Kitabı oku: «Tot atyafiak», sayfa 6

Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne friss teje és meleg ágya.

Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve, majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött. Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés, s Lapajból kínos elhatározást facsart ki.

Fölkapta a kisleányt a karjaiba, a dudát a vállára, s először életében őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető óriásai, kik az egyik hegyről a másikra hágtak.

Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl a dörömbölésre.

– Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik olyankor. Mit akar kend?

– Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.

– Nyitom már – hangzott belülről —, dehogynem nyitom. Ejnye, no, mi járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek! Ilyen növény is terem már a lazokban?

– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyújts tüzet a kályhában, és adj tejet: szaporán járjon a lábad!

Csakhamar vidám tűz pattogott, s a gyermek jóízűen szürcsölte a tejet.

– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvő dudán – eladom.

– Mit ad el kend?

Lapaj a világért sem bírta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót most, csak reszkető kezével mutatott ismét a dudára:

– Ezt itt! – szólt tompa, fojtott hangon.

– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már? Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevő volt; most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott pénz volna a kend dudájáért.

Istók arcán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá, és mélyen sóhajtott.

– Pedig – hebegé szaggatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – azt hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem, nagyon olcsón odaadnám.

– Nos! Ugyan mit kérne érte?

– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagy félénken, mintha már maga is sokallná – egy eleven anyakecskét.

Éliás az emberbaráti jóakarat gúnyájába (rosszul állt neki) öltöztette ravasz, rőt arcát.

– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze sem tiszta, s mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgyhogy most dacból erőnek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku.

A kívánt dolgok hamar elő voltak teremtve. Istók könnyezett, mikor a dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még egyszer elfújta a legkedvesebb nótáját utoljára.

Oly szépen hangzott, mint még soha. A Pokolka bőre igazi tündér lett, mely az öreg Éliást is kevés híja, hogy táncra nem gyullasztotta, míg a gyermek arcára vidám, játszi mosolyt ültetett.

Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a „lazok”-ba.

Szép őszi reggel volt. A gyermek egész úton gagyogott a karján valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen hallgatta mind a kettőt, mintha értené.

Jasztrabék pusztulása

Éppen ott kint ült az ambituson nemzetes Gerge István uram, s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.

Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.

Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja, s lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.

De az igénytelen külső dacára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre őmiatta még a fölséges császár is rászorult egy ízben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődött vala, s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az e miatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.

A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:

– No ‚iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni, a vendéglői szállására. Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?

A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak, s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.

De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

– Megvannak az ökrök, kolléga!

– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?

– Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, amelyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk után.

Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab bőre.

Kitűnt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt több 50 fontosnál, s hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa – de hasztalan! A katonaélelmező konzorciumoknak már akkor is majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.

Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű fogyatékozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.

Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a Pitaval beszél felőlük, de még a költészet is visszatér rájuk.

Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára új főispánt nevezett ki Szatmár megyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés karmen kezdett cirkulálni:

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak, De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.

Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbé őméltóságáról, a Szatmár megyei főispánról vagy az ottani tekintetes karok és rendekről, hanem csupán a Gerge uram néhány virtus-cselekedetének elsorolásáról.

Számos bravúrvallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó, három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy cövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.

A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban, s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?

Nem a híres Zöld Marci-e az egyik vagy hogy Szellő Miska, az Alföld banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére – amint az a népmesékben szokás.

– Hozd be őket! – parancsolá a hajdúnak.

A három marconaképű fiú előállott.

– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéketlen, kifejezés nélküli arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

– Hát ti ketten, kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiókszakállt, s nyájasan mondá:

– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Azután a hajdú felé fordult:

– Szólítson kend elő három pandúrt!

Nyomban előállt mind a három.

– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőltetlek – szólt az ismeretlen csavargókhoz —, hanem oda fogtok állni a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva, s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjön agyon. Jó lesz-e, édes fiam?

És hangja olvadó volt a nyájasságtól.

Azután csakugyan odaállította foglyait, karon fogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá sétálni, s mikor egész tűzzel demonstrálgatá a napóleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgyhogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van – egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból, s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:

– Halbrechts!

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen megfordult.

– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen regementből valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katonakenyeret, s úgy mentek el az ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.

A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig fél óra múlva, íme, mind a három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő kísértetés céljára való tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos stílusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első évében egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.

Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyúlt az új pandúrhadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami újat kell kigondolnia.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a komisszáriusnak. Ha ugyan elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldte közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót rablóbandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.

Gerge így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhoz:

– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól, s mélyen felsóhajtott:

– Az volna nekem jó, komiszárus uram!

– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez, s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.

Matyej lihegett a kéjtől, lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes beszéd.

– Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó – vitte tovább a Matyej képzeletét Gerge uram —, ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

– Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még először elítélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.

– Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?

– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom, miért, mintha édestestvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcseppek verődtek ki a homlokán.

Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:

– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen.

Matyej behunyta szemeit, s egyet bólintott, nagy, idomtalan fejével, hogy ő nem aljas.

– Te nem fogsz engem megcsalni!

A rabló kezét nyújtotta Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

– Itt a becsületes parolám!

– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől, s amiként én veled kezet fogtam, azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyújtanod a vármegyének a magadét…

– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten.

– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hová tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.

– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.

– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a vicispánnak, s az fölment minden üldözéstől.

– Hát aztán?

– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.

A Matyej szeme fölcsillogott, s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.

– Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, hűségesen referált a pandúrhadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy fél esztendő alatt. Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyűszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.

– Nos, fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy kézre került fickótól.

– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájuk.

– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malacait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét vasárnapján a nyolc jerkét. Ott nyúztad meg őket a Fekete majorban, a nagy akácfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vrecjar bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

– Nem, nem – sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud… minden úgy történt.

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent György napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe, s ott elolvassa a láthatatlan betűket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idézett magához valakit, s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát, ha már egyszer ide került a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tűrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást is.

Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.

Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt, és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.

A regényes felföld volt a patrónusa, s megvédelmezte előlük; barlangok nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözői elől.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek kézre kerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midőn összes pandúrjait küldé ki a „lazok”-ba Jasztrab elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bír vele, elsápadt haragjában.

– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szeme elől. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, mellyel a hajdani Gergék nyulakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani nyulaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a Lopata rengetegbe.

Az erdőnek volt egy „messzelátó” pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléséből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a Motuz-völgyig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobor.

Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.

Eltűnhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. – Érted jöttem, fiam. Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.

A rabló csak a fejét rázta, s röviden felelt vissza:

– Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök!

Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját, célzott, s mind a két csövet elsütötte.

A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodpercig sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki zsebéből hirtelen, s midőn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki fölemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.

– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltja rá bátor, csengő hangon. – Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon…

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:

– Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.

S Gerge uram kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.

Útközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.

– De csak furfangos, nagyeszű ember vagy te, Gyurka! Ugye, te törted fel a Motosicky pincét?

– Bizony isten, nem volt bezárva.

– Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumba is a te kezed járt.

– Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes a búza, a zsidó nem akarta elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem előbb.

– Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet, ha nem teszed, hogy agyonverted a nagyatyádat…

– Kinek mi köze hozzá! – pattant föl Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen az én tulajdon öregapám volt!

– Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.