Kitabı oku: «Az apró gentry és a nép», sayfa 10

II. A nagy tósztirozó

Künn a vidéken jártam a minap s végigettem néhány nagy bankettet. Mert a mi vidéki városainkban, ép úgy mint Pesten, mindent bankettel ünnepelnek meg.

A bankettek egyikén ott volt a főispán, viczeispán és a megye összes notabilitásai. Pezsgő és tósztok folytak bőven, különösen a megyei főjegyző vágta ki ékes periódusokban a mondókáját.

– Szép-e? – kérdék csillogó szemekkel a szomszédjaim.

– Igen szépen beszél, – mondám – folyékonyan és virágosan.

– De még ez mind csak semmi – vágtak közbe egyszerre hárman is – hanem most fog majd következni egy szónok. Ez aztán szónok!

– Hogy hivják?

– Dobozy nevü főesperes. Fölséges eloquencia, gyönyörü hang s azok a bámulatra méltó ötletei! Ni épen most áll fel. Pszt! Halljuk, Halljuk!

Egy potrohos, piros pozsgás pogácsaképü pap állott fel s kezdé mélységes siri csöndben:

Barangol és zúg-búg az őszi szél,

Csörögnek a fák lombjai,

Mint rab kezén a megrázott bilincs,

Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én.

Mert ha nem hallgatsz, tulkiáltalak

Mint nősirást az égi háboru,

Két ország és egy nemzet hallja meg —

hogy méltóságos Majthényi László urat az uristen sokáig éltesse.

Lelkesült «éljen» rivalgás tört ki. Majd szünni nem akaró taps követte.

– Nagyszerü! kiálták. – Kolosszális!

– No uram, mit szól ehhez? Ugy-e szép?

– Valóban eredeti.

Most egy inczi finczi-alak állott fel, a ki vékony kappanhangon, nagy zaj közt, magát az előtte szóló főtisztelendő Dobozy urat, a «vármegye Ciceróját» éltette.

Mire a vármegye Cicerója megtöltvén poharát, ujra szót kért s méla, csendes hangon borongott.

Lement a nap. De csillagok

Nem jöttenek. Sötét az éj.

(Notabene fényes délben volt a banket.)

Közel s távolban semmi fény nincs

Csak honszerelmem s mécsvilágom ég.

Szép csillag a honszeretet, gyönyörűségesen ragyog.

Szegény hazám, neked kevés van olyan csillagod.

– mint tekintetes Kozsehuba János takarékpénztári igazgató ur, a kit az uristen az emberi kor legvégső határáig éltessen.

– Nagyszerü! – kiáltott ujra száz és száz torok.

Majd felém fordultak a szomszédjaim, dicsekvő arczczal.

– Nos, van-e ilyen szónok odafenn az országgyülésen?

– Van, – szóltam mosolyogva – de nem sok van.

Elégedetlenül csóválták a fejeiket.

III. A római

Róma rabigába görnyedt és ledőlt – de egy római még maradt. Ez a mi Mucsy Antal barátunk (római nyelven: Antonius Mucius). Egy római, a ki komolyan veszi a törvényeket, kinek erkölcsei oly szüziesek, tiszták mint a frissen hullott hó. Egy arany karakter, maga a megtestesült szinbecsület. Szóval egy római, nem a milyen volt, hanem a milyennek mi képzelünk egy nemes rómait.

– Mennyire kimagaslik e derék ember a mi társadalmunkban! Hol van ő? Mit csinál? fognak önök felkiáltani.

Hát épen ezt akarom elbeszélni.

Mucsy Tóni ezelőtt hét-nyolcz évvel főhadnagy volt a hadseregben, de mikor a Dienstl-esetek mind sürübben kezdtek ismétlődni, elszomorodott és igy szólt:

– Nem tudok egyszerre közöshadseregbeli hadnagy és magyar ember lenni; tehát csak az egyiket választom, azt, a mit jobban megszoktam.

Letette kardbojtját és állás nélkül maradt, pedig semminemü vagyona nincsen. Egy képviselő-rokon beszurta a megyéhez árvaszéki iktatónak.

Csakhamar észrevette, hogy az árvaszéknél furcsa gazdálkodás folyik és hüledezett bele. Pedig az már csak elég természetes! Az árvaszéki ülnökök ugyan nem sikkasztottak, csak kiadták kölcsön az árvák pénzét a rokonaiknak, a kiknek nem volt hypothékájuk. Kéz kezet mos; a rokonok viszont nekik adtak kölcsönt a kölcsönből. Az árvapénztár ezen methódus szerint mindig rendben volt, mert a kötelezvények ott voltak, de azért az árvák pénze mégis menthetetlenül eluszott, mert a kötelezvények nem voltak behajthatók.

Mikor erre rájött Mucsy Tóni, megesett a szive a szegény szerencsétlen árvákon, lelke a haragtól forrt fel s legott irt egy jelentést a főispánhoz, föltárva a vétkes manipulácziókat.

Az eset belekerült az ujságokba és nagy kellemetlenség lett belőle. A főispán főleg Mucsyra neheztelt meg s ő volt az első áldozat; elcsapták.

– Minek üti az orrát abba, a mi nem az ő dolga!

Megint hivatal nélkül állott s feljött a képviselő rokonhoz:

– Látom, szamár vagy te a megyéhez; hasznavehetetlen. Hanem egy magánembernél talán meg tudnának becsülni.

Elszerezte titkárnak egy grófhoz.

A grófot lopták a gazdatisztjei (okos ember meg sem ütközik az ilyenen), különösen a bonorum direktora csalta nagyon. A mi Tónink nem türhette, hogy az ő jó gazdáját tönkre tegyék, leleplezte a bonorum direktor gazságait a gróf előtt.

Hősünk ezen is rajta vesztett, mert az volt a baj, hogy a bonorum direktor sokkal jobban csalta a grófot, mint a hogy azt Mucius Antonius észrevette: t. i. a grófnéval is szerelmi viszonyban volt.

A grófné tehát nem engedte, hogy a direktornak baja essék – a «rómainak» kellett huzni a rövidebbet. Kimarták állásából.

Megint hivatal nélkül állott s feljött a képviselő rokonhoz.

– Se a megyénél be nem váltál, se a magán embernél, már most megpróbálom az államot. Ott már csak megbecsülik a hű szolgát.

Egy vámkompnál nyert alkalmazást, mint felügyelő; a hol csakhamar rájött, hogy az állatorvos, ha jól megfizetik, a beteg marhát is átereszti s többnemü visszaéléseket követ el.

Becsületes lelke nem türhette, hogy az államot, melynek kenyerét eszi, ilyen dib-dáb emberek büntetlenül kárositsák, jelentést irt a minisztériumhoz.

A miniszter elrendelte a vizsgálatot, de azt az odavaló szolgabiró vezette, a ki pedig komája volt az állatorvosnak és különben is együtt trafikáltak a határszéli állomáson, tehát az állatorvos olyan tisztának találtatott mint a tavaszi nap első reggeli mosolya s a «római» bizonyult be megférhetetlen individuumnak, minélfogva a miniszterium hivatva érezte magát a «konok áskálódót» elcsapni.

Megint hivatal nélkül állott s feljött a képviselő rokonhoz.

– Se a megyénél be nem váltál, se a magán embernél, se az államnál, most már behozlak egy intézethez.

S beszerezte egy biztositó-társaságnál tüz— és jégkárbecslőnek.

Tanuja voltam, épen ma vette át a dekretumot a képviselő rokontól a folyosón.

– Köszönöm, kedves bátyám.

– Csak aztán tartós legyen – mondá a képviselő.

– Mindent el fogok követni kedves bátyám, hogy hasznára váljak az intézetnek.

– Hm – szólt elgondolkozva a képviselő. – És értesz a dologhoz?

– Természetesen. Irtóztató visszaélések történnek e téren, a miket meg lehet akadályozni. Azok a gaz vidéki ügynökök összejátszanak a károsodottakkal s a kárt kétszer akkorának becsülik, de én majd…

A képviselő homloka összeránczolódott s komoran vágott közbe:

– Te Tóni! Figyelmeztetlek egyre.

– Parancsolj, kérlek alásan.

– Ha te még valaha egy gazembert mernél találni ebben az országban, akkor többé át ne lépd a küszöbömet.

IV. A furcsa alperes

Nagy dühösen, vörösre gyulladt képpel láttam szaladni derék gentry barátomat a minap az Erzsébet-téren, őt, a kit most a szérün képzeltem odahaza, Gyerkeházán, a mint nyomtattat a honvéd-lovakkal.

Bocsánat a kiszaladt szóért… ha netán a hitelét rontanám akaratlanul.

A «honvédlovakkal» való nyomtatás ugyanis teljesen elárulja Gábor ur anyagi viszonyait, mert az magyarán annyit jelent, hogy az ősi «skvarka» még áll, de már elszaladóban.

No, de vegyük, mintha semmit sem szóltam volna, vegyük ugy, mintha nem honvéd-lovakkal való nyomtatásban, hanem tótokkal való csépeltetésben képzeltem volna el a tekintetes urat. A becsületes tótok nem derogálnak senkinek.

Mindegy, akárhova képzeltem, mégis itt volt ő s épen velem szembe jött, kurta szabásu nyári blouse-a át volt izzadva a válla körül, becsületes, szelid kék szeme ki volt kelve a formájából.

– Szervusz Gábor! Hol veszed itt magadat?

– Eljöttem embert ölni – mondá zordonan.

– Hát mi bajod az Isten szerelméért?

– Megbuktam. Végem van. Lehetetlen magamat tovább fenntartanom. Pedig csak egy pár esztendeig lehetett volna vegetálnom, mig a fiamat fölnevelem! Aztán hadd vitt volna el az ördög mindent. De megölöm azt a gazembert…

– Ne darálj össze hetet-havat. Mondd meg már legalább kit?

– A fiskálisomat, azt a vad barmot.

– Aha, a pörödről van szó. Hát mi történt vele, mert engem is érdekel.

– Nos igen, neked is tartozom a pörre… Te is kölcsönöztél rá. Mennyi is kérlek?

– Hagyjuk ezt most. Hát elvesztette?

– Bánom is én, akár vesztette, akár nem vesztette – vágott közbe Gábor ur izgatottan. Mindegy az nekem. Megnyerte a pört, ha éppen tudni akarod.

– Megnyerte és te mégis haragszol? Kezdelek nem érteni, Gábor.

– Mert ti tinta mellett könyöklő filiszterek nem vagytok képesek egy szegény gentry ember baját meglátni. A pör eldőlt, én is eldőltem vele.

– De ha a javadra dőlt.

– Nem volt szabad eldőlnie. Egy olyan pör, mely már negyven éve folyik lassan, csöndesen s most egyszerre vége van, mintha elvágnák. Pedig ki lehetett volna huzni még negyven évig. A gyermekeim is megélhettek volna belőle uri módra. De hiszen te jól ösmered az egész Teszáry-pört. Kár érte, oh be isten ellen való vétek volt!

Most már igazán nem tudtam, mit gondoljak. Én vagyok-e megbolondulva vagy Gábor?

– Hallod-e te Gábor, a te eszed, a hogy én nézem, ki van cserélve a fiskálisod eszével. Mert olyan prókátorokat már láttam (a régi világban elég volt), a kik egy pört sokáig huztak s még a testamentumukban is meghagyták az utódjaiknak: «ezt a pört pedig be ne fejezzétek, mert ez a ti dominiumotok», de olyan felperest, aki azért haragudjék, hogy a pörét megnyerte, még nem pipáltam.

Gábor ur megvetőleg intett a kezével.

– Nem érted, mondom, nem érted. Hiszen nem bántam volna én, ha megnyerem, csak még legalább tiz évig ne, mig a gyermekeimet szárnyra eresztem.

Meghökkentem. Ennek az embernek csakugyan meg van az elméje zavarodva. Pedig kár érte. Teljes életében megenni való lélek volt, a kit mindenki szeret a környékünkön.

– Furcsák vagytok! – kezdtem vele kötekedni, – hogy még jobban kiismerjem elmebeli állapotát. Hogy tegyen aztán nektek eleget a kormány? A gyors igazságszolgáltatást sürgetitek váltig. S most ime egy hang a közönségből (pláne a felperesekből) épen a gyors igazságszolgáltatás ellen bömböl!

Gábor ur rám nézett mereven, fürkészőleg.

– Te gunyolódol. Azt hiszed, hiányzik egy kerekem. Pedig nem tuloztam, tökéletesen tönkre tett és most már semmi segitség többé.

– Hogy-hogy?

– Ugy hogy a kurián nyerte meg a semmirekelő és az alperesem már nem is fölebbezheti. Hiszen ha még fölebbezni lehetne! Akkor rá venném az alperest.

– Jól van, jól, mind meghiszem kedves Gábor, hanem mondd meg nekem őszintén, láttál-e már valaha kosszarvat?

– Hogyne!

– Ha aztán bele is néztél egy ilyen kosszarvba, láthattad, hogy abban milyen szuroksötétség van.

– Hát aztán?

– Ilyen szuroksötétséget látok én most a te előadásodban.

Gábor ur nagyot sóhajtott előbb, aztán rám förmedt:

– A te fejedben van az a sötétség. Hiszen ott laktál évekig a környékünkön, hát tudhatnád, ha praktikus ember volnál, hogy mikép tartottam fenn magamat. Hogy itt is ott is kölcsönöket vettem föl. A zsidó már nem adott régóta, mert hipotéka nincs. A telekkönyvi lap tul van terhelve. De a jó emberek, jó ismerősök még mindig adtak a «pörre». Az egész vármegye ösmeri a Teszáry-pört. Ha elmentem egyikhez-másikhoz, hogy: «eb vagy kutya, segits ki zavaromból, adj egy pár száz forintot, majd megadom, ha a pör eldől», – rendesen adtak. Ha hitelező zaklatott, szépen el tudtam csillapítani: «Ne nyugtalankodjék kedves Kohn ur vagy édes jó Stern barátom, hiszen majd megfizetem a Teszáry-pörből.» Ez a por volt az én tápláló anyám s minden uj stádium megnyitotta a hitel zsilipjeit s becsukta a hitelezők száját. Egy-egy uj hirt felőle koronkint kidobtam a közönség elé csaléteknek. Szegény eladósodott pária voltam mindig, amióta ösmerem magamat, de e pör a hátam mögött bizonyos nymbust adott. Azt mondogatták az emberek: «Most semmije sincs, de majd lesz még valamikor!»… Kezdesz-e már érteni?

– Alighanem.

– S ime most mindennek vége. Az a semmirekelő sürgönyzi tegnap nagy garral: «A pört megnyertük a kurián.» Mintha a szivemet lőtték volna keresztül. Megnyertük a pört, megnyertük a tizezer forintot és járulékait. De mi haszna, ha már vagy harminczezer forinttal tartozom rá. Most már mindenki rám fog rohanni, most már vissza nem tarthatom az embereket. Végem van, főbe lőhetem magamat. De eressz kérlek, hadd menjek! Megölöm azt a gazembert!

A FORMA

MIKOR az ügyvédi irodámat megnyitottam, mindjárt a Gyurit, e derék ritka embert vettem be irodai szolgának s a szüz napokban együtt hallgattuk dobogó szivvel a kliensek lábcsoszogását a folyosón, azaz dehogy hallgattuk, nem volt mit hallgatni: csak álmodoztunk felőlük. Mikor jön az első? Ki lesz? Hátha valami gróf lesz? Milyen ügyet hoz: zsirosat-e vagy csak valami «behajtást». Ámbár ’iszen az is jó.

Ott állt villogó tisztán az iróasztal, rajta az aranykötésü perrendtartás, a pulpituson az index, a melybe az első pör fog bejegyeztetni, mellette a kék festékes bélyegző: «Farkas István köz— és váltó-ügyvéd.»

Minden reggel azzal keltem, minden délben azzal léptem be az irodába:

– Keresett-e valaki?

– Senki, – felelgette Medve Gyuri nagy szomoruan.

Ez igy tartott vagy három hétig. Még csak egy macska se kaparászott az ajtónkon. Végre egy reggel ismét azzal a kérdéssel ébredek: «Nos, van-e valaki Gyuri?»

– Van, tekintetes uram.

– Kliens? – kérdem kigyult arczczal, de félénk hangon.

– Kliens, felelte halkan.

– Teringette. Küldje be Gyuri!

– Itt áll már.

– Hol? Nem látom.

– Én vagyok az.

– Hát mi baja van?

– Megkövetem alásan, ugy fordult a sorom tegnap óta, hogy meg akarok házasodni.

– Meg akar házasodni? És kit vesz el?

– Egy tisztességes hajadonnal esett ösmeretségem. Szobaleányzó itt a harmadik emeleten.

– Csak nem az a szőke, sugár?

– De épen hogy az.

– Csinos kis jószág. Nekem is tetszik. No, azt okosan teszi.

– Csakhogy nagy baj van ám. A házassághoz keresztlevél kell, nekem pedig nincs.

– Hát el kell hozatni.

– De honnan?

– Hiszen csak született valahol?

– Ha én azt tudnám. Anyám egy medvemutogató komédiással kelt össze, mikor engem a szive alatt hordott, faluról-falura, vásárról-vásárra jártak, ki tudhatná azt, hol jöttem a világra, melyik anyakönyvbe jegyeztek fel s milyen néven? Mert a Medve Gyuri név bizonyosan a mostoha apám foglalkozásáról ragadt rám.

– Látom már mi a teendő. Mindenekelőtt korbizonyitványt kell kieszközölni a várostól, de még mindig felmarad az a kérdés, milyen vallásu?

– Görög egyesült.

– Bizonyosan tudja?

– Bizonyosan; anyám többször emlegette s gyakran oktatott vallási dolgokban.

– Hány éves maga most?

– Körülbelül harmincz – harminczöt. Mert a nagy kolerára már emlékszem egy kicsit.

Jó kedvvel ugrottam ki ágyamból öltözködni. Az öröm csiklandoztatta meg szivemet. Hiszen van már dolog! Nekem is van már ügyem. Járhatok-kelhetek a hatóságnál; csaphatom az ajtókat…

Hanem egy felbukkant kétely egyszerre meghökkentett:

– Gyuri jó lélek, nekem az a gyanum van, hogy maga csak azért házasodik, mert nekem akar dolgot adni. Igaz, hogy végtelenül kivánkozom valamely megbizás után, de ilyen áldozatot nem fogadok el.

– Nem, nem tekintetes ur. Higyje meg, szeretem a Marit s el akarom venni.

– Becsületére mondja?

– Esküszöm.

– No, akkor mindjárt hozzá látok. Addig is bátran megtarthatják az eljegyzést.

Még az nap beadtam a polgármesterhez a korbizonyitvány kiadatása iránti kérvényt: kimagyarázván benne, hogy régenten az ilyen korbizonyitványokat a tárnokmester adta, de miután most nincs tárnokmester, ez a jog a magisztrátusra szállott.

Elmult vagy négy hónap, de semmi válasz, nekiindultam hát a szorgalmazásnak.

– Hol van a védenczem kérvénye s mi lett belőle? kérdém az elnökségnél.

– Áttettük jogi vélemény kikérése czéljából az ügyészséghez.

Rohantam az ügyészséghez.

– Felterjesztettük elbirálás végett a belügyminisztériumhoz.

Másnap felmentem Budára a belügyminisztériumhoz.

– Áttettük, minthogy a tárnokmesterre van benne hivatkozás, a pénzügyminiszteriumhoz.

Harmadnapra ott kérdezősködtem.

– Mivelhogy házassági ügy, elküldtük a vallásügyi miniszteriumhoz.

Már benne voltam a tourban: elzarándokoltam a kultuszminiszteriumhoz.

– A hadügyi kötelezettség teljesítése tényének megállapítása tekintetéből áttettük a honvédelmi miniszteriumhoz.

Ez a vándorlás igy tartott vagy három esztendeig; már teljesen ráuntam, pedig még mindig csak ez az ügyem volt, de nem birtam ezzel sem.

Talán abba is hagyom, ha egy napon meg nem sürget a szegény Gyuri.

– Tekintetes uram, nagyon sürgős ám az a dolog.

– Hogy értsem azt, Gyuri?

– Nagyon szeretem a lányt, se éjjelem, se nappalom. Aztán más szerencséje is kinálkozik.

– Aha. Féltékeny, ugy-e? No, majd utána nézek.

Ezután megint utána vetettem magam. Hát azóta már csakugyan leérkezett Pontiustól Pilátustól a városhoz.

Siettem tudakozódni, van-e már határozat?

– Van.

– Mi?

– Kiadatott a kerületi előljáróságnak hivatalos konstatálás czéljából, hogy a nevezett Medve György nevü egyén valóban létezik-e.

Egy hónap mulva tényleg konstatálva lett, hogy Gyuri existál.

– No Gyuri, – mondám restelkedve, – lassan megy a dolog, nagyon lassan. De ne is nehezteljen rám, mert én mindent megteszek, hanem ez a sok átkozott forma…

– Nem nagy baj, tekintetes uram, nem nagy baj, – felelte nyugodt flegmával, – hiszen ráérünk arra.

– Hogy értsem ezt Gyuri? Talán nem szereti már a leányt?

– Nem mondhatnám, hogy nem, de mi türés-tagadás, nem birtuk bevárni, hát ugyis együtt lakunk már.

– Értem, értem. Hát már nem sürgős.

Egy pár hét mulva magam is láttam a szép Marit, a mint a folyosón várta Gyuriját. Ejnye, beh nagyon megváltozott; tulságos gömbölyünek tetszett a termete s tejfehér arcza tele volt foltokkal.

– Teringette Gyuri! Most már én mondom, hogy sürgős a dolog. Borzasztó sürgős.

Gyuri kedélyesen vigyorgott és vállat vont.

– Maga rossz ember Gyuri. Hanem itt vagyok én és nem engedek ilyen gonosz kópéságokat. Ha valaki megkezdte a tejfölt, tessék végig szörpölgetni.

Megint felbolygattam a kérvényt s most már az a határozat lett hozva, hogy adja be Gyuri a «curriculum vitae»-ját, hol járt, mit csinált, kinél szolgált egész élete tartamán át.

Én magam szerkesztettem meg pontosan, tisztán, megrubrikázva.

A curriculum vitae kiadatott a rendőrségnek, hogy állapítsa meg, kutassa ki, valóságon alapulnak-e ezen adatok?

A rendőrség egy félév alatt megtette észrevételeit, hogy az adatok hitelesek, csupán a kérelmező vallása nem volt megállapítható.

Igy folydogált a korbizonyítvány kérdése, mikor Gyuri ujra besompolygott hozzám.

– Nagyon sürgős ám az ügy tekintetes uram.

– Hogy-hogy?

– Egy kis fiam született tegnapelőtt. Olyan kedves poronty; azokkal az apró kis szemecskéivel ha rám néz, azt hiszem ez az egész Pest az enyim. Nem szeretném, ha törvénytelennek kellene beirni.

– Helyesen van Gyuri. Mingyárt szaladok a városházára megtudni, hányadán állunk.

A városházán azt felelték:

– Az ügy felment ujra a kultuszminiszteriumhoz, hogy mi történjék a kérelmező vallásának meg nem állapithatóságából kifolyólag.

A kultuszminiszteriumba felmentem egy hét mulva:

– Az ügycsomót (már akkor csomó volt) elküldték Munkácsra a püspökhöz véleményadás végett.

Ezalatt a bába türelmetlen volt, fenyegetőzött, a gyereket meg kellett keresztelni, még pedig törvénytelennek. Eleinte görög-egyesültnek akartuk, de kisült, hogy ilyen egyház nincs a fővárosban s hogy Budapest Jászberénynek a filiáléja.

Egy pár év mult el, járt a kérvény fühöz-fához (közben a gyerek is elhalt), mig végre elrendelte a magisztrátus az idén a Gyuri testszervezetének szakszerü megvizsgálását, hogy hány esztendős lehet: tul van-e a hadi szolgálat idején stb.

Ezen végzés kiadatott a városi főorvosnak.

A főorvos mindenekelőtt jelentéstételre szólitotta föl Gyurit, hogy hány esztendős lehet; tul van-e a hadi szolgálat idején stb.

Egyszóval már nagyon szépen meg volt indulva az ügy, ugy hogy tiz-tizenöt év alatt talán megkapta volna a korbizonyitványt, hanem a hóbortos Gyuri a fentebb jelzett biztató stádiumnál elvesztette a türelmét, s igy szólt nevetve:

– Hagyjuk abba, tekintetes uram! Kár egy vakarintást tenni benne. Hiszen csak nem bolondultam meg, hogy odaálljak szégyenszemre az oltár elé, most, ősz fejjel, fogatlan menyasszonynyal.

– Most? Jó volna! Hiszen még csak a fele uton vagyunk. Igaza van, ha abba hagyja. Mind más volna, ha a gyerek élne.

– Hiszen ha a gyerek élne – szólt Gyuri sóhajtva. Azóta már nagy lenne; ő maga szaladgálhatna a dolog után.