Kitabı oku: «A Becsület Siralma », sayfa 3
Még néhány McCloud katona ugrott le lováról, és körülzárták Thort.
Thorban tudatosult, hogy rossz helyen van; bármit megadott volna, ha újra lóháton ülhetett volna. Ahogy a földön feküdt és feje zúgott a fájdalomtól, a szeme sarkából látta, hogy a légió tagja is harcol, és egyre inkább teret veszítenek. Az egyik fiú, akit nem ismert, magas hangon felsikoltott, és Thor tanúja volt, ahogy egy kard átlyukasztja a mellét, és holtan esik össze.
Egy másik fiú a légióból, akit Thor nem ismert, a segítségére sietett, egyetlen lándzsadöféssel megölte a támadóját – de ugyanebben a pillanatban egy McCloud katona támadta meg hátulról, tőrt szúrt a nyakába. A fiú felkiáltott, és holtan csúszott le a lováról.
Thor megfordult, és észrevette, hogy vagy fél tucat katona készül lecsapni rá. Az egyik felvett egy kardot, és az arca felé suhintott. Thor felemelt pajzzsal kivédte az ütést, a csattanás visszhangzott a fülében. Ekkor azonban másik katona kirúgta Thor pajzsát a kezéből.
A harmadik támadó rálépett a csuklójára, és a földre szegezte.
A negyedik támadó előrelépett és felemelte a lándzsáját, hogy Thor mellkasába állíthassa.
Thor nagy vicsorgást hallott, és Krohn leterítette a katonát, leszorította a földre. De egy katona előrelépett kezében egy bottal, és olyan erősen elkezdte ütni Krohnt, hogy nyüszítve elvágódott, és ernyedten feküdt a hátán.
Egy másik katona lépett elő, megállt Thor fölött, és felemelte a szigonyát. Fenyegetően nézett le rá, és ezúttal nem volt senki, aki megállíthatta volna. Felkészült, hogy lesújtson Thor arcára. Ahogy ott feküdt, földnek szegezve, tehetetlenül, úgy érezte, most már tényleg eljött a vég.
Hetedik fejezet
Gwen Godfrey oldalán térdelt a kis kunyhó fogságában oldalán Illeprával, és már nem bírta tovább. Órákon át a bátyja nyöszörgését hallgatta, figyelte, ahogy Illepra arca egyre komorabbá válik, és egyre biztosabbnak tűnt, hogy testvére meg fog halni. Annyira tehetetlennek érezte magát, hogy csak itt ül. Úgy érezte, tennie kell valamit. Bármit.
Nem csak Godfrey miatt gyötörte a bűntudat és az aggodalom, hanem Thorért is, még erősebben. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy éppen most indul a csatába, amely igazából egy Gareth által állított csapda, és hamarosan meghal. Úgy érezte, valamilyen módon Thoron is segítenie kell. Megbolondul, ha csak itt ül.
Gwen hirtelen felállt, és átsietett a házon.
- Hová mész? – kérdezte Illepra, hangja rekedt volt az imák kántálásától.
Gwen felé fordult.
- Még visszajövök – válaszolta – Van valami, amit meg kell próbálnom.
Kinyitotta az ajtót és kisietett. Kint éppen ment le a nap, pislogva szemlélte az elé táruló
látványt: az égen vörös és lila csíkok kergetőztek, a második nap zöld labdaként ült a horizonton. Akorth és Fulton, becsületükre legyen mondva, még mindig őrt álltak – most felugrottak, és aggodalommal az arcukon néztek a lányra.
- Túléli? – tudakolta Akorth.
- Nem tudom – felelte Gwen – Maradjatok itt! Álljatok őrt!
- És te hová mész? – érdeklődött Fulton.
Hirtelen támadt egy ötlete, ahogy a vérvörös égre tekintett, úgy érezte, van valami
varázslatos a levegőben. Egyetlen ember létezik, aki talán segíteni tud neki.
Argon.
Ha létezik valaki, akiben Gwen megbízik, aki szereti Thort és mindvégig hű maradt az apjához, valaki, akinek megvan az ereje, hogy valahogy segítsen rajta, az ő.
- Meg kell keresnem egy különleges valakit – mondta.
Megfordult és elsietett, át a síkságon, futásnak eredt, próbált visszaemlékezni az Argon
kunyhójához vezető útra.
Évek óta, gyerekkora óta nem járt errefelé, de emlékezett, hogy Argon a kietlen, sziklás
síkságon élt. Csak futott és futott, alig vett levegőt. A terep egyre sivárabb, szelesebb lett, a füvet kavicsok, majd a sziklák váltották fel. Süvített a szél, és ahogy haladt előre, a táj egyre kísértetiesebbé vált; már-már úgy érezte, egy csillag felszínén sétál.
Végül elérte Argon kunyhóját, kifulladva dörömbölt az ajtón. Sehol sem látott kopogtatót, de
tudta, hogy itt lakik.
- Argon! – sikította – Én vagyok az! MacGil lánya! Engedj be! Ez parancs!
Hiába ütötte az ajtót, az egyetlen válasz a szél süvítése volt.
Végül könnyekben tört ki, teljesen kimerült, tehetetlenebbnek érezte magát, mint valaha.
Üresnek érezte magát, mintha már senkihez sem fordulhatna.
Amikor a nap mélyebbre szállt az égen, és vérvöröse utat nyitott az alkonyatnak, Gwen
megfordult és elindult visszafelé, le a hegyről. Útközben letörölte könnyeit, és kétségbeesetten próbálta kitalálni, mi legyen a következő lépés.
- Kérlek, apám – mondta ki fennhangon, csukott szemmel – Adj egy jelet! Mutasd meg, hova menjek! Mondd meg, mit tegyek! Kérlek, ne hagyd, hogy a fiad meghaljon! És azt sem, hogy Thor odavesszen. Ha szeretsz, válaszolj!
Gwen csendben sétált, hallgatta a szelet, amikor hirtelen bevillant neki valami.
A tó. A Bánat Tava.
Természetesen. Ha valaki halálos beteg volt, ehhez a tóhoz mentek imádkozni. Ősi kis tó
a Vörös Erdő közepén, égig érő fák tornyosulnak körülötte. Szent helynek tartották.
Köszönöm, apám, hogy válaszoltál, gondolta Gwen.
Erősebben érezte a jelenlétét, mint eddig bármikor. Szaladni kezdett a Vörös Erdő irányába
a tó felé, amely majd meghallja a bánatát.
*
Gwen a Bánat Tavának partján térdelt, térde a puha vörösfenyő szőnyegen nyugodott, amely gyűrűszerűen vette körbe a vizet. Nézte a csendes tavat, a víz csendesebbnek tűnt, mint valaha, és a felkelő hold tükröződött benne. Ragyogó telihold volt, jóval kerekebb, mint amilyet valaha látott. A második nap nyugovóban volt, a hold kelőben, így egyszerre lehetett látni a naplementét és a holdfényt a Gyűrű felett. A Nap és a Hold egyszerre látszódott a tó tükrében, két ellentétes oldalán, és a lány érezte ennek a napszaknak az emelkedettségét. Ablak egy nap zárása és egy másik kezdete között, és ebben a szent időben, ezen a megszentelt helyen bármi megtörténhet.
Gwen csak térdepelt, sírt és közben imádkozott mindazért, ami számára értékes. Az elmúlt néhány nap eseményei túl soknak bizonyultak számára, és most mindent kiengedett. Imádkozott a bátyjáért, de még annál is jobban Thorért. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy ezen az éjjelen mindkettejüket elveszítheti, és nem marad neki más, csak Gareth. Elviselhetetlen volt arra gondolni, hogy felrakják egy hajóra, hogy hozzámenjen valami barbárhoz. Úgy érezte, minden összeomlik körülötte, és válaszokra volt szüksége. Sőt, reményre.
A királyságon belül sokan imádkoztak a Tó Istenéhez, a Fák Istenéhez, a Hegyek Istenéhez vagy a Szél Istenéhez – Gwen azonban sosem hitt ezekben. Thorral együtt azon kevesek közé tartozott, akik a többséggel ellentétben radikális utat követtek: csak egy Istenben hittek, egyetlen lényben, aki az egész univerzumot irányítja. Ehhez az Istenhez imádkozott.
Kérlek, Istenem, kezdte. Add vissza nekem Thort! Élje túl a csatát! Meneküljön meg a csapdából! Hagyd Godfrey-t életben! És könyörgök, védj meg engem – ne engedd, hogy elvigyenek, és hozzáadjanak egy vademberhez! Bármit megteszek. Csak adj egy jelet! Mutasd meg, mit vársz tőlem!
Gwen hosszú ideig térdelt, nem hallott semmit a Vörös Erdő végtelen magas fenyőin végigsüvítő szélen kívül; hallgatta az ágak apró reccsenéseit, ahogy a feje fölött ide-oda himbálóztak, és a szél erejétől leváló tűlevelek potyogtak a vízbe.
- Gondold meg jól, miért imádkozol! – szólalt meg egy hang a háta mögül.
Megpördült, összerezzent és döbbenten látta, hogy nem messze tőle áll valaki. Megijedhetett volna, de azonnal felismerte a hangot – ősi hang volt, idősebb, mint a fák, idősebb, mint maga a Föld, és a szíve hálásan dobogott, amikor rájött, hogy ki az.
Megfordult, és látta, hogy ott áll fehér köpönyegben és kámzsában, áttetsző szeme szinte átégeti, mintha egyenesen a lelkébe tekintene. Kezében a botja, a naplemente és a holdfény világítja meg.
Argon.
Felállt és szembefordult vele.
- Kerestelek – szólalt meg – Elmentem a kunyhódhoz. Hallottad, hogy kopogtatok?
- Mindent hallok – válaszolt titokzatosan.
A lány szünetet tartott, fürkészte a másik arcát, abból azonban semmit sem tudott kiolvasni.
- Mondd meg, mit tegyek! – folytatta – Bármit megteszek. Kérlek, ne hagyd, hogy Thor meghaljon! Ezt egyszerűen nem engedheted.
Gwen előrelépett, és könyörögve megragadta a csuklóját. Ahogy azonban megérintette, hirtelen égető hőség perzselte meg, amely Argon csuklójából áradt. Visszahúzta a kezét, sok volt neki ez az energia.
Argon felsóhajtott, elfordult tőle, és tett néhány lépést a tó felé. Megállt és a vizet nézte, szeme csillogott a fényben.
Gwen odament mellé, és némán állt mellette ki tudja, meddig, várta, hogy megszólaljon.
Nem lehetetlen megváltoztatni a sorsot – kezdett bele – Aki azonban ehhez folyamodik, súlyos árat kell fizetnie. Meg akarsz menteni egy életet. Nemes törekvés. De kettőt nem menthetsz meg. Választanod kell.
Megfordult, és a szemébe nézett.
Mit szeretnél inkább: hogy Thor élje túl ezt az éjszakát, vagy a testvéred? Egyiküknek meg kell halnia. Meg van írva.
Gwent elborzasztotta ez a kérdés.
Miféle választás ez? – kérdezte – Az egyik megmentésével halálra ítélem a másikat.
Ez nem igaz – válaszolt – Mindkettejüknek meg kell halnia. Sajnálom. Ez a sorsuk.
Gwen úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Mindkettőnek meg kell halnia? Ezt elképzelni is szörnyű. Hát lehet ennyire kegyetlen a sors?
Nem tudok választani – mondta végül remegő hangon – A szerelmem Thor iránt természetesen erősebb. De Godfrey a húsom és vérem. Nem tudom elviselni a gondolatát, hogy egyikük a másik kárára élje túl a ma éjszakát. Nem hiszem, hogy bármelyikük is ezt akarná.
Akkor mindkettejüknek meg kell halnia – felelt Argon.
A lányt elöntötte a pánik.
Várj – kiáltott, ahogy Argon meg akart fordulni.
Visszafordult és ránézett.
És mi van velem? – kérdezte – Meghalhatok én helyettük? Lehetséges ez? Túlélhetik mindketten, ha én meghalok?
Argon hosszú időn át rámeredt, mintha a valódi lényegét akarná kifürkészni.
A szíved tiszta – mondta – Te vagy a legtisztább szívű az összes MacGil közül. Az apád bölcsen döntött. Igen, jól választott…
Argon elhallgatott, miközben továbbra is a szemébe nézett. Gwen kényelmetlenül érezte magát, de nem mert félrenézni.
A választásod, az áldozatod miatt ezen az éjszakán – mondta Argon – a sors meghallgatott. Thor megmenekül ma éjjel. És a testvéred is. Te is élni fogsz. De az életed egy darabkája elvész. Ne feledd, mindennek ára van. Részlegesen meghalsz az ő életükért cserébe.
Ez meg mit jelent? – kérdezte rémülten.
Mindennek ára van – válaszolta – Van választásod. Vagy inkább nem fizetnéd meg?
Gwen megkeményítette magát.
Megteszek bármit Thorért – felelte – És a családomért.
Argon keresztülnézett rajta.
Thorra nagyszerű sors vár – mondta Argon – Ám a sors változhat. A sorsunk a csillagainkban van megírva. De Isten is irányítja. Megváltoztathatja a sorsot. Thornak meg kellett volna halnia ezen az éjen. Csakis miattad éli túl. Te fizeted meg az árát. És ez az ár bizony magas lesz.
Gwen többet akart megtudni, és Argon felé nyúlt, de a druida hirtelen, egy ragyogó villanás
kíséretében eltűnt.
Gwen megpördült, minden irányban keresni kezdte, de már sehol sem volt.
A lány végül megfordult, és a tavat szemlélte, amely olyan nyugodt volt, mintha semmi sem történt itt ezen az estén. Látta a tükörképét, és olyan távolinak tűnt. Hálával telt meg a szíve, és valamiféle béke szállta meg. Ugyanakkor sajnos félelmet is érzett a saját jövőjét illetően. Bármennyire is igyekezett kiverni a fejéből, nem tudott nem találgatni: vajon milyen árat fog fizetni Thor életéért?
Nyolcadik fejezet
Thor a csatatér közepén feküdt, a McCloud katonák által a földhöz szegezve, tehetetlenül. Hallotta a fegyverek csattanásait, a lovak nyerítését és a haldoklók nyöszörgéseit maga körül. A lenyugvó napot és a kelő holdat – telihold, kerekebb, mint amilyet valaha látott – hirtelen eltakarta egy óriási harcos, aki előrébb lépett, felemelte a szigonyát, és lesújtani készült. Thor tudta, hogy ütött az utolsó órája.
Behunyta a szemét, és felkészült a halálra. Nem érzett félelmet. Csak szomorúságot. Még élni akart; meg akarta tudni, kicsoda, mi a sorsa, és legfőképp akart még egy kis időt Gwennel.
Érezte, hogy nem igazságos így meghalnia. Nem itt. Nem ilyen módon. Nem ezen a napon. Még nem jött el az ideje. Érezte. Még nem volt kész rá.
Hirtelen úgy érezte, valami növekszik benne: semmihez sem hasonlítható energia, erő. Az egész teste bizsergett és felforrósodott, ahogy egy új érzet szaladt végig rajta, a talpától kezdve, a lábán át a felsőtestéig, majd ezen keresztül a karján, míg nem az ujjbegyei is valósággal égni, szikrázni kezdtek egy energiától, amelyet alig értett. Saját magát is meglepve vadul felüvöltött, mint egy föld mélyéből felemelkedő sárkány.
Tíz férfi ereje járja át, ahogy kitört a katonák szorításából, és talpra ugrott. Mielőtt támadója lesújthatott volna a szigonnyal, Thor előrelépett, megragadta a sisakját, lefejelte, kettétörve ezzel az orrát; aztán olyan erősen belerúgott, hogy elrepült, mintha ágyúból lőtték volna ki, és letarolt tíz férfit.
Thor újult erővel, őrjöngve megragadott egy katonát, a feje fölé emelte, majd bedobta a tömegbe, amitől egy tucat harcos úgy eldőlt, mint a tekebábu. Thor ezután kikapta a láncos buzogányt egy harcos kezéből, újra és újra meglengette feje fölött a három méteres lánccal felszerelt fegyvert, míg nem mindenki ordítani kezdett körülötte, és egy három méter sugarú körön belül mindenkit, több tucat katonát letarolt.
Thor észrevette, hogy a hatalma tovább nő, és hagyta, hogy átvegye felette az uralmat. Egyre több és több férfi közeledett felé, ő pedig felemelte és feléjük irányította a tenyerét. Döbbenetére bizsergést érzett, majd a tenyeréből jeges köd kezdett áramlani. Támadói hirtelen megálltak, és jégpáncél borította be őket. Dermedten, jégtömbként egy helyben állva maradtak.
Thor minden irányba elfordította a tenyerét, és az emberek mindenütt megfagytak; úgy nézett ki, mintha jégtömbök csúsztak volna a harcmezőre.
Thor most a bajtársaihoz fordult, és látta, hogy több katona éppen halálos ütést készül mérni Reece-re, O'Connorra, Eldenre és az ikrekre. Felemelte a tenyerét, és megfagyasztotta a támadókat, megkímélve fivéreit a biztos haláltól. Ők felé fordultak, szemük hálával és megkönnyebbüléssel telt meg.
A McCloud hadsereg észrevette a változást, és óvatosabban kezdtek közelíteni Thor felé. Biztonságos zóna alakult ki körülötte, mivel az összes harcosok félt túl közel menni hozzá, mert látták, hogy több tucat társuk fagyott meg a csatatéren.
De aztán jött egy üvöltés, és egy férfi lépett elő, ötször akkora, mint a többiek. Vagy négy méter magas lehetett, és kezében a legnagyobb kardot tartotta, amelyet Thor valaha látott. Felemelte a tenyerét, hogy őt is megfagyassza – ellene azonban nem működött az ereje. Szinte félresöpörte az energiát, mint egy bosszantó rovart, és továbbra is Thor felé tartott. Thor kezdett rájönni, hogy az ereje nem tökéletes; meglepődött, és nem értette, miért nem elég erős ahhoz, hogy megállítsa ezt az embert.
Az óriás három hosszú lépéssel ott termett Thor előtt, akit megdöbbentett a gyorsasága. Visszakézből megütötte, Thor pedig elszállt.
Csúnyán összetörte magát, és még mielőtt megfordulhatott volna, az óriás már ott is volt, két kézzel a feje fölé emelte a fiút. Eldobta, és a McCloud sereg diadalmasan felkiáltott, ahogy Thor ismét a levegőbe emelkedett, és vagy hat métert repült, mielőtt keményen a földre zuhant, aztán még gurult egy darabig. Úgy érezte, az összes bordája megrepedt.
Felnézett, látta, hogy az óriás megint lecsapni készül, és ezúttal már nem volt mit tenni. Bármilyen hatalma is volt, mostanra kimerítette.
Becsukta a szemét.
Istenem, kérlek, segíts!
Ahogy az óriás lesújtott, Thor tompa zümmögésre lett figyelmes a fejében; ez nőttön nőtt, és a dongás hamarosan kikerült a fejéből, bele a világba. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalt hasonlót; úgy érezte, eggyé válik a levegő anyagával és szerkezetével, a hajladozó fákkal és a lengedező fűszálakkal. Hangos zümmögést érzett mindenben, és ahogy felemelte a kezét, úgy tűnt, mintha ő gyűjtené össze ezt a hangot az univerzum minden sarkából, az akaratával hívná magához.
Kinyitotta a szemét, és borzasztó dongást hallott a magasban. Megdöbbenten vette észre, ahogy egy sűrű méhraj rajzolódik ki az égen. Minden irányból özönlöttek, és ahogy felemelte a kezét, rájött, hogy ő irányítja őket. Fogalma sem volt, hogy csinálja, de tudta, hogy így van.
Az óriás felé lendítette a kezét, erre a méhraj, amelytől elsötétült az ég, elindult lefelé, és teljesen beborította az óriást. Az felemelte a kezét, hadonászott, majd elbődült, miközben a méhek csak úgy hemzsegtek rajta, ezerszer megszúrták. Végül térdre rogyott, majd arccal előre esett, holtan. A föld is beleremegett teste súlyába.
Thor ezután a McCloud hadsereg felé fordította a kezét, akik a lovaikon ültek, és rémülten nézték végig a jelenetet. Menekülni akartak – de nem maradt idejük rá. Thor most feléjük intett, és a méhraj otthagyta az óriást, és a sereget vette célba.
A McCloud hadsereg rettegve felüvöltött, egy emberként megfordította a lovait, és ellovagolt, ám a méhek így is számtalanszor beléjük csíptek. Hamarosan kiürült a csatatér, olyan gyorsan eltűntek, amilyen gyorsan csak lehetett. Néhányuknak azonban nem sikerült időben elvágtázni, és sorra estek le a lovakról. A harcmező megtelt holttestekkel.
Ahogy a túlélők továbbnyargaltak, a raj üldözte őket végig a mezőn, a nagy zümmögés a paták dobogásával és a férfiak rettegéssel teli kiáltozásával keveredett.
Thor teljesen el volt hűlve: pár percen belül a csatatér üres és csendes lett. Csupán a McCloud katonák nyöszörgése törte meg a csendet, akik sebesülten, egymás hegyén-hátán feküdtek. Thor körülnézett, és látta, hogy barátai kimerültek és alig kapnak levegőt; bár csúnya zúzódások és sebek borítják a testüket, úgy tűnt, alapvetően rendben vannak. Eltekintve persze a három fiútól a légióból, akiket nem ismert, és akik most a földön feküdtek holtan.
Aztán nagy dübörgésre lettek figyelmesek. Thor a másik irányba fordult, és látta, hogy a király serege kaptat fel a hegyen, feléjük vágtatnak, élükön Kendrickkel. Pillanatokon belül Thor és barátai előtt álltak, a véres harcmező magányos túlélői előtt.
Thor csak állt ott, meglepetten nézett vissza rájuk. Kendrick, Kolk, Brom és a többiek leszálltak, és lassan Thor felé indultak. Több tucat Ezüstlovag, a király seregének legnagyobb harcosai jöttek velük. Látták, hogy Thor és a többiek ott állnak egyedül, győztesen a véres csatamezőn, amelyet McCloudok holttesteinek száza borít be. Látta a csodálatukat, a tiszteletüket, áhítatukat. Látta a szemükben. Egész életében erre vágyott.
Hős volt.
Kilencedik fejezet
Erec a déli úton vágtatott. Gyorsabban haladt, mint valaha, amennyire lehetett, kikerülte az úton tátongó lyukakat a fekete éjszakában. Le sem szállt a lováról, mióta értesült Alistair elrablásáról, hogy eladták rabszolgának, és elvitték Balusterbe. Képtelen volt abbahagyni az önmarcangolást. Ostoba és naiv volt, hogy megbízott a fogadósban, feltételezte, hogy tartja a szavát és teljesíti az egyezségük rá eső részét: elengedi Alistairt, miután ő megnyerte a tornát. Ha ő a szavát adta valamire, azt komolyan is gondolta, és azt hitte, mások szava is szent. Őrült nagy hiba volt. És most Alistair fizeti meg az árát.
Erec szíve összeszorult, ha csak rá gondolt, ezért erősebben kezdte sarkantyúzni a lovát. Egy ilyen gyönyörű és kifinomult hölgynek először meg kell tapasztalnia a szégyent, hogy annak a fogadósnak dolgozzon – és most meg eladják rabszolgának, sőt, szajhának. Nagyon feldühítette már a gondolat is, és nem tehetett róla, de valahogy még felelősnek is érezte magát: ha ő nem bukkan fel az életében, nem ajánlja föl, hogy elviszi onnan, a fogadósnak talán eszébe sem jut ilyenre vetemedni.
Erec vágtatott az éjszakában, lova patáinak dobogása és az állat lélegzetvételei állandó háttérzajként töltötték meg a fülét. A ló több mint kimerült volt, és Erec aggódott, hogy mindjárt összerogy alatta. Erec a torna után egyenesen a fogadóba indult, egy perc szünetet sem tartott, és már ő is olyan fáradt és megviselt volt, hogy attól félt, lecsúszik a lováról. De erővel nyitva tartotta a szemét, kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, ahogy a telihold utolsó sugarainak fényében lovagolt délre tartva, Baluster felé.
Sok történetet hallott már Balusterről, bár még sosem járt ott. A szóbeszéd alapján ez a hely a szerencsejátékról, az ópiumról, a szexről és minden elképzelhető bűnös dologról volt híres a királyságon belül. Ide özönlött a söpredék a Gyűrű négy sarkából, hogy mindenféle sötét, mocskos dologban vegyen részt. Ez a hely a szöges ellentéte annak, ami ő volt. Sosem szerencsejátékozott és csak ritkán ivott, szívesebben töltötte az idejét kiképzéssel és képességeinek fejlesztésével. Nem értette az olyan típusú embereket, akik a henyélést és a tivornyázást választották, mint ahogy a gyakran Balusterbe látogatók. Nem volt jó előérzete azzal kapcsolatban, hogy ide kell jönnie. Semmi jó nem származhat belőle. Már a puszta gondolata, hogy a lány egy ilyen helyen van, összefacsarta a szívét. Tudta, hogy gyorsan meg kell mentenie, és messzire vinni innen, mielőtt még valami visszafordíthatatlan történne vele.
Ahogy a Hold ereszkedett az égen, az út kiszélesedett és könnyebben járhatóvá vált, Erec megpillantotta a várost: a végtelen számú fáklya, amely megvilágította a falait, máglyához hasonlatossá tette. Erec nem volt meglepve: az a hír járja, hogy a lakói egész éjszaka fent szoktak maradni.
Erec még gyorsabban kezdett el vágtázni, ahogy a város közelébe ért, és végre áthaladt egy kis fahídon, amelynek mindkét oldalán fáklyák égtek. Álmos őrszem bóbiskolt a helyén, felugrott, ahogy a lovag elviharzott mellette. Az őr utánakiáltott: „HÉ!”
Erec azonban nem lassított. Ha a férfi össze is szedné a bátorságát, hogy üldözőbe vegye – amit Erec erősen kétlett – akkor ő gondoskodna róla, hogy ez legyen az utolsó dolog, amit tett.
Áthaladt a város óriási, nyitott bejáratán, amelyet négyszögben, alacsony, ódon kőfalak határoltak. Ahogy belépett, végignyargalt a szűk utcákon, amelyek mentén végig fáklyák lobogtak, fényük bevilágította az utcákat. Az épületeket egymáshoz közel építették, így az egész városnak szűk, klausztrofóbiás jelleget adtak. Az utcák tömve voltak emberekkel, szinte mindenki részegnek tűnt, ide-oda dülöngélt, hangosan kiáltoztak, lökdösődtek. Olyan volt az egész, mint egy nagy mulatozás. És minden egyes létesítmény vagy kocsma volt, vagy játékbarlang.
Erec tudta, ez lesz az a hely. Akár ki is szúrhatja valahol Alistairt. Nagyot nyelt, remélte, hogy nem késett el.
Fellovagolt egy viszonylag nagynak tűnő tavernához a város központjába, átverekedte magát az embereken, és úgy gondolta, ez a hely jó lesz kezdésnek.
Leugrott a lováról és besietett, könyökével utat tört magának az italtól duhajkodó tömegben, és a fogadóshoz ment, aki hátul, a szoba közepén állt. Felírogatta a vendégek nevét, elvette tőlük a pénzt, majd elirányította őket a szobájuk felé. Vékony kis ember volt erőltetett mosollyal, izzadt, és dörzsölte a tenyerét, miközben a pénzt számolta. Felnézett a lovagra, arcán letörölhetetlen vigyor.
- Egy szobát, uram? – kérdezte – Vagy talán nőt?
Erec megrázta a fejét és közelebb húzódott a férfihoz, hogy megértse, amit mondani akar ebben a hangzavarban.
- Egy kereskedőt keresek – szólalt meg – Egy rabszolga-kereskedőt. Savariából érkezett úgy egy napja. Értékes szállítmányt hozott. Emberi szállítmányt.
A férfi megnyalta az ajkait.
- Amit kérsz, értékes információ – kezdte –Én megadhatom neked, pont olyan könnyen, mintha szobát adnék ki.
Előrenyúlt és összedörzsölte az ujjait, jelezve, hogy fizetséget vár, majd tartotta a markát.
Erecre bámult és vigyorgott, felső ajka felett izzadtságcseppek gyülekeztek.
Erecet undorodott ettől az embertől, de szüksége volt az információra, és nem akarta vesztegetni az idejét, ezért az erszényébe nyúlt, és hatalmas aranypénzt tett a kezébe.
A fogadós szeme elkerekedett, ahogy az érmét vizsgálgatta.
- A király aranya – jegyezte meg lenyűgözve.
Tisztelettel és csodálattal mérte végig Erecet.
- Csak nem egészen Királyudvarhelyről lovagoltál ide? – tudakolta.
- Ebből elég – jelentette ki Erec – Én teszek fel kérdéseket. Kifizettelek. Most mondd meg, hol találom a kereskedőt!
A férfi megnyalta néhányszor a száját, majd közelebb hajolt.
- A férfit, akit keresel, Erbotnak hívják. Hetente egyszer jön egy újabb adag örömlánnyal. A legjobb áron adja el őket. Biztosan megtalálod a lebujában. Menj végig ezen az utcán, ott van a létesítménye. De ha a lány, akit keresel, ér valamit, elképzelhető, hogy már elvitték. Az ő szajháit viszik, mint a cukrot.
Erec megfordult, indulni készült, amikor meleg, nyirkos kezet érzett a csuklóján.
Visszafordult, és meglepetten látta, hogy a fogadós az.
- Ha kurvát keresel, miért nem próbálsz ki egyet az enyémek közül? Vannak olyan jók, mint az övé, de fele áron adom őket.
Erec megvetően nézett az emberre, magában forrongott. Ha több ideje lett volna, talán meg is
öli, csak, hogy megszabadítsa a világot egy ilyen szennytől. De átgondolta, és úgy döntött, nem éri meg a fáradságot.
Kihúzta a kezét a szorításából, és közelebb hajolt.
- Csak még egyszer tedd rám a mocskos mancsod – és azt fogod kívánni, bár ne tetted volna. Most pedig két lépést hátra, vagy keresek egy jó helyet ennek a tőrnek a kezemben.
A fogadós lenézett, a szeme most a félelemtől nyílt tágra, és tett néhány lépést hátra.
Erec megfordult, és kiviharzott a szobából, könyökével utat törve magának arrébb taszítva
néhány kocsmatölteléket, majd kilépett a dupla ajtón. Még sosem undorodott ennyire az emberektől.
Felpattant a lovára, aki épp hangosan nyerített és prüszkölt néhány részeg járókelőre, akik bámulták – és semmi kétség, el akarták kötni. Azon gondolkodott, vajon tényleg megpróbálták volna-e, ha nem ér vissza időben, és hogy legközelebb jóval erősebben fogja kikötni az állatot. Nem akarta elhinni, hogy ez a város ennyire romlott. Warfkin harci ló volt, így biztos volt benne, hogy ha bárki is megpróbálta volna ellopni, halálra rúgta volna az illetőt.
Belevágta a sarkantyúját, és levágtatott vele a szűk utcán, próbálta kikerülni a sokaságot. Késő éjjelre járt, ám az utcákat egyre inkább ellepték az emberek mindenféle rasszból keveredtek egymással. Néhány részeg üvöltözött neki, hogy túl gyorsan haladt el mellettük, de nem törődött velük. Érezte Alistair közelségét, és semmi sem állítatta meg, amíg vissza nem kapja a lányt.
Az utca kőfalban végződött, és jobbról az utolsó épület volt a taverna. Kissé megdőlő fehér agyagfalaival és zsúpfedeles tetejével úgy tűnt, látott már jobb napokat is. A törzsvendégek külsejéből, akiket látott, érezte, hogy ez a megfelelő hely.
Leugrott a lováról és jó erősen kikötötte egy póznához, majd berontott. Ahogy beért, földbe gyökerezett a lába a látványtól.
Bent félhomály volt. A nagy termet nem is világította meg más, csak néhány pislákoló fáklya a falakon, és távolabb, a sarokban a kandallóban szendergő tűz. Mindenütt szőnyegek, amelyeken rengeteg nő feküdt hiányos öltözetben, vastag kötelekkel egymáshoz és a falhoz kötözve. Úgy tűnt, mindegyiküket elbódították – Erec érezte az ópium illatát a levegőben, és látta, hogy egy pipa is körbejár. Néhány jól öltözött férfi járkált a szobában, időnként belerúgva és löködve a nőket, mintha tesztelnék az árut, és azon tanakodnának, mit vegyenek meg.
A szoba távoli sarkában ült egy férfi egy kis, vörös bársonyszékben. Selyem köntöst viselt, mindkét oldalához nők voltak láncolva. Mögötte óriási, izmos férfiak álltak, arcukon számtalan sebhely, még Erecnél is magasabbak és szélesebbek voltak, és úgy néztek ki, mint akik örömmel megölnének bárkit.
Erec próbálta feldolgozni a jelenetet, és rájött, tulajdonképpen mi is folyik itt: ez egy szexbarlang, ezeket a nőket meg lehet vásárolni, a sarokban trónoló férfié a hely, ő vette meg Alistairt – és valószínű, a többi nőt is. Most ébredt rá, hogy akár Alistair is itt lehet ebben a szobában.
Akcióba lendült, eszeveszetten végigsietett a nők sorain, és mindegyiknek jól megnézte az arcát. Több tucat nő volt a teremben, néhányan eszméletlenül, és olyan sötét volt bent, hogy elsőre nehéz lett volna megmondani, itt van-e Alistair. Egyik arcot a másik után vizsgálta, sétált a sorok között, amikor hirtelen egy óriási tenyér csapott a mellkasát.
- Fizettél má’? – jött egy barátságtalan hang.
Erec felnézett és egy hatalmas férfit látott maga fölé magasodni, aki fenyegetően nézett lefelé.
- Ha a nőket akarod bámulni, fizetned kell – morajlotta a férfi – Ezek a szabályok.
Erec gúnyosan vigyorgott vissza a férfira, érezte, hogy gyűlölet sarjad benne, aztán még
mielőtt a férfi egyet pisloghatott volna, felnyúlt és tenyéréllel nyelőcsövön vágta.
A férfi zihált, a szeme tágra nyílt, majd térdre rogyott, és a torkát szorongatta. Erec halántékon könyökölte, mire az arccal előre vágódott a földre.
A lovag gyorsan végigsétált a sorok között, kétségbeesetten kutatta Alistair arcát, de sehol sem látta. Nem volt itt.
Szíve hevesen vert, ahogy a szoba sarkába sietett az idősebb férfihoz, aki végignézte a jelenetet.
- Találtál valamit, ami tetszik? – kérdezte – Valamit, amire licitálnál?
