Kitabı oku: «Osszes koltemenye», sayfa 8
Ő ád erőt szigetieknek s hatalmat,
Mert soha mellette senki kárt nem vallott;
Minden szüvel kiván mellette az harcot.
105.
Nagy hosszu harc után megtér szép várában,
Mint az kölykeihez hű nöstény oroszlán
Elüzvén ártóit, megtér barlangjában:
Igy tér meg szolgáihoz Zrini vigságban.
106.
Ők penig körüle, mint oroszlánykölkök,
Vigadnak, örülnek, s néki hizelködnek,
Seregek megbontó Istenét dicsérnek,
Vigyáznak, fáradnak és gondot viselnek.
Pars undecima
(Tizenegyedik ének)
1.
Még aljos szüvet is nagyra visz boszuság,
Nem hogy határtalant, kit nem bir okosság:
Legyen nékem Achilles ebben bizonság,
Kit harcrul tartóztatott egy kis bosszuság.
2.
O, ha ment lehetne némely ember ettül!
Jobbat nem kérhetne világon Istentül,
Mert némely boszuság igen üdőtlenül,
Némely penig kárral maga fejére dül.
3.
Delimán, hogy megtért rettenetes harctul,
Fáradtan, lustossan alutt-vértül, portul,
De szüve még jobban ég nagy boszuságtul,
Szégyenli, kifutott hogy Sziget-várábul.
4.
“Mit fog Rustán bék most énnékem mondani,
Ha ezt az dolgomat fogja meghallani?
(Igy szól vala magában), mit fog tartani
Császár én felőlem, ha ezt fogja tudni?
5.
Hej, mert elvesztettem minden jó hiremet!
Mert nem vártam arcul meg ellenségemet,
Látták űk hátamat, látták szégyenemet,
Hová kivánhatom tovább életemet?
6.
Most lesz már mezejek az én irigyimnek,
Engemet gyalázni most nyilik meg nyelvek,
Mert senki nem látta én vitézségemnek
Próbáját, s az én hatalmas fegyveremnek.
7.
Nem futottam én, nem, kaur ebek előtt,
De magam nem tarthattam egy hadi fölyhőt;
Kijüttem Szigetbül ott hagyván jelemet:
Vértót, holttest-halmot, föstölgő üszöget.”
8.
Magában tatár hám igy törődik vala,
Azonban Rustánt az ő gonosz csillaga
Haragos iffiu eleiben hozá;
Rustán Delimánnak kevélyen igy szólla:
9.
“Azt tudám, krimi bék, Zrinit kötve hozod,
Az mint vala minap az te fogadásod,
De talán akartva te aztot halasztod,
Mensz császárhoz, Szigetet kérni akarod.
10.
Jól van, én hazudtam, te igazat mondtál,
Az kaurokat egy csapással levágtál,
De bánom, hamarábban hogy kifutottál,
Hogysem az mely lassan Szigetben ballagtál.”
11.
Tüz sem oly hirtelen, sem puskapattanás,
Sem ama rettentő mennyei villámás,
Mint tatárnak szüve s haragja hatalmas,
Mert mindjárt kezében akada kemény vas.
12.
Heában hány ellent Rustán bék kardjával,
Mert vitéz tatár hám három csapásával
Földre halva nyujtá, s fölötte igy szóllal:
“Holt eb, ihon Krim bék, az kivel játszottál.”
13.
Kiáltás, sikoltás ottan sok származék,
Mert vezérrel valának jancsár seregek,
De semmit Delimán nem gondol ővélek,
Békével maga sátorában belépék.
14.
Ily nagy zöndülésre császár maga mégyen,
De későn érkezett, mert látja, mint légyen
Holt vejinek dolga, s kérdezi: mint légyen
Oka? hogy bünöstül ő büntetést végyen.
15.
Kaszum kapidzsi basa eleiben áll
Az haragos császárnak, és mérges szókkal
Gyujtja lobbant szüvét, s azt mondja: “Mit használ,
Hogy te császárunk vagy? ő ártatlan meghal.
16.
Ez ártatlan megholt magunk fegyverétül,
Mellyet hoztunk kaurra, külömb hitünktül
Ez az gonosztétel; de mit tart hitünktül
Delimán, ha nem fél tüled, sem Istentül?”
19.
Kaszum többet szólni császárnak akara,
De Demirhám szintén elérkezék arra,
Kemény intéssel többet szólni nem hagya,
Hanem az császárnak igy szól vala maga:
21.
“Országló embernek nem egy az büntetés,
Ha mindegy is az bün, mert különb mértéklés
Kell minden dologban; néhutt az büntetés
Ártalmasabb, hogysem az gyönge megintés.”
22.
Az császár igy felel: “Rosszul tanácslottál,
Demirhám, engemet, mert nincs igazságnál
Szebb s jobb, az mely egyaránt mindenfele áll;
Hát énnékem császárság, mondd meg, mit használ,
23.
Ha csak nyomorultakra száll én büntetésem?
Hát azokon hatalmam csak vagyon nékem?
De én megmutatom, hogy vagyon külömben,
Delimánnak vétkét mert meg nem engedem.”
24.
De többet Demirhám felelni nem mere,
Gyorsan Delimánhoz, barátjához, mene,
Császár nagy haragját neki megbeszéllé,
És hogy azért éltére gondot viselne.
29.
Azonban Aigás is, Halul is érkezett:
Mindenkor barátinak tartá ezeket.
Delimán haragját enyhitik és szüvét;
Halul bék igy kezdé tatárnak beszédét:
34.
“Menj el szeme elől haragos császárnak,
Adj kis ideig helyt méltó haragjának,
Nem lesz ez félelem; sőt, nagy okosságnak
Fogják ezt mondani, valakik meghallják.
35.
Mi, az te barátid, itt leszünk azonban,
És módot keresünk visszahozásodban,
Titkon te ellehetsz valamely várasban,
Mig tőlünk nem értesz mit bizonyossabban.”
36.
Ily tanácsok után szüve meglágyula
Vitéz iffiunak; mindjárt készül vala,
De csak másodmagával onnan indula
Dumán névü lován, s tülök elbucsuza.
37.
Ez elment békével, Demirhám azonban
Nem nyugszik, sőt töri elméjét magában;
Ő szüve nyughatatlan minden órában,
Mert Deli Vidot megesmérte már harcban.
38.
És neki megeskütt, hogy harcra visszatér,
Mihent alkolmatosságot és üdőt ér,
És hogy török császártul hitlevelet kér,
Mellyért Deli Vidot más bántani nem mér.
39.
Eddig mind haladott az ő akaratja,
Mert néha egy, néha más volt akadályja;
Mostan penig immár az szüve furdalja,
Ez harcot véghez vinni szübül kivánja.
40.
Eleibe hiva azért egy követet,
Az mely azelőtt is vitt sok követséget,
És néki illyen mód kezdé beszéllését:
“Sahman, véghez vinned kell egy követséget.”
43.
Sahmán elindula szép Szigetvárában,
Integet távulrul, hogy követségben van.
Beereszték azért szigeti kapuban,
Ottan Deli Vidot kérdezi, hogy hon van.
44.
Mikor megesmeré Sahmán Deli Vidot,
Őhozzá békélvén lassan fejet hajtott,
Osztán bátor nyelvvel őnéki igy szóllott:
“Demirhám engemet, Vid, tehozzád küldött.
45.
Hogy ha te vitéz vagy, azt izené néked,
Jer ki az mezőre, ottan van te helyed,
Demirhám kezét is ottan megesméred,
Ő halálos bajra ottan jün ellened.
46.
Senki ellenséged más nem lészen néked,
Csak maga Demirhám harcol teellened.
Deli Vid, te eztet szentül elhiheted,
Mert ihon császártul vagyon hitleveled.”
47.
Mint tüz, Vid ugrott haragos gondolatban,
Nem tarthatja haragját tovább magában,
Mond az töröknek: várjon, de kevés szókban,
Osztán az nagy urhoz mene belső várban.
48.
Lábához békélvén, kezde esedezni,
Hogy ne neheztelje harcra ereszteni.
Noha nem örömest, de nem tud mit tenni
Bán, Vidot bocsátja halálos bajt víni.
49.
Vid várbul kijüve, mint egy keselyő sas,
Kinek orra, körme fegyveres és horgas:
Igy Deli Vid körül mindenütt fényes vas,
Sisakja fejében haragossan tollas.
50.
Mond osztán követnek: “Eredj te uradhoz,
Mondjad néki, Deli Vid kezében mit hoz
(Dárda vala kezében); várjon hát ahoz,
Hol meglátott első nap, közel patakhoz.”
51.
Sahmán követséget megvivé urának.
Annak csuda gondok szüvében befolynak;
Sokat fohászkodik ő az nagy Allának,
Sokat Mahometnek, fogad szent Alinak.
55.
Meddig az két vitéz harcra készül vala,
Addig Zrini Miklós vigyázásban álla,
Hogy mi csalárdságot török ne inditna,
Mint pogány ellenségnek szokása vala.
56.
Végre megnyittatá szép Sziget kapuját,
Kapuig elkéséré vitéz szolgáját,
Sok vitéz szavával ujétja kész voltát,
Késérőül ada mellé kétszáz szablyát.
57.
Vid mégyen előttök, mint gállya tengeren,
Kinek sok vitorlája leveg az égben,
Mert rettenetesen structollat fejében
Mozgatja forgószél, dárda forog kézben.
58.
Másfelől Demirhám, mint nevelt méreggel
Napkeleti sárkány, rakva gondos tüzzel,
Ezer gyumlia jün, ezer szpahi evvel,
Jün Amirassen is husz száz szerecsennel.
59.
Maga is az császár egy dombrul alá-néz,
Mit csinál szerecsen és keresztény vitéz.
Holtnak immár ő tartja Vidot, mert emez
Elhitette vala császárral, hogy meglesz.
60.
Mikor közel Vidhoz Demirhám eljuta,
Hangos torkkal néki illyenmód kiálta:
“Egészséggel, Deli Vid, horvát leventa!
Miért ily későn jüsz te fogadásodra?”
61.
Igy felel Deli Vid: “Én későn nem jüttem,
Most itt vagyok, mostan küldöttél érettem;
De talán még ma Isten megadja érnem,
Megbánod, idején hogy kihittál engem.”
64.
Ily szók után gyorsan reá rugaszkodik,
Alatta fekete föld ugyan rözzenék,
Villámás módjára dárdája kitünék
Kezébül, de Demirhám gyorsan elugrék.
65.
De még sem volt oly gyors, mint az sebes dárda,
Mert páncérát oldalán mind megszaggatá.
Török páncérábul dárdát kiszakasztá,
S magáét Vidra készületlenül hajtá.
66.
Az Vid paizsában kár nélkül magakadt.
Ottan mindkettőnek kard kezében akadt,
Az két erős fegyver hány tüzes szikrákat,
Ars, Márs ő közöttök forgatják magokat.
67.
Néha öszvemennek, néha eltávoznak,
Mint ágyubul kilütt fényes, tüzes labdák,
Mellyek levegőben öszvetalálkoznak:
Igy cselekesznek ezek vitéz leventák.
68.
Nehéz fegyver alatt Demirhám fuj lángot,
Nem ád Deli Vidnak semmi nyugodalmot,
De Vid sem aluszik, mert közel már jutott
Minden szerencséhez, s jól forgatja kardot.
69.
De ihon szerecsen talpra emelkedék,
Mint déli késértet, nagyobbra nyujtozék,
Kezétül nehéz kard magasra viteték,
Honnan sebességgel Vid fejére esék.
70.
Mint iszonyu menykü, porrá té sisakját
Vidnak, meg is töré haragos homlokát,
Kiért csaknem esni elereszté magát,
Kiért esni ereszté mind az két karját.
71.
Akkor vigassággal török sereg kiált,
Deli Vid éltében, azt tudja, véget lát,
Körösztyének közzé esék penig bánat;
De gyorsan szerencse megfordítja magát.
72.
Megélledt Deli Vid, kézben vette szablyát,
Töröknek ketté vágá fényes paizsát,
És azon csapással megsérté oldalát;
Második csapással eltöré sisakját.
73.
Nem is hágy nyugodni az vitéz töröknek,
Ujitton ujitja hatalmas kezének
Nehéz csapásait. Az törökök félnek,
Demirhám barátjai igen rettegnek.
74.
Demirhám, ez volna néked végső órád,
Hogyha megtarthatná török fogadását,
De ő meg nem tartja sem hitit, sem szavát,
Ihon most is megszegi eskütt mondását.
75.
Mikor Amirassen látja társa dolgát,
Hogy rettenetes harcban Demirhám lankad,
Vid peniglen magával még jobban birhat,
Török seregeknek felszóval igy kiált:
77.
“Alig van százunknak egy-egy ellenségünk,
Mégis ez gyalázatos bajvivást nézzük.
Evvel érdemessé Deli Vidot tesszük,
És talán nagyobbra magunknál böcsüljük.
78.
Ah, ne lássák Szigetet ezek az ebek!
Az kik Deli Viddal nézni harcra jüttek,
Hogy azután soha ne kérkedhessenek,
Hogy boszuságunkra várba visszatértek.”
79.
Ezt mondván, Karabul jó lovát forditá,
Az maga seregét magával ragadá,
Vidot nagy erővel hátul megtaszitá,
Sebessége miát csiddal nem hajthatta.
80.
Deli Vid ezt látván szüvében félemlett,
Mert látja körüle szerecsen sereget,
Azt mondám, hogy ő fél, de nem, hogy megijedt;
Nem ijedt ő, noha látja élte végét.
81.
Ő Karabul lónak megkapja fékszárát
Bal kézzel, jobbikkal felemeli kardját,
Amirassennek is ketté vágja nyakát,
Holtan letaszitja másfelé derekát.
82.
Csudálja Demirhám ezt a történetet,
Mert (meg kell vallani) nem ő kedvébül lett.
Vid peniglen kiált: “Megszegted hitedet,
Pogány eb, megvetéd az te Istenedet.
83.
De Isten is megvet, Demirhám, tégedet,
Végre is kezemben adja életedet.”
Felelne Demirhám, de most nem felelhet,
Mert többivel eggyütt öszvekeveredett.
84.
Szégyenli és pirul, s próbálja tartani
Török seregeket: de ha nem hallhatni
Az nagy kiáltás közt, heában fáradni
Őnéki hát itten.
85.
Deli Vid peniglen, mint az könnyü evét,
Karabulra ugrott, s járja az sereget.
Már az török sereg öszveegyeledett
Az kétszáz vitézzel, ki állott Vid mellett.
88.
Mikor ezt meglátá szigeti Zrini bán,
Hogy nem állandó császár fogadásában,
Ötszáz karddal kimegyen s fegyverderékban,
Maga segitséget visz elő nagy bátran.
89.
Az törökök ütet meglátták messzirül,
Mint ártalmas szélvészt hajós lát tengerrül;
Szaladnak előtte igen képtelenül,
Mindenik magárul gondol, nem társárul.
90.
Deli Vid peniglen, mikor magát közben
Látja számlálhatatlan török seregben,
Kardja nem használhat, látja elméjében,
Ily mesterséget gondol gyorsan szüvében:
91.
Egy holt gyumliárol az kápát levészi,
Azt mind tollastul maga fejében tészi,
Ő szalad egyaránt, merre sereg viszi,
Zrini előtt merre szerencse vezérli.
92.
Zrini penig hátul viszi nagy dárdáját,
Mint vitorlás gállya az nehéz árbocfát:
“Deli Vid! Deli Vid! “ nagy torkával kiált;
De Deli Vid néki most választ nem adhat.
93.
“Hon vagy, édes szolgám, Deli Vid, hon vagy te?
Élsz-e? török szablya vagy megemésztett-e?
Felelj meg, hogyha élsz!” Igy jár az seregbe
Zrini, könyvei tellyesednek szemébe.
94.
Azt gondolja vala, hogy Vidot megölték,
Azért szüve nagy keserüségben ugrék,
Futó török után gyorsan rugaszkodék,
Egyedül ő maga közben keveredék.
95.
Ki ád nékem oly eszt, irhassam ez dolgot,
Zrini mely rettenetes harcot inditott?
Miképpen előtte az pogány test hullott,
Mint szalma tüz előtt, oly hirtelen omlott.
97.
Holttestek között jár, mint kegyetlen halál,
Török vérben gázol, mint tengerben kűszáll;
Senki ő eleiben fegyverrel nem áll,
Bajvivó társára senkire nem talál.
98.
De ihon Olind bék szégyenli futását,
Látván vezérének ottan nagy halálát,
Megfordítja Zrininek azért orcáját,
Merevényen tartja kezében nagy kardját.
99.
Öszvecsap Zrinivel, de egyenetlenül,
Mert halva az földre ő eleibe dül.
Ő keserves lelke nagy föld alá röpül,
Zrini penig máshová megy kegyetlenül.
100.
Ő levágja Hajdárt, Mussát, Bajazetet,
Nagy testü Murtuzánt, fegyverü Rechepet,
Végre Aigas basának elcsapja fejét,
Nagy sötét fölyhővel befödi életét.
Pars duodecima
(Tizenkettedik ének)
1.
Bujdosik nagy Delimán másod magával,
Nagy gondokat hordoz mindenütt magával,
Küszködik busulásinak nagy habjával,
Idegen földön jár, rakva bátorsággal.
2.
Ül vala egykoron harmatos hajnalban
Egy igen szép dombon és szellős árnyékban,
Eleiben tünék Cupido haragban,
S ily haragos szókat beszélle magában:
3.
“Vagy megkissebbedett-é az én hatalmam,
Hogy én ezt az embert megbirnya nem tudom?
Talán nem oly erős az én nyilam s ijam,
Mint mikor megbirta Marst én vitéz karom?
4.
De, az mint én hallom, nem kisebb ez Mársnál,
Sőt minden termete deliább nálánál;
No, majd meglátom én, vitézség mit használ,
Ha szép termetedben sebet nyilam csinál.
5.
Begyógyult már sebed, kit azelőtt csinált,
De ez az mostani tenéked hoz halált;
Soha el nem felejted többször Cumillát,
Valamig fogsz élni, császár szép leányát.”
6.
Ezután kitölté puzdrábul sok nyilát
Kegyetlen istenfia, és nézi vasát;
Nézi mindeniknek mérgét és fulánkját,
Keserves sebcsináló titkos hatalmát.
7.
Azok közül egy rettenetes választa,
Mely nagy ohajtással timporálva vala;
Siralom és bánat ő hegyes fulánkja,
Rövid gyönyörűség vala fája s tolla.
9.
Ezt ijában tévén az füléhez vonyá,
Vitéz Delimánnak szüvében bocsátá;
Nyil láthatatlanul ő szüvét megjárá,
Minden mérges nyavalyát középben hagya.
10.
O, hányszor jün néked abban az órában
Cumilla szép szeme nagy gondolatodban?
Hányszor Cumilla név jün elől szájadban,
Vitéz Praecopita, csak egy pillantásban?
11.
Ha az fülemüle sirását hallgatja,
Annak bujához magáét hasomlitja;
Ha derült egeket az ő szeme látja,
Cumilla szépségét nagyobbnak gondolja.
12.
Ha foly az folyóviz, vagy szép csurgó patak,
Az ő szemei is mind egyaránt folynak:
Ha az gyönge szellők ágok közt fujnak,
Az ő bánati is nyughatatlankodnak.
13.
És igy szól magában: “Cumilla! Cumilla!
Miért tészesz engemet boldogtalanná?
Ezt az sok ohajtást, kit busult szü fuja,
Miért az te kemény lelked meg nem hallja?
14.
Miért én sirásimtul te meg nem lágyulsz,
S nem látod bus szememet, könyvekben mint úsz?
Te penig talántán nyavalyámtul gyógyulsz,
És az én kinomban te semmit nem is tudsz.
15.
Maga ez fényes nap és ez az derült ég
Nálad nélkül énnékem sürü sötétség;
Ez az kikeleti mezei külömbség
Énnékem unalom és nagy keserüség.
16.
Tengelic éneke, pintyőke sirása
Nálad nélkül, mint baglyok huhogatása;
Lengedöző szellők, csurgóknak folyása,
Mint szélvész háboru és Lethe forrása.
17.
Hej, csak szép szemeid vigasztalnak engem!
Minden boszuságot enyhitenek bennem.
De talán megcsalom magamat én ebben,
Talán gyülölsz Cumilla, édes szép gyöngyöm!
18.
Rustan bék halála, melytül véres kezem,
Talán szemeid előtt gyülöltet engem?
De inkább mit bánnád, hogy aztot megöltem,
Holt ebtül szépségedet hogy megmentettem.
19.
Ihon hozzád mégyek, tégy boszut énrajtam!
Magad kezeitül lelkemtül fosztassam.
De nem lehet, hogy ollyan kegyes orcában
Lakjék kegyetlenség, s kárt valljon Delimán.”
20.
Igy szól vala tatár, és lovára ugrék,
Gondolá, sok buja talán mint enyhödnék;
Heában, mert kis isten nyergében ugrék
Előtte, s kezében vala vezető fék.
21.
Szerelem istene Delimánt vezeti
Oda, hon nagy tüzben taszitani véli.
Landor-Fejérvárban azért elkéséri,
Cumilla ölében ottan elmeréti.
22.
De Cumillának is hasonlatosképpen
Szüvét átallüvé vak nyilával éppen.
Ő is, mint szarvas gém, futkos az erdőkben,
Kinek nyillal csinált vadász sebet mellyben.
23.
Igy ég az Cumilla szerelem mérgétül,
Mert sebesittetett Cupido Istentül,
Nyughatatlankodik, vagy jár, vagy áll, vagy ül,
Egy hüvének ily szókat ejte mellyébül:
24.
“Fáti, édes anyám, mely sürü árnyékok
Járják én elmémet, ugyan elájulok;
Mely kegyes vendéget mi földünkben látok,
Lű tüzet énbelém, kitül és gyuladok.
25.
Vagy hogy Márs öltözött kis isten tüzében,
Vagy Cupido Márs haragos fegyverében,
Mindenhez Delimán hasomló termetben,
Avagy mind az kettőt meggyőz ő szépségben.
26.
Mely isten forgatja most az én elmémet,
Hogy azt szeressem, ki megölte férjemet?
De boldogtalan én, szeretem vesztőmet;
Talán szintén Delimán gyülöl engemet.
27.
Talán azért gyülöl, Rustán társa voltam,
S én azért szeretem, hogy szabadittattam
Vitéz keze által. Ah, szüvem Delimán!
Előttem is unalmas volt pogány Rustán.
28.
O, hányszor kivántam végét életemnek,
Hogy ne feküdjem mellette az holt ebnek!
Hányszor fohászkodtam az szent Mahometnek,
Hogy fertelmes ágyátul megszabadulnék!
29.
Igy hozta az fátum. De ki mondja néked,
Hogy alázatos Cumilla szeret téged?
Fáti, édes anyám, elvesztem elmémet:
Talán avval eggyütt unalmas éltemet.”
30.
Igy szól vala Cumilla. De vén orvossa
Néki orvosság helyett cicutát ada.
Ő mesterséges csinált szókat gondola,
Kivel az ő kedvét jobban megkapcsolá.
32.
“Szöbb lélek szöbb testben nem szorult ez földön,
Mint, édes leányom, Cumilla, tiedben;
De szépség nem hoz bátorságot semmiben,
Enged szépség, ha lát Cupidót fegyverben.
35.
Hát miért idejét vesztened heában
Szép iffiuságodnak, s mi haszon abban?
Nem-é ez az kék ég, kit látunk magasban,
Közli velünk szépségét és örül abban?
36.
Nem-é ez fényes nap, az mely szöbb mindennél,
Osztja fényét közinkben, mi élünk evvel?
Ha földi jóságát röjtené irigységgel,
Elveszne ez világ csak egy kis üdővel.
37.
Az jót és az szépet az Isten rendelte
Másoknak hasznára, s ember, mely kémélte
Másoktul javát, Isten kedvét megszegte,
És haszontalanul az földben temette.
38.
Nem kell néked futnod vitéz Delimántul,
Melynek hire futott Vöröstengeren tul,
Melyben szépség, vitézség jüttek lakóul;
Jobb férjet nem kivánhatsz te nagy Allátul.”
39.
Igy szól vala Fáti, tüzre olajt önte;
Cumilla tisztességét hátra vetette,
Sem az nagy császár atyját meg nem böcsülte,
Kis levélre könyvével ily szókat önte:
40.
“Csudálni te fogod én vakmerőségem,
Vitéz Delimán, kit magam is esmérem,
De ha az az isten, az mely bir énvelem
Igy hagyta, ne csudáld, ihon jó mentségem;
41.
Azért te ezt igy érts: minthogy győzhetetlen
Kézzel téged megáldott kegyelmes Isten,
S van hatalmad minden ellenségid ellen,
Ihon én is rabul mégyek teelődben.
42.
De ha csak azoknak mutatod erődet,
Az kik ellenségül birkodnak ellened,
Nem bántod hát ezt az nyomorult fejemet,
Ki böcsül, ki tisztel, ki imád tégedet.
43.
Ha gyülölsz, ha társom vétkébül énreám
Ragadott valami: ne szánjon Delimán,
S légyen annyi kegyetlenség az ő kardján,
Haljon meg őmiátta Cumilla leán.
44.
De ha leányságomat néked tartották
Diána társai, szép istenasszonkák,
Vedd jó neven; ha ugy sem, tarts hát rabodnak,
Parancsolj Cumillának, te szolgálódnak.”
45.
Igy ira, s elküldé egy kis inasátul,
Vára nehéz szüvel választ Delimántul,
Gyógyulása lehet, gondolja, csak abbul.
Delimán ily levelet külde válaszul:
46.
“Látom, igazán szolgáltam istenemet,
Hogy ma megláthatom én jobbik lelkemet;
Meggyőzetett győzte győzödelmeseket,
Azért én elődben viszem rab fejemet.”
47.
Nem késék sokáig Delimán azután,
Cumillához mégyen szüvében hordozván
Nagy örömét, és hamar ott lenni kiván,
Az hon Cupidónak vetett hálója van.
48.
O, mely igen tudatlan ember elméje!
Ha tudná némellyik, mi lesz jüvendője,
Sok cselekedetét bizony elkerülné,
Delimán Cumillát bizony elkerülné.
49.
Futtok egymás után, mint egy szerencsések,
De majd mind ketten lesztek szerencsétlenek.
Vaj, ki szörnyü cérnát Párkák fonnak néktek,
Egyszersmind szakad el evvel örömötök!
50.
Mit mondjak ezeknek öszvejüvésérül,
Szerelmes iffiaknak sok szerelmérül?
Duplázzák csókokat egymás szája körül,
Venus triumfusán kedves szüvők örül.
51.
Mint borostyán fával öszvekapcsolódik,
Mint kigyó oszlopra reá tekereszik,
Bachus levele is fára támaszkodik,
Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik.
52.
Hallgass tovább, Musám. Az török táborban
Sok idegen nép között nagy zendülés van,
Mert sok ezer török kapitán nélkül van;
Csak maga egyedül forgódik kajmékán.
53.
Mind kegyetlen tatár, mind merész szerecsen,
Sok láb, és sok erős kéz, de mind fejetlen,
Kevély töröknek is szintén azonképpen
Elveszett vezérek s basájok mind éppen.
54.
Nem látnál közöttök, csak titkos suttogást,
Félelemmel kevert sok gyakor ohajtást;
Ki ohajtja Idrizt, Olindot, ki Aigást,
Minden maga vezérét és nagy kárvallást.
55.
És egykor csoportostul öszvegyülének
Immár estve felé mindenféle népek,
Törökök, tatárok, geták, szerecsenek,
Egy közzülük igy kezde szólni ezeknek:
56.
“Ugyan mind örökkén vakká kell-é lennünk,
Vagy veszedelmünkre szemünket bekötnünk?
Vajon tisztesség-é, ha bolondul veszünk,
S vérünk hullásával kaurt mi tisztelünk?
57.
Megaggott az császár az ő elméjében,
Megkötötte magát vakmerőségében;
Azt mondja, hogy bemegy erővel Szigetben,
Ha török nem marad csak egy is életben.
59.
Vezérek és basák és kemény vitézek
Erős Zrini kardjátul megemésztöttek,
Hány ezer muszurmán fekszik őmellettek,
Prédául hollóknak s körösztyén ebeknek?
62.
De mi minden kárunkat elfelejtenénk,
Ha vitéz Delimánt előttünk nézhetnénk,
Némettül, sem magyartul akkor nem félnénk,
És minden dolgunkban szerencséssé lennénk.
63.
De ki tiltja nékünk, hogy vissza ne hozzuk,
Császár ellenére is, mi fényes holdunk?
Fele az tábornak érette fáradjunk,
Kérésünkkel ütet is visszahozhatjuk.”
64.
Igy zavaros szókkal szól vala Deriel,
Mindnyájan követnek ütet választák el,
Hogy Delimán után menjen tízezerrel,
S valahol találja, szép móddal hozza el.
65.
De okos császárnak ez hogy hirré esik,
Okos szüvében igen megkeserödik,
Látja, méltóságát közrendek keverik,
Magában elméjével igen tanácskozik.
66.
“O, mely külömböző az községnek dolga,
Kis szerencse-szellő az mellyet hordozza,
Ma mutat jó kedvet, ha jó állapatja;
Ha holnap nem teszik, haragra forditja.
67.
Méltóság, mely erős uraság oszlopa,
S ihon most rossz gaznép lába alá nyomja;
Ellenemre Delimánt visszahivatja,
De ennek is lehet talán orvossága.
68.
Jobb tahát nékem vélek nem tusakodnom,
Hanem Delimánért követet bocsátnom.
Én küldök, és nem ők, osztán illyen módon
Megcselekszem, méltóság rajtam maradjon.”
69.
Igy gondola császár, és igy cselekedék,
Vitéz Delimánért Ferhat bék küldeték,
Az nagy zenebonát is megcsendesziték
Az okos kajmekán és ravasz Halul bék.
70.
Ferhat megy sietve, s Delimánt találja
Cumillával eggyütt szép Fejérvárába,
Azért beöltözik minden okosságba,
Császár követségét kitevé ily szókba:
71.
“O, vitéz atyának még vitézebb fia!
O, Mahomet-hitnek legszebbik virágja!
Császár köszönettel az ő fejét hajtja,
Az mely földön fölött mindeneknek ura.
73.
Ihon Szigetvára vagyon csak esőben,
Maga is immár Zrini esett kétségben,
Türheted-é, ily próbán hogy ne légy jelen,
S vitéz kezeidet ne keverjed vérben?
74.
Néked ez pálmának tartatik az ága,
Tied, és nem másé, lesz ennek jutalma,
Megelégszik császár, hogy láb alá nyomta
Zrinit, mely kaur közt legnagyobb leventa.
75.
Cumillát is tenéked adja két kézzel,
Mert nem akart ezért pörölni Istennel,
Rustán halálát is bátran felejti el,
Az mely maga játszodott veszedelmével.
76.
Téged az tábor is egyenlő kedvvel vár,
Török és szerecsen, nemcsak krimi tatár,
Jűjj el hát közinkben, s ne neheztelj immár,
Téged csak aliglan vár Szulimán császár.”
77.
Kegyetlen tatárnak szüve meglágyula,
Mikor maga felől dicséretet halla;
Mert ő nyavalyát császárnak kivána,
Azért, vitézséggel hogy ütet kihozná.
78.
Most immár császár dolgát oly kárban látja,
Hogy segitség nélkül vagyon romladóba,
Azért bátorsággal végezi magába,
Hogy elmegy segétségre török táborba.
79.
Másfelől mit csinál, és mit nem keserög,
Szép szemü Cumilla, kinek az szüve ég;
Szörnyü jüvendőket elméje forgat még,
Végre ura előtt nyelvért igy nyitá meg:
80.
“Kegyetlen, mit készülsz az török táborban?
Tudod-é, egy lépés onnan koporsóban?
Vagy császár, vagy hogy más talál halálodban
Okvetlen módot boszuállásában.
81.
Illyen-é én uram, mint egy kis cinege,
Mellyet oly könnyen sip csalogathat lépre?
Higgyed, higgyed, uram: Sirena éneke
Az, mit Ferhat tenéked mostan beszélle.
82.
Elveszté az hadat császár Sziget alatt,
Már te veszéseddel akarja jutalmát;
Te vitéz fejedbül tenni akar prédát,
S végezni akarja ezzel tragédiát.
84.
De veszedelemtül látom, hogy te nem félsz,
Szerencse forgandóságát semminek vélsz;
Én szüvem, én lelkem, engem hát hová tész,
Ha veszedelemre szerencsétlenül térsz?
85.
Azt mondod, hogy szeretsz jobban temagadnál,
Ennek bizonsága csak egy dologban áll:
Őrizd az éltedet, mellyen az enyim áll;
Nem állhat borostyán, ha ledül az töly-szál.
86.
Most látom igazán, nem én szerelmemért
Te megölted Rustánt, de kegyetlenségért.
Kegyetlen! nem gondolsz most is Cumilláért,
Őhelyette inkább te kivánsz pogány vért.
87.
Kegyetlen! ha csak vért kivánsz te elmédben,
Nyisd meg az én mellyemet, vagyon vér ebben;
Igyál, ne szomjuzzál; szerencsétlenségem
Soha nem lehet kissebb ennél énnékem.
88.
De hogy holtod után sebeidet nézzem,
Üres ereidet számlálva szemléljem,
Azt tudod-é, lehetne óráig éltem?
S nem elég ez az kéz, hogy megnyissa szüvem?”
89.
Mit csináljon tatár? Ide vonsz tisztesség,
Oda Cumilláért, mint kénkű, szüve ég;
Őbenne hadakozik két nagy ellenség,
Mellyek közzül győzé végre az tisztesség.
90.
És igy szólla társának: “O, szüvem gyöngyöm!
O, szemem világa, o, én jobbik lelkem!
Töröld meg orcádat, és ne sirass engem,
Ne jüvendőlj gonoszul, kérlek, felőlem.
91.
Csak fél embernek vélsz, ha féltesz kaurtul,
És hogy ugy irtóztatsz az Zrini kardjátul,
Nem félek császárnak én ravaszságátul,
Mikor kérdezhetek tanácsot szablyámtul.
92.
Azt tudod-é, Zrinit nem láttam soha is?
Tudnod kell, hogy voltam én benn Szigetben is.
Egyedül kergettem én ezereket is,
Mégis az Mahomet megtartott eddig is.
93.
Homlokunkon vagyon mi szerencsénk irva,
Kerülje és fussa, de nem távozthatja
Senki is halálát, ezer közt meghagyja
Szerencse, kit Isten másra választotta.
94.
Nem visz engem, higgyed el, az kegyetlenség
Az ilyen próbára, bolond vakmerőség,
Hanem erővel huz az drága tisztesség,
Légyen, ha kell lenni, az én éltemben vég.
95.
Valamint te most félsz, szerelmes Cumillám,
Ugy fogsz ismég örülni, mikor látsz rajtam
Prédát, mellyet Zrinitül kézzel levontam,
S ő hitetlen testét az ebeknek hántam.”
96.
Mit tegyen Cumilla s mi nemü erővel
Delimánt szándékátul távoztassa el?
Nem tud ő mit tenni, csak sürü fölyhőkkel
Sok fohászkodását látja röpülni el.
97.
Azért kételenül elkészül az utra,
Noha jüvendőjét Delimánnak tudja,
Szép térdeit földre sok sirással hajtja,
És igy az nagy Istennek könyörög vala:
98.
“Égnek ura, mit vétettem én ellened,
Hogy ennyire kelljen rám kegyetlenkedned?
Talán ártatlanságom inditja mérged,
Talán kit teremtél, nem nézhet rá szemed.
99.
Megütéd Enceladust szörnyü küveddel,
Ixiont szaggattatád sasok körmével,
Kis kinok, ha mérem azokat enyimmel,
Nem fájdalom, hon csak test szenved türéssel.
102.
Én iffiuságomat dög mellett vesztém,
Halálrul életre csak most emelkedem,
Mikor vitéz uramra én szert tehettem,
Szerencse de azt is elviszi előlem.
103.
Azért kérlek téged, te hatalmas Isten,
Delimánt veszedelemtül ily hirtelen
Ments meg, avagy hogy ha Zrini kardja ellen
Nem vagy elegendő, ölj meg előbb engem.”
104.
No, megindult Delimán szép Cumillával,
Sok török elejben jün nagy vigasággal,
Nem messzi tábortul egy szép kutforrásnál
Sok társaival eggyütt Delimán megszáll.
105.
Biztatja Cumillát Delimán, de amaz
Számtalan sirástul még mind jobban száraz.
Bu bánattal eggyütt szüvében rágalmaz,
Fa és fű kemény télen igy egyaránt száraz.
106.
Cumilla urának szomakját szablyárul
Levészi kezével, s kiván innya abbul,
Amaz kutra megyen, vizet hoz forrásrul;
Nem tudja, társának vége légyen abbul.
107.
Mert mérges sárkánnyal egyszer vagdalkozott,
S hüvelyében tenni akarta az kardot,
Szomakjában egy csöpp vér beszállankozott,
Melyrül ő maga is semmit is nem tudott.
108.
Méreg volt; Cumilla mert mikor megivá,
Szép testét, erejét mindenütt megjárá.
Életét nagy kinnal testébül kizárá,
És valamint kivánt, maga is ugy jára.
109.
De mit csinál Delimán illyen látatban?
Nem mondhatom, ha volna száz nyelv szájamban;
Mind törököt, tatárt rak halva halomban,
Mutat kegyetlenséget önnön magában.
110.
Fegyverét elhányá, ruháját szaggatja,
Meztelen az fákat tövébül rángatja;
Nem kiált, de ordit oroszlány módjára,
Valahol kit talál, öl, ront és szaggatja.
111.
Két nap és két éjjel igy jár az erdőkön,
Aztán mikor eszben vette magát későn,
Felszedi fegyverét s öltözik köntösben,
Boszut akar állani mert keresztyénen.
