Kitabı oku: «Tot atyafiak», sayfa 4

Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.

Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az újság, ott volt a herceg.

És azután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság, és mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és a tejet.

Az öreg Olej harmadnap már összeráncolta homlokát e hírre, s így szólt a bojtárhoz:

– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni akarok vele.

Anika összerezzent, s egyetlen szavát nem lehetett venni az este.

Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt ilyen eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt el mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott „nete ne” és „brcs ki” vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízű még a só sem, és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mindjárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga pedig megtömte a „vászonpipát”, abból a boldogtalan növényből, melyért királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej rágyújtott, hanyatt feküdt a hímes gyepen az udvaron, és az aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat… Sokáig nézegette, és sohasem tudott betelni vele… Uram, én teremtőm, de helyes kőmíves lehetett, aki megalkotta!

Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon, s amint hátratekint, Pál herceget pillantja meg. Éppen őt várja Olej.

Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtómadzagot megrázva, a závár nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak, s bezörget.

– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis báránykám…

De bizony hiába zörget a herceg, a bárányka nem eresztette be, helyette Olej durva hangja felelt:

– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit parancsolna hercegséged?

– Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?

Olej megrázta cifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna kezeivel homlokát.

– A leány nem áll az uradalom szolgálatában – szólt —, én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánnyal csak én rendelkezhetem.

Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.

– Mit akarsz ezzel mondani?

A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz, és megrázta ökleit a levegőben. A bornyúszájú ing szétvált, s látni hagyta hatalmas izmait, füstös hangja dörgővé, viharossá vált:

– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl, bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.

És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha mondaná: „Én leszek az a medve.”

A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint ott állt, nem tudva, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, s e nézés behatása alatt elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.

– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé.

– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg, kivel beszél.

– Vajon kivel?

Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hős.

– Annak a leánynak az apjával.

Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.

– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a leányod kell mindenáron.

– Én pedig nem adom semmi áron.

– Hallgass meg, bacsa. Mit szólnál hozzá, ha ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám?

A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezeregy éj szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A brezinai veres födelű akol, a kilenc vezérkos, a száz selyemürü és a többi birka mind az övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi embereknek, kik még a világon vannak!

Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy olyan súlyú darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egypár percre, ha nem nyomná is tán alá később.

A herceg gyönyörrel nézte e biztató inogást.

– Így aztán igazán te lennél a Brezinák ura.

A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei előtt a jövőből. Aranyos csat lesz a tüszőjén; selyemből lesz az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordani utána egy szolga, ki csak arra való lesz, valahányszor egyet húz a butykosból, kedves egészségére kívánja, minden élő ember megsüvegeli s megirigyli; ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdagsága, kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.

Olej megrázkódott.

De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét, és azt is megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete árnyék jár majd a nyomában? Egy nagy fekete árnyék – az önvád.

– Nos, Olej, határozz!

– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz fejemet!

– Vigyázz, ne hamarkodd el! Nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak. Ő maga is szeret engem, s szívesen jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!

Az öreg arcáról nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek, halk, reszkető hangon mondá: – Soha!… Soha!…

Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a sors kereke lesz, melynek küllőibe nem lehetett kapaszkodnod.

Olej elfordította a fejét.

– Minek mondta hát el akkor – hörgé tompán —, cselekedett volna anélkül…

– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni – szólt a herceg hirtelen megfordulva —, Isten megáldjon!

Ezzel siető léptekkel, fütyörészve távozott.

Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással szegeződtek a herceg után; ijedtség, undor tükröződött bennük.

A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek hegyről guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek, és összeszoríták.

– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve.

A bércek visszamondták: jaj, a kólika.

És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.

A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán kísértetiessé vált arcát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett énekelni.

Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ő fekete gondolatait?

Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az Anika ruganyos lépteit.

– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember, és fölugrott, mint az őrült. Átellenben az ággyal a tükör függött, mely dúlt arcát mutatá; megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét – aztán egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly retteneteset ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.

Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.

Anika el nem bírta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel, és ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vívódva csodálatos szörnyekkel, kígyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták, és a máját akarták kivájni. Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.

Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak jutott. A harmatos fű buján kínálta magát a birkáknak, s azok szót fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek… egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták szoktak megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.

Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.

Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, gondolkozni, ó gondolkozni gyötrelmes volt.

És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták, utánamentek mindenüvé, elöl ügettek minden foglalkozásában.

A gondolatok szemtelenek, és nem engedik magoknak azt mondani: „Takarodjatok innen!”

Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a brezinai bacsa. Kincsért, gazdagságért a vérére alkudott. Soha! Soha!

És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!

Irtóztató! A kilenc vezérkos csengője mikor összevág, ebbe a rímbe megy ki: „Aklot cserélt… becsületért.”

– Hej, bojtár, szedd le azokat a csengőket!

Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.

– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd föl a szűrödet! Mennyi idő lehet?

– Túl van a nap a fele útján.

– El fogsz menni Talárba.

– Értem, gazduram.

– Ott a hercegi kastélyba mégy, s azt mondod, hogy a brezinai bacsa küld, magával a herceggel akarsz beszélni.

Matyi úgy figyelt, hogy a lélegzetét is elfojtá.

– Beeresztenek. Oda fogsz állni a herceg elé és ezt fogod neki mondani, szóról szóra: „Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla, kegyelmes uram.” Megértettél-e? Siess!

Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még a kérdezősködést sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a hercegnek kedves – és sietett vele.

Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan, és mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet?

– Mit üzen a herceg? – kérdé a bacsa fojtott hangon.

– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.

– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva.

– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel.

– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen.

– Akár parancsolta, akár nem… a herceg ma déltájban elutazott Bécsbe; oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötődéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.

A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei dülledtek ki, és arca sápadt el még jobban. Nyakába kanyarította a halinát, és elkezdett eszeveszetten futni hazafelé.

Sejtelme valósult.

A ház előtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta.

Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehér pettyes kendő, az olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt kiterítve, a talári herceg címeres pecsétjével, fogai közt kardot tartó oroszlánnal. Ez az ajándéklevél az akolról és nyájról.

A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony útmutató! A herceg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: magától cselekedett, éspedig villámgyorsan.

Az öregember megsimogatta a homlokát, tétován nézett körül, és elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:

– Anika! Anika!

Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs városa felé röpíti a vasút!

Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsöndesült, sápadt arcáról eltűnt a bánat és kétségbeesés, sötétté, dacossá vált, kiment az ajtóba, leült a küszöbre, s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tűnődnék, lesz-e vajon eső holnap?

Egyszerre azonban hirtelen felállott, és megfenyegette mutatóujjával az eget.

– Hallod-e, Isten? Mutatok én még ma neked valamit!

Aztán megint leült, s mintha egyéb dolga se volna, pipázott szakadatlanul.

Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata mellett besétált az udvarra.

– Jó, hogy jössz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabent az asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tiszttartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz hozzá.

– Mindjárt bemegyek érte, gazduram.

– Ne fáraszd magad, majd kihozom.

– De legalább egy kis főtt ételt hadd kérjek Anikától.

– Ne bánts. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.

Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig olyan jólesnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél percre, hogyan néz ki. Mindennap látja, mindig előtte lebeg, s mégis mindennap elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem.

Mindegy no, ma csak hadd evődjék a herceg távozása miatt, holnap— holnapután már megint visszatér a szeretete őhozzá. Megint duda lesz az öntött ólomfigura vállain…

Matyi jókedvvel indult el a herceg által otthagyott okmánnyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.

Sorba járta kedvenc birkáit, itt-ott megállt, egyik vagy másik előtt, és értelmetlen félszavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is elvesztek előtörő zokogásába. A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.

Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett meg azelőtt, most egyenesen a vályú melletti kúthoz lépett, s a kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.

Most már a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét, s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.

És mikor mindennel kész volt, felölté cifra halináját, és meggyújtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, fölhágván a létrára, a takarmánnyal telerakott padlásra dobott.

A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken, s egy pillanat alatt óriásokká nevelte.

A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány, cél nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta úgyis, mi történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdő, mintha fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a tűzfény, valami csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből arcára, mik csípték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi! Nem hernyó volt, hanem fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról…

És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog megállni?…

Midőn Matyi hazakerült hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol, csak egy nagy füstölgő foltot a helyén. Halomra dőlt gerendák, leomlott falak, megfeketedett csontok…

Emberé volt-e valaha az a csont vagy birkáé?

Az a nagy, megdöbbentő talány, mely előtte kitárult, összeszorította a bojtár szívét.

Anika és a bacsa nevét kiáltozta.

Senki sem felelt.

„Istenem, hol lehetnek?”…

A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem adtak erre feleletet.

– – – – – – – – – – – —

És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét meg elhullatja, a fű megnő, és újra kiszárad, csak egy nagy fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:

Ott künn a Brezinán az a fekete folt,

Fekete folt helyén valaha akol volt…

Lapaj, a híres dudás

Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolc darab másfél öles husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét, s beszúrja a földbe sorjában mintegy másfél arasznyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendő tanyájának. A félkört képező husángok tetejére odaköt madzagokkal egy végig lefutó mogyorófahajtást, összetartó kapocsnak, mely egészen olyan, mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerinc. Most aztán berakja a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt „másli”-nak egy füstös, ócska zsúpot, s kész a rendőrségi palota.

Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik egy-egy dűlő fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, mert a gonosz cselekedetek megtorlásának „első fóruma” ez, melynek külseje nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház, annak a képére ütött; egy vérből való azzal.

De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csőszkunyhón, ha egy nagy kerek folt feketedik előtte, jeléül a büntető igazság jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a híres dudás, az itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis „méretlen” húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, juhász elődeitől örökölte.

Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda van támasztva a „guliba” oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére a vörös szegélyű „halina” is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az éles szemű Istók, bent pihen, s a hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!

Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos fortély, s míg itt a szűrujjas és bot őrzi a vidéket, addig a gazdájok, a híres Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes az ő hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre vigye, mint ő, ki minden csínját-bínját érti szakmájának, melyet sokszor úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.

Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül, s ha az izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot, bizony nem gondol rá, hogy őkegyelmének meg van fordítva a világ rendje, s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a megháborítója.

Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, neki ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhők feketén ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába lebocsátani, míg a költői Garam habjai alant a völgyben gyanúsan locsogják: „Lapaj, nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok most!”

De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.

Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz világítja meg alakját, s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a „zapekacská”-ban tűri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos dohánnyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt „magyar kir. dohánynak”. Aztán jól ízlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi panasza ellene, élvezettel szívja, s szemei andalogva követik, míg csak láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe, s belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük.

A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon ide hajtott hangja a faluból – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük, s kettőt lehetne tenni egy ellen, hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka Mátyás „Viszkocs”-a, vagy a Lipták Marciék „Ulan”-ja-e a felszólaló. A kakasnemzetséggel sincs különben: sőt e tekintetben a huszonkét éves tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra fölfedezését akasztotta nyakába.

Az első kakas, rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje, s azt hiszi a bolond, hogy így hamarabb jő meg a reggel. Utána az özvegy tekintetes asszony, a tiszttartóné kokinkínai szárnyasai veszik át a szót – éppen fél tizenkettőre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenként lenne ismerős mindenikkel.

Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj öregapja számadó „bacsa” volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább akkora rang, mint a közönséges életben a főispánság: apáról fiúra, unokára fényt vet az előd ez állása. Apja vödörből csöbörbe csöppent, egyszerű juhásszá lett, de ő is kint élt a természetben, s eltanulta titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal, s inkább tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, egyforma, kifejezéstelen arcú állatok, melyeket nem különböztet meg elütő arcszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang, annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is olyan akadémiai tag, kinek tudománya el bírjon igazodni: melyik az egyik és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját, legyen elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg nem győződtem volna róla.

Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét, s ha leszorult is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csősz is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet, s legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostohaanyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább olyanok, aminőnek mutatkoznak, meg lehet őket ismerni, tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.

A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a kutya, mint a filozófus, bebarangolja ősszel a kertet, s nagy kárt tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borjú egyenesen szalad a lucernásnak, pedig attól fújódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét hajhászná (no, de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malac a föld titkaiban turkál, s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli csimbókos szárat tol ki saját vesztére.

S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben, s jönnek nyíltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a sötétséget, az őszi ködöt, s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze utána nyúl.

Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arccal jő, szíves jó estét kíván Lapajnak, megkínálja dohánnyal, pálinkás butykosából húzni enged neki egyet, s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide, mikor rövid idő múlva rájő, hogy a legszebb káposztafőnek lába támadt, s hogy az óriás úritök is, a határ büszkesége, melyre a tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett.

Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan irántok; nem is volt, s talán sohasem is lesz velök közelebbi érintkezésben. Alig bírom fölfogni, hogyan s kitől tanult beszélni, s azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.

De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei, sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést kívánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le, s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már őket, s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájuk alkalmazkodik.

Gyümölcsüket, a diót, mogyorót, kemény héjba zárja; földjüket telerakja kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán, s ne öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik: a többit elzárják előlük komor, hóborította bércek.

A szelet, vihart ott tartja a Fátrában, s ha kiereszti, annak lehelete őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes nép.

A természet csintalan packázását majmolja minden. A búzakalász nem nő meg, csak feleannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró, kedvetlen szemeket hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít ki magából, ahelyett hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse; körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap.

Még a szerelem költészete is, mely minden népnél minden bércen, minden völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz, andalító, mint a virágillat, őnáluk fanyar, színtelen és furcsa:

Kedvesem oldalánál ültem,

Szíveink dobogni kezdtek, orcáink kigyúltak,

S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók.

De e pillanatban a pipám kialudt,

S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.

És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos melódiájú dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a „zapecskából” a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.

Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni! Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcnak nem volt rá hatása a földi életben.

Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert ő dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép lány talpa viszketett már meg az ő híres nótáitól.

Hol tanulta ezeket olyan szomorúan, olyan édes fájón, olyan selyemlágyan, viharos vígan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viasszá válik, s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje… aztán még jobban szétfoly, most már nem is viasz többé, hanem folyó méz, amely édes a duda szavától, s mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull beléje?

Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bércek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoricaszárak nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitől nyerte hát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren, maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.

Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivéve régen, fiatal korában, pályaválasztási vajúdásai közt őt is meglepvén a nemzeti hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a mulandósággal folyatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll, s a drótozás által segíti dacolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy fél év múlva megunta dicséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti, s haza kerülvén, az éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el.

Ő maga nemigen emlegeti Óperencián-túli útját, hanem a tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külső országba, világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcsességet, mit most vasárnapokon apródonként hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva ballag Berlinnek utcáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű drótkarikával a karján, széles, rézcsatos szíjjal a derekán.

– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.

Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból.

– Úgy no, az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.

– Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?

Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult, s bosszús hangon visszafelelt:

– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr „student” fia. Tán van valami drótozni valója?

Valahányszor a tiszteletes úr az epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy emberrel, akit a „hegyek elnyelnek” (ezt a kifejezést használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég megtörtént; amivel pedig ezen kívül egy fiatalkori csíny emléke, egy állítólag jelenlétében végbement nagyszerű verekedés és harmadikul a tiszteletesné asszonnyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik élete magvát és főmozzanatait, s miután az anyatermészet jobb sorsra érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai leckefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e története lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a tót népben nincs gyöngédebb érzelem, s nincs fogékonyság a szülőföld iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimájú kalappal több fogyjon el a tizenkilencedik században.