Kitabı oku: «Szent Peter esernyoje», sayfa 6

– De hátha kőszén van a Libanon alatt?

– Az sincs.

– Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gregoricsokat.

– Mindegy, akármi viszi őket! Az az egy bizonyos, hogy a Gyuri fiút nagy szerencse érte, amit illendő a gyámnak kihasználni az utolsó cseppig. A szőlőszemeket csak akkor dobják a törköly közé, mikor már semmi nedv nincs bennök, ki hallott olyat, hogy akkor hajítsák el, mikor még magoktól csepegnek?

Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az arany előtt a vasnak is be kell adnia a derekát. Itt pedig ugyancsak hullott az arany.

Már éppen azt várta, hogy a Boldizsár ötvenezer forintját hogy üti le Gáspár ötvenkettővel, mikor egyszerre meglepő fordulat következett be. Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár sokkal okosabb és furfangosabb volt.)

Gáspárnak ugyanis feltűnt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér nem mozog. Honnan van ez, miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem tud semmiről, s Prepelicza András neki nem adta el a titkot. Prepelicza ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyókinénak is eladja vala a titkot, akkor az ő szerepe végképp lejár, így azonban a két férfi-testvér aknázván ki az üst belsejét, örökös adófizetője lesz, hogy a harmadiknak ne szóljon.

Mindezt ekképp állítván fel elméjében Gregorics Gáspár, nagy ostobaságnak kezdte tartani, hogy ők ketten Boldizsárral az egész világ hahotájára szórják oda a vagyonukat a törvénytelen porontynak a Libanonért, s ezzel a harmadik testvér gyanúját is felköltik. Az bizonyos immár, hogy akármelyikök szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és célszerűbb, ha közösen vennék meg, közösen bontanák fel a kincset rejtő falat, s féken tartván a Prepelicza nyelvét, egész hallgatagon raknák zsebre a megboldogult Pál kincseit. No már bizony, százszor okosabb lenne.

Gáspár tehát egy szép napon megbékült Boldizsárral, és Sztolarik úr nagyot csodálkozott, mikor a rá következő napon benyitott hozzá Boldizsár úr, és kijelentette, hogy visszaveszi a szavát a Libanon megvételére nézve, meggondolta otthon, aludt rá egyet, egy kis számadást is csinált, és belátja, hogy ötvenezer forintot nem ér meg.

– Semmi az – felelte Sztolarik úr —, majd megveszi negyvennyolcért a Gregorics Gáspár.

Alig várta, míg találkozik vele, hogy legott felszólítsa a szerződés megkötésére. Gáspár úr azonban vállát vonogatta.

– Ostobaság volt tőlem – mondá hanyagul. – Kipárolgott a fejemből, mint egy rossz álom. Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy mindjárt akkor nem fogott szavamon, de most már bele nem megyek. Az ördögbe is, negyvennyolcezer forintért csaknem egy uradalmat lehet venni.

A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy a húr feszítésével ő rontotta el a dolgot, érezte, hogy az egész város nevetni fogja ügyetlen sáfárkodását, s szemrehányással halmozza majd el Gyuri, ha felnő. Rohant tehát Boldizsár úrhoz s felajánlotta a Libanont negyvenötért. Boldizsár azt felelte kurtán, a tokáját vakargatva:

– Hát bolondnak néz engem az úr?

Boldizsártól lóhalálában nyargalt Gáspárhoz:

– Nem bánom, no, tartsa meg a Libanont negyvenért. Gáspár csendesen rázta a fejét:

– Talán csak nem ettem maszlagot.

S most újra megindult a licitálás, de már lefelé, kínálta harmincötért, harmincért, huszonötért, míg végre sok mindenféle hercehurca után valahogy rájok sózta tizenötezer forintért. Közösen vették meg, s közösen íratták a nevükre a telekkönyvben.

Aznap, amikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, bezárkóztak abba ketten, csákányokat vivén magukkal a köpönyegjük alatt (amint az a későbbi tanúvallomásokból kiderült), s természetes, hogy mindjárt akkor felbontották az üstöt rejtő falat, de hogy mit találtak az üstben, azt egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani, bár éppen ez volt a főkérdés a Gregorics-pörben, mellyel egy évtizedig vesződött a besztercebányai királyi törvényszék.

A pör ugyanis akképpen kezdődött, hogy Prepelicza András egy pár hónap múlva megjelent a Gregorics testvéreknél, s részt követelt a kifalazott kincsből azzal a fenyegetéssel, hogy különben mindent elbeszél Panyókinénak.

A Gregoricsok dühbe jöttek, amint meglátták.

– Megcsaltál, gazember! Te is cinkosa voltál annak a megholt zsiványnak, aki ki akart fosztani a holta után – a fattyú kölyke javára. Azt akarta, hogy drága pénzen vegyük meg a kalyibáját. Azért tettetek ócska vasat és szegeket a katlanba. Jó, hogy idejöttél. Majd mindjárt kikapod a részedet a kincsből.

Ezzel felkaptak egy-egy furkós botot, s piff-paff, úgy elverték a jámbor Prepeliczát, hogy az rögtön futott az orvoshoz, hadd vegyen írásbeli mappát a hátát átszeldelő kék vonalakról, aztán futott a Krekics János tyúkprókátorhoz, írjon egy gyönyörű panaszkodó instanciát magához a királyhoz Bécsbe a Gregoricsok ellen, akik egy Esztei kiszolgált káplárt merészkedtek így csúffá tenni. (Ha a király nem szégyenli – jegyzé meg Prepelicza a prókátornál —, én ugyan nem szégyenlem, mert ketten voltak ellenem.) Harmadik megtorlásul pedig nyomban fogadott egy szekeret (mert nem bírt gyalogolni az összetört csontjaival), s elvitette magát Varecskára, ahol Panyókiné lakott, elbeszélvén előtte egész őszintén mindent, elejétől kezdve egész végig.

Innen kezdődött aztán a roppant Gregorics-pör Panyókiné felperessége alatt, mely az egész felvidéket foglalkoztatta több mint tíz esztendeig. Egy légió tanút kellett kihallgatni, s az akták idők múltával hetvenhárom fontra nőttek. Panyókiné az üst létezését, befalazását és a két Gregorics rosszhiszeműségét bizonyította (többre nem bírta vinni), a Gregoricsok és ügyvédjeik ellenben a halott csalárdságát vitatták, aki szeget és ócskavasat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és kifossza.

Minthogy a halottnak nem volt se ügyvédje, se protekciója, végre is ő maradt bent a csávában. De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát a szegekkel és ócskavasakkal; ő hagyta nekik örökül, furfangosan előre kieszelve a végzetes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már mindegy volt, hogy ki veszti, ki nyeri, minthogy egyiknek se maradt semmi vagyona: az a hetvenhárom font papiros és öt-hat ügyvéd megette mindenüket.

A Gregoricsok rendre elhaltak (valamennyien szegénységben). Hírük is egyre halványodék, csak a prókátorok emlegették néha Gregorics Pált:

– Ej, az egy roppant eszű ember volt!

Hanem a vagyona hová lett, azt senki sem bírta eltalálni.

Azaz, hogy mégis! Örököltek a mesék. Ezek rendelkeztek vele szabadon, fogyasztották, gyarapították, tették ide, tették oda, ahova nekik tetszett.

HARMADIK RÉSZ

A NYOMOK

AZ ESERNYŐ KIBUKKAN

Sok esztendő elmúlt, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott Besztercén, de minket az összes változások közül legjobban érdekel az a kis aranybetűs táblácska a Gregorics-ház folyosóján, melyen ez van felírva: “Wibra György köz— és váltóügyvéd.«

Megy a világ, megy, megy… a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs megyei urak kérik véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál szép leányfejecskék mosolyognak, ha az utcán jár. Igazán csinos ember és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges – nyitva előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.

De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy garádicsot lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit fog elvenni Wibra Gyuri?

Hát biz ahhoz elmenne a Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a városban; két kézzel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak rátartós, gúnyoros jószág. Sőt talán a Biky Mariska se adna neki kosarat, habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók mostan a leányok!

De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő. Az ismerősei mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a többi embernek. A rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez, s a primitív fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy okvetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így csinálja ezt a többi fiatal prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.

Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer a Krikovszky-mama valami olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a hymenhírek között, valóságos méltatlankodással felelte:

– Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.

Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogy sem akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot tettek, de okosabbá a világot mégse teszik. Amíg szép fiatal leányok nőnek, mindig valakinek nőnek…

Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen mosolygott feléje, de ő meglehetősen savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott, de inkább megszokásból, mint ahogy az ember megmosakszik, megfésülködik mindennap, úgy végezte az ő ügyvédi teendőit. A lelke valahol másutt volt. De hol?

Ej, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?

Barátjai azt hitték, hogy tudják, s váltig unszolták ők is:

– Miért nem házasodol »öreg«?

– Nincs pénzem.

– De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a lateiner-világban.)

Gyuri a fejét rázta, szép, férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete szemekkel.

– Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!

Ah, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek lappangani benne.

– Mennykő nagy stréber a Wibra Gyuri. Sokat akar, valami nagyot akar.

Nem kellenek neki ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky vagy egy Radvánszky baronesz kóvályog fejében. Egyszóval nagy stréber, olyan, mint a vadszőlő, magasra kúszik először és csak aztán kezd virágozni. Pedig ha most nősülne is, emelkedhetnék. Lám, a futópaszuly együtt kúszik a virágaival…

Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az ő pályafutásának egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak az a szerencsétlen legenda az örökségéről. Nem háborgatta leányarc, sem nagyravágyás, csak az a legenda.

Mert legenda volt az másoknak, de őneki majdnem valóság, mely fénylik előtte, mint a lidércfény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut utána a köznapi vágányból kiterelve, fut izgatottan, szakadatlanul, eléje botlik mindenünnen, üldözi ébren, álmában, egy hang kiált ki a falakból, az utcakövekből: »Hiszen te milliomos vagy.« Mikor a nyomorult öt— és tízforintos kereseteket írja, egyszerre csak rávigyorognak a kacskaringós betűk: »Csapd le a tollat, Wibra Gyurit, van teneked elég kincsed, Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert a te apád volt, neked gyűjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te, Gyuri, és nem egy szegény kezdő prókátor! Dobd a pokolba azokat az aktákat és láss a kincseid után. Hogy hol keresd? Persze, hogy hol? Hiszen éppen ez az, amiben meg lehet bolondulni. Meglehet, rajta ülsz, mikor fáradtan leheveredel valahova, meglehet, éppen melegszenek a tenyeredtől, mikor a kezedet megtámasztod valamiben, és az sincs kizárva, hogy sohasem találod meg. Pedig milyen úr tudnál lenni! Mennyit tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál, pezsgőt innál, inasokat tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Címeres ajtóknak ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen, csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy szerencsés villanatja kell hozzá… De minthogy ez nincs, csak írd tovább, barátom, a kereseteket, és egzekváld nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.«

Valóságos szerencsétlenség volt őrá nézve az eltűnt vagyon tudata. Maga is érezte ezt, és sokszor óhajtotta, hogy bárcsak sohase hallott volna felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan részlet találna kibukkanni a homályból, mely kétségessé, sőt valószínűtlenné tenné az örökség létezését. Bárcsak előállna egyszer egy ember, és így szólna:

»Láttam az öreg Gregoricsot Monakóban, roppant összegeket vesztett!«

De nem, csupa olyan részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják az elrejtett vagyont, s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a fiatal ügyvédet:

– Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult Gregorics Pál. Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem sejt ön felőle semmit?

Nem sejtett semmit – de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden örömét, nyugalmát. A jeles ifjú valóságosan csak félember lett, mert két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik nap abban élt, hogy ő egy szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy sokra vitte saját eszével, egyéniségével, és boldog, megelégedett volt ilyenkor, a munka nemes vágya hevítette. De egy szó kellett, egy gondolat, s a fiatal ügyvéd átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics Pálnak lett a fia, aki most földönfutó, míg az örökséget meg nem leli. Időről-időre tantalusi szomj fogta el e végzetes vagyon után; gyakran ott hagyta virágzó irodáját hetekre, s elutazott Bécsbe, kutatni azoknál, akik egykor apjával üzleti összeköttetésben állottak.

A gazdag kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg, csakugyan mondott is egy jelentékeny adatot.

– Az ön atyja így szólt előttem egy ízben, midőn a vételárat kifizettem: »egy utalványra teszem be a pénzt valamely bankba«, s kérdezgette tőlem az utalványok és csekkek természetét.

Gyuri minden banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül. Teljesen kifáradva, elkedvetlenedve, azzal az erős elhatározással tért vissza Besztercebányára, hogy nem létezőnek veszi ezentúl az egész dolgot. »Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az aranyborjú örökké bőgjön a fülembe s mindenemet fölegye. Egy lépést se teszek többé, úgy veszem, mintha álmodtam volna.«

De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de nem füstölög-e az mégis? Nem fújja-e fel egy széláram untalan?

Egyszer ez fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón jár, fölemlegeti a régi jó időket, bizalmasan, őszintén, meleg kandalló mellett. Régen volt, mindegy már. Ki-kivallogatja, hogy mikor a jó Gregorics Pál haldoklott, sürgöny útján kívánta volna Gyurit az ágyához.

– Jaj, de nehezen várt, meghalni se tudott, míg te nem jössz. De én voltam a hibás.

– És miért várt olyan nehezen? Nem mondta?

– De bizony mondta. Át akart neked adni valamit.

Hogy világosodik, hogy szürkül a homály. Apró fehér pontok keletkeznek itt-ott. A bécsi kocsigyáros előadásából megállapítható, hogy bankutalványban kellett lennie a Gregorics Pál vagyonának. Az öreg mama szavából kitetszik, hogy őneki, fiának, akarta átadni az utalványt. Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe megnyugodni, józanul, higgadtan elfelejteni örökre?

Nem, nem. Nem veszhet el végképp, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha elesik, árok szélére vagy bárhová, egyszer csak előbúvik váratlanul, még a kabátzsebből is kicsírázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó fölszakítja, egy szikra megvilágítja…

Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez, Krikovszky Tamáshoz hítták Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a városi főjegyző és néhány szenátor, akiket szintén hívatott utolsó órájához.

A város feje (ez a makacs, parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a vánkosokon, de még most is volt benne egy ünnepélyes dikció, amellyel elbúcsúzott a tisztikartól, szívökre kötvén a nemes város további gondozását, aztán kihúzván feje alól a város hivatalos pecsétjét, egy mély sóhajjal nyújtá a főjegyzőnek:

– Húsz évig nyomtam vele az igazságot.

Majd a végrendeletét diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy áttekintvén egész életén, forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.

– Teringette, milyen idők voltak azok! – szólt a szavait Gyurihoz intézve. – Az ön apjának volt egy vörös esernyője, amelyiknek a nyele ki volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket tábortól táborhoz.

– Úgy? Az esernyő – dadogta Wibra György, és a szemei megvillantak.

Villám gyanánt ütött fejébe a gondolat. Oh, jaj! Ebben az esernyőben volt a bankutalvány! Vére sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól izzadság csurgott, s elméje tomboló diadalmassággal nyomult előre a bizonyosság felé.

Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a tiszai jelenet, mikor az ernyő leesett a csónakról a szép szőke vízbe, hogy elrémült az öreg, hogy ígért nagy jutalmat az esernyőért.

Ah, biztos, biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai: »ha egyszer majd hozzád kerül az esernyő, jó lesz a felhők, esők ellen«, megcsendültek és kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a másvilágról.

A szenátorok el nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi izgatja fel annyira a Krikovszky uram haldoklásában, hiszen végre is jól teszi, ha elmegy, úgyis csak ímmel-ámmal húzta már idefent a csúzos lábait, jól teszi, ha fiatal erőknek enged helyet; bizony nem élt hiába, megfestetik arcképét a tanácsterem számára, s ezzel szépen bevégzé – ha még új tíz évig tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetné több, mint hogy az arcképét megfestik, de a kép már akkor csúnyább lenne.

Még jobban meglepte a szenátorokat az a furcsa, sőt valóságosan bamba kérdés, melyet dacára az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz intézett:

– És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr?

– Miféle üreg? – kérdé a haldokló, aki már elfelejtette, mit mondott.

– Az esernyőnyélnek a lyuka.

Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá, miközben kapkodva szítta be a levegőt a fogain keresztül.

– Bizony nem tudom, sohasem kérdeztem az apjától.

Majd behunyta a szemeit, s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos hányaveti kedélyességgel, mellyel csak a magyar ember tud meghalni:

– De ha vár egy kicsit, mindjárt megtudakolom tőle.

S amit ígért, meg is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a tanácsbeliek, egy félóra múlva már nagy fekete zászlót illegetett Privoda hajdú a városház homlokzatára, s a katolikus tornyokban rendre megkondultak a halottat sirató harangok.

Wibra Gyuri pedig ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl s alá irodájában. Szíve majd mámorosan ugrált az örömtől: »Megvan a kincs, megvan«, majd összeszorult reménytelenül: »Azaz megvolna, ha az esernyő kéznél lenne. De hol van?«

Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem jár. Legelsőbben az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az emlékezőtehetségét, de csak annyit bírt mondani:

– Ki tudhatná már azt, édes fiam, annyi esztendő után? És minek is volna neked az a rongy esernyő?

Gyuri felsóhajtott:

– Kiásnám én azt most a föld mélyéből is öt körmömmel, ha lehetne.

Az asszony vállat vont és a fejét csóválta.

– Talán a Matykó tud róla.

A Matykót könnyű volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a »mladi pan« (fiatal úr) előszobájában, mint annak inasa, de ő is ugyanabból a kottából énekelt, hogy az esernyőnél nagyobb dolgokat is elfelejtett azóta, de arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még haldokolva is odakérte magához. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon.

(Tudja már azt más is, nemcsak a jó Isten.)

Legtöbbet értek özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlője a kis szatócsboltnak a Gregorics-házban, s jelen volt, sőt segített a megholt Gregorics megmosásánál és felöltöztetésénél. Mennyre-földre esküszik a derék asszonyság, hogy az esernyő ott volt a halottnak az összeszorított merev kezében, úgy kellett az ujjait szétfeszíteni, hogy kivegyék, helyébe tevén, amint illik, a szent feszületet.

Az ügyvéd elfordult, egy-két lepergő könyűt morzsolt szét a szemében e részleteknél.

– Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő – ismétlé özvegy Bothárné —, soha ne mozduljak erről a helyről, ha nem igaz.

– Nem ér semmit – dörmögte Gyuri úr —, azt kellene tudnunk, hogy hol van most.

– Nyilván elkótyavetyélték, mint a többi holmit!

Ez volt a legvalószínűbb. Nosza, szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg kell lennie a hagyatéki iratok közt az árverési jegyzőkönyvnek. Meg is találta csakhamar az eladott tárgyak jegyzékét: ki vette meg és mennyiért a szekrényeket, asztalokat, székeket, volt ott elősorolva bunda, puska, vadásztarisznya, botos, hurkatöltő, de esernyő nem fordult elő. Tízszer átolvasta, hasztalan, nincs semmi nyom, ha csak a következő sort nem vesszük annak:

»Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette a fehér zsidó.«

Ki tudja ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen tárgyak közt lehetett az esernyő. Megvette a fehér zsidó. Nos, fel kellett tehát a fehér zsidót keresni. Ez az első teendő.

De ki voltaképpen a fehér zsidó?

Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga volt, a szőke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi izraelitáját meg lehetett különböztetni – de azóta több száz családra növekedtek Besztercén, a hajszínek szaporításáról ellenben nem gondoskodott az Úristen.

Mégsem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá, hogy hajdanában Müncz Jónást hítták fehér zsidónak, és annál inkább valószínű, hogy ő volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az ő Búza utcai kis boltjába gyűltek össze, mielőtt földi szereplésük második korszakát megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek cégéréül vedlett csizmák, krispinek, szűrök és gubák voltak felakasztva a következő (szénnel az ajtóra írt) felirattal: »Csak a mezők liliomai ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.«

(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezők liliomai valamivel szebben is ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)

Gyurit mind e magyarázatok nemigen elégítették ki, s bár nem volt eltelve vérmes reménységgel az esernyő feltalálására nézve, mégis átment a levéltárból a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz, tudakozódni bővebb részletekről, minthogy ő hosszú ideig volt a városban közjegyző, s ösmert minden embert, minden viszonyt.

Őszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a Gregorics Pál vagyona, mely minden valószínűség szerint egy külföldi bankban van letéve utalványra, majdnem megkerült. Az utalvány, semmi kétséget nem szenved, a Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt eldugva, az esernyőt meg valószínűleg megvette az árverésen valami Müncz Jónás nevű zsidó.

Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri az egykori gyámjának.

– Ennyit sikerült megtudnom. De mármost mitévő legyek?

– Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell kutatni!

– De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna is Müncz, ki tudja, melyik szemétdombon rothadt meg azóta az esernyő.

– Mégsem szabad a fonalat elejteni.

– Ösmerte, gyámatyám, Müncz Jónást?

– Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire. Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz fejével, lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott Sztolarik, mint egy kecske), a Gregorics Pál veres esernyője volt a kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán tudom, meg mernék rá esküdni, még tréfáltam is vele: »Talán bizony a másvilágra is eljár házalni, Jónás, és ott vette ezt az esernyőt Gregoricstól?« Mire ő nevetett, és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még nem vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta a fiai közt, Móricé Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a múlt héten kapta Bars vármegyét, de a másvilágra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha nem muszáj.

A Wibra Gyuri szemei megcsillantak az örömtől:

– Bravó, kedves gyámatyám! – kiáltott fel (de beillett az rikoltásnak is). – Ilyen memóriája csak az isteneknek volt!

– Szerencsés fickó vagy, Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most jó nyomon vagy, hogy megtalálod az örökségedet.

– Most már én is hiszem – lelkendezett az ügyvéd, ki éppoly könnyen hajlott az optimizmusra, mint az ellenkezőre —, de hát mi lett a szegény Münczcel?

– Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszúnapon elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is, most vagy tizennégy esztendeje őrá esett a sor. (Ne félj, a Rotschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak várták, csak várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai nyomról-nyomra a fölkeresésére, s kisült, hogy az öreg Jónás megtébolyodott s mint ilyen kóválygott szanaszét a tót falvakban, egy darabig itt látták, ott látták, a kereső fiúk előtt fel-felbukkant a híre, míg végre egy napon kivetette holttestét a Garam.

Az ügyvéd szép arcán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata futott végig.

– De hisz akkor az ernyő is a Garamba veszett.

– Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most is ott heverhet ócska holmija közt – mert azt ugyan nem vehette meg senki. Próba szerencse, fiam, Gyuri! Ha neked volnék, most rögtön kocsira vetném magamat, s mennék, mennék, míg csak…

– Mennék én is, de hová menjek?

– Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét vannak a világban, – a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam, hanem tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.

– Merre esik Bábaszék?

– Mindjárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.

– És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?

– Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak Bábaszékre.