Kitabı oku: «Historische Translationskulturen», sayfa 29
10 Változások a kiadói tevékenységben
A cenzúra megszűnésével és a sajtó-, véleménynyilvánítási és szólásszabadság bevezetésével együtt járt a kiadói tevékenység, valamint a publikálható témák jelentős változása. Nagy számban jelentek meg az 1988/89 előtt betiltott szórakoztató irodalmi, ezoterikus, (ál-)vallásos és spirituális, valamint erotikus és pornográf irodalomi művek. Így a rendszerváltás évében, 1989-ben alapították meg az ezoterikus irodalomra szakosodott Amrita könyvkiadót. A kiadó kereskedelmileg sikeres könyvek magyar fordításait jelentette meg, például az indiai misztikus, guru és spirituális tanító, Osho könyveit az élet rejtélyeiről, a meditációról és a Zen Tarotról.
A szocializmusban érvényben lévő, meglehetősen prűd és szigorú témákat egyre inkább fellazították az erotikus és pornográf írások fordításai. Jó példa erre az Európa kiadó által kiadott Szajna-parti Erosz – Hat évszázad pajzán francia versei című antológia. Ezeket az erotikus költeményeket Timár György fordította franciáról magyarra (n. n. 2012).
A Központi Statisztikai Hivatal felmérése alapján 2010-ig a nagy, ismert kiadók helyett csaknem 200 önkéntes egyesület, valamint magyar és külföldi tulajdonban lévő vállalat végzett Magyarországon kiadói tevékenységet. Gyakran maguk a könyvtárak, a múzeumok, a minisztériumok és a szerzők is kiadóként működtek.
A könyvkiadás később annyiban alakult át, hogy ezen a területen is a gazdasági szempontok kerültek előtérbe. Ez például azt jelentette, hogy ugyanazon műnek több új kiadása is megjelent. Összességében elmondhatjuk, hogy egyre több különböző könyv jelent meg, ugyanakkor egyre kevesebb példányszámban. Ez igaz mind az eredeti kiadásokra, mind a fordításokra (Belyó 2010).
Ezzel az átrendeződéssel párhuzamosan háttérbe szorult az állam befolyása a fordításkultúra normáira. Helyette a gazdasági elvek – például a magánkiadók, az egyre specifikusabb kereslet kielégítése – befolyásolták a megjelenéseket.
11 Összegzés
Ahogy a tanulmányban bemutattuk, a magyar fordításkultúrát a szocializmus idején nagymértékben befolyásolták olyan normák, amelyek nemcsak a jogszabályokból, hanem közvetett módon a hivatalosan nem létező, de a valóságban mégis fellelhető cenzúrából és pártfunkcionáriusok önkényes döntéseiből adódtak, és amelyek a „puha diktatúrává” alakulás során jelentősen megváltoztak.
Ezenkívül rámutattunk, hogy a normák a fordítási folyamat minden fázisában és szintjén, a megfelelő forrásnyelvi szövegek kiválasztásától kezdve a konkrét szöveg megfogalmazásáig fontos szerepet játszottak. A kiválasztás a „preliminary norms” (előzetes normák) körébe tartozik: Mely írók műveit volt szabad lefordítani, és melyekét nem? A megfogalmazást az „operational norms” (működési normák) írják le. Például hogyan nem volt szabad Lenint ábrázolni? Mi történt az Istenre való utalásokkal Jules Verne fordításaiban?
Mindez úgy tűnik, alátámasztja Prunč azon feltevését, mely szerint „az önkényuralmi társadalmakban […] a fordításkultúrákat is önkényuralmi, vagy legalábbis hierarchikus felépítésű döntéshozatali rendszerek határozzák meg” (2007: 340).
Bemutattuk továbbá az ilyen struktúrák ellen irányuló ellenzéki jellegű és a szamizdat-kiadókban megnyilvánuló folyamatokat. A cél a normák megszegése volt. A normák megszegői vállalták a diktatúrában a normaszegéssel járó kockázatokat és az esetleges súlyos következményeket.
Ezenkívül szó esett arról is, hogy a magyarra fordított művek által milyen új témák épültek be a magyar fordításkultúrába: rámutattunk, hogy az 1989-es rendszerváltással sok kisebb kiadó jelent meg. Ezek a témák szélesebb körét jelentették meg és fordították le, habár a megjelentetett művek irodalmi értéke, illetve a kiadványok tartalmi és nyelvi „minősége” megkérdőjelezhető volt.
A szocializmus cenzúrája által meghatározott normák hatására kialakult magyar fordításkultúra vizsgálatával közelebb kerültünk a normaszegések során létrejött szamizdat irodalom megjelenésének okaihoz és fejlődéséhez. Eközben a társadalmi, politikai és gazdasági változások is egy kevésbé önkényuralmi rendszer és a szabad gondolkodás felé mutattak. Ezeket a változásokat az uralkodó normák – „preliminary norms” (pl. a szocializmusban tiltott művek fordítása) és „operational norms” (a szövegszerkesztés és az ábrázolásmód normaszegései) – megszegése is elősegítette.
Übersetzung
Liliana Dosztál
Réka Illés
Dóra Károlyi
Szonja Simon
Márton Szalai
Andrea Szurop
unter der Leitung von
László Kovács
Claus Michael Hutterer
Bibliografie
aboutbooks (2018) „Lebenslauf von Sándor Márai“, in: https://www.lovelybooks.de/autor/Sándor-Márai/ [19.11.2019].
Alejewa, Jekaterina (2017) „Samisdat: Wie die Menschen in der Sowjetunion die Zensur unterliefen“, in: Russia Beyond The Headlines (RBTH), 10.07.2017, https://de.rbth.com/kultur/2017/07/10/samisdat-wie-die-menschen-in-der-sowjetunion-die-zensur-unterliefen_799425 [31.10.2019].
Antikvárium.hu Kft. (2017) „Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport 1–2.“, in: https://www.antikvarium.hu/konyv/alekszandr-szolzsenyicin-a-gulag-szigetcsoport-1-2-18979 [19.11.2019].
Bart, István (1999) Ungarn. Land und Leute: Ein kleines Konversationslexikon der ungarischen Alltagskultur. Budapest: Corvina.
Bart, István (2002) Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban. Budapest: Osiris Kiadó.
Belyó, Pál (ed.) (2010) „Magyarország 1989–2009: A változások tükrében“, in: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo/mo1989_2009.pdf [19.11.2019].
Benedek, Marcell et. al. (eds.) (1963) Magyar Irodalmi Lexikon I. Budapest: Akdémiai Kiadó.
Boros, Jenő (2017) „Magyar autóskönyvek fűzve, kötve, vörös farokkal“, in: http://www.autoszektor.hu/hu/content/magyar-autoskonyvek-fuzve-kotve-voros-farokkal [19.11.2019].
Dokumentationsstelle für ost- und mitteleuropäische Literatur [o.J.] „Albert Wass“, in: https://www.univie.ac.at/doml/drupal/?q=de/content/albert-wass [19.11.2019].
Duden (2017) „Samisdat“, in: https://www.duden.de/rechtschreibung/Samisdat [19.11.2019].
Eörsi, László (2008) „Ideológiai pragmatizmus és (Ön)cenzúra“, in: Világosság: bölcsészeti-akadémiai folyóirat 11–12, http://epa.oszk.hu/01200/01273/00051/pdf/20090513141719.pdf [19.11.2019].
Gedeon, Sarolta [o.J.] „Dosztojevszkij magyarországi recepciótörténete 1945–1958 között“, in: Filológia: a Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Társaságának lektorált online folyóirata, http://www.filologia.hu/kisebb-kozlemenyek/dosztojevszkij-magyarorszagi-recepciotortenete-1945–1958-kozott.html [19.11.2019].
Gergely, Zsófia (2007) „Hagytak nyomokat a Kádár-sír feldúlói“, in: Origo, 03.05.2007, http://www.origo.hu/itthon/20070503kadar.html [19.11.2019].
González Núñez, Gabriel (2016) „On Translation Policy“, in: Target 28:1, 87–109.
Göhring, Heinz (2002) Interkulturelle Kommunikation: Anregungen für Sprach- und Kulturmittler. Tübingen: Stauffenburg.
Grob, Thomas (2008) „Die weiche Diktatur“, in: Neue Zürcher Zeitung, 28.02.2008, https://www.nzz.ch/die_weiche_diktatur-1.679656 [19.11.2019].
Hahner, Péter (2012) „Casablanca: a Casablanca és a politika: Rick háborúba megy“, in: Filmvilág: Filmművészeti folyóirat online, http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=11205 [19.11.2019].
Harmat, Árpád Péter (2015) „A rendszerváltozás története és eseményei Magyarországon“, in: Történelem cikkek, http://tortenelemcikkek.hu/node/125 [19.11.2017].
Herkli, Mátyás Barnabás/Krizbai, Gergely (eds.) (2017) „Tiltott tűrt támogatott?“, in: http://tiltottturttamogatott.blogspot.co.at/p/turt-tiltott-tamogatott.html [19.11.2019].
Holz-Mänttäri (1984) Translatorisches Handeln: Theorie und Methode. Helsinki: Suomalainen Tiedeakatemia.
Horváth, Attila (2013) „A cenzúra működési mechanizmusa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában“, in: Paál, Vince (ed.) Magyar sajtószabadság és: szabályozás 1914–1989: előadások a magyar sajtószabadság történetéhez (Budapest, 2012. november 15.). Budapest: Médiatudományi Intézet, 80–98.
Jakab, Lajos (2017) „A szamizdat belüről: illegális sajtó, Kádár-korszak“, in: http://szamizdat.org/ [19.11.2019].
Kalmár, Melinda (1998) Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája. Budapest: Magvető.
Kappanyos, András (2012) „James Joyce: Ulysses“, in: Cultura: A kulturális magazin, https://cultura.hu/kultura/james-joyce-ulysses/ [19.11.2019].
Kappanyos, András (2014) „Miért volt szükség az Ulysses újrafordítására? “, in: Maszol, 20.06.2014, https://www.maszol.ro/index.php/kultura/31097-miert-volt-szukseg-az-ulysses-ujraforditasara [19.11.2019].
Klaniczay, Tibor (ed.) (1985) A magyar irodalom története. Budapest: Kossuth.
Libri Könyvkereskedelmi Kft. [o.J.] Sértődöttek – Garrenek 3. Márai Sándor, in: https://www.libri.hu/konyv/marai_sandor.sertodottek.html [19.11.2019].
Marx, Karl (1844) „Zur Kritik der Hegel’schen Rechtsphilosophie“, in: Marx, Karl/Ruge, Arnold (eds.) Deutsch-Französische Jahrbücher. Paris: Bureau der Jahrbücher, 71–85.
Mérő, László (2003) „Maga itt a tánctanár? – A vörös farok“, in: http://magyarnarancs.hu/egotripp/mero_laszlo_maga_itt_a_tanctanar_a_voros_farok-54774 [19.11.2019].
Meylaerts, Reine (2011a) „Translation Policy“, in: Gambier, Yves/Doorslaer, Luc van (eds.) Handbook of Translation Studies. Vol. 2. Amsterdam: John Benjamins, 163–168.
Meylaerts, Reine (2011b) „Translational Justice in a Multilingual World“, in: Meta 56:4, 743–757.
Múlt-kor Kulturális Alapítvány (2013) „Orwell és Bulgakov művei magyar szamizdatban“, in: Múlt-kor: Történelmi magazin, http://mult-kor.hu/20130114_orwell_es_bulgakov_muvei_magyar_szamizdatban [19.11.2019].
Munzinger Online (2018) „Aczél, György“, in: Munzinger Online/Personen – Internationales Biographisches Archiv, https://www.munzinger.de/search/portrait/György+Aczel/0/13021.html [19.11.2019].
Nemzeti Emlékezet Bizottsága (2017) „Aczél György“, in: Nemzeti Emlékezet Bizottsága, https://www.neb.hu/hu/aczel-gyorgy [19.11.2019].
N.N. (2012) „Timár György: szajna-parti Erosz: Hat évszázad pajzán francia versei“, in: https://moly.hu/konyvek/timar-gyorgy-szerk-szajna-parti-erosz [19.11.2019].
N.N. (2016) „Médiatörténet: Cenzúra és manipuláció“, in: Szabadbölcsészet, http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index522f.html?option=com_tanelem&id_tanelem=1291&tip=0 [19.11.2019].
Pálfalviné Wacha, Orsolya (ed.) [o.J.] „Alekszandr Szolzsenyicin: a Gulag szigetvilág“, https://moly.hu/konyvek/alekszandr-szolzsenyicin-a-gulag-szigetvilag [19.11.2019].
Piper Verlag (2018) „Über Sándor Márai“, in: https://www.piper.de/autoren/sandor-marai-40 [19.11.2019].
Pomogáts, Béla (2015) „Ablakok a nagyvilágra: A magyar irodalom világirodalmi tájékozódása 1953 és 1964 között“, in: Múltunk 3, www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/01/pomogatsb_15_3.pdf [19.11.2019].
Prunč, Erich (1997) „Translationskultur (Versuch einer konstruktiven Kritik des translatorischen Handelns)“, in: TEXTconTEXT 11:2 = NF 1:2, 99–127.
Prunč, Erich (2007) Entwicklungslinien der Translationswissenschaft: Von den Asymmetrien der Sprachen zu den Asymmetrien der Macht. Berlin: Frank & Timme.
Régikönyvek (2017) „Paszternak, Borisz: Zsivago doktor“, in: https://www.regikonyvek.hu/kiadas/zsivago-doktor-1988-europa [19.11.2019].
Romsics, Ignác (2001) Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris.
Romsics, Ignác (2005) Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris.
Schröder, Ralf (1994) „Literaturgeschichtliche Anmerkungen“, in: Bulgakow, Michail (ed.) Teufeliaden: Erzählungen, übersetzt v. Thomas Reschke. Berlin: Verlag Volk und Welt.
Slonim, Marc (1972) Die Sowjetliteratur: Eine Einführung. Stuttgart: Alfred Kröner.
Spolsky, Bernard (2004) Language Policy. Cambridge: Cambridge University Press.
Spolsky, Bernard (2009) Language Management. Cambridge: Cambridge University Press.
Spolsky, Bernard (2012) „What is Language Policy? “, in: Spolsky, Bernard (ed.) The Cambridge Handbook of Language Policy. Cambridge: Cambridge University Press, 3–15.
Standeisky, Éva (2003) „Kultúra és politika Magyarországon (1945–1956)“, in: Vonyó, József (ed.) Társadalom és kultúra Magyarországon a 19–20. Században: Tanulmányok. Pécs: Pannónia Könyvek – Magyar Történelmi Társulat, 121–137.
Standeisky, Éva (2017) „Kultúrpolitika és alkotói szabadság“, in: Baán, László (ed.) Keretek között: A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968). Budapest: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 6–25.
Toury, Gideon (1995) Descriptive Translation Studies and Beyond. Amsterdam: John Benjamins, 53–69.
Vasy, Géza (2015) „A nyolcvanas évek és az Írószövetség közgyűlése 1986-ban“, in: Papp, Endre et. al. (eds.) HITEL irodalmi, társadalmi és művészeti folyóirat, www.hitelfolyoirat.hu/sites/default/files/pdf/19-vasy.pdf, 99–107 [19.11.2019].
Veres, András [o.J.] „Konrád György: életrajz“, in: Petőfi Irodalmi Múzeum, https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/konrad-gyorgy#bibliografia [19.11.2019].
Walcher, Bernhard (2016) „Verfall einer Familie: Sándor Márais Roman ‚Die Eifersüchtigen‘ porträtiert das Bürgertum der Zwischenkriegszeit“, in: https://literaturkritik.de/id/21598 [19.11.2019].
Zwahr, Annette et. al. (eds.) (71999) Meyers Großes Taschenlexikon in 25 Bänden. Bd. 11:117. Mannheim: B.I. Taschenbuchverlag.
Abb. 6: Danica Seleskovitch im Jahr 1951 in Washington (Courtesy of AIIC)
Von den Jeunes de Langue zu den Interprètes de Conférence:
Institutionelle Normgebung in der Translationskultur Frankreichs
Petra Cukier, Alexandra Marics
1 Einführung
In seiner Definition der Translationskultur verweist Prunč auf die essentielle Rolle von Normen und Konventionen bei der Konstituierung von Translationskulturen (vgl. Prunč 1997: 107). Das Normenkonzept wurde bereits in den 1970er Jahren von Gideon Toury auf die Translation bezogen (vgl. u.a. Toury 1978); Prunč wandte es 1997 auf sein Konzept der Translationskultur an. Im Zuge von dessen Weiterentwicklung spricht Prunč die wesentliche Rolle von „[…] dazu berufenen oder hohes Prestige genießenden Institutionen oder Personen“ (Prunč 2008: 28) in der Festschreibung von Normen und Konventionen an, die ihrerseits die Grundlage für die Bildung einer Translationskultur darstellen. Diese grundsätzlich als arbiträr zu bezeichnenden und werteabhängigen Normen und Konventionen sind nur so lange gültig, wie sie innerhalb einer Translationskultur als akzeptiert gelten (vgl. ibid.: 25ff.). Je nach Interessenslagen und Machtkonstellationen können sie kontinuitätsstiftend oder disruptiv wirken, wodurch sie auch an Bedeutung für die Erforschung historischer Translationskulturen gewinnen.
In der historisch orientierten Translationswissenschaft ist der Beitrag von Institutionen zur Normbildung1 in der Dolmetschausbildung noch nicht ausführlich diskutiert worden. Zu den Institutionen, die innerhalb einer Translationskultur hohes Ansehen genießen, zählen unter anderem Ausbildungsstätten, die im Rahmen ihrer Tätigkeit Normen und Konventionen prägen und die Entwicklung einer Translationskultur oft auch über nationale Grenzen hinweg vorantreiben. In dem institutionalisierenden und dem damit einhergehenden normbildenden Entwicklungsprozess von Translationskulturen spielt Frankreich eine aktive Rolle, denn hier wurden die ersten Dolmetschschulen (und auch die erste internationale Berufsvertretung) gegründet. Am Beispiel dieser und anderer französischer Dolmetschinstitutionen wird in Folge aufgezeigt, wie sich die Dolmetschausbildung allmählich durch die Bildung eigener Normen von der Philologie abnabelte und bald einen eigenständigen Professionalisierungsprozess durchlief, der zuletzt auch eine klar erkennbare wissenschaftliche Auseinandersetzung mit dem Dolmetschen mit sich brachte, die ihrerseits normbildend wirkte. Da der Untersuchungsfokus vor allem auf den für die Ausbildung verantwortlichen Institutionen liegt, werden wichtige Personen nur am Rande erwähnt. Auch die Ermittlung eindeutig abgrenzbarer Normen steht nicht so sehr im Vordergrund wie die häufig im Austausch mit anderen Entitäten entstehende normbildende und -bestimmende Funktion der beschriebenen Institutionen sowie damit verbundene Tendenzen in der Normgebung. Um die institutionell gestützte Normbildung in Frankreich exemplarisch zu beleuchten, wurden Institutionen gewählt, die zu unterschiedlichen Zeiten die Dolmetschausbildung prägten, dies nicht nur im Land selbst, sondern auch international: Zum einen die ab dem späten 17. Jahrhundert entstehenden Schulen für orientalische Sprachen2, die die ersten ihrer Art waren, an denen unter französischer Führung über einen längeren Zeitraum hinweg Dolmetscher ausgebildet wurden. Zum anderen eine weiterhin einflussreiche Ausbildungsstätte, die École Supérieure d’Interprètes et de Traducteurs (ESIT), die im 20. Jahrhundert jahrzehntelang Normen der Dolmetschpraxis und -theorie schuf.
2 Orientalistik und Dolmetschausbildung in Frankreich: gemeinsame Anfänge
Die heute getrennten Disziplinen der Translationswissenschaft, der Theologie und der Orientalistik weisen europaweit gemeinsame institutionelle Wurzeln auf (vgl. Roland 1999: 41ff.). Zwischen dem 16. und dem 19. Jahrhundert wurden theologische Interessen am Erwerb orientalischer Sprachen durch jene des wirtschaftlichen und kulturellen Austausches zwischen dem europäischen und dem osmanischen Kulturraum erweitert und dann allmählich zurückgedrängt, was zu einer Diversifizierung der Disziplinen führte (vgl. Bobzin 1998: 21). Eine besondere Rolle hierbei spielten von Frankreich begründete Institutionen orientalischer Sprachlehre.
2.1 Historischer Hintergrund
Während man sich in Frankreich bereits während des Mittelalters zwecks Bibelexegese und Mission mit orientalischen Sprachen beschäftigte, wurden ab 1538 am staatlich finanzierten und somit säkular ausgerichteten Collège royal öffentlich zugängliche Arabisch-Kurse1 eingeführt (vgl. Laurens 2004: 101). Hier erwarben auch einige angehende Dolmetscher Kenntnisse in orientalischen Sprachen oder fungierten später als Lehrkräfte (vgl. Messaoudi 2007). Dieser Neuerung vorausgegangen war im Jahr 1536 ein Bündnisabschluss zwischen Frankreich und den Osmanen gegen das Habsburgerreich; gleichzeitig gelang es Frankreich, seine Position als Handels- und Protektoratsmacht im Orient auszubauen (vgl. Goffman 2004: 193). Nach dem Spanisch-Französischen Krieg (1635–1659) sollte Frankreichs Wirtschaft durch den Außenhandel mit der Levante gestärkt werden (vgl. INALCO 2014). Der Bedarf an Mittlerpersonen mit Kenntnissen orientalischer Sprachen stieg daher besonders in säkularen Bereichen wie der Wirtschaft und der Diplomatie (vgl. Laurens 2004: 104), was auch Folgen für Differenzierung, Ausbildung und Institutionalisierung von entsprechenden Berufsgruppen, darunter den Dolmetschern, mit sich brachte.
Das Französische verdrängte bis zum 18. Jahrhundert immer stärker das Lateinische als Sprache der Diplomatie; bereits ab dem 17. Jahrhundert übernahm es auch eine wesentliche Mittlerrolle für zahlreiche Übersetzungen in andere europäische Sprachen, allen voran Antoine Gallands Übersetzungen der 1001 Nacht (1703–1717) (vgl. Jankowsky 2001: 1186). Die dadurch entstehende „Orientalophilie“ wurde durch Napoleons Ägypten-Expedition (1799–1801) noch verstärkt (vgl. Beaucour 1970: 11ff.); die Besetzung von Algier im Jahre 1830 brachte hierfür einen vorläufigen Höhepunkt mit sich, aber auch einen massiven Einsatz von einheimischen und in Frankreich ausgebildeten Dolmetschern (vgl. Laurens 2004: 118f.; Skalweit 2018: 135ff.). Dank vorhandener Ausbildungsstätten konnte der Bedarf an entsprechend Sprachkundigen im 19. Jahrhundert in Paris besser als anderswo in Europa gedeckt werden, sodass es um 1820 als das „Mekka der Orientalistik“ beschrieben wurde (vgl. Carrière 1883: 25).
Auch wenn hierdurch erkennbar wird, dass die Übersetzer- und Dolmetschausbildung für orientalische Sprachen im Frankreich des 19. Jahrhunderts noch nicht als (komplett) eigenständige Disziplin wahrgenommen wurde, so ist für den Zeitraum zwischen dem 17. und dem 19. Jahrhundert dennoch anzunehmen, dass in Bezug auf das damit verbundene Ausbildungs- und Berufsfeld ein etappenweiser Wandel von christlich-religiösen Wert- und Wissensvorstellungen hin zu säkular-pragmatischen stattgefunden hat – und sich somit neue Normvorstellungen ergeben haben. Dies mag sich unter anderem in der allmählichen Abspaltung des Dolmetschberufs von jenem des theologisch vorgebildeten Philologen bzw. Missionars oder später auch von jenem des wissenschaftlich orientierten Orientalisten manifestieren, wodurch überhaupt erst ein eigenständig zu normendes translatorisches Berufsfeld entstehen konnte. In diesem Prozess der Verselbstständigung spielten einschlägige, von Frankreich unterhaltene Lehranstalten eine besondere Rolle.
