Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 10

A patakhoz érve azonban új meglepetés ért, amely meggyőződésemet egyszerre fölborította.

Közel a vízhez, arccal fölfelé, tátott szájjal és már egészen megmerevedve – egy szakállas, félmeztelen férfihulla feküdt. Lábai, hasa meztelenek, szőrös mellén mocskos, színes ingféle… tipikus csavargó-figura, amint nagy művészek festeni szokták őket.

Melle és kitátott szája meg volt telve rászáradt vérrel. Két lövés érte ezt a körülbelül ötven-ötvenöt évesnek látszó piszkos csavargót – egy a fején, közvetlenül a halántéka mögött, egy az ágyéka táján, ferde irányban melle felé. Mind a két seb feltétlenül halálos volt. Nem sokáig kínlódhatott.

Semmit sem értettem az egészből.

Hogy kerül ide ez az ember, akit Regina bambának nevezett és hogyan pusztult el? Ki lőtte le? Regina bizonyosan nem. De ha ő nem – hát akkor ki?

Ebben a pillanatban eszembe jutott a két orosz s erre megint közel férkőzött hozzám a gyanu… de most egészen más formában…

Rögtön sarkon fordultam és visszasiettem a pajtához.

A leány rám emelte tekintetét és gyorsan megkérdezte:

– Ott van?

– Ha azt az öreg csavargót gondolod – az ott van.

– Igen, azt gondolom.

Várakoztam, hogy folytatni fogja, de nem szólt, csak csendesen, apathikusan nézegetett maga elé s a keze fejét dörzsölgette.

A gyanu nem hagyott nyugton. Leültem elébe a Rüstungomra, amit időközben ledobtam magamról s megpróbáltam kihámozni ebből a zavaros históriából az igazságot.

– Mondd csak, Regina – hogy került ide az a csavargó és ki lőtte agyon? Azonban, ha fáradt vagy és pihenni szeretnél – elvárhatok a dologgal holnap reggelig is.

A leány felém fordította sápadt arcát.

– Hogyan került ide, azt nem tudom – mondotta fejét rázva – csavargás közben vetődött erre is, mint másfelé, ahol csavarogni szokott. Ismerem gyermekkorom óta. Sokszor járt nálunk is a tanyán. Nevét nem tudtuk, mert nem tudta megmondani, kinek hívják. Afféle kótyafejű koldus volt egész életében – ismerte errefelé az egész vidék és mindenki csak »a bamba« néven beszélt róla, ha kéregetni jött… vagy a kutyák megkergették. Nem bántott senkit, – szabadon csavaroghatott, amerre akart. Amikor elhagytál… mert elhagytál…

Szükségét éreztem, hogy ezt a csendes szemrehányást elhárítsam magamról.

– Elhagytalak – vágtam közbe hirtelen – de megmondtam, hogy amint vizet kerítek, visszajövök. Aminthogy vissza is jöttem.

– Igaz, visszajöttél – bólintott fejével fáradtan a leány – de azalatt el is pusztulhattam volna…

– Sajnálom, hogy nem vittelek magammal.

– Sajnálod?

– Elhiheted, hogy tiszta szívből.

Megbiccentette gyenge mozdulattal a fejét és intett, hogy elhiszi.

– Schon gut… szép tőled, ha most így gondolkozol – válaszolta halk hangon s közben, mintha egy bánatos sóhaj is ellebbent volna ajkairól – de azért, mondom, elpusztulhattam volna… Amikor elhagytál és egyedül maradtam, nagyon el voltam keseredve. Azt gondoltam, hogy az én életemnek igazán nincs semmi értelme – tehát minek is élek? Senki sem örül, ha jövök és senki sem búsul, ha megyek. Egy eltévedt birkát mindenki nagyobb igyekezettel keresne, mint engem – aki semmire sem vagyok jó. Mit használ, hogy én tudom, mennyit érek – ha más nem tudja?

– Nono… van, aki tudja.

Regina fejét rázta.

– Te sem tudod, különben nem hagytál volna el. Látod, ez nagyon elkeserített… Nem mutattam, mert minek? Tán el sem hitted volna, hogy itt belül… a lelkemben… minden vérzett. Elhatároztam, hogy elmegyek és nem jövök vissza. Holmidat, amit rám bíztál, szépen összehajtogattam egy csomóba, ráemeltem a kőpadra, hogy azonnal megtaláld, ha visszajössz érte – és elindultam ide ehez a pajtához, hogy innen tovább menjek a falu felé… Bele akartam vetni magamat a kéngőzbe.

– Hát ezt elég rosszul gondoltad ki!

– Jól gondoltam ki – dunnyogta vállait vonogatva Regina – de nem tudtam végrehajtani, mert ennél a pajtánál az a csavargó egyszer csak elébem állt, mintha a földből bújt volna ki és megtámadott. Soha ezt azelőtt nem cselekedte. Azt hittem tréfál, de nem tréfált… megragadott és hiába estem körmeimmel az arcának… nem eresztett el. Most már megrémültem tőle és kiabálni kezdtem, sikoltottam, védtem magamat… Erre megkötözött, leszedte rólam rongyaimat és odakötözött a pajta oszlopához. Röhögött, simogatott, tapogatta a testemet… azután letépett egy darabot a kendőmből és szájamba dugta, hogy ne sikolthassak. Rettenetes kétségbeesés fogott el, amikor láttam, hogy ennek a bamba állatnak a körmeiből nem szabadulhatok… áldozatul kell neki esnem, mert meg sem mozdulhattam. Tűrnöm kellett, hogy piszkos kezei derekamat szorongassák és szőrös mellét mellemhez szorítsa… és szája benyálazzon…

Szegény Regina! Valósággal összerázta az undor.

– Az utolsó percben az Isten megszánt és megsegített – folytatta mély lélegzettel – ideküldött két orosz katonát, akik kétségbeesett nyöszörgésemet meghallották és a patak felé menekülő vén csavargót lelőtték… A többit nem tudom – miképen volt. Csak arra emlékszem, hogy az oroszok közvetlenül ezután hirtelen visszaugrottak és egyszerre lőttek… Nyomban utána megint két lövést hallottam… és láttam, hogy mind a ketten összerogynak…

A leány most megint rám emelte szomorú tekintetét.

– Te ölted meg őket?

Némán intettem, hogy én.

– Milyen kár… sóhajtotta elmélázva a leány, – becsületes fiúk voltak… Te is az vagy, tudom, nem tehettél másként, mert rád lőttek… és mégis, milyen szerencsétlenség, hogy becsületes emberek gyilkolják egymást! Ugy-e, hogy ez szerencsétlenség? Főleg, ha egy ilyen magamhoz hasonló senki miatt kell két derék fiatal embernek elvesznie… Szegény fiúk! Volt miért ezt a senkit megmenteni…

Megvallom, borzasztó rosszul éreztem magamat ez alatt az egész elbeszélés alatt.

Lelkiismeretem föllázadt és bármint csitítgattam is magamat azzal a bizonyos »hadijog«-gal, erre az esetre sehogy sem látszott alkalmazhatónak ez az egyébként rideg és igazságos jog.

Igaz, hogy rám lőttek és meg is ölhettek volna – ez azonban csak értelmemet nyugtatta meg, nem egyúttal az érzésemet is.

– Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie…

Regina leintett a kezével.

– Nem tehetsz róla – dunnyogta elkeseredve – mindennek én vagyok az oka.

– Eh, dehogy vagy, dehogy…

– Mondom, hogy én vagyok oka és ez így is van… Jó lesz, ha sorsomra hagysz. Láthatod, hogy bajt hozok rád és még több bajt is fogok hozni, ha nem menekülsz tőlem. Majd egyszer… később… el fogok vándorolni a hazádba és fölkereslek – de addig jó lesz, ha minél messzebb igyekezel tőlem maradni.

Nem szakítottam félbe ezt az elkeseredett dunnyogást. Igaz, hogy nem is tudtam volna. Hiába… szegénynek sokban igaza volt, ha nem is mindenben. Ezt be kellett magamnak vallanom, bármint tiltakozott is ellene jóérzésem.

Néhány perc múlva észrevettem, hogy feje mellére hanyatlik s kezei tehetetlenül ölébe csúsznak. Elaludt. Szabályos lélegzetvétele elárulta, hogy szervezete végkép kimerült és mélyen alszik. Feje alá tettem pokrócomat és betakartam a köpenyegemmel. Nem ébredt föl. El lehetett volna vinni, oly mélyen aludt.

Hadd aludjék! Csoda, hogy az átélt rettenetes izgalmat ennyire is ki tudta bírni. Ismét meg kellett róla győződnöm, hogy a valóságban sokkal erősebb, mint amilyennek látszott. És még ennél is sokkal nagyobb csoda, hogy értelme egy pillanatra sem esett vissza előbbi zavaros állapotába, hanem öntudatos és tiszta maradt.

Az én szemeimre nem jött álom.

Képtelen voltam magamat megnyugtatni… bántott a lelkiismeret amiatt a két orosz miatt – akik ép úgy örökre elnémíthattak volna, mint ahogy ők örökre elnémultak. Nem lehet ez ellen tenni semmit: tökéletlen az ember és mindvégig az is marad…

Elővettem tábori ásómat, a »spatá«-t s elindultam sírhelyet ásni az oroszoknak. Eltemetem őket, hátha ők is eltemettek volna engem… Tiszteljük meg egymást legalább holtunk után.

Jó mély sírt ástam – eltartott ez a szomorú munka éjjeli féltizenkettőig, míg végre elkészültem.

Egymás mellé fektettem őket a gödör aljába – tán az életben is megfértek egymással – és melléjük helyeztem puskáikat is. Azután beföldeltem őket, elmondtam felettük egy miatyánkot és otthagytam őket. Pihenjenek, míg az örökkévalóság trombitája meg nem szólal…

Egy köpenyt, egy blúzt és egy nadrágot visszatartottam. Könnyű nyári holmi volt – vékony, de erős szövet. A halottnak többé nincs rá szüksége – nekem azonban lesz: köntöst fogok ebből a holmiból csinálni Reginának. Milyent, még nem tudom, de fogok. Mostani szakadozott rongyaiban nem maradhat. Mindene kilátszik. Muszáj valamit csinálni, amit fölvehessen, mert az ártatlansággal csak a paradicsomban lehetett takarózni.

NYOLCADIK FEJEZET

Elhagyjuk Reginával a Pokoltorkot és visszamegyünk öreg nyírfám alá a régi Standra. – Galambos Ganz Árpi a Király-utcából. – Orosz köpenyből és nadrágból ruhát igyekszem készíteni Reginának. – Ez a művelet szörnyen nehezen megy, de mégis kielégítő eredménnyel jár. – Egy nagy zivatar ismét az erdei barlangba kerget.

Éjfél után egy óra körül alhattam el. Igaz, hogy ily mélységesen mély álmom, talán még sohasem volt, holott pedig a magamfajta »erdei« ember tud aludni. Regina azonban még ennél is mélyebben aludt. Mire másnap reggel fölnyitottam a szememet – nyolc óra volt, a nap már magasan járt s a fűszálakról fölszívódott az éjjeli harmat, – Regina mozdulatlanul aludt. Természetesnek találtam, hogy ily mélyen alszik és örültem neki, – a tegnapi kegyetlen kaland izgalmai után ez a kegyelmes álom helyre fogja hozni és ismét visszavarázsolja megkínzott tagjaiba az élénkséget.

Elindultam a közelben levő patakhoz, hogy megmosdjam. A csavargó hullája ugyanúgy hevert ott a parton, mint tegnap. Azonban a legyek már dongni kezdték s meztelen, szőrös mellén kiütköztek a zöldesbarna hullafoltok. Igen ronda volt… és bár kótyafejű teremtménye volt az Úristennek, mégsem mutatkozott rá érdemesnek, hogy vesződjek vele és eltemessem. Csúffá tette volna a szegény kis vöröst, ha ideje maradt volna erre a gyalázatra, amire kiütközött állatiassága ösztönözte. Bár hiszen igaz, hogy az ilyen féleszű teremtmény cselekedeteit, dolgait másképen kell megítélni, mint az enmagunkét, – de az is igaz, hogy az elkövetett gazságot hiábavaló a féleszűséggel mentegetni. Szegény Regina baja azzal nem lett volna kisebb, hogy egy féleszű ember bestialitásának esett áldozatul. Ennélfogva biz én nem fáradok vele, hogy eltemessem. Elég lesz, ha útnak indítom innen, – ne ütközzék a leány szemébe, ha fölébred, – a transzferálást végezze el a víz. A patak itt elég mély és elég sebes, majd eltranszferálja valamerre, ahová akarja, – mi gondom rá? Eképen cselekedtem tehát és belerúgtam a hullát a vízbe. Alé!.. mehet…

A patak sebes sodra azonnal elkapta és vitte. Néhány perc mulva már eltűnt szemem elől ez a rondaság.

Övig meztelenre vetkezve megmosdottam. Meg is fürödtem volna, a záptojás szagú víz azonban oly kegyetlenül hideg volt, hogy nem mertem megkockáztatni a dolgot. Bizonyos, hogy óriási náthát zudítottam volna magamra ebben a jéghideg vízben.

Törülköző hiányában csak úgy kutyamódra rázogattam le magamról a vizet. Ehez a művelethez táncoltam is egy kicsit, hogy fölmelegedjem, mert a víz csakugyan veszekedett hideg volt még az én edzett bőrömnek is. Pezsgős-üvegeket néhány perc alatt felségesen be lehetett volna itt hűteni.

Még ugráltam ide-oda a napon, amikor Regina gyenge hangja megszólalt a hátam mögött:

– Was is? Mit csinálsz?

– Melegszem, – válaszoltam hátrafordulva.

Megkérdeztem, hogy kipihente-e magát elegendőképen és hogy ízlett a hosszú álom? Hála Istennek, úgy aludt, mint egy medve valamely zimankós télen a barlangjában. De csakhogy jól aludt, – ez a fő. Minden más most már magától jön.

A leány nem adott választ, hanem a patak felé kutatott, – előrenyujtott nyakkal kutatta végig apró, hunyorgó szemeivel a füves partot s e művelet közben elégedetlenül rázogatta fejét. Majd gyorsan felém fordult és nyugtalanul kérdezte:

– Hova lett innen az…

– Az?

– Igen, az… mert nincs itt.

– Utazik.

– Csak nem…

– Nem, nem, – siettem a további aggodalmas kérdésnek elejét venni – attúl már nem kell félned, nem ébredt föl, nagyon jól meg volt halva és most – mondom – utazik. Belöktem ide a patakba és rábíztam, hogy vigye, ahová akarja… nem bajlódok az elhantolásával. Azóta már messze úszhatik… Tehát ez az oka, hogy nem látod.

A leány egy pillanatig hallgatott, azután csendesen megkérdezte:

– Mondd, egészen bizonyos, hogy meghalt?

– Bizonyos.

– Akkor jól van…

Bólintott a fejével és mintha a megkönnyebbülés egy halk sóhaja is ellebbent volna ajkairól. Ennélfogva nagyon helyesen cselekedtem, amikor azt a szőrös hullát belerúgtam a vízbe. Ha nem látja, a kiáltott izgalmak emlékezete is gyengül, végül pedig egészen el fog halaványodni. A természet jóságos mindenkihez.

Ezúttal ismét tapasztalnom kellett, hogy a megszokás mennyire nagy varázsló. Ott álltam derékig meztelenül Regina előtt, de arcán a régebbi restelkedő pírnak most nyoma sem mutatkozott, – vonásainak egy idege sem rebbent meg, szemeiben az ösztönszerű nőies szeméremnek egyetlen melegebb vagy hidegebb szikrája sem gyulladt ki, mint ahogy ez régebben mindenkor megtörtént, valahányszor csak így kellett előtte kényszerűségből mutatkoznom. Most – semmi. Talán nem is látott. Valaminthogy az én szájam sem húzódott nevetésre, amikor ezekben a mostani – még a rongynál is rongyabb – köntösdarabjaiban megpillantottam. Emlékszem, hogy amikor először került szemem elé akkori hiányos rongyocskáiban – nem bírtam elfojtani a kacagást, annyira furcsa figura volt. Most olyan rongyok lógtak le róla, hogy igazán majdnem mindene kilátszott alóluk, mégsem kívánkozott ajkaimra a mosoly, annál kevésbbé jutott eszembe, hogy nevessek rajta. Megszoktam. Helyesebben szólva – megszoktuk egymást és nem hozott ki egykedvű nyugalmunkból sem a rongyosság, sem a ruhátlanság, sem a többi, aminek az ember a természet akaratából alá van vetve. Magamon kellett tapasztalnom azt is, mily roppant gyorsan és könnyen siklik le az ember a művelt eszesség fényes útjáról arra a távoli ösvényre, melyen valaha legrégibb ősei vándoroltak…

Azonban megint csak komolyan elhatároztam, hogy valamiféle köntöst okvetlen gyártani fogok Reginának. Igy nem maradhat. És szó, ami szó – tisztelet minden megszokásnak és az ebből fakadó varázslatnak, – de szent Sebestyén ezen a világon csak egy volt… Csöppet sem bizonyos, hogy e kitünő szent rendíthetetlen állhatatosságának töviskoszorúját a magam méltatlan fejére alkalmatosnak találjam és példáját utánozzam, vagy sokáig utánozni tudjam…

Meg is mondottam Reginának, hogy amint fölérkezünk régi Standunkra, – első teendő lészen egy neki alkalmatos ruhának »építése«. A testén levő foszlós rongyokat nem lehet többé viselni.

– Tudom, hogy nem lehet, – válaszolta fejével intve, – amíg azonban más nincs, ezek is jobbak a semminél.

– Lesz!

– So? Ugyan honnan?

– Majd meglátod.

– Szeretném meglátni… dunnyogta vállat vonva, mint aki egy árva igét sem hisz abból, amit hallott.

Nem szaporítottam tovább a szót, hanem gyorsan fölkészültem az útra. Elhagyjuk ezt a helyet és visszamegyünk a régire.

– Mondd, Regina, elég erősnek érzed magad, hogy kibírd odáig az útat?

– Kibírom akkor is, – hangzott a gyors válasz, – ha négykézláb kellene is innen elmennem, mert valahányszor csak körülnézek és megpillantom azt a pajtát… azt, ahol meg voltam kötözve… mindig végigfut hátamon a borzadály. Tudod, az nem volt tréfa…

– Tudom.

– Különben még jó, hogy az a bamba megkötözött… dunnyogta maga elé a leány, – ha szabadon használhattam volna kezeimet, egészen bizonyos, hogy kétségbeesésemben megfojtottam volna magamat… És ezt nagyon helyesen tettem volna… És ezt akkor is megtettem volna, ha a segítség későn érkezik.

Ez már nem apathikus dunnyogás, hanem heves kiáltás volt. Ki lehetett érezni a hang nyers csengéséből, hogy egyenesen a szívéből jön.

– Ezen is túl vagyunk. Regina… gyerünk! És ne beszéljünk többet erről a dologról.

– Persze, – dörmögte félhangon a leány, – neked könnyű…

Igaza volt, hogy nekem könnyű, most azonban a »toilette« ügye járt a fejemben – nem terjeszkedtem ki másra. Nem hagyhattam ilyen szörnyen rongyosan a kamerádomat. Térde, mellei és egyéb részei minden lépésnél kiütköztek a rongyok alól. Muszáj valamiféle köntöst előteremteni.

Amikor összecsomagoltam az egyik orosz közkatonától visszafogott köpenyt, blúzt és nadrágot, – tudtára adtam, hogy ebből a holmiból fogok számára köntöst fabrikálni. Azaz, hogy nekiülünk és ketten fogjuk fabrikálni, – így majd csak kisütünk valamit.

– Értesz valamit a tűhöz?

– Aber, hallod!

Gyorsan reparálni akartam a sértést.

– Csak azért, mert magam nem vagyok nagy művésze és kettőnk közül az egyiknek okvetlen értenie kell hozzá, különben semmire se megyünk. Meg azért is, mert vannak leányok, akik utálják a tűt.

– Én nem tartozom közéjük.

– Akkor minden rendben van…

– Dehogy is van rendben! Honnan veszem a tűt?

– Adok én!

– Ah! Van neked tűd is?

– Van bizony! Egy magyar katonának mindene van.

Nem tudom, miért vágtam ezt ki oly büszkén, hogy szinte lobogott benne a kevélykedés, – a hatás azonban visszájára sült el, mert a leány arca kiderült, sápadt ajkain pedig megjelent egy könnyű mosoly.

No, végre! Csakhogy már idáig is elérkeztünk. Akármilyen szegényes is ez a mosoly, mégis csak szivárványa a léleknek – vihar után, amelynek hatása megtört.

– Also, ha mindened van… és tűd is van… akkor csakugyan minden rendben van, – dunnyogta mosolyogva.

Megfigyeltem, hogy titokban sunyi tekintetet vet felém a szeme szögletéből, de nem akartam észrevenni, hogyha gondol valamire, mire gondol, – meg voltam annyival is elégedve, hogy a szivárvány megmutatkozott és jobb idővel bíztat, mint amilyen az eddigi volt. Összecsomagoltam a részére rendeltetett holmit és megkérdeztem, hogy elszállítja-e a Standig, vagy magam vigyem. Egy csomaggal több, vagy kevesebb – nálam nem számít. És különben is szívesen cipelem.

– Ná!.. tiltakozott erélyesen a leány, – ezt nem kívánhatom tőled, cipelsz eleget amúgy is, – add csak ide! És add ide a köpenyt, meg a pokrócot is. Nem vagyok én olyan gyenge, mint amilyennek látszom.

Úgy lett.

Nagyjában megosztottuk a cipelnivalót és most már elindultunk visszafelé. Majdnem azt akartam mondani, hogy hazafelé. A régi Stand otthonnak tetszett ez után a barátságtalan hely után, mely a Regina emlékezetéből bizonyára sokáig nem fog »kiradirozódni«, amint Morelli kapitány mondani szokta. »Sie müssen das aus Ihrem Kopf sofort ausradieren!!« Derék jó Morelli kapitányom, valjon hol recseg most csillapító, megnyugtató, mindig nyugalomra serkentő hangja? Isten ellen való nagy bűn volna, ha ennek a kedves öreg úrnak valami baja esnék.

Regina tipegett elől, én bandukoltam utána.

Szerencsénk lett: a nap eltűnt az északi égen felsorakozó fellegek mögött, – nem kellett izzadnunk a fölfelé kapaszkodó hágón, mely innen a fensík tetejébe vezetett. Igaz, hogy nem is siettünk. Szép lassan, komótosan mendegéltünk egymás lába nyomában, mint a ludak.

A fensík tetejére érkezve, Regina egy pillanatra megállt és ernyőt formálva szemei elé a tenyerével, figyelmesen vizsgálódott régi Standomnak messzire ellátszó magányos nyírfája felé.

Melléje álltam és én is vizsgálódtam, – észrevenni azonban nem vettem észre semmit, ami gyanumat fölkelthette volna. De mivel tapasztalásból tudtam, hogy a Regina apró, hunyorgó szemei még az én gyakorlott szemeimnél is élesebbek, – óvatosságból megkérdeztem, hogy észrevett-e valamit és ha igen – mit?

A leány bólintott.

– Nem bizonyos, hogy jól látok-e… – dörmögte gyanakodva, – de mintha odalenn nem volna tiszta a levegő…

– A patvarba! Dehogy is nem az! Képtelenség, hogy ide most ellenséges katona eljuthasson —

– Nem mondom, hogy azok közül való, aki ott mozog… Nézd! most ismét megmozdult… de valamiféle ember, az bizonyos.

Ebben a pillanatban én is megláttam a nyírfa alatt mozgó emberi alakot.

– Hogy az ördög vigye el… csakugyan mozog ott valaki!

– Ja, ja… egészen bizonyos. Mit tegyünk?

– Semmit. Nem ellenség – mert az lehetetlen, – hanem valaki a mieink közül, ha katona.

– Az! Olyan sipka van a fején, mint a tieden.

– Mondom, hogy a mieink közül valaki. Ennélfogva majd megtudjuk, hogy ki fiaborja légyen, ha odaérünk.

Regina fejét rázogatta.

– Nekem itt kell maradnom, – mondotta röstelkedve, – nem mutathatom magamat idegen ember előtt ezekben a rongyokban… nem igaz? Szégyellem… meg tán az epe is elöntene, ha kiröhögne. Ki tudja, miféle fráter lehet.

– Hát ugyan a pofon mire való?

– Köszönöm szépen, még csak az kellene! Eredj csak magad. Én itt fogok várakozni, amíg eligazítod.

Elismertem, hogy igaza van, az indítványt azonban mégsem fogadtam el.

– Együtt megyünk, Regina. Magadra veszed ezt a vékony orosz köpenyt, beleburkolódzol és jössz. Ez alatt nem lehet meglátni, hogy mi van alól. Ha pedig az a valaki ott lenn csakugyan neveletlen fráter és röhögni talál, – hát én ezzel az én vastag öklömmel hamar megtanítom a magyar katonai becsületre.

Regina egy darabig még habozott, hogy megkockáztassa-e a dolgot, vagy okosabban cselekszik, ha a becsületre való kitanításra nem ad okot, végül azonban mégis csak engedett és magára véve a csomagból kibontott orosz köpenyt, tovább haladtunk a Standom felé. Lassan haladhattunk, mert a köpeny hosszú volt és mindegyre belebotlott. Szegény, már-már a türelmét is elvesztette.

– Hogy épen most hozta ide az ördög azt a katonát…

– Majd elzavarom én, ha nincs itt semmi keresete.

– Aber, csak szépen.

– Jójó…

A nyírfa alatt foglalatoskodó katona, aki épen hátizsákja fölkapcsolásával vesződött és mindeddig háttal állt felénk – most hirtelen megfordult és észrevett. Az első pillanatban úgy bámult ránk, mint a borjú az új kapura. Meglepetésében még a szája is kinyílt. Módfelett meglephette, hogy ezen az elhagyatott helyen, messze-a front háta mögött, katona-embert varázsol kimeresztett szemei elé a titokzatos fátum. Nagy megrőkönyödése azonnal elárulta, hogy erre a csodára nem volt elkészülve és nem is látszott egészen bizonyosnak, hogy ínyére van-e ez a csoda, vagy nincs ínyére. Úgy láttam, hogy inkább nincs.

A hosszú orosz köpenyben esetlenül állingáló Reginát szintén megbámulta, de nem találta nevetségesnek a látványt – inkább gyanakodott.

Kis termetű, sovány fiatal emberke volt a hivatlan vendég, alig valamivel magasabb Reginánál és Isten csudájára a haja is vörös. De élénknek és fürgének látszott, mint a gyík. A szeme is épen oly sebesen járt ide-oda, mint a gyíké. Balkezén szabályszerűen lekötött vattakötést pillantottam meg.

Közelebb léptem hozzá és megmondottam a nevemet ezredszámommal és századom számával együtt. Erre ezt a furcsa választ kaptam:

– Nagyon örvendek, tessék helyet foglalni és méltóztassék felszólítani őnagyságát is, hogy ő is foglaljon helyet. Végtelenül sajnálom, hogy kanapéval nem szolgálhatok, de tetszik látni – magam is csak átutazó vendég vagyok ezen a helyen.

Ez a kedélyes beszéd most már engem lepett meg annyira, hogy hirtelenében nem is tudtam rá válaszolni. Összenéztünk Reginával – miféle Isten bogara lehet ez?

– Mondja, barátom, melyik ezredbe való?

– Tegnap óta egyikbe se. Megsebesültem, bekötöztek és visszaküldtek. Az éjjel elmaradtam a transzporttól, amely a Feldspitál felé szállított minket – engem és még tizennyolc társamat – amott a leégett tanya közelében elaludtam és mire ma reggel fölébredtem, a transzport már messze járt. Lehet, hogy az őrmester úr kerestetett, de nem akadtak rám. Igy kerültem ide. De tovább megyek, nem maradok itt. Nem méltóztattak erre lefelé az erdő alatt meglátni a sanitéten-transportot?

Intettem, hogy nem.

A kis ember vállait vonogatta és – nézd csak! – épen úgy fintorgatta az orrát, mint ahogy Regina szokta. Az ő orra azonban nem volt kicsiny, fitos, mókus-orr, mint a Regináé, hanem görbe, élesen hajlott és hegyes, mint a ragadozó madaraké.

– Verflixt… de nem tesz semmit, elindulok magamban is. Ezer mérföldre nem lehetnek.

– Ha mindig az erdő mellett veszi a direkciót, valamelyik szanitéc Abteilunggal egészen bizonyosan találkozni fog. Ha ma tán nem is, hát akkor holnap.

– Nekem az mindegy! – mondotta élénken a kis ember, – nem bánom, akár holnapután is, mert ez – sag ich – nekem most már mindegy. Igy is, úgy is Spitálba kerülök és ott is maradok… Ohó, de mennyire ott maradok!

Sunyi mosoly játszadozott keskeny ajkai körül és ravaszkásan pislantott, miközben még egyszer biztosított, hogy neki most már egészen a hadjárat végéig nincs semmi keresnivalója a harctereken – mert megsebesült és végesvégig a kórházban kell maradnia. Mert nem fog meggyógyulni. Mérget vehet rá száz doktor, hogy egészen a hadjárat végéig nem fog meggyógyulni.

– Most már csak csinálják maguk – mosolygott elégedetten, miközben hátizsákja fölkapcsolásával végre elkészült és előkészületeket tett a távozásra – én elvégeztem a magamét. Bátran harcoltam, véremet ontottam – arra a bizonyos »hősi halál«-ra azonban nem tartok igényt.

– A keze sebesült meg?

– Mindegy, hogy mim sebesült meg – nevetett vidáman a fiú – az a lényeges, hogy megsebesültem – hála Istennek – és nem fogok meggyógyulni. Száz orvos? Mit száz orvos! Ezer Regiments-Arzt nem fogja tudni annyira vinni, hogy visszatranszferáljanak a Kader-hez és megint idehozzanak… pedig bátran, sőt – becsületemre mondom! – vitézül harcoltam. Kitüntetésre is föl vagyok terjesztve – arany vitézségi érmet fogok kapni. Minap öt sturmot csináltunk egymásután – mind az ötben a legelsők között voltam és a legrettenetesebb gépfegyvertűzben kapaszkodtam fel szakaszommal az orosz Grábenekbe.

Mulatni kezdtem a fiún.

– Miféle szakasszal méltóztatott kapaszkodni, mert amint látom, egyszerű infanteristának méltóztatik lenni.

– Ja, schmarren… az úgy volt, hogy az ezredes úr magasztaló szavakkal volt irántam és azonnal a sturm után kinevezett őrmesterré, de az Abzeichungot még nem volt időm felvarratni és hogy közben meg is sebesültem, nekem ez most már mindegy! Nem igaz, hogy nekem ez most már mindegy? Jobb zupát a Spitálban azért nem kapok. És ez a fő – a Spitál. De csak mert véremet ontottam hazámért és királyomért és megsebesültem. Ha nem sebesültem volna meg – örömmel itt maradnék magukkal, kolléga s tovább harcolnék hazámért és királyomért – für Kaiser und Vaterland! Alle beide sollen leben und ich selber auch daneben!

Az a nevetés, amely felhangzott ajkairól, oly hangos és őszinte volt, hogy szinte beleszépült ez az egyébként kellemetlen pofájú fiú.

– Hát csak éljen száz esztendeig, fiatal úr és a maga Istene áldja meg! Szerencsés utat!

– Danke, Herr Kollége, kísérje szerencse magukat is – én ezennel tisztelettel elbúcsúzok és megyek! Ha majd az ujságban olvasni méltóztatik, hogy őfelsége Feldwebel Galambos Árpádot az arany vitézségi éremmel kitüntetni kegyeskedett, tessék emlékezni, hogy az én vagyok – Galambos Árpád, előbb Ganz, Pesten a Király-utcában, ahol finom rövidárú-üzletem van. Legyen szerencsém, ha Pestre méltóztatnak jönni, – nagyon jutányosan, nagyon szolídul fogom kiszolgálni.

– Jó lesz Galambos úr – az Isten áldja!

– Magukat is áldja meg, – adieu!

– Pá!

Vitéz Galambos Árpád – előbb Ganz, a Király-utcából – ezzel barátságosan szalutált és megszorongatva kezemet és udvarias komplimentumot vágva a némán állingáló Regina felé – útnak indult. Fürgén és gyorsan szedegette lábait. Látszott, hogy könnyű szívvel, örömmel és elégedetten rójja visszafelé az utat. És mérget lehetett rá venni, hogy ezt az ügyes fiút ebben az életben többé nem fogják frontjuk előtt látni sem az oroszok, sem a bajtársai.

Regina, aki eddig mozdulatlanul állt, csak akkor szólalt meg, amikor a fiú alakja végleg eltűnt az erdő alsó mélyedésében és többé nem láthatta. Ekkor rántott egyet a vállán és valami utánozhatatlanig megvető ajkbiggyesztéssel ezt mondotta:

– Eckelhafter Kerl…

Nem tudtam megállani, hogy el ne nevessem magam.

– Csak nem haragszol erre az ügyes fiúra?

– Útálatos… – ismételte megvetéssel a leány. Elfintorította orrát és haragjában kiköpött maga elé a földre.

– Dehogy is! Van ennek esze.

– Van… Hazug ganef! Egy szó sem igaz abból, amit mondott.

– Baj az?

– Szemtelen hazug… Szerettem volna szembe köpni!

– Ezt az ügyes fiút?

– Ezt.

– Huh, be mérges valaki!

A leány lecsapta a cókmókot a fa alá a fűbe és odacsapta melléje a köpenyt is, amit időközben leráncigált a vállairól.

– Ez a szemtelen hazug most azt fogja gondolni – fakadt ki indulatosan, – hogy mi mind a ketten olyan marhák vagyunk és elhisszük a buta meséit. Tetszik ez neked? Inyedre van, ha marhának tartanak?

Regina megint durva volt, mint a pokróc. A kis Regina megint visszaesett régebbi goromba tempóiba, amikről nagyjában már leszokott. Még a szeme is olyan dühösen világított, mint a vadmacskáé. Ugyanazt a felbőszült teremtést láttam magam előtt, akit találkozásunk első napján tanultam ebben a kellemetlen formában megismerni.

Mire ez a sok mérges hűhó semmiért? Galambos Ganz Árpád inkább mulatságos figura, semmint nem. Típus, amelyen derülni kell. Vele jár a hadjárattal, hogy ez a típus mindenütt kiütközzék, ahol tagjai csak megfordulnak. Gyanuba kezdtem venni a leányt, hogy oktalan haragja nem annyira a nagyzoló és hazudozó, mint inkább a veresfejű »ganef« ellen lázadozik. Ez a Regina alighanem olybá vette a dolgot, mintha a saját családjából kapott volna rajta valakit egy csomó füllentésen és mintha tüntetni akart volna a haragjával, hogy ő nem olyan, mint ez a családjabeli hazug… Egyébbel ezt a teljesen fölösleges dühösködést egyhamarjában nem tudtam sem magyarázni, sem mentegetni. Bár hiszen annyira jelentéktelen epizód volt az egész, hogy kár rá vesztegetni a szót.

Ezt meg is mondottam a leánynak, de csak azt nyertem vele, hogy még gorombább lett. Úgy kell lenni, hogy megérezte, mire gondoltam az imént és ez sértette érzékenységét…

Hagytam, hogy mérgelődjék. Majd lecsillapodik.

Leszereltem. Minden holmimat ugyanarra a helyre raktam, mint ahol első nap álltak s e munka közben valósággal úgy éreztem magamat, mint aki hosszabb távollét után hazajött. Aztán fülönragadtam az »Eimer«-t és nekivágtam a bokroknak, hogy a közeli forrásból vizet hozzak az ebédmenázsi megfőzéséhez. Két napja nem láttam meleg ételt, – ideje, hogy ismét főzzek valamit.

Otthon érezvén magamat, fütyörészve haladtam le a forráshoz és telemerítettem vízzel a vászonedényt. Ittam is a vízből néhány tele kortyot. Nagyszerű, friss hideg víz ez a saját forrásombeli, aranyat ér! Meg fogom vele kínálni Reginát is. Hátha lehűti és pulykamérge elpárolog. Helyesebben szólva: vadmacska-mérge. Még mindig úgy kuporgott ott a fa alatt, mintha ugrani készült volna…