Kitabı oku: «A Hősök Küldetése », sayfa 2

Második Fejezet

Órákon át bolyongott dühösen a dombok között, míg végül kiválasztotta az egyiket, leült rá, átkarolta a lábát, és a láthatárt bámulta. Figyelte, ahogy a szekerek eltűnnek, azután a porfelhőt nézte, amely még órák múlva is jelezte a karaván nyomát. Nem jönnek el többé. Mostantól az a sorsa, hogy itt maradjon ebben a faluban, éveken át, egy újabb lehetőségre várva, már ha valaha is visszatérnek. Ha az apja valaha is engedélyezi. Most már csak ők ketten élnek a házban, és az apja biztosan ki fogja tölteni rajta a dühét. Továbbra is cseléd marad, telnek az évek, végül ugyanolyan lesz, mint ő, jelentéktelen, silány életet él, miközben a bátyjai dicsőséget és hírnevet szereznek. Izzott benne a felháborodás. Nem ilyen életet kívánt magának, az biztos. A fejét törte, mit tehetne, hogyan változtathatna ezen. De semmi nem jutott az eszébe. Az élet ezeket a kártyákat osztotta ki neki. Órákig tartó gubbasztás után csüggedten fölállt, és barangolni kezdett az ismerős dombok között, egyre magasabbra, egyre közelebb a nyájhoz, a magas dombtetőn. Amíg ő kapaszkodott, az első nap lenyugodott, a második a tetőpontra ért, és zöldes árnyalatba borította az eget. Thor nem sietett. Szórakozottan leoldotta a derekáról a sokéves használattól megkopott parittya bőrszíját. Benyúlt a csípőjére kötött tasakba, az összegyűjtött, sima kavicsokat babrálta, amelyeket egyenként válogatott össze a környező patakok medréből. Olykor madarakra vadászott, máskor rágcsálókra. Évek óta gyakorolta a parittyázást. Eleinte mindent elvétett; azután egyszer eltalált egy mozgó célpontot. Azóta tévedhetetlen pontossággal célzott. Mostanra a vérében volt a parittyázás, és ez segített enyhíteni dühét. A bátyjai átvághatnak a kardjukkal egy hasábfát, de sosem találnának el kővel egy repülő madarat.

Oda sem figyelve behelyezett egy követ a parittyába, homorított, teljes erőből megforgatta, és arra gondolt, hogy az apjára céloz. Egy távoli fa ágát találta el, amely lehullott. Amikor fölfedezte, hogy képes élő állatot ölni, nem vette célba többé őket, félt a saját erejétől és senkit nem akart bántani; mostanában ágakon gyakorolt. Kivéve persze, ha róka támadt a nyájra; azok egy idő után megtanulták, hogy elkerüljék a nyáját. Ennek eredményeképpen a faluban Thor számított a legjobb pásztornak.

A bátyáira gondolt, hogy hol lehetnek éppen, és megint dühöngeni kezdett. Egynapi szekerezés után megérkeznek Királyudvarhelyre. Szinte látta őket. Látta, ahogy harsonazengés közepette megérkeznek, és pompás ruhákba öltözött emberek üdvözlik őket. Harcosok köszöntik őket. Az Ezüstcsapat harcosai. Befogadják őket, helyet kapnak a légió barakkjaiban, azután a legjobb fegyverekkel kiképezik őket a király gyakorlóterein. Mindegyiket beosztják fegyvernöknek egy híres lovag mellé. Egy napon őket is lovaggá ütik, saját lovat, saját címert kapnak, és nekik lesznek fegyvernökeik. Részt vesznek az ünnepségeken és a király asztalánál esznek. Varázslatos élet volt ez. És ő mindezt elveszítette.

Émelyegni kezdett, nem akart ezzel foglalkozni, de nem sikerült. Valahol mélyen egy parancsoló hang azt kiáltotta, hogy nem szabad feladnia, mert ő ennél többre hivatott. Nem tudta, mi lehet ez, de azt igen, hogy nem itt fogja megtalálni. Érezte, hogy ő más. Sőt különleges. Senki nem érti meg. Mindenki alábecsüli.

Elérte a legmagasabb dombot, megtalálta a nyáját. A jól szoktatott birkák nem széledtek szét, együtt rágcsálták elégedetten azt a kevés füvet, amit találtak. Megszámolta őket, kereste a hátukon a piros pettyet, amelyet ő festett rájuk. Amikor végzett, meghűlt az ereiben a vér. Egy birka hiányzott.

Újra és újra megszámolta őket. Nem tudta elhinni: egy eltűnt.

Még sosem veszített el egyetlen birkát se. Az apja nagyon megbünteti érte. De még ennél is jobban fájt neki, hogy az egyik birkája magányosan, sebezhetően tévelyeg a vadonban. Nem bírta elviselni az ártatlanok szenvedését.

Felszaladt a dombtetőre, és addig fürkészte a látóhatárt, amíg fel nem fedezte a messzeségben, több dombbal arrébb: ott volt a magányos birka, a vörös ponttal a hátán. A fekete bárány. Elszoruló szívvel látta, hogy a birka nem egyszerűen megszökött, de egyenesen nyugat felé, az Éjsötéterdőbe tart!

Nagyot nyelt. Az Éjsötéterdő tiltott hely volt, nemcsak birkáknak, de az embereknek is. Messze túl volt a falu határán, és Thor, amióta megtanult járni, tudta, hogy oda nem merészkedhet. Nem is tette. A legendák szerint odamenni egyenlő volt a biztos halállal, mert az érintetlen vadonban gonosz állatok ólálkodnak.

Thor habozva nézett föl a sötétedő égre. Nem hagyhatja elkóborolni a birkát. Úgy számította, hogy ha gyorsan mozog, még időben visszaér.

Még egy utolsó pillantást vetett hátrafelé, azután futásnak eredt nyugat felé, az Éjsötéterdő irányába, amely fölött vastag felhők gyülekeztek. Összeszorult a szíve, de a lábai maguktól vitték. Úgy érezte, ha akarna, se tudna visszakozni.

Mintha lázálomban futott volna.

Megállás nélkül rohant le a dombokról az Éjsötéterdőbe. Az ösvények véget értek a vadon szélén. Olyan földön futott, ahol még sohasem járt emberi láb. Avar ropogott a talpa alatt.

Ahogy behatolt az erdőbe, azonnal elnyelte a sötétség. A fényt kizárták a toronymagas fenyők. Itt hidegebb is volt. Ahogy átlépte a határt, megborzongott. Nem csak a sötét és a hideg okozta. Valami más is. Valami, amit nem tudott megnevezni. Mintha… figyelték volna.

Felnézett a szélben hajladozó, göcsörtös, vénséges ágakra, amelyek vastagabbak voltak nála. Alig tett meg ötven lépést, amikor különös állati neszeket hallott. Megfordult, de alig látta a nyilást, amelyen belépett. Máris úgy érezte, hogy innen nincs kiút. Habozott.

A titokzatos, megfejthetetlen Éjsötéterdő mindig ott lappangott a falu határán, és Thor öntudatának peremén. Nem volt olyan pásztor, aki bemerészkedjen az erdőbe az elkódorgott birkája után. Még az apja sem. A vadon kimeríthetetlen forrása volt a baljós szóbeszédeknek.

De a mai nap más volt, Thor már nem törődött az intelmekkel. Énjének egy része a végsőkig akarta feszíteni a húrt, hogy a lehető legmesszebb kerüljön az otthonától, belevesse magát az életbe, hogy vigye, ahova akarja.

Még beljebb merészkedett, azután megállt, mert nem tudta, merre tovább. Észrevett nyomokat, meghajlott ágakat, amelyek jelezték, merre mehetett a birkája, így arrafelé indult. Majd egy idő után másfelé.

Alig egy óra alatt reménytelenül eltévedt. Törte a fejét, mer-ről jött, de már semmiben sem volt biztos. Kínos szorongás fogta el, de mivel úgy érezte, nincs más út, csak előre, így hát tovább ment.

A távolban meglátott egy napfénykévét, és arra indult. Apró tisztásra jutott ki, és úgy állt meg a szélén, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Nem hitt a szemének.

Kék atlaszpalástot viselő embert látott, aki a hátát fordította felé. Nem, nem is ember volt, ezt még ilyen messziről is érezte. Valaki más. Talán egy druida. Magas volt és egyenes tartású, a fejét csuklya fedte, és tökéletesen mozdulatlanul állt, mintha semmi dolga nem lenne a világon.

Thor csak ácsorgott, nem tudta, mitévő legyen. Hallott már a druidákról, de még eggyel sem találkozott. Ráadásul a köntös finom aranyhímzéséből ítélve ez nem egy közönséges druida: ezek uralkodói jelzések. Királyudvarhelyről való. Thor nem értette. Mit keres itt a király egyik druidája?

Örökkévalóságnak tűnő idő után a druida lassan megfordult, ránézett a fiúra, és Thor fölismerte. Elakadt a lélegzete. Az ország egyik híressége volt, a király személyes druidája. Argon évszázadok óta látta el a tanácsadói tisztséget a Nyugati Királyság uralkodói mellett. Rejtély, hogy mit keres itt, ilyen messze az udvartól, az Éjsötéterdő kellős közepén. Thor már arra gondolt, hogy csak képzelődik.

– Nem csalt meg a szemed – mondta Argon.

Olyan mély, ősi hangon beszélt, mintha a fák szólaltak volna meg. Nagy, áttetsző szeme szinte belelátott Thorba, felmérte, mi lakozik benne. Thor megérezte a druidából sugárzó, hatalmas energiát. Mintha a nappal szemben állt volna.

Azonnal letérdelt, és meghajtotta a fejét.

– Nagyuram, ne haragudj, hogy megzavartalak! – mondta.

A tiszteletlenségért a király tanácsosával szemben börtön vagy halálbüntetés járt. Thornak ezt a születése óta a fejébe verték.

– Állj fel, gyerek! – felelte Argon. – Ha azt akarnám, hogy térdelj, szóltam volna.

Thor lassan fölállt és ránézett. Argon néhány lépést tett felé. Azután megállt, és olyan mereven bámulta a fiút, hogy az kezdte magát kényelmetlenül érezni.

– A szemed olyan, mint anyádé – mondta a druida.

Thor megdöbbent. Sosem látta az anyját, az apja volt az egyetlen, aki ismerte. A fiúnak azt mondták, hogy a szülésbe halt bele, ami miatt Thornak mindig bűntudata volt. Gyanította, hogy a családja emiatt utálja.

– Azt hiszem, összetévesztesz valakivel – mondta. – Nekem nincs anyám.

– Valóban? – mosolyodott el Argon. – Netán férfi szült?

– Azt akartam mondani, uram, hogy az anyám meghalt, amikor a világra hozott. Összetévesztesz valakivel.

– A Thorgrin vagy a McLeod klánból. Négy testvér közül a legfiatalabb. Az egyetlen, akit nem soroztak be.

Thor szeme tágra nyílt. Nem tudta, mire vélje ezt. Hogy egy Argonhoz fogható előkelőségnek fogalma lehet az ő létezéséről, ez több volt mint elképesztő. Sosem képzelte, hogy ismerhetik a falun kívül.

– Honnan… tudod?

Argon csak mosolygott, de nem válaszolt.

Thor azonnal kíváncsi lett.

– Honnan… – nehezen találta a szavakat. – …honnan is

mered az anyámat? Találkoztál vele? Ki volt? Argon megfordult és elindult.

– Ezeket a kérdéseket eltesszük máskorra – mondta.

Thor döbbenten nézte, ahogy távolodik. Szédítő titokzatos találkozás volt, és nagyon gyorsan történt. Nem engedheti, hogy a druida csak elmenjen. Utána sietett.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte. Szednie kellett a lábát, hogy lépést tarthasson az ódon elefántcsont botra támaszkodó Argonnal, aki sokkal sebesebben haladt, mint a fiú gondolta volna. – De ugye nem engem vártál?

– Hát ki mást? – kérdezte Argon.

Thor még jobban sietett, hogy utolérje. Lejöttek a tisztásról, visszamentek az erdőbe.

– De miért engem? Honnan tudtad, hogy itt leszek? Mit akarsz?

– Sokat kérdezel – felelte Argon. – Szószátyár vagy. Inkább figyelned kéne.

Mentek tovább a vadonban. Thor igyekezett csöndben maradni.

– Azért jöttél, hogy megkeresd elveszett birkádat – mondta Argon. – Dicséretes igyekezet. De csak az idődet pocsékolod. Nem éli túl.

A fiú rámeredt.

– Honnan tudod?

– Fiam, én olyan világokat ismerek, amelyeket te nem. Leg

alábbis még nem. Thor ezt nem hitte el, de azért csak loholt a druida után.

– De nem hallgatsz rám. Ilyen a természeted. Csökönyös vagy, akár az anyád. Tovább keresed a bárányodat, mert mindenképpen meg akarod menteni.

Thor elvörösödött, mert Argon olvasott a gondolataiban.

– Harcias fiú vagy – tette hozzá a druida. – Erős akaratú. Túlságosan büszke. Ezek hasznos tulajdonságok. Ám egy napon a bukásodat okozhatják.

Argon egy mohos gerinc felé tartott, Thor követte.

– Be akarsz lépni a király légiójába – folytatta Argon.

– Igen! – felelte izgatottan Thor. – Van erre valamilyen lehetőségem? Hozzásegítenél?

Argon felnevetett, olyan mély, kongó hangon, hogy Thor hátán végigfutott a hideg.

– El tudom érni, hogy minden megtörténjen, és semmi se történjen. A sorsodat már megírták. De te vagy az, aki választ.

Thor nem értette.

Elérték a gerincet. Argon megállt, a fiúra nézett, aki pár lé

pésnyire volt tőle, de így is égette a varázslóból áradó erő.

– Fontos a sorsod – mondta. – Ne mondj le róla.

Thor szeme kiguvadt. A sorsa? Fontos? Elöntötte a büszkeség.

– Nem értelek. Rejtvényekben beszélsz. Kérlek, folytasd!

Argon hirtelen eltűnt.

Thor nem hitt a szemének. Nézett ide-oda, fülelt, tépelő-

dött. Csak képzelte volna? Valamilyen káprázat volt?

Megfordult, az erdőt kémlelte. Innen, a gerincről messzebb ellátott, mint korábban. Bámészkodás közben mozgást észlelt a távolban. Zajt hallott és biztosra vette, hogy a báránya az.

Lebotladozott a mohos gerincről, és a hang irányában viszszasietett az erdőbe. Menet közben nem tudta kiverni a fejéből a találkozást Argonnal. Alig bírta felfogni, ami történt. Mit csinált a király druidája éppen itt? Rá várt. De miért? És mit jelent, amit a sorsáról mondott?

Minél inkább igyekezett kitalálni, annál kevésbé értette. Argon egyidejűleg intette, hogy ne menjen tovább, és ösztökélte, hogy mégis ezt tegye. A loholó fiún egyre jobban elhatalmasodott az előérzet, hogy valami jelentős esemény készülődik.

Befordult egy kanyarba, és olyan látvány fogadta, amelytől a földbe gyökerezett a lába. Egyetlen pillanat alatt igazolódtak be a legrosszabb félelmei. A haja égnek állt, és megértette, hogy súlyos hibát követett el, amikor ilyen mélyen behatolt az Éjsötéterdőbe.

Vele szemben alig harminclépésnyire egy sybold állt négy lábon. A vaskos izmú, csaknem ló nagyságú fenevad volt az Éjsötéterdő, sőt talán az egész királyság réme. Thor még sosem látta, de hallotta a róla szóló meséket. Az oroszlánra hasonlított, de annál is nagyobb, szélesebb volt, az irhája sötét skarlátvörös, a szeme sárgán izzott. Vörös színét a legendák az ártatlan gyermekek vérének tulajdonították.

Thor csak néhány olyan esetről hallott, amikor valakik látták a fenevadat, de még ezekben is kételkedett. Talán azért, mert egy ilyen találkozást senki sem élhetett túl. Egyesek az Erdők Istenének és rossz előjelnek tartották a syboldot. Thornak sejtelme sem volt, mit jelezhet.

Óvatosan hátrált egy lépést.

A sybold hatalmas pofája félig nyitva volt, agyarairól nyál csöpögött. Sárga szemeivel a fiúra bámult. A szájából Thor hiányzó báránya lógott ki, fejjel előre, panaszosan bégetve, derékig bent az agyarak között, gyakorlatilag holtan. A sybold nem sietett, láthatólag élvezte, hogy kínozhatja a zsákmányt.

Thor nem bírta tovább a tehetetlenül vergődő állat panaszkodását. Felelősnek érezte magát érte.

Az első gondolata az volt, hogy sarkon fordul és elrohan, de tudta, hogy hasztalan tenné. Ezt a vadállatot nem hagyhatná le, csak felingerelné a menekülésével. De azt sem hagyhatta, hogy a bárány így pusztuljon el.

A rettegéstől dermedten állt, és tudta, hogy valamit tennie kell.

Ösztönei átvették az irányítást. Lassan a tarsolyába nyúlt, kivett egy követ, és a parittyába helyzete. Reszkető kézzel az ujjaira csavarta a szíjakat, előre lépett és dobott.

A kő elszállt, és célba talált. Tökéletes lövés volt. A szemén érte a bárányt, és meg sem állt az agyáig.

Az állat elernyedt. Vége volt. Thor megmentette a szenvedéstől.

A syboldot felbőszítette, hogy Thor megölte a játékszerét. Lassan eltátotta irdatlan pofáját, kiköpte a bárányt, amely nagyot puffant a földön. Azután Thorra nézett.

Gonosz, mély hangon felmordult, és elindult a fiú felé.

Thor vadul lüktető szívvel újabb követ helyezett a parittyába, homorított, felkészült.

A sybold nekiiramodott, olyan sebességgel, amelyhez foghatót a fiú még sosem látott. Egyet lépett előre, és elhajította a követ, imádkozva, hogy célba találjon, mert tudta, hogy még egy lövésre már nem lesz esélye, mielőtt a szörny odaér.

A kő a dúvad jobb szemét verte ki. Csodálatos lövés volt, egy kisebb állat ettől kidőlt volna.

De ez nem volt kisebb állat. Ezt nem lehetett megállítani. Felüvöltött a fájdalomtól, de még csak le sem lassított. Még ha egy szeme sem marad, még ha a kő az agyába hatol, akkor is esztelenül rohant volna tovább a fiú felé. Ő pedig semmit sem tehetett.

A következő percben már ott is volt a sybold, és odacsapott hatalmas mancsával a fiú vállához.

Thor felkiáltva összeesett. Mintha három kés döfött volna a húsába. Azonnal kiserkedt forró vére.

A fenevad egyszerre négy lábbal szögezte a földhöz. Iszonyú súlya volt. Mintha egy elefánt állt volna Thor mellkasán. Érezte, hogy a bordái megroppannak.

A sybold hátravetette a fejét. Eltátotta hatalmas pofáját, kivillantva agyarait, majd közelebb hajolt a fiú torkához.

Thor ekkor megragadta a nyakát. Mintha követ markolt volna. Alig bírta visszatartani. A karja reszketni kezdett, az agyarak közeledtek. Arcát megcsapta a tüzes lehelet, nyál csöpögött a nyakára. A sybold mély morgása égette Thor fülét. Tudta, hogy meg kell halnia.

Lehunyta a szemét.

Kérlek, Istenem, adj erőt! Engedd, hogy megküzdjek ezzel a fajzattal. Könyörögve kérlek! Mindent megteszek, amit akarsz! Amit csak parancsolsz!

És ekkor valami történt. Félelmetes tűz gyúlt ki a testében, majd úgy futott végig az erein, mint egy energiamező. Kinyitotta a szemét, és döbbenetes dolgot látott: tenyeréből sárga fény sugárzott, miközben megmagyarázhatatlan módon a nyakánál fogva tolta el magától a fenevadat. Ereje felért a syboldéval.

Addig nyomta, amíg el nem távolította magától. Ereje addig nőtt, amíg egy vulkán energiáját nem érezte magában. Abban a pillanatban lerepült róla a sybold. A fiú jó tízlábnyira eldobta. A szörny a hátára esett.

Thor felült, nem értette, mi történt.

A dúvad felpattant, és máris újra támadt veszett haragjában, ám a fiúban most lüktetett az energia, és hatalmasabbnak érezte magát, mint bármikor.

Amikor az állat ugrott, Thor leguggolt. A horpaszánál fogva ragadta meg a syboldot, és elhajította.

A bestia egy fának csapódott, és lecsúszott a földre.

Thor hüledezve bámulta. Csak nem elhajított egy syboldot?

Az állat kettőt pislogott, azután Thorra meresztette a szemét, és ismét támadásba lendült.

A fiú ez alkalommal a torkát ragadta meg. Mindketten a földre hemperedtek, Thor került alulra, ám abban a pillanatban ki is gurult a sybold alól, a fenevad hátára ugrott, és tovább fojtogatta. A sybold a fejét kapkodta, az agyarát csattogtatta, majdnem sikerült is belekapnia a fiúba. Thor összeszedte új erejét, mélyebbre vájta ujjait az állat nyakába, és nem engedte el. Hagyta, hogy az energia átfolyjon rajta, és döbbenetes módon erősebbnek érezte magát a szörnynél.

Addig szorította a sybold nyakát, amíg meg nem fojtotta. A vadállat elernyedt.

Még egy percig nem engedte el.

Lihegve feltápászkodott. Tágra nyílt szemmel bámulta a döglött állatot, miközben sebesült karját szorongatta. Nem tudta elhinni, ami történt. Ő, Thor megölt egy syboldot?

Ennek jeladásnak kell lennie, hogy épp ma következett be. Mintha valami fontos dolog történt volna. Most végzett országának leghírhedtebb, legrettegettebb fenevadjával. Fegyver nélkül. Képtelenség! Senki sem hinné el neki!

Szédülni kezdett. Ugyan miféle erő szállhatta meg? Mit jelent ez, ki ő valójában? Kizárólag a druidáknak van ekkora erejük. De az ő szülei nem voltak druidák, így ő sem lehet az.

Vagy igen?

Megérezte, hogy valaki van mögötte. Sarkon fordult. Argon volt az. A döglött állatot bámulta.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten a fiú.

Argon ügyet sem vetett rá.

– Végignézted, ami történt? – kérdezte Thor még mindig hitetlenül. – Nem tudom, hogy csináltam.

– Dehogynem tudod – felelte Argon. – Valahol mélyen tudod. Különbözöl másoktól.

– Olyan volt, mintha… elöntött volna az erő – mondta a fiú. – Olyan erő, amiről nem is tudtam, hogy bennem van.

– Az energiamező – felelte Argon. – Egy napon jól fogod ismerni. Még azt is megtanulhatod, hogyan irányítsd.

Thor a vállát szorongatta. Borzasztóan fájt. A kezére nézett, és látta, hogy csupa vér. Szédelgett és aggódott, hogy mi lesz vele, ha nem kap segítséget.

Argon hármat lépett előre, megragadta Thor másik kezét, a sebre szorította, majd hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.

Melegség futott végig a karján. Kezén másodpercek alatt felszáradt a ragadós vér, és a fájdalom is enyhülni kezdett.

Megint ránézett a kezére. Semmit sem értett. Meggyógyult. Csupán három heg maradt ott, ahol a karmok felhasították, de azok is olyanok, mintha több napja sebezték volna meg. A vágások összezárultak. A vérzés elállt.

Meghökkenten nézett Argonra.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte.

Argon elmosolyodott.

– Nem én. Te csináltad. Én csupán irányítottam az erődet.

– De bennem nincs meg az erő, amivel gyógyítani lehet – felelte bambán Thor.

– Csakugyan? – kérdezte Argon.

– Nem értem. Az egésznek semmi értelme! – türelmetlenke

dett a fiú. – Kérlek, magyarázd el! Argon nem nézett rá.

– Vannak dolgok, amiket később kell megtanulnod.

Thornak eszébe jutott valami.

– Ez azt jelenti, hogy beléphetek a király légiójába? – kérdezte izgatottan. – Ha meg tudom ölni a syboldot, akkor megbirkózom más fiúkkal is!

– Biztosan – felelte a druida.

– De a testvéreimet választották, nem engem.

– A testvéreid nem tudták volna megölni ezt a fenevadat. Thor a druidára nézett, gondolkozott.

– De már elutasítottak. Hogyan csatlakozhatok hozzájuk?

– Mióta van szüksége egy harcosnak a felhívásra? – kérdezte Argon.

Szavai szíven találták a fiút. Thor érezte, hogy a teste átmelegszik.

– Azt mondod, csak úgy menjek oda? Hívatlanul?

Argon mosolygott.

– Te teremted meg a sorsod. Nem mások.

Thor pislogott. A következő pillanatban Argon eltűnt.

A fiú nem hitt a szemének. Körülnézett, de a varázslónak

nyoma sem volt.

– Ide! – hallotta a hangot egy hatalmas szikla tetejéről. Azonnal kapaszkodni kezdett.

Ám Argon nem volt a szikla tetején.

Viszont a magasból átláthatott az Éjsötéterdő lombkoronája

felett. Felfedezte, hol ér véget az erdő, meglátta a második nap sötétzöld alkonyfényében a királyudvarhelyi utat.

– Az útra neked kell rálépned – hallotta a hangot. – Ha mersz.

Ismét megpördült maga körül, de nem volt ott senki. Csak a visszhangot hallotta. Mégis tudta, hogy Argon ott van valahol, ő noszogatja. A szíve mélyén érezte, hogy a druidának igaza van.

Habozás nélkül lemászott a szikláról és elindult a fák között a távoli út felé.

A saját sorsa elé.