Kitabı oku: «A Hősök Küldetése », sayfa 4
Az őr visszafordult az embereihez. Thor lassan elkullogott, és az óramutató járásának irányában megkerülte a kör alakú épületet. Kész volt a terve. Addig ment, amíg el nem tűnt az őrök szeme elől, majd lassú futásban elindult a fal tövében. Ellenőrizte, hogy biztosan nem látják-e az őrök, azután száguldásig gyorsított. Már félig megkerülte az épületet, amikor észrevett egy másik bejáratot. Magasan a falon boltíves nyílások voltak, amelyeket berácsoztak. Az egyik nyílásból hiányoztak a vasrudak. Ordítást hallott. Földobta magát a peremre, és benézett.
Szívverése meglódult. Bent, a hatalmas, kör alakú gyakorlótéren újoncok tucatjai – köztük a bátyjai – álltak tizenkét Ezüstlovag előtt. A király emberei járkáltak, méricskélték a fiúkat.
Az újoncok egy másik csoportja oldalt, egy katona felügyeletével hajított lándzsát egy távoli célpontra. Egyikük épp elvétette.
Thor vére forrt a méltatlankodástól. Ő eltalálta volna azt a célt; legalább olyan jó, mint itt bármelyik. Csak mert fiatalabb, és egy kicsit alacsonyabb, nem tisztességes, hogy kihagyták.
Váratlanul megmarkolták az ingét, és lerántották az ablakból. Hanyatt esett, beverte a hátát, tüdejéből kiszaladt a levegő.
Felnézett, meglátta a kapuőrt, aki gúnyosan vigyorgott rá.
– Mit mondtam neked, fiam? Mielőtt válaszolhatott volna, az őr fölegyenesedett, keményen oldalba rúgta a fiút, és rögtön készült is a következő rúgásra.
Thor ez alkalommal elkapta az őr lábát a levegőben, és megrántotta. Az őr elvesztette az egyensúlyát, és elterült.
Egyszerre pattantak fel. Thor fel sem tudta fogni, mit csinált. Az őr gyilkosan meredt rá.
– Nemcsak hogy vasra verlek – sziszegte –, de gondom is lesz rá, hogy meglakolj. Senki sem illetheti kezével a király őre-it! Felejtsd el, hogy csatlakozni akartál a légióhoz! A börtönben fogsz elrohadni! Szerencsés leszel, ha még egyszer meglátod a napot!
Elővett egy láncot, amelynek a végén bilincs himbálózott. Bosszúvágytól égő arccal közeledett Thorhoz.
A fiú sebesen gondolkozott. Nem engedheti, hogy vasra verjék, de nem is akarta bántani a király egyik őrét. Ki kell találnia valamit, méghozzá gyorsan.
Eszébe jutott a parittya. Attól fogva csak ösztönből dolgozott, miközben előkapta, egy követ helyezett bele, célzott és lőtt.
A kő kiverte a bilincset a meglepett őr markából, egyszersmind eltalálta az ujjait. Az őr hátrahőkölt, fájdalmában ordítva rázta a kezét, a béklyó csörömpölve hullott a földre.
A katona öldöklően nézett a fiúra, és kardot rántott, azzal a jellegzetes szisszenéssel, amelyet csak az acél tud adni.
– Ez volt az utolsó hibád – közölte komoran, és támadott.
Thornak nem volt választása: ez az ember csak nem akarta békén hagyni. Újabb követ helyezett a parittyába, és kilőtte. Óvatosan célzott: nem akarta megölni az őrt, de meg kellett állítania. Így ahelyett, hogy a szívét, orrát, szemét, vagy a fejét vette volna célba, az egyetlen pontot szemelte ki, amelyről tudta, hogy megállítja a strázsát, de nem öli meg.
A lába közét. Kilőtte a követ, de nem teljes erővel, csak annyira, hogy ledöntse a katonát.
Telibe találta.
A strázsa összerogyott, elejtette a kardját, és az ágyékát markolászta, miközben görcsösen összehúzódott a földön.
– Ezért lógni fogsz! – hörögte. – Őrség! Őrség! Thor felnézett. Egy csomó őrt látott a távolban, akik felé
rohantak.
Most vagy soha!
Percet sem vesztegetve rohant az ablakpárkányhoz. Be kell ugrania az arénába, fel kell hívnia magára a figyelmet, és szembeszáll mindenkivel, aki ezt meg akarja akadályozni!
Ötödik Fejezet
MacGil a kastély emeleti tanácstermében tartózkodott, ahol a személyes ügyeit intézte, és a fából faragott, kedvenc trónszékéből nézte a négy gyermekét, akik sorban álltak előtte. Itt volt legidősebb fia, a huszonöt éves Kendrick, kiváló harcos és igazi úriember. A gyerekek közül ő hasonlított a legjobban az apjára – ami azért a sors fintora, mert fattyú volt, MacGil egyetlen sarja, aki nem a törvényes feleségtől született, hanem egy olyan nőtől, akit a király rég elfelejtett. MacGil a királyné kezdeti tiltakozása ellenére ugyanúgy nevelte, mint törvényes utódait, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy nem kerülhet trónra. MacGil ezt most őszintén fájlalta, mert Kendrick volt a legkülönb férfi, akit valaha ismert, olyan fiú, akire csak büszke lehetett. Nála kiválóbb örököst nem találhatna.
Kendricknek a szöges ellentéte volt a mellette álló második fiú, aki viszont elsőszülöttnek számított a törvény szerint. A huszonhárom éves, sovány, horpadt arcú Gareth nagy barna szeme örökké járt ide-oda, a jelleme pedig nem is különbözhetett volna jobban a bátyjáétól. Természetében mindaz megvolt, ami hiányzott Kendrickből: az őszinte volt, Gareth titkolózó; az büszke és nemes, Gareth becstelen és álnok. MacGil, akit bántott, hogy nem szereti eléggé a saját fiát, többször igyekezett javítani a természetén, de valamikor Gareth kamaszkorában tudomásul vette, hogy javíthatatlan: ármánykodó, hataloméhes és a szó legrosszabb értelmében nagyravágyó.
Gareth mellett állt MacGil másodszülött lánya, Gwendolyn. Nemrég töltötte be a tizenhatot, és a legszebb lány volt, akit az apja valaha is látott, a természete pedig még a külsejét is felülmúlta. Jószívű volt, nagylelkű, őszinte, egyszóval a legremekebb leányzó, akit a király ismert. E tekintetben Kendrickre hajazott. Gyermeki szeretettel tekintett apjára, aki a lány minden pillantásában érezhette hűségét. Büszkébb volt rá, mint a fiaira.
Gwendolyn mellett állt MacGil legfiatalabb fia, a tizennégy éves, önérzetes, bátor Reece, aki még csak most serdült férfivá. MacGil örült, amikor fölvették a légióba, és máris látta rajta, milyen férfi lesz belőle. Nem kételkedett benne, hogy egyszer majd Reece lesz a legkiválóbb fia, akiből nagyszerű uralkodó válik. De az a nap nem most van. Még túl fiatal és túl sokat kell tanulnia.
Vegyes érzelmekkel nézett végig négy gyerekén, a három fiún és az egy lányon. Büszkeségébe csalódottság keveredett. Ugyanakkor haragudott és bosszankodott, mert ketten nem voltak itt. Luanda lánya, a legidősebb természetesen az esküvőjére készül, és mivel egy másik királyságba megy férjhez, nem kell részt vennie az örökösök kiválasztásában. De a második törvényes fiú, a tizennyolc éves Godfrey sem jött ide, és MacGil dühös volt ettől a hányaveti magatartástól.
Godfrey kölyök kora óta olyan tiszteletlenséget tanúsított a királyság intézménye iránt, amiből látszott, hogy fütyül rá, és nem akar uralkodni.
Végül kivágódott a súlyos tölgyfa ajtó. Bevonultak a királyi testőrök, magukkal vonszolva Godfrey-t. Hátba lökték, és amikor a királyfi betántorodott a terembe, a testőrök becsapták mögötte az ajtót.
Testvérei csak bámulták. Godfrey ápolatlan, borotválatlan, öltözetlen volt, és bűzlött a sörtől. Visszamosolygott rájuk. Pimaszul. Mint mindig.
– Halihó, apus! – rikkantotta. – Lemaradtam a muriról?
– Beállsz a testvéreid közé, és megvárod, amíg megszólítalak! Ha nem így teszel, istenemre, odaláncoltatlak a börtönbe a közönséges rabok mellé, és teljes három napig nem kapsz ételt, még kevésbé sört!
Godfrey kihívóan meredt az apjára. Pillantásában MacGil megérzett valami mélyen rejtőző erőt, valamit önmagából, egy szikrát, amely egy napon még jól jöhet Godfrey-nek. Abban az esetben, ha valaha is legyőzi önmagát.
Godfrey, mindhalálig dacolva kivárt jó tíz másodpercet, mi-előtt engedelmeskedett, és odacammogott a többiekhez.
Amikor mindnyájan ott álltak előtte MacGil végignézett öt gyermekén: a fattyún, a hitványon, a korhelyen, a lányán és a legfiatalabb fián. Különös keverék volt, szinte el sem hitte, hogy mindnyájan tőle származnak. Most, idősebb lánya esküvőjén az a feladat vár rá, hogy ebből a társaságból válassza ki örökösét. Hogyan lesz képes?
És olyan fölösleges. Végtére is élete virágjában van, még legalább harminc évig uralkodhat. Akármelyiket választja, lehet, hogy az évtizedekig nem lép trónra. Bőszítő ez az egész hagyomány. Apái idejében talán megfelelő volt, de most már nincs helye.
Megköszörülte a torkát.
– A hagyomány parancsára gyűltünk ma itt össze. Mint tudjátok, ezen a napon, legidősebb gyermekem esküvőjén, az a feladatom, hogy megnevezzem örökösömet. A trónörököst. Ha most meghalnék, nem lenne alkalmasabb uralkodó anyátoknál. De országunk törvényei azt parancsolják, hogy a királyt valamelyik ivadékának kell követnie. Így most választanom kell.
Elhallgatott, töprengett. Nyomasztó csönd volt, a király érezte a várakozás súlyát. A szemükbe nézett, és mindegyikében mást látott. A fattyú rezignált volt, mert tudta, hogy nem őt választják. Az elfajzott szemében izzott a becsvágy, mintha természetesnek tartaná, hogy őrá esik a választás. A korhely kibámult az ablakon; őt nem érdekelte a dolog. A lánya szeretettel nézett rá, tudva, hogy ő itt nem számít, de akkor is szereti az apját; a legfiatalabb szintúgy.
– Kendrick, mindig igazi fiamnak tekintettelek. De országunk törvényei lehetetlenné teszik, hogy olyasvalakinek adjam tovább a hatalmat, aki nem a hitvesi ágyból ered.
Kendrick meghajolt. – Apám, nem is vártam, hogy ezt tedd. Én elégedett vagyok a sorsommal. Kérlek, ne hagyd, hogy ez megzavarjon!
MacGilnek fájt ez a válasz. Legszívesebben Kendricket tette volna örökösévé.
– Így négyen maradtok. Reece, te igazán remek legény vagy, a legkülönb, akivel találkoztam. De túl fiatal vagy ahhoz, hogy szóba kerülhess.
– Én is így gondoltam, apám. – Reece kissé meghajolt.
– Godfrey, te egyike vagy három törvényes fiamnak, mégis azt választottad, hogy sörházakban vesztegeted el a napjaidat a söpredék társaságában. Minden kiváltságot megkaptál ebben az életben, de valamennyit elutasítottad. Ha van nagy csalódás az életemben, az te vagy.
Godfrey pofát vágott, és kényszeredetten toporgott.
– Akkor gondolom, velem végeztél is. Visszamehetek a sörházba, apa?
Gyorsan, pimaszul meghajolt, azután sarkon fordult, és keresztültrappolt a szobán.
– Gyere vissza! – ordította MacGil. – AZONNAL! Godfrey rá se hederített. Továbbment, kinyitotta az ajtót, amely előtt két őr állt.
MacGil tajtékzott dühében. Az őrök kérdőn néztek rá.
De Godfrey nem várt, hanem kitolakodott közöttük a fo lyosóra.
– Tartsátok vissza! – bömbölte MacGil. – Ne engedjétek a királyné szeme elé! Nem akarom az anyját még ezzel is elkeseríteni azon a napon, amelyen a lánya férjhez megy!
– Igenis, felség! – Az őrök becsukták az ajtót, és Godfrey után siettek.
MacGil vörös arccal, zihálva próbált lecsillapodni. Ezredszer töprengett azon, hogy milyen vétkével érdemelt ki egy ilyen gyereket.
Végignézett a többi négyen, akik a sűrű csendben várakoztak. MacGil mély lélegzetet vett, összpontosítani próbált.
– Akkor csak ketten maradtok – folytatta. – Kettőtök közül
választom ki utódomat. A lányára nézett.
– Te leszel az, Gwendolyn. A szobában halk sóhaj hallatszott; minden gyerek megdöbbent, de leginkább Gwendolyn.
– Valóban ezt akartad mondani, apám? – kérdezte Gareth. – Gwendolynt akartál mondani?
– Apám, nagyon megtisztelsz – mondta Gwendolyn. – De nem fogadhatom el. Nő vagyok.
– Az igaz, hogy nő még sosem ült a MacGilek trónján. De elhatároztam, hogy ez alkalommal megváltoztatom a hagyományt. Gwendolyn, te vagy a legokosabb és legbátrabb nő, akivel valaha is találkoztam. Fiatal vagy, de ha Isten segedelmével nem egyhamar halok meg, és ha eljön az időd, elég bölcs leszel az uralkodáshoz. A királyság a tiéd.
– De apám! – kiáltotta Gareth hamuszürke arccal. – Én vagyok a legidősebb törvényes fiad! A MacGilek történetében a királyság mindig a legidősebb fiúra szállt!
– Én vagyok a király – felelte sötéten MacGil –, én diktálom a hagyományt.
– De ez nem tisztességes! – érvelt nyafogó hangon Gareth.
– Nekem kell királynak lennem. Nem a húgomnak. Nem egy nőnek!
– Fékezd a nyelved, fiam! – harsogta MacGil. Reszketett dühében. – Meg merészeled kérdőjelezni az ítélőképességemet?
– Nem érek annyit, mint egy nő? Ezt gondolod rólam?
– Döntöttem – felelte MacGil. – Tisztelni fogod a döntésemet, és engedelmeskedsz neki, mint a királyságom összes többi alattvalója. Most pedig távozhattok!
Gyerekei gyorsan meghajoltak, és kisiettek a szobából. Gareth azonban megállt az ajtónál, mert nem tudta rávenni
magát a távozásra. Ott maradt, és magányosan nézett szembe az apjával. MacGil látta a csalódottságot a fia arcán. Nyilvánvalóan arra
számított, hogy ma a nevét fogja hallani. Mi több: ezt akarta. Minden áron. Ami a legkevésbé sem lepte meg MacGilt. Épp ezért nem őt választotta.
– Miért gyűlölsz, apám? – kérdezte a fiú.
– Nem gyűlöllek. Csak nem talállak alkalmasnak a királyságom kormányzására.
– Miért? – erősködött Gareth.
– Azért, mert annyira akarod.
Gareth arca bíborba borult. MacGil láthatólag tükröt tartott elébe. A király a fia tekintetét figyelte, és olyan lángoló gyűlöletet látott benne, amelyet sohasem tartott lehetségesnek.
Gareth egyetlen további szó nélkül kiviharzott a teremből, és bevágta maga mögött az ajtót.
MacGil megborzongott a dörgő visszhangtól. A fia szemére gondolt, arra a veszett gyűlöletre, amilyet még az ellenségeinél sem tapasztalt. Ebben a pillanatban eszébe jutott Argon kijelentése, hogy a veszély közel van.
Lehetséges, hogy ennyire?
Hatodik Fejezet
Hor minden erejét beleadva rohant keresztült a hatalmas arénán. Mögötte, szinte a sarkában, az őrök léptei dobogtak. Káromkodva kergették a fiút a forró, poros téren. Előtte ott voltak a légió tagjai és újoncai, több tucat fiú, éppen olyanok, mint ő, csak idősebbek és erősebbek. Kiképzésen vettek részt, gyakorolták a különböző alakzatokat, néhányan dárdát hajítottak, mások gerelyt vetettek, ismét mások a lándzsafogást gyakorolták. Távoli célpontokkal dolgoztak, és ritkán hibáztak. Ezek voltak Thor versenytársai, és félelmetesnek tűntek.
Több tucat igazi lovag is volt a gyakorlótéren, az Ezüstcsapat tagjai: széles félkörben állva figyelték az edzést, felmérték az utánpótlást, eldöntötték, ki marad, kit küldenek haza.
Thor tudta, hogy bizonyítania kell, kedvező benyomást kell tennie ezekre az emberekre. De hogyan? Száguldás közben vadul törte a fejét. Semmiképpen nem hátrál meg!
Mások is észrevették, ahogy rohan a téren. Néhány újonc abbahagyta, amit csinált, és a rohanó alakot bámulta. Egyes lovagok is követték a példájukat. Alig pár perc alatt Thor lett a figyelem középpontja. Értetlenül nézték, alighanem azon kellett gondolkozniuk, ki rohan itt az ő gyakorlóterükön, nyomában három őrrel. Thor nem így képzelte el a hatáskeltést. Egész életében arról álmodott, hogy belép a légióba, de azt nem gondolta, hogy ez így fog megtörténni.
Még nem jött rá, mit tegyen, amikor valaki más eldöntötte helyette. Egy nagydarab újonc meg akarta állítani, hogy ezzel szerezzen jó pontokat. A magas, vaskos izmú legény majdnem kétszer szélesebb volt Thornál. Fölemelte a fakardját. Thor látta, hogy azzal akarja leütni. Ezzel csúfot űz belőle az egész aréna előtt, ugyanakkor előnyre tesz szert a többi újonccal szemben.
Ettől méregbe gurult. Semmi baja ezzel a fiúval, az mégis beleártja magát az ő dolgába, csak hogy kiemelkedhessen.
Ahogy közelebb ért hozzá, egyszerűen lenyűgözte a fiú nagysága: toronyként magasodott föléje, szeme fenyegetően villogott elő a homlokába hulló, kócos, fekete fürtök közül, és mindehhez olyan széles és szögletes álla volt, hogy az már hihetetlen. Thor nem tudta, hogyan juthatna át ezen az akadályon.
A fiú rárohant a fakarddal, és Thor tudta, hogy ha nem cselekszik villámgyorsan, mindjárt leütik.
Ösztönei átvették az irányítást. Gondolkodás nélkül kapta elő a parittyát, és egy kővel megcélozta a fiú kezét. Eltalálta, és éppen akkor verte ki a kardot a kezéből, amikor lecsapott volna. A fegyver a levegőbe repült, a fiú üvöltve markolászta a kezét.
Thor nem pocsékolta az időt. A pillanatot kihasználva támadásba lendült, a levegőbe pattant, és szegycsonton rúgta ellenfelét. Ez a legény azonban olyan izmos volt, hogy úgy érezte, mintha egy tölgyfába rúgott volna. Mindössze néhány ujjnyit dőlt hátra, viszont Thor lendülete kifogyott, és elesett, épp a fiú előtt. Ennek rossz vége lesz, gondolta, miközben nagyot puffant a földön. A füle csengeni kezdett.
Igyekezett feltápászkodni, de a fiú megelőzte. Belemarkolt az inge hátába, és elhajította. Thor hasra érkezett, arccal a porba.
Addigra a többiek körbeállták őket. A fiúk hangosan éljeneztek. Thor elvörösödött szégyenében.
Fel akart tápászkodni, de a másik újonc túl gyors volt. Máris ráugrott, és a földhöz szögezte. Mire Thor észbe kapott, már birkóztak is, Thor ellenfele olyan nehéz volt, akár az ólom.
Fojtottan hallotta a körben álló újoncok kiabálását. Érzett a hangjukon, hogy vért akarnak látni. Fenyegetően vicsorgó ellenfele kimeresztette a hüvelykujjait, azután célba vette Thor szemét. Ez hihetetlen! Tényleg bántani akarja őt? Hát ennyire ki akar emelkedni?
Az utolsó pillanatban félrefordította a fejét. A célt tévesztett hüvelykujjak a porba fúródtak. Thor élt az alkalommal, és kigurult alóla.
Felpattant, szembenézett a másikkal, aki ugyancsak felállt, és máris támadott, Thor arcát akarta eltalálni, ő azonban az utolsó másodpercben félrehajolt. Érezte, ahogyan meglegyinti a bőrét a szellő, és megértette, hogyha a fiú eltalálja, eltörte volna az állcsontját. Hasba öklözte a fiút, de semmit sem használt.
Ekkor, mielőtt észbe kaphatott volna, a fiú az arcába vágta a könyökét.
Thor hátratántorodott, és megpördült az ütéstől. Mintha kalapáccsal találták volna el. A füle zúgni kezdett.
Miközben levegőért kapkodott, a fiú ismét támadott, és keményen mellbe rúgta. Thor hangos puffanással hanyatt esett. A többiek éljeneztek.
Szédelegve akart felülni, ám a fiú megint támadott, ismét az arcára célozva. Thor visszakerült a földre, és ezúttal nem bírt felállni.
Fektében hallgatta a többiek fojtott éljenzését. Érezte az orrából folyó vér ízét, érezte, ahogy az arca felpuffad. Felnyögött fájdalmában. Látta, hogy a nagydarab fiú vissza akar térni a barátaihoz, hogy biztosra vett győzelmét ünnepelje.
Szerette volna feladni. Ez a fiú valóságos óriás volt, hiába küzdött volna vele, és már nem bírt volna elviselni ennél is több verést. De valami tovább hajtotta. Nem veszíthet. Ennyi ember előtt semmiképp.
Ne add fel! Kelj föl! Kelj föl!
Valahogy összeszedte az erejét. Nyögve arrébb gurult, négykézlábra állt, és lassan feltápászkodott. Alig látott bedagadt szemével. Véres arccal, zihálva nézett a fiúra, és fölemelte az öklét.
A nagydarab legény rámeredt. Hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Lent kellett volna maradnod öcskös! – fenyegette, és elindult vissza Thor felé.
– ELÉG! – kiáltotta egy hang. – Elden, állj le!
Egy lovag lépett kettejük közé, és a kezét kinyújtva megállította a Thorhoz közeledő Eldent. A tömeg elhallgatott, mindenki a lovagot nézte: láthatóan olyan ember volt, aki igényt tarthatott a tiszteletre.
Thor áhítattal bámulta a lovagot, akit első látásra rokonszenvesnek talált. Magas, széles vállú, szögletes állú, fiatal férfi volt, húsz egynéhány éves. Ápolt, barna haját rövidre nyíratta. Első osztályú, fényes, ezüst gyűrűvértjén a sólymot, a MacGil dinasztia címermadarát viselte. Thor szája kiszáradt: egy királyi herceg állt előtte! Alig tudta elhinni!
– Halljam a magyarázatot, fiú! – mondta a lovag. – Miért rohantál be hívatlanul a gyakorlóterünkre? Mielőtt Thor válaszolhatott volna, berontott a körbe a három királyi ajtónálló. Ziháló vezetőjük Thorra bökött.
– Nem engedelmeskedett a parancsunknak! – kiáltotta. – Vasra verem, és a király börtönébe kerül!
– Semmi rosszat nem csináltam! – tiltakozott Thor.
– Nem azt tetted éppen? – ordította az őr. – Nem rontottál be hívatlanul a király birtokára?
– Én csak egy lehetőséget akartam! – felelte Thor és könyörögve nézett az előtte álló hercegre. – Csak egy lehetőséget, hogy beléphessek a légióba!
– Ez a gyakorlótér csak azoknak való, akiket már fölvettek, öcskös – felelte egy nyers hang.
Egy harcos lépett a körbe, széles vállú, köpcös, az ötvenes éveiben járó férfi. A feje kopasz volt, de kurta szakállat viselt, és egy forradás keresztezte az orrát. Hivatásos katonának látszott: vértjének rangjelzéséből és a mellén viselt arany jelvényből arra lehetett következtetni, hogy ő volt itt a parancsnok. Thor szívverése meglódult. Ez egy tábornok!
– Nem vettek be, nagyuram – mondta. – Ez igaz. De életem álma, hogy itt legyek. Csak egy esélyt kérek, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Legalább olyan jó vagyok, mint bármelyik újonc. Csak egy esélyt adj, hogy bebizonyíthassam. Kérlek! Mindig arról álmodtam, hogy benne leszek a légióban!
– Ez a küzdőtér nem álmodozóknak való, fiam – felelte érdesen a parancsnok. – Ez a harcosoké. Nincs kivétel a szabályaink alól: az újoncokat kiválasztják.
A tábornok biccentett. Az őrparancsnok közelebb lépett a bilinccsel. Ám a királyi címerrel ékes lovag váratlanul előrelépett, és kinyújtott kézzel megállította a strázsát.
– Talán ez alkalommal kivételt lehetne tenni – szólalt meg.
Az őr elhűlt, nyilvánvalóan tiltakozni akart, de a királyi család tagja iránti tisztelet nem engedte.
– Csodálom a lelkesedésedet, fiú – folytatta a lovag. – Mielőtt kidobnánk, látni szeretném, mire vagy képes.
– De Kendrick, a szabályok…! – zúgolódott a tábornok.
– A királyi család hozza a szabályokat – felelte szigorúan Kendrick –, és a légiónak a királyi család parancsol.
– Apád, a király parancsol nekünk, nem te! – vágott vissza kihívóan a tábornok.
Patthelyzet volt, a levegő megtelt feszültséggel. Thor alig bírta elhinni, hogy ő gerjesztette.
– Ismerem az apámat, tudom, mit akarna. Azt akarná, hogy
adjunk egy esélyt a kölyöknek. És pontosan ezt fogjuk tenni. A tábornok néhány feszült pillanat után meghátrált. Kendrick a fiúhoz fordult, tekintetük összekapcsolódott.
Arca egy királyfié volt, ugyanakkor egy harcosé.
– Adok neked egy esélyt – mondta. – Meglátjuk, megütöd-e a mércét.
A gyakorlótér túlsó végén levő szalmabála felé intett, amelynek közepén apró folt vöröslött. Sok gerely állt ki a bálából, de egyik sem érintette a vörös foltot.
– Ha képes vagy arra, amire egyik fiú sem, azaz ha eltalálod
azt a jelet, akkor csatlakozhatsz hozzánk. Félreállt. Thor érezte, hogy minden tekintet rászegeződik. Meglátott egy gerelytartó állványt, gondosan végignézte a
fegyvereket. Életében nem látott még ilyen jó minőségűeket: tömör tölgyfából készültek, a legfinomabb bőrborítással. Vadul verő szívvel odalépett, kézfejével törölgetve az orrából szivárgó vért. Még sosem volt ilyen ideges. Olyan feladatot kapott, amely úgyszólván lehetetlen, de akkor is meg kell próbálnia.
Kivett egy gerelyt, nem túl hosszút, nem túl rövidet. Tenyerében mérlegelte: súlyos, tekintélyes darab volt. Nem olyan, mint amilyeneket otthon használtak. De ez is megfelelt. Úgy érezte, talán, de csak talán, el tudja találni vele a célt. Elvégre a lándzsavetésben volt a legügyesebb a parittyázás után, és a vadonban átbolyongott hosszú napok rengeteg célt kínáltak. Mindig eltalálta a célt, akkor is, ha a bátyái nem.
Lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt. Ha nem talál, akkor átadják az őröknek, börtönbe vetik, és örökre elbúcsúzhat az álmaitól a légióról. Ez volt az a pillanat, amelyről mindig álmodott.
Szenvedélyes fohászt intézett Istenhez.
Utána kinyitotta a szemét, gondolkodás nélkül két lépést tett előre, homorított, és elhajította a gerelyt.
Visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy repül a levegőben.
Kérlek, Istenem! Kérlek!
A gerely végighasította a sűrű, síri csöndet. Thor érezte, hogy száz szempár figyeli.
Egy örökkévalóság után meghallotta a hangot, a gerely jellegzetes puffanását a szalmán. Meg sem kellett néznie. Tudta, egyszerűen tudta, hogy célba talált. Amilyen szögből a gerely kiröppent a kezéből, már az mutatta, hogy nem mehet mellé.
Nagy sokára oda mert pillantani, és végtelen megkönnyebbüléssel látta, hogy igaza volt. A gerely éppen a vörös jelzés közepébe fúródott, ahol rajta kívül nem volt másik. Thor képes volt arra, amire a többi újonc nem.
Döbbent csend támadt. Újoncok és lovagok tátott szájjal bámulták.
Végül Kendrick hozzálépett, és elégedetten hátba vágta. A lovag szélesen mosolygott.
– Igazam volt – mondta. – Maradhatsz!
– De nagyuram?! – kiáltott az őr. – Ez nem helyes! Ez a fiú hívatlanul jött.
– Beletalált a célba. Ennyi nekem elég meghívásnak.
– Sokkal fiatalabb és kisebb a többieknél. Ez nem a pisis zászlóalj – szólalt meg a tábornok.
– Inkább legyen kisebb katonám, aki eltalálja a célpontját, mint egy mamlasz, aki nem képes rá – felelte a lovag.
– Ez csak véletlen szerencse! – ordította az a nagydarab legény, akivel Thor az imént verekedett. – Ha több esélyt kapunk, mi is eltaláljuk!
A lovag végigmérte.
– Csakugyan? – kérdezte. – Láthatnám most rögtön? Mérjük le talán azon, hogy te jó helyen vagy itt?
A fiú a szégyentől vörösen szegte le a fejét. Nem akaródzott elfogadnia az ajánlatot.
– De ez a fiú idegen – tiltakozott a tábornok. – Még azt sem tudjuk, honnan jött.
– Az alföldről! – mondta egy hang.
A többiek odafordultak, hogy lássák, ki beszél, Thornak nem kellett. Felismerte a hangot. Ez keserítette meg az egész gyerekkorát. Legidősebb bátyja, Drake volt az.
Drake és a két öccse előreléptek. Rosszindulatúan meredtek Thorra.
– Thorgrin a neve és a Nyugati Királyság Déli Tartományából, a McLeod klánból származik. Négy testvér közül a legfiatalabb. Egy házból származunk. Ő az apánk birkapásztora!
A fiúk és a lovagok kórusban hahotáztak.
Thor elvörösödött. Azt hitte, elsüllyed. Még sosem szégyenkezett ennyire. Ez jellemző a bátyjára: elrabolja tőle a dicső pillanatot, mindent elkövet, hogy a porba nyomja.
– Tehát juhász? – kérdezte a tábornok.
– Akkor ellenségeink bizonyára rettegni fognak tőle! – kiáltotta egy fiú.
Ismét felharsant a hahota. Még elviselhetetlenebbé téve a megaláztatást.
– Elég! – kiáltotta Kendrick szigorúan.
A nevetés fokonként elhallgatott.
– Inkább legyen olyan juhászom, aki jobban célba talál, mint ti, akik, mint látom, csak a nevetéshez értetek! – tette hozzá Kendrick.
Most már néma csönd lett. Senki sem mert nevetni.
Thor végtelenül hálás volt Kendricknek. Megfogadta, hogy ezt még viszonozza egyszer. Akármennyire megalázták, a herceg legalább visszaadta a becsületét.
– Öcsém, te nem tudod, hogy egy harcos nem szapulja a barátait, és még kevésbé a családját, a saját véreit? – kérdezte a lovag Drake-től.
Drake leforrázottan bámulta a földet. Egyike volt ama ritka pillanatoknak, amikor Thor lapítani látta.
Ám ekkor előlépett a másik bátyja, Dress, és most ő kezdett tiltakozni: – De Thort nem választották ki! Minket kiválasztottak! Ő csak utánunk jött!
– Én nem titeket követtelek! – mondta nyomatékosan Thor, aki végre szóhoz jutott. – A légió miatt vagyok itt. Nem miattatok.
– Nem számít, miért van itt – mondta bosszúsan a tábornok, és előrelépett. – Csak az időnket rabolja. Igen, a gerellyel célba talált, de ettől még nem léphet be hozzánk. Nincs lovagja, aki támogatná, és egyetlen fegyverhordozó sem jelentkezett társául.
– Én elfogadom társamul! – szólalt meg valaki.
Thor a többiekkel együtt fordult oda. Csodálkozva látta, hogy tőle párlépésnyire egy vele azonos korú fiú áll, aki még hasonlít is hozzá, csak szőke haja, fényes, zöld szeme van, és gyönyörű, fejedelmi vértet visel a vörös-fekete címerrel. A királyi család újabb tagja.
– Az lehetetlen – felelte a tábornok. – Egy királyfi nem társul közemberekkel.
– Azzal társulok, akivel akarok – vágott vissza a fiú. – És én azt mondom, hogy Thorgrin lesz a társam.
– Az sem számítana, ha elfogadnánk – mondta a tábornok.
– Nincs lovag, aki pártolná.
– Majd én pártolom – szólalt meg egy újabb hang. Mindenki odakapta a fejét. Mindenkinek elállt a lélegzete. Thor egy lovagot látott a paripája nyergében, ékes páncél
ban, övén különböző fegyverekkel. A szó szoros értelmében ragyogott, mint a nap. Fellépéséből, tartásából, és sisakjának jelzéseiből Thor láthatta, hogy ez más ember, mint a többiek. Ez egy bajnok.
Felismerte a lovagot. Látott róla képeket, hallott meséket. Erec! Nem tudta elhinni! A Gyűrű legnagyobb lovagja!
– De nagyuram, neked már van fegyvernököd – tiltakozott a tábornok.
– Akkor majd kettő lesz – felelte Erec mély, magabiztos han
gon. Döbbent csend támadt.
– Akkor ezt lezártuk – szólt Kendrick. – Thorgrinnek van pártolója és társa. A dolog ezzel elintéződött. Mostantól a légió tagja.
– Rólam megfeledkeztél! – ugrott előre a strázsa. – Ez sem jelent bocsánatot arra, hogy a fiú megtámadta a királyi őrség egy tagját, és ezért meg kell büntetni. Igazságot kell tenni!
– Azt is tesznek – felelte fagyosan Kendrick. – De az már az én dolgom lesz. Nem a tiéd.
– De nagyuram, kalodába kell zárni! Példát kell statuálni!
– Ha tovább fecsegsz, te kerülsz a kalodába – torkolta le Kendrick acélkemény hangon.
Végül az őr meghátrált. Vörös arccal, kelletlenül elindult visszafelé, de előbb egy dühös pillantást vetett Thorra.
– Akkor ezzel végeztünk! – kiáltotta Kendrick. – Thorgrin, Isten hozott a király légiójában! A lovagok és fiúk éljeneztek, aztán folytatták a gyakorlatozást. Thor kővé dermedt a csodálkozástól. Alig tudta elhinni. Most már a légió tagja. Mint álmában.
Túláradó hálával nézett Kendrickre. Soha életében senki nem törődött vele, nem vigyázott rá, nem védelmezte. Furcsa élmény volt. Máris közelebb érezte magát ehhez a férfihoz, mint az apjához.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg – mondta. – Az adósod vagyok.
Kendrick rámosolygott. – A nevem Kendrick. Hamarosan megismersz. Én vagyok a király legidősebb fia. Csodálom a bátorságodat. Komolyan javítani fogod a csapat összetételét.
Megfordult és elsietett. Ekkor odacammogott a behemót, akivel Thor megküzdött.
– Aztán vigyázz a hátadra – mondta. – Egy barakkban alszunk. És egy pillanatra se hidd, hogy biztonságban vagy. Azzal elcsörtetett, mielőtt Thor válaszolhatott volna. Máris szerzett magának egy ellenséget.
Vajon mi vár még itt rá? Ekkor odasietett hozzá a király legkisebb fia.
– Ne törődj vele! – mondta. – Mindig verekedni akar. Reece vagyok.
– Köszönöm, hogy társadul választottál – felelte Thor, és kezet nyújtott. – Nem tudom, mire mentem volna nélküled.
– Örülök, hogy olyasvalakit választhattam, aki szembeszállt ezzel a barommal – mondta vidáman Reece. – Szép harc volt.
– Viccelsz? – Thor letörölte az alvadt vért az arcáról. Közben érezte, mennyire feldagadt a képe. – Majdnem megölt.
– Mégsem adtad fel – válaszolta Reece. – Ami derék dolog. Bármelyikünk a földön maradt volna. És ez a gerelyhajítás igazán csodálatos volt. Hogyan tanultad ezt a dobást? Egy életre társak leszünk! – Sokatmondóan nézett Thorra és megrázta a kezét. – És barátok is. Érzem.
