borzasztó utazás volt ez. Az utasoknak még jobb a gyaloglás mint ha a kocsin ülnek. Sőt datur tertium is. Némely helyeken maguknak kellett tolni és huzni a roppant megrakott szekeret.
Hanem azért ők mégis azt képzelték, hogy kényelmesen utaznak s szivesen fizettek Pestről Liptó-Szt-Miklósig fejenkint néhány forintot a szekeresnek, hogy a jármüve mellett ballaghassanak s azt vontatni segitsék a két életunt állatnak.
Ilyesmire is csak a tót fantázia képes, meg a birka türelem és a mindennel való megelégedés.
Nem! Ezek sohase fognak revolucziót csinálni ellenünk!
– Mikor érnek be Szent-Miklósra? – kérdém tőlük.
– A jövő héten – válaszolák. – Vegyék fel az urak egy darabkán a feleségeinket a hintóra!
Utitársam mondá, szeretne lerajzolni egy-két tót arczot, minélfogva késznek nyilatkoztam teljesíteni kivánságukat.
– Válaszszák ki maguk közül a három legszebb leányt, azokat elviszszük Vadkertig.
Nagy zsibongás-nyihogás keletkezett a vászonnép között s csodálatos, csakhamar megállapodás történt a legszebbek iránt, kik aztán mint a vadmacskák egyszerre három oldalról is fölkusztak kocsinkra.
Csinos arczok voltak, délczeg, sugár termetek, valóságos öröm volt velük lenni. Ugy néztek ki, mintha Pestre mennének s szinte nehéz volt elhinni, hogy onnan jönnek.
Pestről? Ilyen üdén, ilyen elevenen?
– Lehetetlen! Igazán Pestről jönnek?
Hanka, Panka, Anka, a fejeikkel bólingattak és semmi különöst nem találtak abban, hogy a piros rózsát ott le nem szakasztják.
Mert másnak nyilik az… ott, ott…
Kék szemük révedezve járt a messze távolból kéklő hegyeken. Arra fekszik valahol Mikulás, a kedves édes Mikulás.
– Az csak a szép város, édes uram! – mondák… Pedig igazán Pestről jöttek.
5. Nás Gyurko
A lankás oldalon egyszerre leugráltak a hintóról s mint valami szárnyas madarak szétrebbentek s egyenesen a nyárfa alá, hol egy kis halom domborodik.
– Nás Gyurko! – kiáltották. – A mi Gyurikánk!
Hiába híttuk vissza, hogy lerajzoljuk. Kivált a Hankát, kinek szép szláv tipusu arcza nagyon beillett volna terveimbe. Lengyel herczegnővé akartam őt tenni s férjhez adni egy görög királyhoz – a jövő beszélyemben. Kis ostoba! Elrontotta a szerencséjét.
Megállítottam kocsinkat s megnéztük magunk is a halmot, mely alatt egy tót, egy földijük aluszsza örök álmát, sőt le is rajzoltuk a csinos helyet a kőbe karczolt felirattal egyetemben.
Itt nyugszik az Urban Sztuhár György nevü tót.
Meghalt minálunk, mivel hogy Liptó-Szent-Miklóson született.
Ezen kövecskét emeltük az arató-részéből a mi maradt.
Anno 1873.
Micsoda bolond beszéd ez? – elmélkedem magamban. Itt halt meg, mert Szent-Miklóson született!
De mindjárt gondoltam, hogy a palócz észjárás nem logikátlan egészen. Kell, hogy valami nyitja legyen.
Ki is sült aztán, hogy a dolog abból áll, miszerint Sztuhár György azokon a napokon halt meg 1873-ban, midőn szülővárosában a kolera dult. Ennek a nevezetes ténynek akart adni kifejezést a feliratkészitő. Mert persze, ha valahol Rima-Brézón talál születni a boldogtalan, még mai napig is gabonát csépelne a palócz szérűkön…
A nagy kocsi is odaért lassankint a karavánnal együtt. Mindnyájan lekászalódtak s körülállták a szent-miklósi ember sirját.
Az asszonyok letérdeltek. Egy töpörödött anyóka füvet szakitott le róla és a kebelére eresztette.
– Elviszem a hugodnak Gyurka fiam – mondá s a lecsuszott apró köveket visszaillesztgette a dombhoz.
– Derék ember volt! – szólt a szekeres megigazitva fésűjét hátul. Én hoztam ide. Biz’ isten inkább ingyen vittem volna haza, mintsem örökre itt maradjon.
– Hoj, hoj! De hires verekedő volt – sóhajtott fel egy termetes tót, nagy kalapját meglóbázva maga körül, hogy a döngő méheket elkergesse. – Egyszer ugy földhöz ütött, hogy alig birtam feltápászkodni.
– De a halál mégis erősebb vala nálánál. Hja, hja…
Egy fiatalabb asszony egészen neki érzékenyült s el kezdett zokogni:
– Látod, látod, minek jöttél ide, idegen pogányországba? Országút mellé kitettek, temetőbe be nem vettek. Otthon megélhettél volna holtig! A Csepcsan Matyej félölet szántott el tavaly a földedből… a Csepcsan Matyej, hiszen jól ösmerted… A feleséged is veri a nagyobbik gyereket, a te tőled valót…
S aztán rendre elpanaszolják neki, mi minden történt azóta otthon… mi minden.
Anka a szoknya-galandból leszakit egy darabot s odaakasztja a kőre, a szép Hanka előkeresi a nagy kocsiban a butykost, a melyben az útravaló ivóvizük van s végig önti vele a horpadozó dombot.
A barna palóczföld szomjasan megissza, a mi a repedéseken át be nem folyik hozzá s a hangos füvek elkezdenek a szegény tót sirján vidáman mosolyogni.
A tót kocsi pedig gurul lassankint odább odább, a hires Mikulás felé – hol a Csepcsan Mátyás egy félölet szántott el ennek a szegény néhai Gyurkónak a földjéből.
Hogy milyen gazember, mégis csak szörnyüség!
6. A csodálatos halastó
Utközben egy kis faluban ebédeltünk, ugy a hogy lehet. A gyomorhurutról ott nincs fogalma senkinek. A konyha csak vasgyomrokat ösmer. Sertés-karaj, bőrös sertés, sonka, sertéskotlett, sertéspörkölt stb. Ha a szép tehetségü Noé palóczember lett volna, egyéb állatot hihetőleg nem vesz be a bárkába. S az milyen nagy fontosságu aktussá változott volna át a mai napokra! Meg lenne oldva vele a zsidó-kérdés: az orthodoxok nem tudnának mit enni.
A korcsmáros jó kinézésü magyar ember: valóságos szenvedélye a vendéglátás. Ha nincs fizető vendég az «ivó»-ban, hi magának ingyen vendéget. Mert azt mondja, hogy egész életén át részeg emberek között lévén, ezeket ugy megszokta, ugy eltanulta az észjárásukat, hogy a józan emberek iránt bizonyos ideges szánalmat érez s ezek olyan különöseknek, visszataszítóknak látszanak előtte, mintha viaszból volnának, nem is tud velök beszélni. A feleségétől is azért vált el, mert nem ivott. Egy szóval, hogy társasága legyen, minden este praeparál magának néhány embert, akármibe kerül is.
Mialatt e foglalkozása folytán átszürt életnézeteit, Barkó ur előadta, nagyon sajnálkozott, hogy az étlapja nem tetszik. Meg is tudakozta megütközve, milyen országból szakadtunk ide?
– Én magam erre a tájékra való volnék.
Őszülő fejét meg is csóválta s mélyen elgondolkozott.
– Hiszen kérem volna itt, volna ám itt tyukhus is… megis főztük az isten adtát, hanem biz az a szegény szint vallott.
Utitársam nem értette ezt a palóczillustrácziót s már épen rendelni akart a tyukból, midőn megmagyaráztam neki, hogy a tyuk vörössé változott holtteste az a szinvallás, a mellett, hogy nem rendes halállal mult ki.
– Ámbátor – mondá a leves után jóakaratulag – ha épen, épen…
Szórakozottan felvette tányérom mellől a késemet s elkezdé vele a körmeit vagdosni.
– Nini, mit csinál a késemmel korcsmáros ur?
A legtermészetesebb hangon viszonzá:
– Röviditem magamat. Ez a bolond köröm az, a melyik megnő magától, se öntözni nem kell, se megkapálni. Higyjék meg urak, hogy az egész teremtésből csak a köröm van kifundálva okosan… Becsületemre mondom, hogy csak a köröm… De miről is beszéltünk csak?..
– Hogy bár ha épen, épen…
– Aha! Ha mondom épenséggel olyan kákabélüek az urak, iszen foghatok ám én halat is ha szeretik…
– Halat? Bravó! És hol fogja itt a halat?
– Hol? A kertemben a halastóban.
– Hát az is van? kiáltám csodálkozva.
– Már hogy ne volna – mondá Barkó uram öntelten.
No, hanem erre aztán fel is ugrott az én piktorom egyszeribe, mert egyetlen alkalmat sem akart elmulasztani, a hol a természet szépségeiben gyönyörködhetett. Egy halastó a tündér Palóczországban. Elő azzal a vázlat könyvvel, a kufferból!
– Minek az a könyvecske? szólt Barkó ur kifelé indulva.
– Arra, hogy le akarom rajzolni.
– Mit? A halat?
– Dehogy! A halastavat.
– Hát idehozassam? kérdé Barkó ur.
– Mit? A halat?
– Ej dehogy! A halastavat.
– De istenem, miféle halastó lehet az?
Hát az bizony olyan halastó volt, hogy Barkó uram beásott a porhanyós kerti földbe egy három akós hordócskát s abba beleeregetett tavasszal egy csomó hitvány halat, hadd gyarapodjanak, szaporodjanak ott, ha ráérnek, a szentlélek nevében.
S azok meg is nőttek ott unalmukban akkorákra, hogy – mint Barkó uram mondá – ma már az Atlanti tengernek se derogálnának.
7. A Pakas
Leirtam már flóránkat, halastavunkat, erdeinket, hanem micsodák ez mind, a Pakas nélkül?
A Pakas, – a Gilagó banda utolsó tagja.
Nagy firma ez – ez a multból, nagy tradicziókkal. Gilagóék muzsikáján rakta a nagyanyánk az első csárdást, meg az előkelő menuettet. E mellett nőttek fel, szegényedtek el apáink is. A vonó kiesett hébe-hóba az egyik vagy a másik móré kezéből, de a banda az örökké való volt.
Oda volt nőve a tekintetes vármegyéhez, ugy, mint a hires tulipán a ködmönhöz: együtt pusztulnak el.
A nemesség odalett, elzüllött. Gilagóék is elvesztek. A százados névből nincs ma már egyéb emlék mint a Pakas.
De már az se tud muzsikálni. Öreg, reszket a keze. Háta meggörbült. Csak a szemeinek fénye maradt meg. Az utolsó fény, azokból a régi időkből!
A kastélyok még ott állnak a palócz falvakban, hanem már nagyon kopottak. Némelyiknek a fedelén becsurog az eső is. Másokról ellenben levakarták a czimereket.
A fényes nevek is meg vannak még – de mit ér az, – ha a névnapok nincsenek meg többé. Hej, pedig valamikor, de sokat jövedelmeztek.
Talán a kalendárium változott meg! Talán a pap kereszteli el rosszul az embereket?
Vagy hogy mindig igy volt – csak a vén Pakas álmodott valami bolondot valamikor? S most aztán a gyengülő eszével igaznak azt tartja.
Faluról-falura kóborog, nem muzsikál már, hanem énekel. Nincsen valami különös jó hangja, de ha egyszer olyan a divat, hogy többet jövedelmez az ének, mint a nóta. (Többet a rossz hang, mint a jó hang) – aztán nem énekel ő valami trillás operákat, nem sok kell az ő mesterségéhez, csak a miatyánkot kell megnyujtani egy kicsit az ajtóküszöbökön… ennyi az egész.
A muzsikaszerető földi urak szétvesztek, odafordult hát ahhoz, a ki még megmaradt, – a mennyei urhoz; azt mulattatja most olyan nótával, a minő annak tetszik – t. i. zsoltárokkal.
Hanem iszen rossz csere volt az! Nem dob ám az tizforintos bankót a zsoltárokért.
Igaz, hogy Pakas se őszinte hive. Nem tud a czigány jó koldus lenni: tulságosan komoly hivatal az neki.
Istentelenül csunya históriába keveredett. Restelte is, hogy ilyenkor láttam viszont a nótárius urnál, ki igazságot tészen fölötte.
Hát ugy volt az, hogy egy szegény özvegy asszonynál vagyon szállása: a hol a kocsiszinben huzza meg magát éjszakára az apró baromfiállatokkal – ha eső van. Ha pediglen eső nincs, akkor csak kivül marad a Szent Jánoska szobra alatt, mivelhogy a szobor épen az özvegy Ráczné háza előtt áll vala. Jó hely az ott, egész komótusan segithet onnan éjjel a kutyának, vigyázni az özvegy háztájára. Mert olyan segéd-kutyaféle ő éjjel a Ráczné asszonyom portáján, a miért sokszor kijut neki egy kis meleg étel is… kivált mióta a kutya beteges s tulajdonképen ő volt helyette előléptetve a helyére.
Hanem a mult heti esőzések alkalmával ott bent hált, s hogy, hogy nem, egy szép reggelen azon vette magát észre Ráczné asszonyom, hogy egy köcsög finom tejföle oda van. Épen köpülni akart délutánra.
Hová lett, hová lett, keresi mindenki… hát uram fia egyszer csak észre veszik a falubeliek, hogy Szent Jánosnak tejfölös a szája.
A bizony, csoda esett… A Szent Jánoska megette a Ráczné tejfölét. Váljék egészségére szegénykének.
Tele lett a falu a nagy hirrel. Vén asszonyok oda zarándokolának a torkos szoborhoz s unisono konstatálták, hogy hiszen megéhezhetett már, kilenczven esztendő óta.
Ebben azután az ájtatos Ráczné asszonyom is megnyugodott, kivált midőn este előkerült a Pakas és elbeszélte, hogy ő maga is hallotta mult éjszaka, milyen jóizüen csámcsogott Szent Jánoska.
Csak a nótárius uram fogta fel a dolgot másképen s a szegény vén Pakast gyanusitotta a tejföl dologgal.
S ki tudja, még talán ki is sült volna valami a kemény firtatásra, ha szerencsére oda nem vetődünk s el nem kérem Pakast modellnek Dörre számára.
Ideadta. Lekaptuk a vázlat-könyvbe s oda rajzoltunk egy képzeletbeli hegedüt is a hóna alá.
Megnézte a vén koldus s mosolygott.
– Ez az igazi Pakas – mondá piszkos ujjaival oda bökve, – én csak az árnyéka vagyok.
Épen az esti harangot kondították meg. Ösztönszerüleg lekapta a kalapot, hivatalos állásából kifolyólag, de észre vettem, hogy rászedi az Uristent, – mert imádság helyett ezt motyogta:
«Az az igazi Pakas!… Az, ha mondom…»
A HOSSZU ÉLETÜEK
A HIRES Gerge Istvánt látogattam meg egyszer.
Ösmerhetnék a tekintetes urat az olvasók a «Tót atyafiakból.» De fölteszem, hogy nem ösmerik, azért hát elmondom, hogy csendbiztos, de szolgabírói hatáskörrel.
Gyerek voltam még, mikor utólszor voltam nála. Ott lakik egészen a hegyek között nem messze a hatalmas tót erdőtől a «Lopatá»-tól, egy kis faluban mély völgy katlanban.
Udvara tele volt ugy nyarankint leanderekkel és mákvirágokkal. Amazokat a kisasszonyok kezelték, ezeket ő.
Egész raj bocskorozott tót heverészett az ambituson. Asszonyok, aggastyánok, gyermekek. Mindnek valami ügye-baja volt s ő azt nagy passzióval intézgette.
Ott ült rendesen fekete bőrszékében s ebből a trónusból uralkodott, mert igazán uralkodott.
Egy délelőtt különös nagy bonyodalmas lopási ügygyel bajoskodék. Volt benne vagy negyven tanu, ugy hogy délfelé már egészen elunta s pihenésből más ügyet vett elő.
– Mi következik? – kérdé az irnokától.
– A Majgó Márton-féle lopás.
– Hadd jöjjön!
Ez a falusi birónak szólt, ki rendesen ott állott a vádlottak háta mögött, hogy mindig megadhassa a szükséges felvilágosításokat.
A biró kiparancsolta az eddigi ügy személyzetét s uj alakokat tuszkolt be az ajtón nemsokára, melyek közt különösen feltünt egy merő ősz agastyán élénk fekete szemekkel s lazán félrecsuszott tüszővel a derekán. Piszkos, kurta inge alig ért a hónaaljáig, s látni engedte az öreg ember aszott testét: olyan volt szinre, mintha már ötven esztendeje lógott volna a füstön.
– Hát kend mit keres itt öreg atyus? – kérdé Gerge uram nyájasan. – Miféle ügyben van itt?
– Én vagyok a Majgó Márton – felelte hányaveti hangon.
– Lehetetlen! Tudja-e kendre azt fogják rá, hogy lopott, de már az csak nem igaz, ugy-e?
– Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszáros uram.
Gerge uram, a ki nagy tisztelője volt az öreg kornak, kiejtette szájából a tajtékpipáját csodálkozásában. Csak az Isten őrizte, hogy össze nem tört.
– Oh, oh! Hány éves kend?
– Nyolczvanhat leszek aratáskor.
Gerge elfordítá fejét tőle, s kemény ropogó hangon feddé meg:
– Vén bünös, kinek az istenhez kellene már térnie s a helyett most kezdi a lopást. Nem szégyeli magát?
– Az apám vett rá – mentegetőzék Majgó Márton.
– Micsoda? – ugrott fel Gerge, kis fiát hirtelen lerázva térdéről. Kendnek élő apja van? Lehetetlen!
– Magammal hoztam, – jegyzé meg a biró s kinyitván az ajtót, kikiáltott:
– Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve mint a sün, feje egészen hátrahuzódott a vállapoczkái közé, hasa előre nyult, a koponyáján egyetlen hajszál sem volt, hanem a helyett olyan sürün és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ránczok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.
Gergének össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson.
– Kend ennek az embernek az apja?
– Én volnék, – felelé az idősebb Majgó kelletlenül.
– Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.
Az atya egy haragos, szigoru pillantást lövelt fia felé.
– Igenis, apám vett rá… ismétlé a fiatal Majgó.
– Hallgass te tacskó! – kiáltá az idősebb Majgó dühösen – s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal ugy arczul teremtette az árulkodó fiut, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba, puskalövésnek is. – Szemtelen fattyu kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, kerülj csak haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!
Hanem ezzel ugyan rá nem ijesztett, mert a fiatal Majgó nagyon jól tudta, hogy nem egyhamar kerül haza… legjobb esetben három-négy év mulva – körülbelül kilenczven esztendős korában.
AZ UTOLSÓ LOVAG
VANNAK még eredeti alakok, a kik úgy hátramaradnak, mint a költöző fecskemadarakból őszszel egynéhányan. Itt is, ott is van még egy, a ki előtt végig hurczolták a zászlókat az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavaival, a ki látta lezajlani a forradalmat, élt a Bachszisztém alatt s azután egészen maig, de ez mind csak úgy tünik fel előtte, mint egy nagy álom, vagy egy szinjáték: néhányszor leesett, a kortina meg felhuzódott s mindig más és más jelenetek voltak láthatók. Hanem hát az egész dologból nem igaz egy betü sem, minden ugy van, a hogy régen volt; az az igazi, – ez a többi csak semmi.
Ilyen alak Bibith Pál is. Isten nyugosztalja meg a szegény öreget, ha már meghalt volna. Bizony olyan visszamaradt fecske ő, még pedig nagyon soká maradt itt, majd hogy meg nem fagyott ebben a nagy hidegben.
Bevette magát a turóczmegyei birtokára és sohasem mozdult ki onnan. Se vendéget nem fogadott, sem ujságot nem olvasott, sem levelet nem irt, a mit neki irtak, nem törte fel, hanem ugy élt ott harmincz hosszu éven át mint egy halott.
Valaha vidám, daliás fiu volt ő is. Szép leányt vett el feleségül valahol Borsodmegyében, a hol szinte volt egy jól rendezett birtoka. Szegény volt a leány, de gyönyörü, irigyelte tőle az egész környék, ő pedig imádta mint egy szentet.
A szép menyecske tán kaczér volt egy kicsit, de nem bűnös. Egyszer elvitte egy bálba s ott valaki azzal dicsekedett, hogy a szép szőke asszony megcsókolta. Meglehet igaz se volt, vagy ki tudja, milyen felhevűlt pillanatban tehette. A férjnek ki véletlenül hallotta a dicsekedést, arczába tódult a vér, ajkaiba harapott és nem szólt semmit reggelig.
Reggel bepakkolta az asszonyt a bricskába és azt mondta neki nagy nyájasan:
– Eredj haza, édes fiam. Én nekem el kell utaznom valahova, ki ne mozdulj otthonról, mig vissza nem térek.
Az asszony arra kérte pirulva, hogy siessen haza, mert… mert ő már holnap hozzáfog ahhoz a nagyon nagy munkához – kis főkötőt horgolni. Ahhoz a nagyon édes munkához.
Hozzá is fogott. A férj pedig megvivott azzal a dicsekvő emberrel össze-vissza szabdalta az ábrázatát, aztán elment és soha sem tért többé vissza.
Várhatta a szép szőke asszony otthon az ablaknál ülve harmincz álló esztendeig.
Azalatt Pál urból Pali bácsi lett és az a hires bagoly, a ki sohase mozdult ki sehova. A szép asszony megpróbált minden utat, hogy kiengesztelje, hogy láthassa, leveleit feltöretlen kapta vissza, üzenetvivőjét be sem eresztette az a rideg ember, a ki az ország másik végére temette magát.
A kis fiuból, a kinek a főkötőket horgolták valamikor, nagy fiu lett. Az is eljött egyszer – de az öreg őt sem fogadta el. Nem akart semmit sem tudni senkiről.
– Én már a kriptában vagyok – azt üzente – és a kriptát ne nyitogassák elevenek.
Megszakadt minden fonal köztük. Éltek elválva, hirt se hallva egymásról hosszu évekig, talpig fekete ruhában az özvegy asszony, megkövült szivvel a megbántott ember, ki a szobájából sem lépett ki.
Hát igazán van olyan seb, a melyik nem gyógyul meg soha többé?
Egyszer azonban évek mulva, jött a levelek közt egy olyan, a melyeken messziről kiütődött a fekete szegély belülről. A rideg ember elsápadt, de ezt a levelet se bontotta ki, csakhogy nem is küldte vissza, érezte már ő azt, mi van benne s hogy nincsen kinek visszaküldeni.
A szalmaözvegy halva fekszik.
Kinyitotta az ablakot reszkető kezével. Fák lombjai megsugták azt neki, a szél besüvitette… Azoknak a nagy fáknak az árnyéka a selyem gyepen tánczoló csipke-szemfedőket rajzolt. Mind, mind halotti pompa ez neki.
Mikor besötétedett, behitta az egyetlen bejáratos cselédjét, a kivel különben máskor csak az ablakon át beszélgetett.
– Pista fiam! – szólt szomoruan, – nyergeld meg a lovamat!
Az bámész szemekkel tekintett rá s csodálkozva rázta a fejét.
– Nagy utam van. Hazamegyek Borsodba.
– De csak nem lóháton?
– De bizony lóháton megyek, édes fiam.
Elment lóháton more patrio. Az utolsó lovag keresztül huzódott a falukon s még tán nevették is a gyermekek útközben, mert bizony már görbén ült azon a szürke lovon.
Egy hét kellett neki az utazásra.
Éjjel ért be falujába s egyenesen a temetőnek tartott. Ott is a legfrissebb hantolású sirhoz.
A hold épen rásütött a barnuló rögökre. Az öreg nemes levette a kalapját. Ősz hajszálait a szellő lengette.
Azután odaszorította öklét a ló nyakához, hogy azt térdelő helyzetbe kényszerítse s lassan suttogta a paripához:
– Kapard meg az úrnőd sirját édes lovam… mert hátha becsületes asszony volt.
A ló mintha megértette volna a gazda szavait, meghajlította mindkét lábát s szeliden bólintott a fejével.
Akkor azután lassan föltette a kalapját ismét s szép csendesen kiballagott a temetőből.
A kastély mellett elment nyugodtan. Pedig világos volt az egyik ablak.
Talán a fia olvasgat ott most vagy imádkozik az anyjáért? Hanem a korcsmánál megállapodott. Lovagostorával megzörgette az ablakot.
– Kelj fel Eliás! Adj egy itcze bort!
A zsidó kihozta a boros üveget. A lovag ivott egy kortyot, aztán kiöntötte a többit az utra.
– Itt a palaczk árendás. Semmit sem fizetek érte mert tudd meg, hogy a földesuratok járt itt!
…Ő maga bizonyosan nem tudta, hogy már nincsenek földesurak!
Sarkantyuba kapta lovát és elvágtatott mint egy fiatal középkori dalia, hogy köd előtte, köd utána.
