Kitabı oku: «Szent Peter esernyoje», sayfa 7

A MI ROZÁLINK

Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.

A dolog voltaképpen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a »laz«-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.

Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.

Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros »kisbíró«, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fenn is kell azt tartani.

Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.

Jó Zólyom városa Tótpelsőc ellen tör.

– Hiszen nem város ez, még patikája sincs.

Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)

De Pelsőc is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:

– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.

Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet —, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem is készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.

Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).

Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így szólhatnának: »A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette«, de csak annyit mondhatni, hogy »a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk«, az semmi, ez túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.

De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.

– Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?

Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.

A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott a szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceum-kerítéseken keresztül:

– No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!

– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma.

Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arcú öregasszony volt Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.

– Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

– Hogy megy a bolt, ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.

– A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.

Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták »mlada pani« (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.

– Hitvány ember – mondták az olyanról —, nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.

Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidó asszonyuk volt.

De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe »a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira«, vagy ilyesmit: »a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve« stb.

Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött:

– Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.

A SZÁLAK GLOGOVÁRA VEZETNEK

Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg Müncz Jónásné boltja előtt, s egy fiatal úr ugrott le a kocsiról – aki, mint már tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.

Rozáli ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel és Galba szenátorral, kíváncsian kérdezte a ruganyos léptekkel feléje tartó úrtól:

– Parancsol valamit?

– Müncz Jónásné?

– Én vagyok.

– Esernyőt szeretnék venni.

A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, derült égre.

– Az ördögbe is – mormogta magában a messzetekintő Mravucsán —, minek ilyenkor az esernyő? – Majd hangosan kérdezte:

– Hová való uraságod?

– Besztercebányára.

Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni a mellét. Mégiscsak nagy dolog az, hogy Besztercéről Bábaszékre jönnek esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit megélni az embernek, pláne a saját polgármestersége alatt. Gyöngén meglökte Galbát, s halkan súgta:

– Hallotta?

– Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonló cikkeket nem tartok – felelte Rozáli néni.

– Elég baj az – mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát harapdálva.

– De úgy hallottam – szólt újra az idegen —, hogy öreg esernyői volnának.

Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, aki asztmatikus, egyszerre sebes, kurta lélegzeteket kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart odadöfni az idegennek, midőn egyszerre megvadult lovak rohanása másfelé fordítá a figyelmét. A vásáros nép, mellyel telve volt a piac, szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben megszűnt a kalapácsolás, a kovácslegények nagy riongatással futottak a jobbra felállított lacikonyha felé, melynek tűzhelyét a pecsenyékkel együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított sertésszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen csiklandozván a kovácslegények orrát. A kofák ordítottak, jajveszékeltek, némelyek, bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket, ezeket lebegtetve riasztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen a csizmadiák sátraira. Valóságos ribillió ütött ki, az egész piac izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas pecsenyedarabot, a kofák utánairamodtak, mire egy másik kovácslegény, hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a fújtató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, paskolván azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes szikrák kétölnyire frecsegtek köröskörül.

A két pej paripa pedig ezalatt tovább száguldott a kolpachi fazekas portékáin keresztül, magával vonszolva egy finom úri bricska roncsait. »No, abból se lesz többé kocsi«, mondá nagy flegmával a kovácsmester, aki bőrköténye alá dugott kezekkel nézte a jelenetet. Alkalmasint valamelyik házfalhoz ütődött a kocsi, s teljesen összezúzódék a hátulsó balrésze; a tengely is kettétört, az egyik kerék lemaradt valahol lőcsöstül, saraglyástól, úgyhogy most már kezdett lecsúszni a narancsszínűre festett kas is. A gyeplő, a lovak közé esve, a földet seperte, s valóban szép volt látni a nekiszilajodott állatokat, lelógó sörényükkel, tajtékos szájjal, lila gőzt lövellő orrlikaikkal, amint a gazdátlanság élvezetének mintegy delíriumában, hátraszegett nyakkal vágtatván bomlottul, első lábaikkal a levegőben látszottak úszni.

– Szép dögök! – mondta Galba szenátor úr.

– A glogovai pap lovai – jegyzé meg Mravucsán. – Félek, valami szerencsétlenség történt. Menjünk, Galba!

Azalatt, míg Münczné az elöljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt, felszaporodván a vevők, akiket ki kell szolgálnia, s akik türelemmel vártak az ifiasszonyra, ímmel-ámmal mondta az idegennek.

– Öreg esernyők volnának, uram, bizonyára akad egynéhány a padláson, de azok nem ilyen finom úrnak valók.

– Teringette! Hátha mégis láthatnám őket!

Münczné a boltajtóba lépve, megfogta a kilincset, hogy maga előtt eressze a vevőket, s mindössze a küszöbről tett egy elutasító mozdulatot.

– Biztosítom, hogy ön a kezébe se fogná.

Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána ment a boltba, s bevárta, míg végzett a vevőivel, akkor újra ismétlé, hogy látni akarja az ócska holmikat.

– Ej, uram, hagyjon békét! Mondom, hogy nem önnek valók. Ez esernyők abból az időből vannak, mikor még a férjem élt, aki értett a javításukhoz, többnyire összetört bordázatúak, rongyosak – azonfelül úgy elhányódtak a padláson hasznavehetetlen lom és rongyok között, hogy nem érdemes értük felfáradni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a szolgálónak orbánc van a lábában, nem mozdulhat, magam pedig, így vásár idején el nem mozdulhatok a boltból egy percre sem.

Az ügyvéd egy ötforintost vett ki a tárcájából.

– Nem kívánom ingyen a szívességét, Münczné asszony, de az esernyőket mindenáron látni akarom. Eresszen hát fel engem magamat a padlásra. Fogja ezt egyelőre.

Münczné utána nem nyúlt a pénznek, s apró szemei, melyek mélyen bent ültek kövér arcának üregeiben, szúrón, gyanakodóan tapadtak az előkelő külsejű ifjúra.

– Most már éppen nem mutatom meg az esernyőket.

– Miért?

– Mert a megboldogult férjem arra tanított: »Sohase tégy olyat, Rozáli, amit nem értesz«, s az én szegény férjem igen bölcs ember volt.

– Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért ajánlok öt forintot rongyos esernyők látásáért.

– Úgy van, öt forintért valami különbet is láthatna ön.

– Nos, pedig igen egyszerű eset. Az apámnak volt egy ócska esernyője, melyet ő igen szeretett életében, valóságosan ragaszkodott hozzá, megtudtam véletlenül, hogy az a maga férjéhez került, Münczné asszony, most meg akarnám szerezni, mint ereklyét.

– Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról.

Az idegen elpirult kissé.

– Gregorics Pál – mondá.

– Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa emberke, ki halála után…

– Az, az! Aki két-kétezer forintot hagyott a besztercei asszonyoknak.

– Tudom, tudom, de őneki nem volt, ha jól emlékszem, fia…

– Igenis, azaz… (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd vagyok.

Most már az öreg Münczné jött zavarba.

– No persze. Oh, oh! Ez az én ostoba öreg fejem. Oh, oh, tudom már. Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy hasonlít hozzá és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár – tette hozzá mosolyogva – nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor is öreg voltam, mikor ő fiatal volt. No, hát csak tessék azokat az esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat, és megmagyarázom, hol vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bárcsak megtalálná az öreg tekintetes úr esernyőjét…

– Ötven forint ütné a markát, Münczné asszony.

Az ötven forint szóra megcsillogtak az öregasszony szemei, mint a szentjánosbogarak. Oh, a jó fiú! – sóhajtá az égre nézve – csak nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra, mint az orsó, s becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a létrához, s most már maga is föl akart menni, hogy segítségére legyen.

– Nem, nem, maradjon lent, Münczné asszony. Mit szólna a világ – szólt Gyuri tréfálkozva —, ha meglátná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?

Rozáli mama vidám kacajra fakadva csapta össze a kezeit.

– Oh, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok már én attól? Már nekem a tatája se testált semmit. Pedig valamikor… (Lesimogatta a felborzolt ősz haját elöl.) No, hát csak menjen fel, lelkem.

Egy jó félóráig turkált fent a Münczné lim-lomjai közt Wibra Gyuri – mialatt az asszony kétszer is kiszaladt a boltból utána nézni. Türelmetlenné tette az ötven forint.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdé, amint végre meglátta háttal lefelé lépegetni a létra fokain. Pedig hiábavaló kérdés volt: esernyő nélkül jött.

– Mindent átnéztem – mondta lehangoltan —, egyik esernyő se az igazi.

A zsidóasszony kedvetlen arcot vágott, tokája fájdalmasan rezegni látszott, a szeme pedig szaporán pilákolt. – Ájváj, hová tette az az ostoba Jónás? – dörmögte. – Ötven forint! Borzasztó! Jónásnak sohase voltak ösztönei…

– Valószínűleg a férje hordta ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani törvényszéki elnök, azt mondja, hogy a kezében látta, biztosan emlékszik rá.

– Hogy nézett ki?

– Piros volt a szövetje, májszínű folttal fölül, a szövet alján keskeny zöldvirágos csík futott körbe; fekete fanyele szürke csontfogantyúban végződött.

Rozáli ifiasszony felkiáltott:

– Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára. Mintha most is előttem állna. Azt vitte, istenemre, azt vitte…

– Elég rosszul cselekedte.

Rozáli mama védeni kezdte.

– Mit tudhatta ő, melyiket kell itthon hagyni! Nem voltak ösztönei.

– Tehát vége van! – sóhajtott fel az ügyvéd, aki ott állt a létránál tanácstalanul, szinte megdermedve, mint Marius Carthago romjain; csakhogy az ő Carthagójából a romok se maradtak meg, – eloszlott az egész a légbe, ahonnan építve volt.

Kényszeredetten lépegetett ki a kapuajtón a kocsijához, az anyóka most már lomhán topogott utána, jobbra-balra dülöngélve, mint egy hízott lúd. Künn az utcán azonban egyszerre élénken megragadta a Wibra Gyuri gallérját.

– Ej, nini. El is felejtettem volna. Hiszen éppen itthon van a Móric fiam, aki mészáros Ipolyságon, és juhokat jött venni. A Móric fiam mindent tud, és sohase menjek az égbe (Rozáli mama, úgy látszik, jobb szeretett idelent a földön maradni), ha az nem nyújt valami felvilágosítást a veres esernyőrül. Menjen csak, tekintetes lelkem, egyenesen a vásártérre, a birkák közé, és szólítsa meg ott a legszebb embert, és az lesz a Móric fiam… roppant szép, különösen szép a Móric. Csak szólítsa meg és ígérje neki az ötven forintot. Ne menjek soha az égbe, ha a Móric nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert mikor a szegény Jónásom elveszett, a Móricka ment őt felkeresni, s megtalálván a fonalat, nyomról-nyomra, faluról-falura követte, kérdezősködvén, kutatván, míg végre minden kiviláglott (Rozália mama könnyezve nézett fel az égre). Oh, Jónás, Jónás mért tetted azt velünk? Ha már elment az eszed, mi szükség volt utána menned neked is? Van a te fiaidnak elegendő.

Megkapaszkodott volna már Wibra Gyuri a szalmaszálban is, szó nélkül sietett tehát a bocskortalp— és halinaárukkal rakott sátrak között a templom háta mögé, a vásártérre.

Egy kis kérdezősködéssel ráakadt Müncz Móricra, egy tömzsi, kövér emberkére, olyan szeplős arccal, mint egy pulykatojás. Rút volt, mint egy faun. A derekáról egy sásalakú acél fityegett, s jobb karjára ökörfej volt kitetovírozva.

Éppen egy kajlaszarvú tehénre alkudozott. Az eladó, egy lesti szűcsmester, mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható tehenet még nem vett élő ember Bábaszéken.

– Mert ez megeszi a szalmát is – mondá —, és mégis tizennégy icce tejet ad naponkint.

– Ostobaság! – felelte fitymálva Müncz Móric —, nem vagyok én borjú, aki szopni fogja, hogy nekem a tejelését dicséri kend, mészáros vagyok, aki levágja és kiméri.

– Hát ez már igaz – hagyta rá a becsületes szűcsmester és a saját iniciatívájából engedett a tehén árából öt forintot.

Ez még kevés lehetett Móricnak, mert körültapogatván a jószágot, nagyot csapott a lapockájára. »Mennyi csont!« – kiáltott fel kétségbeesve, aztán kipeckelte száját és fogait nézegette.

– Ah, hiszen nincs már ennek foga se!

– Mit beszél az úr fogakról? – mordult fel a becsületes szűcs. – Csak nem akarná talán kimérni a fogakat is?

– De rúg is a rusnya állatja!

– Ej, mit, holta után nem fog rúgni; pedig reménylem, csak holta után szándékozik kimérni.

A becsületes szűcs nevetett a saját megjegyzésén, s mert az jó hangulatba ejtette, e jó hangulatában megint engedett öt forintot.

Még ez is kevés lehetett Móricnak, mert még mindig nézegette a Bimbót, hogy új és új hibákat fedezzen fel benne, midőn ott termett Wibra Gyuri és megszólítá magyarul:

– Jöjjön csak egy szóra, Müncz úr!

Arra, hogy a vevőjét elhíjják, ijedtében még lejjebb szállott öt forinttal a szűcs, és most már tenyerébe csapott az okos Móric, aki mindég estefelé vásárolt ama reményvesztett tulajdonosoktól, kik egész idáig nem bírtak túladni a jószágon.

– Mi tetszik, uram?

– Valamit szeretnék öntől venni, ami sem az enyém, sem az öné.

– Nos, ilyen portéka elég sok van a világon – vigyorgott Móricz. – Biztosítom, hogy igen jutányosan adom.

– Menjünk egy kicsit odébb innen!

Gyuri elvezette, ki a sokadalomból, a város közkútjához, ahol egy terebélyes tiszafa nyújtott árnyékot. Ez a fa, melyet sorompóval vett körül a nemes város, s két oldalról padot állíttatott alája, szintén hozzátartozott Bábaszék jövendő nagyságához: a pézsmaszagú, aranyzöldbe játszó bogarak, melyek keskeny, hosszúkás leveleit ellepték, s némely orvosságok készítéséhez kellenek, e hólyaghúzó izgoncok (ahogy a tudósok hívják őket) megannyi argumentumok lehetnek a felsőségnél, hogy Bábaszék is megkapja egykor a patikát.

A bábaszéki menyecskék sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben azelőtt Zólyomba, hol a patikárus megvette egy pár garasért, de utóbb statutummal tiltá el ezt a machinációt a nemes város, mondván: »A fához patika dukál. A bogarakat nem engedjük kivinni«… Tudja ám a leckéjét a messzetekintő Mravucsán!

Gyuri elbeszélte röviden, mi járatban van, hogy ereklyének szeretné megszerezni az apja kedvenc esernyőjét, melyet az öreg Jónás hordott magával.

– Tud-e valamit felőle?

– Tudok – felelte Móric kedvetlenül, mert meglehetősen leesett az álla, hogy ilyen csekélységről van szó.

– Ötven forintot ajánlok fel, ha útba igazít, és sikere lesz.

Móric ijedten kapta le sipkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért! Hah, ez talán maga a kóburgi herceg Szentantalról! Egyetlen szemvillanattal észrevette most, milyen finom ruhában van.

– Meg lehet találni az esernyőt – mondá feltűnő mohósággal, majd gondolkozva tette utána a mérséklő »úgy hiszem«-et.

– Beszéljen el mindent, amit tud!

Hallgatott egy darabig elmélyedve; apjára vonatkozó emlékei kuszán voltak összehányva a fejében, mint a tövisboglya.

– Igen, igen az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve annak, hogy apám eltűnt, sok részlet elhalványodott emlékezetemből, de azt bizonyosan tudom, hogy a fölkeresésére indulván az öcsémmel, Podhrágyon találtam fel az első szálat, melyen elindulva, útját követhettük. Podhrágyon még teljes eszénél volt, néhány apróságot eladott a falubelieknek, a korcsmában meghált, s egy ócska pecsétnyomót vett bizonyos Raksányi nevű kurtanemestől, két forintért. Nagyon eszénél volt, mert ezt a pecsétnyomót, mikor a Garamból kifogták, megtaláltuk a zsebében s ötven forintért adtuk el egy antikváriusnak, mert kisült, hogy Mohorai Vidnek volt a pecsétje, az Árpád-korból.

– Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móric úr – szólt közbe hősünk türelmetlenkedve.

– Majd meg tetszik látni, hogy érdekesek.

– Az meglehet, de nem vonatkoznak az esernyőre.

– De bizony arra is vonatkoznak. Csak figyelemmel tessék hallgatni. Podhrágyon megtudtam, hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára mentem. Az itt előadottak szerint máris gyanakodni kezdtem, hogy az öregem elméje elborult, úgyis mindig hajlott a búskomorságra. Itt ugyanis elbeszélték nekünk, hogy az angyalos krajcárokat négykrajcárjával váltogatta be a falubeliektől. Később azonban kitűnt, hogy tévedtem a föltevésemmel.

– Hogyan? Még mindig nem volt bolond?

– Nem, mert néhány nappal utána két zsidó legény járt Abellován, akik egy-egy tarisznya angyalos krajcárt hoztak magukkal, amiket viszont az abellovaiak váltogattak be három krajcárjával – tudván, hogy az angyalos krajcárok négyet érnek.

– Eszerint lehetséges…

– Nemcsak lehetséges, de bizonyos, hogy a két fiatal csaló bízta meg az angyalos krajcárok bevásárlásával az én becsületes öregemet, aki így tudtán kívül lett bűnrészessé. Mégis valószínű, hogy már az esze nem volt egészen a helyén, mert különben nem engedi magát beugratni. Abellováról átment a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára, de itt semmi különöset nem bírtunk felfedezni az ő viselkedéséről, pedig két napig volt itt, ellenben bizonyos, hogy az utána következő faluban, Sztrecsnyón, már utánaszaladtak a gyerekek, és csúfolták, mint egykor Illés prófétát, ő meg szétbontván batyuját (nem Illés próféta, de az én tátim) árucikkelyeivel dobálta őket. Ötven év múlva se felejtik el ezt a napot Sztrecsnyón, midőn kókusz-szappanok, kalárisok, bicskák és harmonikák hulltak, mint az égi manna, a nép közé. Azóta példabeszéd is lett, amint hallom, hogy: »Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!«

– Ördög vigye Sztrecsnyót! Térjünk már egyszer a dologra!

– Ott vagyunk már. A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták szegény apámat, az egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével hadonászva a ráuszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az esernyője.

A Móric szeplős arcán könnyek kezdtek folyni, úgy elérzékenyült, úgy elfogódott a szíve ezeknél a részleteknél, a hangja is tompa lett és végtelenül lágy.

– Sokfelé kutattunk aztán a környéken, de csak Lehotán tudtunk meg róla valamit. Egy zivataros nyári éjszakán oda kopogtatott be a falu szélén lakó csőszhez – de az, mikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Nem volt már akkor se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós botja, amellyel annyiszor kergetett bennünket gyerekkorunkban.

– Ah, igen, kezdem már érteni az ön terjengősségét. Az esernyő a Kobolnyik és Lehota közti területen veszett el – ezt akarja kimutatni.

– Igen.

– Elhiszem, Móric úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán elhajította az erdőben, sziklák között. S a legjobb esetben, ha megtalálta valaki, elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt öltöztesse fel vele félelmetesebbre.

– Nem az történt. Tudom, mi történt.

– Ugyan?

– Véletlenségből tudtam meg, mert nem az esernyőt kerestem, bántam is én az esernyőt, hanem apámat. A »Kvet« hegységben egy fazekassal találkoztunk. A fazekas, aki gyalog ballagott a szekere mellett, nagyon beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem látott-e jártában-keltében egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót? »De bizony, láttam«, felelte, »hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy felhőszakadáskor, feltűnt nekem, amint egy ázó kisgyerekre, egy ház eresze alatt ráborította esernyőjét és továbbment.«

Az ügyvéd élénken ugrott fel:

– Ohó! Csak tovább, tovább!

– Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizonyos. A fazekas leírása mindenben atyámra talált, s azonfelül Glogova közte esik Lehotának és Kobolnyiknak.

– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárcájából egy ötvenest. – Fogja ezt a szívességéért. Isten áldja meg.

Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igazi nyomot. Hajrá! Utána! Átugrott egy garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok között az útra, s minél előbb ott lehessen a kocsijánál. Röpülni szeretett volna tudni.

Ment, ment, de amint egy percre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron, egy gyékénynél, hol a túrócszentmártoni Matica nyomtatványait árulta a zólyomi könyvkötő, s olvasni kezdé az egyik maghintő versezet kezdő sorait:

Tótok, amit mondok, nem valami titok

Kik rosszat akarnak, nem jó barátitok —

egyszerre csak megint előtte állott Müncz Móric.

– Engedje meg – szólt —, hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy egy jót tanácsot adhatok.

– Kérem.

– Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a nagyságos úr – nem tudom, jól címezem-e?

– Túlságosan jól – felelte az ügyvéd.

– Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha jelentkezik, jutalmat kap. Meg vagyok győződve, egy óra múlva már biztos adatai volnának. Egy olyan kis faluban mindent tudnak.

– Fölösleges – jegyzé meg az ügyvéd —, mert magam indulok Glogovára, azonnal. Mindamellett köszönöm szívességét!

– Ah, uram, én köszönöm. Valóban hercegileg jutalmazott oly csekélységért. Szinte szégyenlem magamat. A patvarba is, ötven forintot. Egy forintért is elmondtam volna.

Az ügyvéd elmosolyodott.

– Én meg ezeret is megadtam volna érte, Móric úr.

Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett, melynek tövében a kackiás zelevnyiki menyecskék árulták hosszú mogyoróláncaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb., és ahol még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket. Móric azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. »Ezer forintot is adott volna!« – tűnődék, s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől megvett tehénkéje felé.