Kitabı oku: «A Hősök Küldetése », sayfa 6

Állt, mintha gyökeret vert volna a lába. Nem értette. Most már biztos, hogy más, mint a többi ember. Különbözik tőlük. De hát ki is ő?

Kilencedik Fejezet

Arra ocsúdott fel, hogy Reece, a király legfiatalabb fia, az ő edzőtársa a karjánál fogva kíséri a tömegen át. Ami a lovagi torna óta történt, egyetlen ködbe mosódott össze. Az az akármilyen erő, amellyel megállította az Erec felé tartó gyilkos lándzsahegyet, fölkeltette az egész királyság figyelmét. Utána a két uralkodó lefújta a tornát, és kihirdette a fegyverszünetet. A lovagok visszavonultak a saját térfelükre, a tömeg izgatott suttogással vált ketté, Reece elkapta Thor karját, és magával vonszolta.

A néptömeg elmaradt, megérkeztek a királyok köreibe. Reece egyfolytában rángatta, Thor még mindig reszketett a nap eseményeitől. Nem értette, mit csinált, mivel befolyásolta az eseményeket. Ő csak egy névtelen katona akart lenni a király légiójában. Nem akarta, hogy mindenki őt figyelje.

Még rosszabb volt, hogy nem tudta, hova vezetik, és megbüntetik-e, amiért beleártotta magát a küzdelembe. Természetesen megmentette Erec életét, ám a fegyvernöknek akkor is tilos közbeavatkoznia. Fogalma sem volt, hogy most megjutalmazzák, vagy megbüntetik.

– Hogy csináltad? – kérdezte Reece, miközben cipelte magával. Thor vakon követte, és igyekezett feldolgozni a történteket. Amerre ment, mindenkinek leesett az álla, és úgy bámulták, mint egy torzszülöttet.

– Nem tudom – felelte az igazsághoz híven. – Csak segíteni

akartam neki és… megtörtént. Reece a fejét csóválta.

– Megmentetted Erec életét. Tisztában vagy vele? Ő a leghíresebb lovagunk. És te megmentetted.

Thor örült, hogy ezt hallja. Elöntötte a megkönnyebbülés. Ismeretségük első percétől kedvelte Reece-t; megnyugtató volt, hogy mindig tudja, mit kell mondani. Talán nem is fogják megbüntetni. Bizonyos értelemben talán még hős is lehet belőle.

– Semmit sem akartam én csinálni – magyarázta. – Csak azt akartam, hogy életben maradjon. Ez csak úgy… jött. Nem nagy ügy.

– Nem nagy ügy? – visszhangozta Reece. – Én nem tudtam volna megcsinálni. Egyikünk sem tudta volna.

Befordultak a sarkon, és Thor megpillantotta a király égbe nyúló, zegzugos kastélyát. Hatalmas volt. A katonák sorban álltak a felvonóhídhoz vezető, macskaköves út mentén, és visszatartották a sokaságot, de Reece-t és Thort átengedték.

A két fiú végigment az úton a katonák között, a vasreteszek sokaságával záródó, boltíves kapuig. Négy katona kinyitotta, azután félreálltak, és vigyázzállásba merevedtek. Thor el sem tudta hinni, hogy így megtisztelik: úgy érezte, mintha az uralkodói család tagja lenne.

Beléptek az ajtón, amely bezárult mögöttük. Thor elhűlt a látványtól, olyan óriási volt belülről a kastély, lábnyi vastag kőfalaival, toronymagas termeivel. Udvaroncok százai nyüzsögtek körülöttük izgatott sutyorgással. A levegő sercegett az izgalomtól. Az összes tekintet a belépő Thorra irányult, aki megilletődött ennyi figyelemtől.

Mindenki közelebb húzódott, szájtátva bámultak, ahogy Thor és Reece végigmegy a kastély folyosóin. Thor még sosem látott ennyi elegáns ruhát egyszerre. Volt ott több tucat lány is, mindenféle korúak, pillangós pompában, akik kartkarba öltve sutyorogtak és vihogtak az elhaladó fiúra. Thor zavarban volt. Nem tudta, hogy most tetszik nekik vagy kinevetik. Nem szokott hozzá, hogy mindenki őrá figyeljen

– pláne egy királyi udvarban – és fogalma sem volt, hogyan viselkedjen.

– Miért nevetnek ki? – kérdezte Reece-től.

Reece kuncogott. – Nem kinevetnek – felelte. – Tetszel nekik. Híres vagy.

– Híres? – lepődött meg Thor. – Hogyhogy? Épp csak most érkeztem.

Reece fölnevetett, és a vállára csapott. Láthatóan jól mulatott edzőtársán.

– A hírek gyorsabban terjednek a királyi udvarban, mint képzelnéd. És az olyan jövevény, mint te – nos, ilyesmi nem adódik mindennap.

– Hova megyünk? – kérdezte Thor, mert észrevette, hogy a királyfi valahova vezeti.

– Az apám látni akar – válaszolta Reece, miközben befordultak egy újabb folyosóra. Thor nyelt egyet. – Az apád? Úgy érted… a király? – Váratlanul megijedt. –

Miért akarna találkozni velem? Ez biztos? Reece jót nevetett.

– Biztos. Ne legyél már olyan ideges! Csak az apám!

– Csak az apád? – kérdezte hitetlenül Thor. – Ő a király!

– Nem olyan vészes. Olyan érzésem van, hogy ez vidám kihallgatás lesz. Végtére is megmentetted Erec életét.

Thor nagyot nyelt, a tenyere izzadt. Egy újabb hatalmas ajtón beléptek egy óriási terembe. Thor megilletődötten nézett fel a toronymagas, bolthajtásos, bonyolult díszítésű mennyezetre. A falakat csúcsíves, festett üvegablakok szegélyezték, és minden eddiginél többen zsúfolódtak be a terembe, amely valósággal fortyogott tőlük. Ameddig a szem ellátott, asztalok húzódtak, amelyeknél vacsorázók ültek végeérhetetlen padokon. A padok között vörös szőnyeggel borított folyosó vezetett a trónszék emelvényéhez. A tömeg szétvált, amikor Thor és Reece elindult a szőnyegen a király felé.

– Te meg hova viszed ezt? – kérdezte egy ellenséges orrhang.

Thor feltekintett. Egy ifjú – fényes öltözékéből ítélve valamelyik herceg – állta el az útjukat, és savanyúan méregette őket.

– Apánk parancsa – vágott vissza Reece. – Jobb, ha félreállsz az útból, hacsak nem akarsz dacolni vele.

A herceg nem mozdult, és úgy nézett Thorra, mint aki valamilyen romlott ételbe harapott. Thornak egyáltalán nem tetszett: volt valami megbízhatatlan a sovány, barátságtalan arcában és az örökké ugráló tekintetében.

– Itt nem fogadunk közembereket! – mondta az ifjú. – A szemétnépet kint kéne hagynod, ott, ahová való. Thor tüdejében megszorult a levegő. Érezte, hogy ez az ember gyűlöli. Fogalma sem volt, miért.

– Meséljem el apánknak, mit mondtál? – kérdezte Reece,

aki nem hátrált meg. A herceg mogorván elcsörtetett.

– Ki volt ez? – kérdezte Thor, miközben tovább mentek.

– Ne törődj vele! – felelte Reece. – Az egyik bátyám. Gareth. A legidősebb. Jó, nem a legidősebb – de a legidősebb a törvényes fiak közül. Valójában Kendrick a legidősebb, akivel a gyakorlótéren találkoztál.

– Miért utál engem? Még csak nem is ismerem.

– Ne aggódj, nem neked tartogatja a gyűlöletét. Mindenkit utál. És fenyegetést lát mindenkiben, aki közel kerül a családhoz. Ne foglalkozz vele. Csak egy a sok közül.

Thor egyre hálásabb lett Reece-nek, akiről most már tudta, hogy igazi jó barát.

– Miért álltál mellém? – kérdezte kíváncsian.

Reece vállat vont.

– Parancsot kaptam, hogy vigyelek apánkhoz. Mellesleg a társam vagy a kiképzésben. És mert már régen nem találkoztam korombélivel, akiről úgy gondoltam, hogy ér valamit.

– És mi tesz értékessé? – firtatta Thor.

– A küzdőszellem. Azt nem lehet színlelni.

Miközben tovább haladtak az asztalok között a király felé, Thornak úgy tetszett, mintha mindig ismerte volna ezt a fiút, akit különös módon a testvérének érzett. Sosem volt testvére – olyan igazi – és ez jó érzés volt.

– Ne aggódj, a többi fivérem nem hasonlít hozzá – mondta Reece. Körülöttük összeverődtek az emberek, hogy egy pillantást vethessenek Thorra. – A bátyám, Kendrick, akivel már találkoztál, ő a legkülönb. Féltestvérem, de én édestestvérnek tekintem, sokkal inkább, mint Garethet. Kendrick olyan nekem, mint egy második apa. Biztos, hogy veled is így fog viselkedni. Nincs, amit ne tenne meg értem vagy másért. A nép őt szereti a legjobban az egész uralkodói családból. Nagy kár, hogy nem lehet király.

– „Fivéreket” mondtál. Van más bátyád is? – kérdezte Thor. Reece mélyet sóhajtott.

– Igen, van még egy. Nem állunk közel egymáshoz. Godfrey. Sajnos, ő a sörházban vesztegeti az idejét a pórnép körében. Nem harcos, mint mi. Nem is akar az lenni. Semmi sem érdekli. Kivéve a sört és a fehérnépet.

Megtorpantak, mert elállta az útjukat egy lány, aki valósággal megbabonázta Thort. Két évvel lehetett idősebb a fiúnál, kék mandulaszeme, hibátlan bőre, hosszú, vörösesszőke haja volt, és csipkeszegélyű fehér szaténruhát viselt. Szeme szó szerint táncolt a vidámságtól és a kópéságtól. Thor egy pillantásától a rabja lett. Akkor sem tudott volna megmozdulni, ha akar. A legszebb nő volt, akit valaha látott.

A lány elmosolyodott, kivillantak tökéletes, fehér fogai. Ha eddig nem varázsolta volna el Thort, egyedül a mosolyával lángra gyújthatta volna. A fiú ereiben zúgott a vér.

Csak állt, és nem bírt szólni. Még levegőt sem vett. Életében először érezte így magát.

– Nem mutatsz be? – kérdezte Reece-től a lány. A hangja

még a külsejénél is igézőbb volt. Reece sóhajtott, azután elmosolyodott.

– Ő pedig a nővérem. Gwen, ő Thor. Thor, ő Gwen.

Gwen pukedlizett.

– Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva.

Thor bambán állt. Végül Gwen kuncogni kezdett.

– Kérlek, ne beszélj egyszerre ilyen sokat! – mondta nevetve. Thor elvörösödött, megköszörülte a torkát.

– Én… én… bocsánatodat kérem! – hebegte. – Thor va

gyok. Gwen tovább kuncogott.

– Ezt már tudom – felelte. Az öccséhez fordult. – Nahát, Reece, a barátod igazán szószátyár.

– Apánk akar vele találkozni – türelmetlenkedett a fiú. – El fogunk késni.

Thor szeretett volna beszélgetni ezzel a lánnyal, el akarta mondani neki, hogy milyen szép, ő pedig boldog, hogy megismerhette, és hálás, amiért megállította őket, de a nyelve nem engedelmeskedett. Csak annyit nyögött ki:

– Köszönöm.

Gwen kuncogott, ezúttal hangosabban.

– Mit köszönsz? – kérdezte. Szeme kigyúlt. Élvezte a hely

zetet. Thor érezte, hogy megint vörösödik.

– Öö… nem tudom – motyogta.

Gwen most már kacagott, amin Thor megsértődött. Reece oldalba könyökölte, mentek tovább. Pár lépés után Thor hátranézett. Gwen még mindig ott volt, és őt figyelte.

A fiú szíve kalapált. Szeretett volna elbeszélgetni Gwennel, hogy mindent megtudjon róla. Annyira zavarba jött, hogy nem talált szavakat. De az ő kis falujában nem nagyon beszélt lányokkal, pláne ilyen széppel. Sose tanították meg, mit mondjon, hogy viselkedjen.

– Sokat fecseg – mondta Reece menet közben. – Rá se ránts.

– Hogy hívják? – kérdezte Thor.

Reece furcsálló pillantást vetett rá. – Most mutattam be! – nevette el magát.

– Bocsánat… én… izé… elfelejtettem – vallotta be zavartan Thor.

– Gwendolyn. De mindenki Gwennek szólítja.

Gwendolyn. Thor gondolatban ízlelgette a nevet. Gwendolyn. Gwen. Nem akarta elfelejteni. Azt akarta, hogy megmaradjon az agyában. Vajon lesz még alkalma találkozni vele? Aligha, mi-vel ő közrendű. Fájt neki ez a gondolat.

Halkulni kezdett a zsivaj. Thor felnézett, és látta, hogy ott vannak a király közelében. MacGil a trónján ült, fejedelmi bíborpalástban, koronával, és roppantul parancsolónak tűnt.

Reece letérdelt az apja előtt. A sokaság elhallgatott. Thor követte a példáját. Halálos csend lett.

A király megköszörülte a torkát. Mély, dübörgő hangja betöltötte a termet.

– Thorgrin a Nyugati Királyság Déli Tartományának alföldjéről! – kezdte. – Tisztában vagy-e vele, hogy ma beleavatkoztál királyod lovagi tornájába?

A fiú szája kiszáradt. Nem tudta, mit válaszoljon; a kihallgatás nem kezdődik valami jól. Most megbüntetik?

– Esedezem felséged bocsánatáért – nyögte ki végül. – Nem

szántszándékkal csináltam. MacGil előrehajolt, felvonta a szemöldökét.

– Nem szántszándékkal? Ezek szerint nem szándékoztál

megmenteni Erec életét? Thor elvörösödött. Rájött, hogy csak rontott a helyzetén.

– Nem, felséges királyom. Én azt akartam…

– Akkor hát elismered, hogy szándékosan avatkoztál közbe? Thor szíve majd kiugrott. Most mit mondjon?

– Bocsáss meg, felséges királyom! Az van, hogy én csak… segíteni akartam.

– Segíteni? – bömbölte MacGil. Hátradőlt és hahotázni kezdett.

– Segíteni akartál! Erecnek! A legnagyobb és leghíresebb lovagunknak!

A termet majd szétvetette a derültség, Thor arca lángba borult, aznap ki tudja, hányadszor. Hát itt minden rossz, amit csinál?

– Állj föl, fiam, és gyere közelebb! – parancsolta MacGil.

Thor csodálkozva emelte föl a fejét, és látta, hogy a király mosolyog. Felállt, közelebb lépett.

– Nemességet látok az arcodon. Nem vagy te közönséges  gyerek. Egyáltalán nem… MacGil megköszörülte a torkát.

– Erec a legkedveltebb lovagunk. Nagy dolgot cselekedtél ma. Mindnyájunk javára. Jutalmul a mai naptól családom tagjának tekintelek, tehát ugyanaz a tisztelet és elismerés jár neked, mint a fiaimnak.

Hátradőlt, és azt kiáltotta: – Ez óhajom és parancsom!

A teremben hatalmas éljenzés támadt. Az emberek a lábukkal dobogtak.

Thor zavartan körülnézett. Képtelen volt felfogni, ami történt. A királyi családhoz tartozik! Ez meghaladta legvadabb álmait. Ő csak azt akarta, hogy befogadják a légióba. De hogy ezt? Annyira túláradt a hálától és az örömtől, hogy nem tudta, mit tegyen.

Mielőtt válaszolhatott volna, a teremben énekszó zendült, az ünneplők táncra perdültek. Fergeteges dáridó kezdődött. Thor felnézett a királyra, látta a tekintetében a szeretetet, a csodálatot és az elfogadást. Nem voltak tapasztalatai az apai szeretetről. Egy nap alatt megváltozott az élete. Csak azért imádkozott, hogy mindez valóság legyen.

Gwendolyn átfúrta magát a tömegen, szeretett volna még egy pillantást vetni a fiúra, mielőtt elvezetik az apja színe elől. Thor!

Egyfolytában erre a névre kellett gondolnia, amelytől gyorsabban vert a szíve. Amióta meglátta, nem tudta kiverni a fejéből. Fiatalabb nála, de legföljebb egy-két évvel – és mellesleg olyan kisugárzása van, amelytől idősebbnek, érettebbnek, sokkal komolyabbnak tűnik a többieknél. Már az első pillanattól úgy érezte, mintha régről ismerné. Mosolyognia kellett, amikor eszébe jutott, hogy elpirult a fiú, amikor találkoztak. Gwendolyn látta a tekintetében, hogy ugyanazt érzi, amit ő.

Persze, még nem ismeri. De végignézte, mit tett bajvívás közben, azt is látta, mennyire kedveli az öccse. Gwendolyn azóta figyelte; érezte, hogy van benne valami különleges, ami elválasztja a többiektől. A személyes találkozás csak megerősítette ezt a sejtelmét. Egészen más, mint a királyi rokonság, különbözik mindenkitől, aki itt született és nőtt fel. Van benne valami üdítő nyíltság. Kívülálló. Egy közember. Milyen érdekes, hogy mégis fejedelmi tartása van. Mintha büszke lenne arra, hogy az, aki.

Gwen a galéria szélére ment, és lenézett az udvarra. Még láthatta Thort, amint Reece kíséretében kilép az ajtón. Biztosan visszatérnek a kaszárnyába, ahol a többi fiúval folytatják a kiképzést. Milyen kár! Rögtön azon kezdett gondolkozni, miként tudna újra találkozni vele.

Közelebbről meg kell ismernie. Többet kell megtudnia róla. Ezért beszélnie kell azzal az asszonnyal, aki mindent tud mindenkiről és mindenről, ami a királyságban történik: az anyjával.

Megfordult, ismét utat vágott magának a sokaságban, azután elindult a kanyargós hátsó folyosókon, amelyeket kívülről ismert. Kóválygott a feje. Szédítő nap volt. Először is ott volt a reggeli fogadás az apjánál, és a döbbenetes hír, hogy ő a trónörökös. Az utolsó volt, amire számított. Mostanáig sem bírta felfogni. Egyáltalán hogyan uralkodhatna egy királyságon?

Félretolta a gondolatot, abban reménykedve, hogy ez a nap sosem jön el. Végtére is, az apja egészséges és erős, ő pedig mindenki másnál jobban kívánja, hogy minél tovább éljen, itt legyen vele, és boldog legyen.

Mégsem tudta elfelejteni. Valahol a mélyben ott lappangott a mag, amelyet az apja elültetett benne, hogy egy napon, amely ki tudja, mikor jön el, ő lesz a következő. Ő lép az apja helyébe. Nem valamelyik fivére. Ő. Ez megrémítette; ugyanakkor sohasem tapasztalt önérzettel és magabiztossággal töltötte el. Az apja őt – őt – találja a legbölcsebbnek, a legalkalmasabbnak az uralkodásra. Ugyan miért gondolja így?

Ugyanakkor aggasztotta a dolog. Feltételezhetőleg nagy felzúdulást és rosszallást vált majd ki a hír, hogy őt, egy lányt, szemelték ki trónörökösnek. Máris érezhette Gareth irigykedését, és ez megrémítette. Tudta, hogy a bátyja rendkívül sunyi és engesztelhetetlen. Nem kívánta Garethet az ellenségének. Próbált beszélni vele a fogadás után, de a bátyja még csak rá se nézett.

Leszaladt a csigalépcsőn, cipellője visszhangot verve kopogott a köveken. Befordult egy újabb folyosóra, keresztülment a hátsó kápolnán, még egy ajtón, elsietett egy csomó testőr mellett, és már meg is érkezett a lakosztályokhoz. Beszélnie kell az anyjával, akinek most itt kell pihennie. Már nehezen bírta ezeket a hosszú társasági eseményeket, inkább elszökött a lakosztályába és olyan gyakran pihent, ahányszor csak tehette.

Még egy testőr, még egy folyosó. Végre ott állt az anyja öltözőszobája előtt. Már éppen be akart nyitni, amikor megtorpant. Az ajtó mögül fojtott, ám egyre indulatosabb hangokat hallott. Valami baj van. Az anyja vitatkozik. Hegyezte a fülét, és felismerte az apja hangját. Veszekszenek. De min?

Tudta, hogy nem illik hallgatózni, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. Megmarkolta a vas kopogtatót, és annál fogva óvatosan megtolta a súlyos tölgyfa ajtót, résnyire nyitotta, és fülelt.

– Nem tűröm meg a házamban! – vágta oda az anyja.

– Elhamarkodottan ítélsz, holott nem is ismered az egész történetet!

– Ismerem! – sziszegte az anyja. – Épp eleget tudok belőle!

Annyi méreg csöpögött a szavaiból, hogy Gwen elhűlt. Ritkán hallotta veszekedni a szüleit – egész életében csupán néhány alkalommal – és az anyja még sosem beszélt ilyen hangon. Nem értette.

– A kaszárnyában ellakhat a többi fiúval, de én nem lakom vele egy fedél alatt, világos? – folytatta Krea.

– Nem elég nagy ez a kastély? – csattant fel az apja. – Fel sem tűnne!

– Kit érdekel, hogy feltűnne-e? Nem tűröm, hogy itt legyen. A te bajod. Te döntöttél úgy, hogy ide hozod.

– Azért te sem vagy olyan nagyon ártatlan – vágott vissza az apja.

Gwen lépteket hallott. Látta, hogy az apja keresztülvág az öltözőn, kimegy a túlsó ajtón, és olyan erővel vágja be maga után, hogy beleremegnek a falak. Az anyja magányosan állt a szoba közepén, és elsírta magát.

Gwen borzalmasan érezte magát. Nem tudta, mit tegyen. Az lett volna a legokosabb, ha eloldalog, viszont nem bírta elviselni síró anyja látványát, nem hagyhatta így itt. Nem értette, mitől ugrottak egymásnak. Feltételezhetőleg Thor miatt tört ki a vita. De miért? Egyáltalán miért érdekli ez az ügy az anyját? Több tucat ember lakik a kastélyban.

Nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen, amikor az anyja ilyen állapotban van. Meg kell vigasztalnia. Óvatosan megtolta az ajtószárnyat.

A fa nyikorgult egyet, az anyja riadtan megfordult. Haragosan nézett a lányára.

– Kopogtatni nem szokás? – kérdezte indulatosan. Gwen látta, milyen feldúlt. Pocsékul érezte magát.

– Mi a baj, anya? – kérdezte, miközben lassan közeledett Kreához. – Nem akarok tolakodni, de hallottam, hogy vitatkoztatok apával.

– Való igaz, nem kellene tolakodnod – mondta epésen az anyja.

Gwen meglepődött. Anyja gyakran zsémbelt, de csak ritkán ennyire. Dühe visszatartotta Gwent. Bizonytalanul megtorpant, néhány lépésnyire az anyjától.

– Az új fiúról van szó? Thorról? – kérdezte.

Az anyja elfordult, és letörölt egy könnycseppet.

– Nem értem – folytatta Gwen. – Miért baj, hol lakik?

– Az ügyeim nem tartoznak rád – felelte hidegen az anyja. Nyilvánvalóan véget akart vetni a beszélgetésnek. – Mit akarsz? Miért jöttél ide?

Gwen most már ideges volt. Szerette volna kikérdezni az anyját Thorról, de ennél rosszabb pillanatot nem is választhatott volna. Tétován megköszörülte a torkát.

– Én… tulajdonképpen felőle akartam kérdezősködni. Mit

tudsz róla? Az anyja összehúzott szemmel, gyanakodva nézte.

– Miért? – kérdezte halálos komolysággal. Gwen érezte, hogy keresztüllát rajta, és azzal a hátborzongató hatodik érzékével már tudja, hogy neki tetszik a fiú. Igyekezett titkolni az érzéseit, de tudta, hogy feleslegesen fárad.

– Csak kíváncsi vagyok – mondta nem valami meggyőző hangon.

A királyné három váratlan lépéssel mellette termett, gorombán megmarkolta a karját és a szemébe nézett.

– Jól figyelj! – sziszegte. – Csak egyszer mondom el. Maradj távol attól a fiútól. Megértetted? Semmilyen körülmények között ne menj a közelébe!

Gwen megijedt.

– De miért? Ő egy hős!

– Nem tartozik közénk – felelte az anyja. – Akármit gondol is az apád. Azt akarom, hogy kerüld! Megértetted? Esküdj meg rá! Máris!

– Nem esküszöm! – Gwen kirántotta a karját az anyja kíméletlen szorításából.

– Ő közember, te pedig királylány vagy! – kiáltotta az anyja. – Királylány! Megértetted? Ha a közelébe mész, száműzetem innen. Megértetted?

Gwen nem tudta, mit válaszoljon. Még sosem látta ilyennek az anyját.

– Anyám, te ne írd elő nekem, hogy mit tegyek! – mondta végül.

Bátran akart beszélni, de a szíve reszketett. Azért jött ide, hogy mindent megtudjon, de most rettegett. Semmit sem értett.

– Tégy, amit óhajtasz – felelte az anyja. – De a sorsa a kezedben van. Ezt ne felejtsd el!

Azzal kivonult a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót, egyedül hagyva Gwent a visszhangos csendben. A lány jókedve szertefoszlott. Mi válthatott ki ennyire heves indulatot az anyjából és az apjából?

Ki ez a fiú?