Kitabı oku: «A Becsület Siralma », sayfa 4
- Egy nőt keresek – kezdte Erec megacélozva a hangját, és próbált higgadt maradni – és csak egyszer mondom el. Magas, hosszú, szőke haja van és kékeszöld szeme. A neve Alistair. Savariából hurcolták el egy-két nappal ezelőtt. Azt mondták, ide hozták. Igaz ez?
A férfi lassan megrázta a fejét, és vigyorgott.
- Attól tartok, az áru, amit keresel, már elkelt – mondta – De valóban szép darab volt. Jó az ízlésed. Válassz egy másikat, és engedek az árból.
Erec tekintete szikrázott a dühtől, és olyan haragot érzett magában, amilyet még sosem.
- Ki vitte el?
A férfi mosolygott.
- Te aztán nagyon ragaszkodsz ahhoz a rabszolgához.
- Nem rabszolga, hanem a feleségem.
A férfi megdöbbenve nézett vissza rá – aztán hirtelen hátravetette a fejét, és hahotázni
kezdett.
- A feleséged! Hát ez jó. Most már biztos nem, barátom. Ő már valaki más játékszere.
Ezután elsötétült az arca, gonosz grimasz jelent meg az arcán, és jelzett a csatlósainak, hozzátéve:
- Most pedig szabaduljatok meg ettől a kis senkitől!
A két izomagyú ember elindult felé, és olyan gyorsan támadtak rá két oldalról, hogy az
Erecet is meglepte, előrenyúltak, hogy megragadják a mellkasát.
Fogalmuk sem volt azonban, kivel állnak szemben. A lovag mindkettőnél gyorsabb volt,
kitért előlük, megragadta az egyik csuklóját, hátracsavarta, amíg a férfi a hátára nem esett, közben pedig a másik torkába könyökölt. Előrelépett és beleöklözött a földön fekvő légcsövébe, majd előrehajolt és lefejelte a másikat, aki a nyakát szorongatta, őt is leterítve ezzel.
A két férfi eszméletét vesztve feküdt, Erec átlépett rajtuk, és a fogadóshoz fordult, aki már remegett a székében, és szeme rémülettel telt meg.
Erec előrenyúlt, megragadta a hajánál fogva, hátrahúzta a fejét, és tőrt szorított a nyakához.
- Mondd meg, hol van, és talán életben hagylak – acsargott.
A férfi dadogott.
- Megmondom, megmondom, de csak az idődet vesztegeted – felelte – Eladtam egy uraságnak. Saját lovagserege és kastélya van. Nagyon befolyásos ember. Még sosem foglalták el a kastélyát. Sőt, külön hadsereg áll a rendelkezésére. Nagyon gazdag – mindig egy sereg zsoldos licitál a nevében. Minden lányt, akit megvesz, meg is tart. Semmi esély rá, hogy kiszabadítsd a lányt. Szóval inkább menj vissza oda, ahonnan jöttél! Ő már elveszett.
Erec még szorosabban a nyakához nyomta a pengét, egészen addig, amíg ki nem serkent a vére, és fel nem kiáltott.
- Hol lakik ez a hadúr? – morogta, kezdte elveszíteni a türelmét.
- A kastélya a város nyugati részében található. Menj át a város nyugati kapuján, és kövesd az utat egészen addig, amíg el nem fogy! Látni fogod a kastélyt. De már mondtam, csak időpocsékolás. Jó pénzt adott a lányért – többet, mint amennyit ér.
Erec besokallt. Nem várt tovább egy pillanatot sem, hanem átvágta a kereskedő torkát,
kioltva az életét. Vére mindent beszennyezett, ahogy a férfi lecsúszott a székéből, holtan.
Erec lenézett a holttestre, az ájult szolgáira és undorodott ettől az egész helytől. El sem hitte, hogy ilyen létezhet.
Végigment a szobán, és elkezdte elvágni a nők köteleit, a vastag zsinegeket, egyenként
szabadon engedve őket. Néhányan felugrottak, és az ajtóhoz rohantak. Hamarosan az összes nő szabad lett, és mind az ajtóhoz szaladtak. Páran túlságosan el voltak kábítva ahhoz, hogy felkeljenek, nekik a többiek segítettek.
- Akárki is vagy – mondta egy nő Erecnek az ajtóban állva – Isten áldjon. Akárhova is mész, az égiek segítsenek utadon!
Erec-nek jólesett a hála és az áldás; és olyan érzése támadt, akárhová is megy, szüksége lesz
rá.
Tizedik fejezet
Hajnalodott. Napfény áradt be Illepra kunyhójának aprócska ablakain, simogatta Gwendolyn szemhéját, és lassan felébresztette a lányt. Az első nap tompa narancssárga fénye cirógatta, és felébresztette a hajnal csendjében. Pislogott néhányat, először azt sem tudta, hol van. Aztán eszébe ötlött:
Godfrey.
Gwen a házikó padlóján aludt el, egy halom szalmán a fiú ágya közelében. Illepra közvetlenül Godfrey mellett feküdt, és mindhármuknak hosszú éjszakája volt. Godfrey egész éjszaka nyöszörgött, dobálta magát, forgolódott, és Illepra szüntelenül a gondját viselte. Gwen ahogy csak tudott, próbált neki segíteni: vizes ruhát hozott, kicsavarta és Godfrey homlokára helyezte őket. Odaadta Illeprának a gyógynövényeket és balzsamokat, amelyeket gyakran kért. Az éjszaka végtelennek tetszett; Godfrey sokszor felkiáltott, és Gwen biztos volt benne, hogy haldoklik. Többször is az apjukat hívta, és ez egy kicsit megnyugtatta Gwent. Érezte az édesapjuk jelenlétét, ahogy közöttük lebeg. Nem tudta, vajon azt akarja-e, hogy a fia éljen – a kapcsolatuk mindig annyira feszültséggel teli volt.
Gwen azért is éjszakázott itt, mert nem tudta, hova menjen. Nem érezte biztonságosnak, hogy a kastélyba visszatérjen, és egy fedél alatt aludjon a bátyjával; itt biztonságban érezte magát, Illepra gondoskodása mellett, úgy, hogy Akorth és Fulton őrt állnak az ajtónál. Sőt olyan érzése volt, senki sem tudja, hogy hol van, és ez jól is volt így. Ezenkívül az utóbbi néhány napban megkedvelte Godfrey-t, rátalált egy testvérre, akit eddig egyáltalán nem ismert, és fájt arra gondolni, hogy esetleg elveszíti.
Gwen talpra ugrott, odasietett Godfrey-hoz, a szíve majd kiugrott, azon gondolkodott, vajon életben van-e még. Egy része valamiért úgy gondolta, ha reggel felébred, túlélte, ha nem, akkor vége. Illepra is felállt és odasietett. Valamikor az éjjel ő is elalhatott; Gwen nem is hibáztatta érte.
Mindketten Godfrey mellett térdeltek, amikor a fény megtöltötte a kunyhót. Gwen megfogta bátyja csuklóját, és kissé megrázta, Illepra pedig a homlokára tette a kezét. Lehunyta a szemét, és sóhajtott – Godfrey szeme hirtelen kipattant. Illepra meglepetten húzta vissza a kezét.
Gwen is elámult. Nem is számított rá, hogy Godfrey kinyitja a szemét. Megfordult és ránézett.
- Godfrey?- szólította meg.
Hunyorgott, becsukta a szemét, majd újra kinyitotta; aztán a legnagyobb megdöbbenésére,
a könyökére támaszkodott, és rájuk nézett.
- Hány óra? Hol vagyok?
Hangja ébernek, egészségesnek tűnt, és Gwen még sosem érezte magát ennyire
megkönnyebbültnek. Illeprával együtt szélesen elmosolyodott.
Gwen előrehajolt és megszorongatta testvérét, kapott tőle egy nagy ölelést, aztán újra hátradőlt.
- Életben vagy! – kiáltott fel.
- Még jó – mondta – Miért ne lennék? Ő kicsoda? – kérdezte Illepra felé fordulva.
- A nő, aki megmentette az életed – felelt Gwen.
- Megmentette az életem?
Illepra a földet nézte.
- Csak segítettem egy kicsit – mondta szerényen.
- Mi történt velem? – faggatózott Godfrey rémülten – Az utolsó, amire emlékszem, hogy a sörházban iszogattam, aztán…
- Megmérgeztek – vágott közbe Illepra – Méghozzá egy nagyon ritka és erős méreggel. Évek óta nem találkoztam ilyennel. Szerencséd, hogy élsz. Igazából te vagy az egyetlen, akiről tudok, hogy túlélte. Valaki biztosan a gondodat viseli ott fenn.
Szavai hallatán Gwen tudta, hogy igaza van, és rögtön az apjára gondolt. A nap egyre
erősebben tűzött be az ablakon, és érezte, hogy az apjuk velük van. Ő akarta, hogy Godfrey éljen.
- Jó szolgálatot tesz neked – jegyezte meg Gwen mosolyogva – Megígérted, hogy nem iszol több sört. Látod, mi történt.
Húgához fordult, és rámosolygott; arcába visszatért az élet, és ez nagy megkönnyebbüléssel
töltötte el Gwent. Godfrey visszatért közéjük.
- Megmentetted az életem – mondta neki őszintén.
Most Illeprához fordult.
- Ketten mentettétek meg – tette hozzá – Nem tudom, hogy hálálhatnám meg ezt valaha is.
Ahogy Illeprára nézett, Gwen észrevett valamit – volt valami a tekintetében, ami több volt, mint hála. Megfordult, és Illeprára pillantott, és látta, hogy elpirulva a földet nézi – és Gwen rájött, hogy tetszenek egymásnak.
Illepra gyorsan megfordult és átvágott a szobán, hátat fordítva nekik egy bájitallal kezdett el
foglalatoskodni.
Godfrey újra Gwenre nézett.
- Gareth? – kérdezte, hirtelen elkomolyodva.
A lány bólintott. Értette, mire gondol.
- Szerencsés vagy, hogy nem vagy halott– mondta – Firth már az.
- Firth? – Godfrey meglepetten vitte fel a hangját – Halott? Hogyan?
- Felkötette. Te lettél volna a következő.
- És te?
Gwen vállat vont.
- Az a terve, hogy férjhez ad. Eladott a nevarunoknak. Úgy tűnik, épp úton vannak, hogy elvigyenek.
Godfrey felháborodva felült.
- Sosem engedném! – kiáltotta.
- Ahogy én sem. Kitalálok valamit.
- De Firth nélkül nincs bizonyítékunk. Nem tudjuk legyőzni. Gareth szabad marad.
- Megtaláljuk a módját – válaszolta – Megtaláljuk a ….
A kunyhóba hirtelen fény áradt, ahogy kinyílt az ajtó. Akorth és Fulton csörtetett be rajta.
- Hölgyem – kezdte Akorth, majd észrevette Godfrey-t.
- Te rohadék! – ordított fel örömében – Tudtam! Az életben mindent elcsalsz – biztos voltam benne, hogy a halált is megcsalod!
- Tudtam, hogy nincs az a sör, ami téged lesöpör! – tette hozzá Fulton.
A fiúk odaszaladtak hozzá, Godfrey kiugrott az ágyból, és összeölelkeztek.
Aztán Akorth komoly hangon Gwenhez fordult.
- Hölgyem, elnézést, hogy zavarlak, de észrevettünk egy csapat katonát a horizonton. Felénk tartanak.
Gwen riadtan nézett rájuk, kirohant, a többiek a nyomában. Lehúzta a fejét, és hunyorgott
az erős napfényben.
A csoport a ház előtt álldogált, és figyelte, ahogy egy csapat Ezüstlovag vágtázik a kunyhó felé. Fél tucat ember közeledett teljes sebességgel, kétségkívül feléjük tartottak.
Godfrey a kardjáért nyúlt, Gwen azonban megállította a kezét.
- Ezek nem Gareth emberei, hanem Kendrické. Biztos vagyok benne, hogy békés szándékkal érkeznek.
A katonák odaértek hozzájuk, rögtön leugrottak a lovukról, és letérdeltek Gwendolyn előtt.
- Hölgyem – kezdte a vezetőjük – Nagyszerű híreket hozunk. Visszaszorítottuk a McCloudokat! Bátyád, Kendrick biztonságban van, ő kérte, hogy adjam át neked ezt az üzenetet: Thor jól van.
Gwen könnyekben tört ki a hír hallatán, szíve hálával és megkönnyebbüléssel telt meg.
Előrelépett, és megölelte Godfrey-t, aki visszaölelte. Úgy érezte, az élete visszatért a normális kerékvágásba.
- Mindannyian visszajönnek ma – folytatta a hírnök – és nagy mulatságot csapunk Királyudvarhelyen!
- Ezek valóban remek hírek! – kiáltott fel Gwen.
- Hölgyem – mondta egy másik mély hang, és Gwen megpillantott egy urat, egy híres-neves harcost, Srogot, a nyugat megkülönböztető jegyeként viselt vörösébe öltözve. Gyerekkora óta ismerte. Közel állt az apjához. És most őelőtte térdelt. Ez zavarba hozta.
- Kérlek, uram – szólt – ne térdelj le előttem!
Híres férfi volt, nagyhatalmú úr, akinek több ezer katona állt a szolgálatában, és a saját
városát, Sziléziát uralta, amelyet a nyugat erődjeként tartanak számon. Szokatlan város, amely a Szakadék szélénél egy sziklába épült. Gyakorlatilag bevehetetlen volt. Srog egyike volt azon keveseknek, akikben az apja bízott.
- Azért jöttem ide ezekkel az emberekkel, mert hallottam, hogy nagy változások vannak folyamatban Királyudvarhelyen – mondta mindent tudóan – A trón helyzete bizonytalan. Egy új uralkodóra – mégpedig kemény, igazi uralkodóra – van szükség a mostani helyett. A fülembe jutott édesapád akarata, miszerint téged szánt a trónra. Apád olyan volt, mintha a fivérem lett volna, és az ő szava számomra szent. Ha ez volt az akarata, akkor ez az enyém is. Azért jöttem, hogy tudassam veled, ha trónra kerülsz, az embereim felesküdnek rád. Azt tanácsolom, cselekedj minél előbb. A mai nap eseményei bebizonyították, hogy Királyudvarhelynek új uralkodóra van szüksége.
Gwen csak állt tátott szájjal, hirtelen azt se tudta, mit válaszoljon. Nagy megtiszteltetésnek érezte és végtelenül büszke volt, ugyanakkor sok is volt neki ez az egész.
- Köszönöm, uram – mondta – Hálás vagyok a szavaidért és az ajánlatodért. Jól megfontolom. Most azonban másra sem vágyom, mint hogy itthon üdvözölhessem a bátyámat és Thort.
Srog meghajtotta a fejét, közben egy kürt hangzott fel. Gwen felnézett és már látta is a
porfelhőt: nagy hadsereg közeledett. Egyik kezével eltakarta maga elől a napot, a szíve szárnyalt. Már innen érezte, kik azok. Az Ezüstcsapat, a király emberei.
Élükön pedig nem más, mint Thor.
Tizenegyedik fejezet
Thor a sereggel lovagolt, több ezer katona tartott egy emberként győzedelmesen Királyudvarhely felé. Még mindig alig hitte el, ami történt. Büszke volt magára, büszke, hogy még akkor is kitartott, amikor a csata kimenetele már eldöntöttnek látszott. Nem süppedt félelembe, hanem szembenézett azokkal a harcosokkal. És még mindig meg volt döbbenve, hogy valahogy túlélte ezt az egészet.
Az egész csata szürreálisnak tűnt, és annyira hálás volt, hogy képes volt használni az erejét – bár össze is volt zavarodva, mivel az erői nem mindig működött. Nem értette őket, sőt ami még rosszabb, fogalma sem volt, honnan jönnek, és hogyan hívhatja elő őket. Most még jobban tudatosult benne, mint eddig bármikor, hogy az emberi képességeire is meg kell tanulnia hagyatkozni – hogy tőle telhetően ő legyen a legjobb harcos, a legjobb katona. Kezdett ráeszmélni, hogy ehhez mindkét oldalára szükség van – a harcosra és a varázslóra egyaránt – már ha egyáltalán az volt.
Egész éjszaka lovagoltak Királyudvarhely felé, Thor elképesztően elfáradt, ám izgatott is volt. Az első nap előbukkant a horizonton, a hatalmas ég a sárga és rózsaszín árnyalataiban pompázott. Olyan érzés volt, mintha most látná a világot először. Még sosem érezte magát ilyen elevennek. Körülötte a barátai, Reece, O'Connor, Elden és az ikrek; Kendrick, Kolk, és Brom; és több százan a légióból, az Ezüstcsapatból és a király seregéből. Ahelyett, hogy hátul bújt volna meg, most a középpontban lovagolt, társai által körülölelve. A csata óta mind másképp néztek rá. Most csodálatot vett észre nemcsak légiós társai, hanem az igazi, felnőtt, tapasztalt harcosok szemében is. Egymaga szállt szembe az egész McCloud hadsereggel, és ő fordította meg a háború menetét.
Thor boldog volt, hogy egy légiós bajtársát sem hagyta cserben. Örült, hogy a barátai többé-kevésbé épségben vészelték át a csatát, és kissé bűntudata volt a két, csatában elesett fiú miatt. Bár nem ismerte őket, azt kívánta, bárcsak őket is megmenthette volna. Véres, kegyetlen csata volt, és még most is, ahogy hazafelé lovagoltak, Thornak többször bevillantak az ütközet képei, , a különböző fegyverek és a harcosok, akik rárohantak. A McCloudok ádáz emberek voltak, szerencséje volt; de ki tudja, legközelebb is ilyen szerencséje lesz-e. Ki tudja, hogy képes lesz-e újra megidézni ezeket az erőket. Nem tudta, visszatérnek-e valaha is. Válaszokra volt szüksége. És arra, hogy megtalálja az édesanyját. Meg kellett tudnia, ki is ő valójában. Fel kell kutatnia Argont.
Krohn szűkölt a háta mögött. Gazdája hátrahajolt és megsimogatta a fejét, Krohn válaszul megnyalta a tenyerét. Thor megkönnyebbült, hogy Krohn jól van. Thor levitte a csatatérről, és odakötözte a lova hátára maga mögé. Úgy tűnt, Krohn képes járni, de Thor azt akarta, hogy pihenjen és nyerje vissza az erejét a hosszú visszaútra. Az ütés, amelyet Krohn kapott, rettenetes volt, és Thor úgy látta, talán egy bordája is eltörött. Alig tudta kifejezni háláját Krohnnak, akiről úgy érezte, inkább a testvére, mint az állata, és aki már többször is megmentette az életét.
Ahogy felértek a hegyre, eléjük tárult az egész királyság képe. Megpillantották Királyudvarhely burjánzó, dicsőséges városát, több tucat toronnyal és csúccsal, ősi kőfalaival és súlyos felvonóhídjával, boltíves kapuival. Látták a több száz katonát, akik őrt álltak a mellvéden és az úton, a lágyan hömpölygő szántóföldeket és természetesen a középen magasodó királyi várat. Thor rögtön Gwenre gondolt. Miatta tartott ki a harcban; ő adott az életének okot és a célt. Tudván, hogy őt tőrbe csalták, Thor hirtelen a lány sorsa miatt is aggódni kezdett. Remélte, hogy minden rendben vele, és hogy bármily erők mozgatták is a szálakat, Gwent érintetlenül hagyták.
Thor éljenzést hallott a távolból, és látott valami csillogót a fényben, és ahogy hunyorgott a dombtetőn, rájött, hogy nagy sokaság gyűlt össze Királyudvarhely előtt. Az út szélén álltak és zászlókat lengettek. Azért jöttek, hogy őket üdvözöljék.
Valaki megfújt egy kürtöt, és Thor megértette, hogy szívesen látják itthon. Életében először nem érezte magát kívülállónak.
- Azok a kürtök érted szólnak – mondta Reece, aki mögötte lovagolt, megveregette a hátát, és valamiféle új tisztelettel nézett rá – Te vagy a csata bajnoka. A nép hőse lettél.
- Gondoljatok csak bele, valaki közülünk, aki még csak a légió tagja visszaverte az egész McCloud sereget – tette hozzá O'Connor büszkén.
- Az egész légiónak nagy becsületet szereztél – szólalt meg Elden – Kénytelenek lesznek komolyabban venni minket.
- És azt még nem is mondtuk, megmentetted az életünket – tette hozzá Conval.
Thor vállat vont. Bár nagyon büszke volt, nem akarta, hogy a siker a fejébe szálljon.
Tisztában volt vele, hogy ő is ember: esendő, sebezhető, mint bármelyikük. És hogy a csata máshogy is végződhetett volna.
- Csak azt tettem, amire kiképeztek – válaszolt – Amire mindannyiunkat kiképeztek. Nem vagyok jobb, mint más. Egyszerűen csak szerencsém volt ma.
- Azt kell, hogy mondjam, ez több volt mint szerencse – válaszolta Reece.
Lassan ügettek tovább végig a Királyudvarhelybe vezető fő úton. Az út egyszer csak megtelt
emberekkel, akik csak úgy özönlöttek be a vidéki falvakból, éljeneztek, kék-sárga lobogókat lengettek, a MacGilek színét. Thor rájött, hogy a tiszteletükre rendezett parádéba csöppentek. Az egész udvar kijött őket ünnepelni, látta a megkönnyebbülést és örömöt az arcukon. Most már értette, miért: ha a McCloud hadsereg közelebb jön, mindent elpusztítottak volna. Keresztüllovagoltak az embertömegeken, át a fahídon, dobogtak a lovak patái. Áthaladtak a boltíves kőkapun, az alagúton, ahol koromsötét volt, majd kijöttek a másik oldalon, és már ott is voltak – találkoztak az ujjongó tömeggel. Zászlókat lengettek és cukrot dobáltak, és még egy zenekar is rázendített, ütötték a cintányérokat, verték a dobot, az emberek pedig táncra perdültek az utcákon.
Thor és társai leugrottak a lovukról, amikor a sűrű tömegben már képtelenség volt lovagolni. Khront is levette a lóról. Figyelte, ahogy sántikál, majd elindul; most már úgy tűnt, képes járni. Thor megkönnyebbült. Khron megfordult, és megnyalogatta gazdája tenyerét.
Csoportjuk a köztér felé sétált, Thort minden oldalról ismeretlen emberek ragadták meg és kezdték el ölelgetni.
- Megmentettél minket! – kiáltott neki egy idősebb férfi – Felszabadítottad a királyságunkat!
Thor megpróbált válaszolni, de hangját elnyelte a több száz ember üdvrivalgása és kiáltozása
körülöttük, és az egyre hangosabb muzsika. Hamarosan söröshordókat gurítottak az utcára, és az emberek inni, énekelni és hahotázni kezdtek.
Thornak azonban csak egy valaki járt a fejében: Gwendolyn. Látnia kellett. Végigpásztázta az arcokat, remélve, hogy megpillantja, biztos volt benne, hogy itt lesz – de lesújtva vette tudomásul, hogy nem találja.
Valaki megkocogtatta a vállát.
- Azt hiszem, a nő, akit keresel, arra lesz– mondta Reece, a másik irányba mutatva.
Thor megfordult és felragyogott a szeme. Egy lány lépkedett felé szaporán, arcán nagy,
megkönnyebbült mosoly, és úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt. Gwendolyn volt az.
Gyönyörűbb volt, mint valaha. Egyenesen Thor karjaiba vetette magát. Felugrott és átölelte, a fiú is jó erősen magához szorította, miközben megpörgette a tömegben. Gwen belekapaszkodott, a világért sem engedte volna el. Thor érezte, hogy forró könnyei végigfolynak a nyakán. Érezte a szerelmét, és ő is ugyanúgy érzett.
- Istennek hála, életben vagy – mondta a lány túláradó örömmel.
- Egész végig csak rád gondoltam – válaszolt, miközben szorosan magához ölelte. Most, hogy végre a karjában tarthatta, minden olyan szépnek tűnt.
Lassan elengedte, a lány pedig felnézett rá, és csókban forrtak össze. Hosszan csókolták
egymást, miközben a tömeg örvénylett körülöttük.
- Gwendolyn! – kiáltott oda Reece boldogan.
A lány megfordult és megölelte öccsét, aztán Godfrey lépett elő, és megszorongatta Thort,
majd Reece-t. Nagy családi összejövetel volt, és Thornak olyan érzése támadt, mintha valamilyen szinten ő is a része lenne, mintha máris ők lennének a családja. Egyesítette őket a néhai MacGil király iránti szeretetük – és a gyűlöletük Gareth iránt.
Krohn is előjött, és ráugrott Gwendolynra, aki nevetve hátrahőkölt és megölelte az állatot, aki már az arcát nyalogatta.
- Minden nappal egyre nagyobbra nősz! – kiáltotta – Hogy köszönhetném meg neked, hogy vigyázol Thorra?
Krohn felugrált rá, míg végül nevetve meg nem lapogatta.
- Menjünk innen! – mondta Gwen Thornak, miközben minden oldalról összenyomta őket a tömeg. Felnyúlt és megfogta a kezét.
Thor már éppen követni akarta, amikor hirtelen néhány Ezüstlovag ért Thor mögé
megragadták és a levegőbe emelték a fejük fölé, majd a vállukra ültették. Ahogy Thor a levegőbe emelkedett, a tömeg éltetni kezdte:
- THORGRIN! – skandálták.
Thort körbe-körbe forgatták, majd egy korsó sört volt nyomtak a kezébe. Hátrahajtotta a fejét
és ivott, a tömeg vadul éljenzett.
Thort nem éppen finoman tették le, nevetve megbotlott egy kicsit, miközben a tömeg ölelte.
- Most pedig elindulunk a győztesek lakomájára – mondta Thornak egy harcos, akit nem ismert, és az Ezüstcsapat tagja volt. Húsos kezével meglapogatta a hátát – Ez a lakoma csakis a harcosoké. Férfiaké. Csatlakozol hozzánk. Fenntartunk egy helyet neked az asztalnál. Ahogy neked és neked is – mondta, miközben Reece, O'Connor és Thor többi barátja felé fordult – Most már férfiaknak számítotok. És csatlakozhattok hozzánk.
Mindenki hangosan éljenzett, ahogy az Ezüstlovagok megragadták és magukkal húzták őket.
Thor utolsó pillanatban kitört a szorításukból és Gwenhez szaladt. Bűntudata volt, és nem akart szomorúságot okozni neki.
- Menj velük nyugodtan – mondta a lány önzetlenül – Ez fontos. Ülj lakomát a bajtársaiddal! Ünnepelj velük! Ez hagyomány az Ezüstcsapaton belül. Nem hagyhatod ki. Később, még ma éjjel találkozzunk a Fegyvercsarnok hátsó ajtajánál! Akkor végre együtt lehetünk.
Thor előrehajolt és még egyszer megcsókolta, olyan hosszan, ahogy csak lehetett, míg
társai el nem rángatták.
- Szeretlek – mondta a lány.
- Én is szeretlek – válaszolta, és valóban így érezte, jobban, mint ahogy Gwen hitte volna.
Miközben magukkal vitték, hátratekintve figyelte azokat a gyönyörű szemeket, amelyek annyira megteltek az iránta érzett szerelemmel, csak arra tudott gondolni, hogy mindennél jobban szeretné megkérni a kezét, hogy örökre az övé legyen. Nem ez volt a megfelelő pillanat, de hamarosan elérkezik, mondogatta magának.
Talán még ma este.
Ücretsiz ön izlemeyi tamamladınız.
