Kitabı oku: «A Hősök Küldetése », sayfa 7

Tizedik Fejezet

MacGil a lakomaasztalnál ülve tekintett le alattvalóira. Az asztal egyik végét ő foglalta el, a másikat McCloud király. Kettejük között jutott hely a két klánt képviselő százaknak. Már órák óta tartott az esküvői vigalom, mire végre enyhült a lovagi tornából megmaradt feszültség. Ahogy azt MacGil sejtette, a férfiaknak csak bor és étel – meg nők – kellenek, és máris elfelejtik nézeteltéréseiket. Most úgy ültek egy asztalnál, mint a bajtársak. Egyébként ahogy végignézett rajtuk, már ő sem tudta megkülönböztetni a két klánt.

Úgy érezte, elégtételt kapott: mesteri terve végül is bevált. Sikerült neki, ami ősei hosszú sorának nem: egyesítette a Gyűrű két felét, és ha nem is barátkoztak össze, legalább békés szomszédok lettek. Luanda lánya látható örömmel karolt bele új férjébe, a McCloud hercegbe. MacGil bűntudata enyhült. Lehet, hogy idegenbe adta a lányát, de végső soron királynévá tette.

Visszagondolt a sok tervezgetésre, ami ezt az eseményt megelőzte, a tanácsnokokkal folytatott vitákban eltelt, hosszú napokra. Az általános ellenkezéssel szembemenve sikerült keresztülvernie ezt a frigyet. Nem volt könnyű béke; ha majd a McCloudok hazatérnek a Felföld másik oldalára, idővel elfelejtik ezt az esküvőt, és megint mozgolódni kezdenek. MacGil nem volt naiv. De most legalább vérségi kötelék van a két klán között – különösen, ha születik egy gyerek, azt már nem lesz könnyű figyelmen kívül hagyni. Ha annak a gyereknek, aki a Gyűrű két oldalát egyesíti magában, sikerülne felnőnie, sőt, egy napon még trónra is lépnie, akkor talán egy napon a Gyűrű egyesül, a Felföld nem lesz többé határviták tárgya, és az ország felvirágzik egyetlen uralkodó alatt. Ez volt MacGil álma. Nem maga miatt, hanem utódai miatt. A Gyűrűnek erősnek kell lennie, egyesülnie kell, hogy megvédhesse a Szakadékot és meg tudjon küzdeni a túlsó világ vadembereivel. Amíg a két klán megosztott, gyenge frontot jelentenek a világ többi részével szemben.

– Pohárköszöntő! – bömbölte, és fölállt.

Az asztal elcsöndesedett. Százak álltak föl, poharat emelve.

– Legidősebb gyermekem esküvőjére! A MacGilek és a McCloudok egyesülésére! A Gyűrű békéjére!

– ÉLJEN, ÉLJEN! – harsogta a kórus. Mindenki ivott, azután folytatódott a mulatság és a nevetgélés.

MacGil visszaült és a termet nézte, a többi gyermekét kereste. Godfrey természetesen ott volt, éppen nyakalt a két kézre fogott kupából. Két lány tapadt hozzá, és mihaszna cimborái vették körül. Valószínűleg ez volt az egyetlen udvari esemény, amelyre önként jött el. Ott volt Gareth. MacGil kiolvasta a fia ugráló tekintetéből, hogy forral valamit. A gondolattól émelyegni kezdett, így inkább másfelé fordult. A terem túlsó végében ott volt a legfiatalabb fia, Reece, aki a fegyvernökök asztalánál falatozott az új fiúval, Thorral. A király máris úgy érezte, mintha az ő fia lenne, és örült, hogy Reece gyorsan megbarátkozott vele.

Ifjabbik lánya, Gwendolyn arcát kereste és végre megtalálta: oldalt ült és az udvarhölgyeivel kuncogott. Követte Gwendolyn pillantását, és felfedezte, hogy Thort bámulja. MacGil hosszú ideig figyelte, és rájött, hogy a lánya szerelmes. Erre nem számított, és most nem tudta, mit tegyen. Ebből baj lesz. Különösen a feleségétől tartott.

– A dolgok nem azok, aminek látszanak – szólalt meg egy hang.

A király látta, hogy Argon ül mellette, figyelve az együtt vacsorázó klánokat.

– Mit látsz ebben? – kérdezte MacGil. – Lesz béke a királyságok között?

– A béke sosem állandó – felelte Argon. – Dagad vagy apad, mint a tenger. Amit itt látsz, az a béke felszíne. Csak az egyik arcát mutatja. Te igyekszel ráerőltetni a békét az ősi vetélytársakra. De a vérontás évszázadokig tartott. A lelkek bosszúért kiáltanak. És ezt nem lehet semmivé tenni egyetlen házassággal.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte MacGil. Ivott még egy korty bort, mert ideges lett, ami gyakran megtörtént vele Argon közelében.

A druida olyan szúrósan nézte, hogy MacGil megriadt.

– Háború lesz. A McCloudok támadni fognak. Készülj fel rá. Vendégeid, akiket itt látsz, hamarosan mindent elkövetnek, hogy kiirtsák a családodat.

MacGil nyelt egyet.

– Hibás döntés volt, hogy nekik adtam a lányomat? Argon egy darabig hallgatott, végül azt felelte: – Nem szükségszerűen.

Elfordította a tekintetét. MacGil láthatta, hogy nincs több mondanivalója. Millió kérdésre szeretett volna választ: de tudta, hogy a varázslója akkor felel, ha jónak látja. Inkább Argon pillantását követte Gwendolynhoz, majd Thorhoz.

– Látod őket együtt? – kérdezte váratlan kíváncsisággal.

– Talán – válaszolta Argon. – Előbb még sok mindent el kell dönteni.

– Talányokban beszélsz.

Argon vállat vont, másfelé nézett. MacGil megértette, hogy többet nem szed ki belőle.

– Láttad, mi történt ma a tornán? – próbálkozott. – A fiúval?

– Láttam, még mielőtt megtörtént volna – felelte Argon.

– És mit szólsz hozzá? Mi a fiú erejének a forrása? Olyan, mint te?

Argon farkasszemet nézett a királlyal, aki alig bírta állni a tekintetét.

– Sokkal erősebb nálam.

MacGil megdöbbent. Argontól még sosem hallott ilyet.

– Sokkal erősebb? Nálad? Ez hogyan lehetséges? Te a király

varázslója vagy, az egész országban nincs nálad erősebb. Argon vállat vont.

– Az erőnek nem csak egy alakja van – mondta. – A fiúnak nagyobb az ereje, mint amit el tudsz képzelni. Sokkal nagyobb, mint ő maga gondolja. Fogalma sincs róla, hogy kicsoda. Vagy honnan származik.

Ismét a királyra nézett.

– Te azonban tudod – tette hozzá.

MacGil értetlenül bámulta.

– Csakugyan? – kérdezte. – Mondd meg! Tudnom kell! Argon a fejét rázta.

– Kutasd az érzelmeidet! Azok nem csapnak be.

– Mi lesz belőle? – kérdezte MacGil.

– Nagy vezető. És nagy harcos. Királyságokon fog uralkodni a saját jogán. Sokkal nagyobbakon, mint a tiéd. Sokkal nagyobb király lesz, mint te. Ez a sorsa.

MacGilt egy röpke pillanatig égette az irigység. Elfordult, a fiút nézte, a közrendűt, a gyengét, a kívülállót, a legifjabbat a társaságban, aki ártatlanul nevetgélt Reece mellett a fegyvernökök asztalánál. El nem tudta képzelni, hogyan lehetséges ez. Ránézésre még arra is alkalmatlannak tűnik, hogy a légió tagja legyen. Egy pillanatig azon töprengett, hogy vajon nem téved-e Argon?

Ám Argon sose tévedett és sose beszélt ok nélkül.

– Miért mondod ezt nekem? – kérdezte a király.

Argon ismét ránézett.

– Mert itt az idő, hogy felkészülj. A fiút ki kell képezni. Mindenből a legjobbat kell kapnia. Ez a te felelősséged.

– Az enyém? És az apja?

– Mi van vele? – kérdezett vissza Argon.

Tizenegyedik Fejezet

Thor kinyitotta a szemét, és nem értette, hol van. Az arcát oldalra fordítva feküdt a padlóra hintett szalmán. Fölemelte a fejét, és ahogy letörölte a szájából kicsordult nyálat, azonnal belehasított az agyába a szeme mögött a fájdalom, élete legszörnyűbb fejfájása. Eszébe jutott az előző este, a király lakomája, amelyen először kóstolt sört. A szoba forgott vele. A szája kiszikkadt. Abban a pillanatban megesküdött, hogy sosem iszik többé.

Körülnézett, igyekezett tájékozódni a barlangnagyságú barakkban. Mindenfelé emberek feküdtek szalmakupacokon, a termet betöltötte a horkolás. Ahogy a másik oldalára fordult, párlábnyira meglátta Reece-t, aki ugyancsak kiütötte magát. Ekkor jött rá, hol van: a kaszárnyában. A légió kaszárnyájában. Nagyjából ötven, vele egykorú fiú között.

Homályosan emlékezett rá, hogyan zuhant el hajnaltájban a szalmán, miután Reece eltámogatta idáig. Korai fény ömlött be a nyitott ablakokon. Hamarosan rájött, hogy ő az egyetlen, aki ébren van. Végignézett magán, és látta, hogy ruhástul aludt. Beletúrt zsíros hajába. Bármit megadott volna egy fürdésért – noha fogalma sem volt, hol tehetné. És bármit megadott volna egy pint vízért. A gyomra korgott. Ehetnékje is volt.

Olyan szokatlan volt az egész. Szinte nem is tudta, hol van, milyen lesz innentől az élete, mi a napirend a király légiójában.

Mégis örült. Szédületes éjszaka volt, a legjobb az életében. Talált egy jó barátot Reece személyében, és egyszer-kétszer elkapta Gwendolyn tekintetét. Megpróbált beszélni vele, de valahányszor közeledett hozzá, cserbenhagyta a bátorsága. Belesajdult a megbánás, ahogy erre gondolt. Túl sokan voltak körülöttük. Ha csak kettesben lettek volna, összeszedi magát. De lesz-e újabb alkalom?

Mielőtt befejezte volna a gondolatot, váratlanul megdöngették a deszkaajtót, amely a következő pillanatban kivágódott, és beengedte a fényt.

– Talpra, fegyvernökök! – ordította valaki.

Zörgő láncvértben bemasírozott egy tucat Ezüstlovag, püfölni kezdték vasbotjukkal a deszkafalat. A zaj fülsiketítő volt. Thor körül talpra ugrottak a fiúk.

A csoportot egy különösen ádáz képű katona vezette, akit Thor felismert a kiképző arénából. Ez volt az a kopasz, köpcös ember, az orrán forradással. Reece-től tudta, hogy Kolknak hívják.

Kolk fenyegetően rábökött Thorra az ujjával.

– Te kölyök, ott! – bömbölte. – Azt mondtam, talpra! Thor nem értette. Hiszen már állt.

– Én már talpon vagyok, uram – felelte.

Kolk hozzálépett, és visszakézből arcul ütötte. Thor fel volt háborodva. És mindenki őt nézte.

– Ne merj még egyszer visszabeszélni az elöljáródnak! – förmedt rá Kolk.

Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, Kolk már ott is hagyta. Végigjárta a termet, sorra rángatta fel a fiúkat, oldalba is rúgva azt, aki túl lassan kászálódott.

– Ne izgasd magad! – mondta egy vigasztaló hang.

Thor a hang felé fordult. Reece állt mellette.

– Nem bántásból csinálta. Csak így szokták. Így törnek be minket.

– De veled nem csinálták – jegyezte meg Thor.

– Természetesen nem nyúlnak hozzám az apám miatt. De azért velem sem udvariasak. Csak formában akarnak tartani minket. Azt gondolják, így megkeményítenek. Ne törődj velük!

A fiúk kimasíroztak a barakkokból. Thor és Reece csatlakozott hozzájuk. Amikor átlépték a küszöböt, a napfény annyira szúrta Thor szemét, hogy hunyorgott és maga elé kapta a kezét. Váratlanul émelyegni kezdett. Meggörnyedt, és elhányta magát.

Hallotta, hogy körülötte vihognak a fiúk. Egy őr meglökte. Thor a száját törölgetve botladozott vissza a többiek közé. Még sosem érezte ilyen pocsékul magát.

Reece mosolygott.

– Nehéz éjszaka volt? – kérdezte széles vigyorral, és oldalba bökte Thort. – Én már a második kupánál megmondtam, hogy ne igyál többet!

Thor émelygett. A fény bántotta a szemét. Valahogy erősebben sütött a nap. Máris tikkasztó forróság volt. Bőrvértje alatt gyöngyözött az izzadság.

Igyekezett felidézni, mire figyelmeztette Reece az éjszaka, de hiába törte a fejét.

– Nem emlékszem semmiféle tanácsra – vágott vissza.

Reece még szélesebben vigyorgott. – Pontosan. Mert nem figyeltél oda. – Kuncogott. – És azok az ügyetlen társalgási kísérletek a nővéremmel! – tette hozzá. – Igazán szánalmas volt. Életemben nem láttam még, hogy egy fiú ennyire féljen egy lánytól.

Thor elvörösödött. Semmire sem emlékezett. Minden öszszefolyt benne.

– Nem akartalak megsérteni – mondta. – A nővéreddel.

– Nem tudsz megbántani. Ha téged választana, csak örülnék.

Gyorsabban meneteltek, a csapat fölfelé masírozott egy dombon. A nap mintha minden lépéssel erősebben sütött volna.

– De figyelmeztetlek, az egész királyság neki udvarol, az esély, hogy téged választ… Nos, mondjuk úgy, csekély.

Miközben kutyagoltak Királyudvarhely zöld dombjain át, Thor megnyugodott. Úgy érezte, Reece elfogadta. Meglepő módon továbbra is inkább testvérének érezte Reece-t, mint a három vér szerinti fivérét. Menet közben észrevette, hogy azok is a közelben masíroznak. Egyikük fenyegetően végigmérte, azután megbökte a mellette kaptató fivérét. Az is hátranézett, és egy gúnyos vigyort küldött Thor felé, majd mindkettő megrázta a fejét, és elfordultak. Egy jó szavuk sem volt hozzá. De nem is igen várt tőlük mást.

– Légió, vonalban sorakozó! Mozgás!

Thor felpillantott, és újabb Ezüstlovagokat pillantott meg. Körülállták és addig lökdösték a fiúkat, amíg kettős vonalba nem álltak. Az egyik mögéjük került, és keményen hátba vágta a Thor előtt álló fiút egy vastag bambuszrúddal. A fiú felkiáltott, és azonnal igazodott. Hamarosan két szabályos sorban meneteltek a király földjén.

– Amikor csatába indultok, egyszerre léptek! – kiáltotta Kolk, miközben föl-alá járkált közöttük. – Ez nem az anyátok udvara. Háborúba meneteltek!

Thor kitartóan masírozott Reece mellett, verejtékezett a napon, és szerette volna tudni, hova vezetik őket. Még mindig émelygett a sörtől. Szerette volna tudni, mikor kapnak enni és inni. Újfent magát átkozta, amiért az éjszaka sörözött.

Föl-alá meneteltek a dombokon, átmentek egy kőkapu boltíve alatt, kiértek a mezőre, majd egy újabb kőkapun beléptek valamiféle arénába. Ez volt a légió gyakorlótere.

Előttük különféle céltáblák álltak elszórtan lándzsavetéshez, nyilazáshoz, kőhajításhoz. Voltak szalmabálák is, amelyeket kaszabolni lehetett. Thor szíve gyorsabban vert a látványtól. Szeretett volna bemenni, hogy használhassa a fegyvereket, gyakorlatozhasson.

De ahogy elindult volna a gyakorlótérre, hátulról váratlanul megbökték, és lezavarták a gyakorlótérről hat másik fiúval együtt, akik ugyancsak a legfiatalabbak közé tartoztak. Elszakították Reece-től, akit a tér másik oldalára irányítottak.

– Azt gondoltátok, hogy gyakorlatozni fogtok? – kérdezte gúnyosan Kolk, miközben a csoport kivált a csapatból, és otthagyta a céltáblákat. – Ma a lovakkal gyakoroltok.

Thor felnézett, és meglátta, hova tartanak: a gyakorlótér végébe, a ficánkoló paripákhoz. Kolk gonoszul mosolygott.

– Miközben a többiek lándzsát dobnak és kardot forgatnak, ti ma lovakat csutakoltok és kiganéztok. Mindnyájan kezdtük valahol. Isten hozott a légióban!

Thor szíve összeszorult. Nem így képzelte az életet a légióban.

– Te olyan különlegesnek hiszed magad, kölyök? – kérdezte a mellette haladó Kolk, és közel hajolt hozzá. Thor érezte, hogy meg akarja törni. – Attól, hogy a király és a fia megkedvelt, én még szarba se veszlek. Most az én parancsnokságom alá tartozol. Felfogtad? Engem nem érdekel, miket trükköztél a pályán. Csak egy újabb kisfiú vagy. Világos?

Thor nyelt egyet. Hosszú, kemény kiképzésre számított.

És mintha ez még nem lett volna elég a rosszból, mihelyt Kolk otthagyta, hogy mást nyaggasson, az előtte baktató fiú – alacsony, köpcös, lapos orrú suttyó – megvetően végigmérte.

– Te nem tartozol ide – mondta. – Csalással jutottál be. Nem választottak ki. Nem tartozol közénk. Nem igazán. Itt mindenki rühell téged.

Szomszédja ugyancsak odafordult, és gúnyosan vigyorgott Thorra.

– Mindent meg fogunk tenni, amit tudunk, hogy kirúgjanak – mondta. – Mert bekerülni könnyű a bennmaradáshoz képest.

Thor visszahőkölt ennyi gyűlölettől. Nem tudta elhinni, hogy máris ellenségei vannak, és azt sem értette, mivel érdemelte ki ezt. Ő csak be akart lépni a légióba.

– Miért nem törődtök a magatok dolgával? – kérdezte egy hang.

Thor odanézett, hogy ki áll ki érte. Magas, vékony, szeplős fiú volt, a haja vörös, apró szeme zöld. – Ti ugyanúgy ganét fogtok lapátolni, mint mi – folytatta a vörös. – Ti sem vagytok különlegesek. Valaki mást hergeljetek.

– Törődj te a magad dolgával! – vágott vissza az egyik fiú. – Vagy mi fogunk törődni veled.

– Próbáld meg! – vakkantotta a vörös.

– Akkor beszéltek, amikor én mondom – ordított rá Kolk az egyik fiúra, és keményen tarkón vágta. A Thor előtt álló két fiú szerencsére elfordult.

Thor nem tudta, mit mondjon. Hálásan odacaplatott a vörös hajú fiú mellé.

– Köszönöm – mondta.

A vörös rámosolygott.

– O’Connor vagyok. Kezet fognék veled, de kupán vágná

nak, ha megtenném. Így hát fogadj el egy láthatatlan parolát. Még szélesebben mosolygott. Thor azonnal megkedvelte.

– Ne törődj velük! – tette hozzá. – Csak félnek. Mint mindnyájan. Egyikünk sem tudja igazán, mibe vágtuk a fejszénket.

Csoportjuk hamarosan odaért a gyakorlótér végébe, ahol hat ló mozgolódott idegesen.

– Fogjátok meg a kötőféket! – parancsolta Kolk. – Tartsátok őket keményen, és járassátok, amíg le nem csillapodnak. Gyerünk!

Thor előrelépett, hogy megfogja az egyik ló kötőfékjét. Az állat abban a pillanatban táncolni kezdett, kis híján megrúgta. Thor meghökkenten tántorodott vissza. A csoport kinevette. Kolk keményen tarkón vágta. Thor a legszívesebben visszaütött volna.

– A légió tagja vagy! Sosem hátrálhatsz. Senki elől. Legyen az ember vagy állat. Most pedig fogd meg azt a kötőféket!

Thor megemberelte magát, elkapta a táncoló állat kötőfékét. Sikerült is megtartania, pedig a ló kapkodta a fejét. A fiú elkezdte körbevezetni a széles, poros mezőn a többiek mögött. A ló ellenállt, rángatta a kötőféket, de Thor visszarántotta. Ilyen könnyen nem adja fel.

– Hallom, jobban megy. A mosolygó O’Connor volt az. – Ugye, tudod, hogy be akarnak törni?

Thor lova egyszer csak lecövekelte magát, és nem mozdult, akárhogy rángatta a fiú. Azután valami förtelmes szagot érzett. Sose hitte, hogy ennyi trágya fér el egy lóban! És nem akart vége lenni.

Apró lapátot nyomtak a kezébe. A vigyorgó Kolk volt az.

– Takarítsd fel! – vakkantotta.

Tizenkettedik Fejezet

Gareth a zsúfolt piacon izzadt, mert köpönyeget viselt, noha delelt a nap, de szerette volna megőrizni a névtelenségét. Mindig igyekezett kerülni Királyudvarhelynek ezt a részét, ezeket a zsúfolt sikátorokat, amelyek bűzlöttek a pórnép szagától. Körülötte az emberek alkudoztak, kereskedtek, igyekeztek becsapni egymást. Egy sarki bódénál mímelte, hogy a gyümölcsöt gusztálja, mert így lehajthatta a fejét. Párlépésnyire egy sötét sikátor végében Firth csinálta azt, amiért idejöttek.

Gareth hallótávolságban állt, noha hátat fordított, hogy ne lehessen látni. Firth egy zsoldossal tárgyalt, akitől mérget akart vásárolni. Garethnek valami erős, valami biztos kellett. Nincs második esély. Végtére is az élete volt a tét.

Ezt aligha szerezhette volna be a helyi patikusnál, tehát Firthre lőcsölte rá a munkát, aki beszámolt neki, miután körülszimatolt a feketepiacon. Hosszas keresgélés után jutottak el ehhez a kétes alakhoz, akivel Firth most beszélt titokban a sikátor végében. Gareth ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen az üzletkötésnél, így vigyázhatott, hogy minden simán menjen, és ne sózzanak rá valami hatástalan mérget. Továbbá kételkedett Firth hozzáértésében. Vannak dolgok, amelyeket jobb személyesen intézni.

Félórát várakoztak erre az alakra. Gareth, miközben lökdösték a piacozók, imádkozott, nehogy felismerjék. Bár ha netán megtörténne, addig, amíg hátat fordít a sikátornak, nyugodtan elsétálhat, senki sem hozza kapcsolatba az üggyel.

– Hol a fiola? – kérdezte alig néhány lépésnyire Firth a félnótást.

Gareth épp csak annyira fordult feléjük, hogy ne legyen feltűnő, és a köpenye redője mögül leselkedett. Ápolatlan, rosszarcú ember állt Firthszel szemben. Olyan volt a horpadt képével, akár egy patkány. Mereven nézte hatalmas fekete szemével Firtht.

– Hol a pénz? – kérdezett vissza.

– Odaadom a pénzt, amint megkapom a fiolát – Firth nem

hátrált. Jól van, gondolta elismerően Gareth. Pillanatnyi súlyos hallgatás után azt felelte a patkányképű:

– Add ide a pénz felét most, és én megmondom, hol van a fiola.

– Hol? – visszhangozta Firth, aki hangosabban kezdett beszélni meglepetésében. – Azt mondtad, megkapom!

– Igen, megkapod. De azt nem mondtam, hogy magammal hozom. Bolondnak nézel? Mindenütt hemzsegnek a besúgók. Nem tudom, mit akarsz, de gondolom, nem valami jelentéktelen dologban sántikálsz. Végtére is mi másért vásárolnál mérget?

Firth hallgatott. Gareth tudta, hogy erre nem számított. Végül meghallotta a pénz jellegzetes csengését. Odalesve látta, hogy Firth aranyakat szór az erszényéből a zsoldos tenyerébe. Gareth várt. A másodpercek vánszorogtak. Egyre jobban félt, hogy lebuknak.

– Menj az Éjsötéterdőbe – mondta végül a zsoldos. – Hárommérföldnyire az elágazástól, ahonnan út vezet föl a hegyre. Odafönt ismét elágazik, balra. Átvágsz a legfeketébb er dőn, amit valaha láttál, azután megérkezel egy kis tisztásra. Ott a boszorkány kunyhója. Várni fog, azzal a fiolával, amelyre vágysz.

Gareth kilesett a csuklyája alól és látta, hogy Firth távozni készül. A zsoldos váratlanul megragadta a fiú zubbonyát.

– A pénz – morogta. – Nem elég.

Gareth látta Firth arcán a rémületet, és már bánta, hogy megbízta ezzel a feladattal. A patkányarcú nyilván megérezte a félelmét, és most kihasználja.

– Pontosan annyit adtam neked, amennyit kértél – tiltakozott Firth. A zsoldos gonoszul elvigyorodott.

– Most azonban többet kérek. Firth szeme kimeredt a tanácstalan rettegéstől. Megfordult a sarkán, és egyenesen rábámult Garethre.

Gareth elfordult, remélve, hogy még nem késett el, és nem vették észre. Hogy lehet ilyen ostoba Firth? Imádkozott, hogy legalább őt ne buktassa le.

Várakozás közben majd kiugrott a szíve. Szorongva matatott a gyümölcsön, úgy tett, mintha érdekelné. Mögötte a végtelenbe nyúlt a csend. Attól félt, hogy minden összeomolhat.

Kérlek, ne hagyd, hogy idejöjjön, imádkozott magában. Kérlek! Bármit megteszek. Hagyom az egészet!

Egy durva tenyér hátba vágta. Megfordult.

A patkányképű mereven bámult rá a nagy, fekete, halott szemével.

– Nem szóltál, hogy társad van – morogta. – Vagy ez egy spicli?

Mielőtt Gareth megmoccanhatott volna, a zsoldos lerántotta a fejéről a csuklyát. Jól megnézte Gareth arcát, szeme kiguvadt a megdöbbenéstől.

– A királyi herceg! – makogta. – Mit csinálsz te itt?

De rögtön válaszolt is magának, elégedett kis mosollyal. Szempillantás alatt összerakta a terv részleteit. Sokkal értelmesebb volt, mint Gareth remélte.

– Aha! – mondta. – Ez a fiola neked lesz, mi? Te akarsz megmérgezni valakit? De kit? Igen, ez itt a kérdés…

Gareth elvörösödött. Ez az ember túl fürge eszű. Ők pedig elkéstek. Egész világa összedőlőben van, mert Firth mindent elfuserált. Ha ez az ember feladja őt, akkor halálra ítélik.

– Netán az apádat? – kérdezte felvillanó szemmel a zsoldos.

– Igen, így kell lennie, mi? Nem téged tett meg örökösnek. Az apád. Meg akarod ölni az apádat.

Garethnek elege volt. Habozás nélkül előrelépett, előhúzott egy apró tőrt a köpenye alól, és a zsoldos mellébe mártotta. Az felhördült.

Gareth nem akarta, hogy az arra járók lássák. Megragadta az ember zubbonyát, olyan közel húzta magához, hogy az arcuk majdnem összeért, és érezhette bűzös leheletét. Szabad kezével befogta a zsoldos száját, mielőtt felordíthatott volna. Forró vér futott végig a tenyerén, lecsurgott az ujjain.

Gareth így tartotta az embert még vagy egy percig, amíg az el nem ernyedt. Akkor hagyta lecsúszni a földre, ahol gyűrött kupaccá esett össze.

Körülnézett, ellenőrizte, hogy nem vették-e észre, de szerencsére senki sem volt kíváncsi rájuk ezen a zsúfolt piacon, a sötét sikátorban. Levette a köpenyét, és rádobta a hullára. Firth elinalt.

Gareth is távozni készült, de megtorpant. Még el kellett intéznie valamit. Lehajolt, kirántotta az erszényét a hulla kezéből, és visszagyömöszölte az övébe.

Ennek már úgysincs rá szüksége.