Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 9

Átvetettük őket a hágón le a másik völgybe. Irtózatos lárma viharzott a levegőben. Senki sem hallotta a másik szavát.

Egy pillanatra felbukkant előttem Morelli kapitány úr is. Kivont karddal, sapka nélkül lihegett a sorok között. Látszott, hogy holtfáradt, s már végső ereje megfeszítésével próbálja nyugalomra inteni a nekivadult embereket.

– Ruhig, fiacskáim, ruhig! Csak nyugalom… nem elhamarkodni…

Senki sem hallgatott rá. Én is csak azért értettem meg, mert ebben a pillanatban véletlenül épen közvetlenül melléje sodort az ádáz szuronyroham. Vágtattunk, mint a bolondok. Huj, huj… huj!

– Huj, huj! a ponciuspilátusát a hasának… rontsátok ki! Annál hamarább megyünk haza!

Ez Varga őrmester úr. Nem láthattam a szörnyű kavarodásban, bömbölő hangja azonban még ezt a fülsiketítő lármát is túlordította. Különben is ő szokta mindig a hazamenetellel biztatni embereit.

Ebben a percben egy vállas alak ütődött belém oly vehemenciával, hogy csepp híján majdnem felborított. Azonnal ráismertem, Nagy főhadnagy úr volt, a század másik herkulesi termetű óriása. Termetre valamivel magasabb, mint őrmester úr Varga, de nem olyan izmosan vállas.

– Halt! Maga az, főerdőtanácsos úr?

– Én vagyok, főhadnagy úr!

– Megkerült?

– Jelentem alássan, meg! Berukkoltam…

– Helyes! Fogja meg a karomat…

Most vettem észre, hogy ingadozik. Azonnal megragadtam a karját és lesegítettem a földre. Visszamaradtunk. Leguggoltam melléje és megkérdeztem, hogy mit parancsol.

– Megsebesült, főhadnagy úr?

– Azt hiszem… belémhibáztak…

– Hol fáj?

– Itt lesz valahol a balvállam alatt…

Föltéptem a blúzt és lehúztam róla oly óvatosan, amennyire izgatottságomban csak képes voltam. A roham láza még bennem volt, egész testem reszketett. Csak akkor hűltem le, amikor megpillantottam ingén a vért. Ez mintha a hideg víz kijózanító erejével hatott volna összes érzékeimre, egyszerre nyugodt lettem. Biztos kézzel hasítottam föl mellén a véres inget és megállapítottam, hogy a lövés közvetlenül a bal váll alatt a nagy mellizmot ütötte át. Hirtelen gyöngeségét nem a seb, hanem inkább a nagy vérvesztés idézte elő. Nem vette mindjárt észre, hogy vérzik. Gyakori eset.

Víz hiányában nem tudtam kimosni a sebet, tehát csak jó erősen lekötöttem és megállítottam a vérzést. A főhadnagy sápadt volt, egyébként azonban tökéletesen nyugodt, sőt majdnem jókedvű, mint mindig, ha valami kellemetlenség érte. Különös természet, de jó természet.

– Fáj, főhadnagy úr?

– Dehogy! Nagyon jól esik… Dugjon most a szájamba egy égő cigarettát, aztán itt hagyhat. Ha véletlenül útjába kerülnek azok a derék »pislicárok«, mondja meg nekik, hogy szívesen látom őket. Hozzanak egy tragacsot és szedjenek föl.

– Itt maradok, főhadnagy úr.

– Köszönöm! Önt természetesen szívesebben látom magam mellett, mint azokat a derék embereket. Igaz! Ebben a gyalázatos sötétségben meg sem tudná találni őket… várjunk reggelig. Akkor elvisznek, ön pedig tovább hajszolhatja a moszkálikat. Sajnálom, hogy néhány napra ki kell maradnom a vadászatból.

Kitapogattam magam mellett egy elhagyott hátizsákot. Megfogtam és párnát gyúrtam belőle a főhadnagy feje alá. Azonnal elaludt. Az égő cigaretta még füstölgött a szájában, de már aludt. Rettenetes kimerült lehetett ez a hatalmas férfitest, hogy így egyszerre »összedőlt«, – amint Morelli kapitány úr mondani szokta.

Letelepedtem oldala mellé, azután óvatosan kivettem összeszorított halavány ajkai közül az égő cigarettát és hogy kárba ne vesszen a drága hadikincs, tovább szívtam.

Egyedül maradtunk.

Az ütközet keresztülhömpölygött a hágón és mindegyre távolodott. A szörnyű ordítozás percről-percre tompábban és tompábban érkezett füleimhez. Nemsokára már a mezőn elhullott sebesültek nyöszörgését is meghallottam.

HETEDIK FEJEZET

A sebesült Nagy főhadnagyot Heiszer bácsi gondjaira bízom. – Egyedül maradok az elcsendesedett csatatéren és megint szomjuság kínoz. – Fölkeresem az erdei forrást és vizet szállítok a Pokoltorokba az ottmaradt Reginának is. – A szegény kis Regina megkínoztatása és megmentése. – Egy sajnálatos tévedés, melynek két becsületes orosz esik áldozatul.

Nem egészen egy negyedóra múlva az ágyúdörgés az egész sok kilométeres vonalon végkép elhallgatott… már csak a gépfegyverek utálatos kattogása érkezett füleimhez. Az ütegek alighanem állást változtattak és most mindenütt felrohanóban vannak az imént visszahódított dombhátak magaslataira. Emiatt beszüntették a tüzet… isten segítse őket… és adjon csendes nyugalmat mindenkinek, aki innen már nem fog hazamenni…

Az újhold vékony sarlója ezalatt eltűnt a nyugati ég pereme alatt, az esti félhomály azonban nem növekedett meg, olyan világos este volt, mintha telehold úszott volna az égen.

Újabb negyedóra múlva végre megérkeztek derék szanitéceink is. Mögöttük egész sereg mindenféle szekér, taliga és vöröskeresztes kocsi iparkodott előre a félhomályban. A derék szanitécek kiabáltak, a kocsisok kiabáltak és suhogtatták az ostort, mindenki kiabált, ha kellett, ha nem. Enélkül nem megy.

Tehát én is kiabáltam:

– Hollá! ide!..

A hozzám legközelebbre eső »pislicárok« – amint Nagy főhadnagy úr nevezte az imént, egyébként mondom, felette derék és igen lelkiismeretes, igen becsületes munkát végző szanitéceinket – egy vékony vízmosás szélén iparkodtak fölfelé vászonponyvás szekereikkel és bizony már szemmelláthatóan kimerült lovaikkal.

– Hollá!.. integettem nekik a sipkámmal is.

A vezető káplár észrevette az integetést és azonnal felém dirigálta a vöröskeresztes alkalmatosságot.

– Haaalt!.. Van itt valaki?

Nini, hisz ez régi ismerősöm, a kövér Heiszer »bácsi«, a polgári életben emberséges esztergályosmester, jelenleg szanitéc-káplár. Testessége miatt dukál ki neki a bácsi titulus, amelyre harmincnégy éve különben nem szolgálna rá.

– Maga az, Heiszer úr?

– Én vagyok, én bizony, igen tisztelt erdész úr, jó estét kívánok! Szép helyen találkozunk, könyörgöm… csak nem sebesült meg?

– Én nem, hanem itt a főhadnagyom – lövést kapott a válla alá. Bekötöztem és most alszik. Legyen szíves, Heiszer úr, emeltesse valahogy úgy a kocsijába, hogy ne ébredjen föl… ha lehet. Tökéletesen ki van állva, pedig erős ember.

– Hja, könyörgöm, én is erős ember vagyok, mégis ki vagyok állva, mint egy elhajszolt ló. Azonban megpróbáljuk.

Intett az embereknek és maga is segített akként kocsira helyezni a főhadnagyot, hogy ne ébredjen föl. A művelet sikerült. A sebesült nem ébredt föl. Rajta kívül még csak három sebesült volt a kocsiban, két huszár és egy Fahrkanonir. Nagy főhadnagy urat tehát elég kényelmesen szállásoltam el, nyilván meg lesz hathatós protekciómmal elégedve, ha ugyan ebben az életben valaha még találkozunk. Ez az ádáz hadivihar úgy szerteszét szórja egymás mellől az embereket, mint a szélvész a faleveleket. Igaz, hogy némelykor össze is tereli, mint ahogy például most engem is ennek a jóravaló Heiszer bácsinak közelébe terelt.

– Igy-e! Alszik, – bólintott fejével a mester – mire fölébred, a doktorok kezében lesz.

– Ügyeljen rá, Heiszer úr.

– Ügyelek én, könyörgöm, mindenkire… de szeretném, ha már senkire se kellene ügyelnem. Szeretném, ha ellátogathatnék kegyedhez fáért, mint a háború előtt. Azaz, felette szeretném, ha már vége volna ennek a vérontásnak, amelyhez semmiképen sem tudok hozzászokni.

Megkínált egy cigarettával. Köszönettel elfogadtam, mert ez idő szerint egy szálnak sem voltam birtokában, minden holmim a »Pokoltorok«-ban maradt.

– Nem is lehet ehez hozzászokni – válaszoltam a mester fanyar megjegyzésére.

– Dehogy is nem lehet, könyörgöm! – mondotta élénken – akárhány olyan embert szedtem már föl erre az én szomorú kocsimra, aki dühös volt emiatt és alig akart engedelmeskedni. Erőnek-erejével vissza akart maradni, merthogy már »beleszokott…« a spitáltól pedig semmi jót nem várt. Persze, hogy az igazság itt is a has körül találtatódik, ezeknek a verekedni szerető parasztfiúknak semmiképen nem ízlik a mi sovány betegkosztunk, ez a főoka, hogy nem szívesen hagyja magát beraktároztatni ebbe az én keresztes bárkámba. Persze, nem kérdezzük. Allómars, be veled, öcskös! Merthogy a Vorschrift, az szentírás. Van-e még, könyörgöm, abból a tavalyi igazán príma jávorfából, amelyből szeptemberben azt a két métert vettem?

Lám, mire gondol még ilyen helyen és helyzetben is egy szorgalmas esztergályosmester! Erre sem képes sorkatona, csak rezervista, akin csak a külső katona, a lényeg változatlanul civil és az is marad az idők és háborúk végeiglen…

Kicsit meghökkentett a kérdés, de magam is rezervista lévén, ez a hirtelen meghökkenés fél másodpercig sem tartott. Sőt el is mosolyodtam a dolgon, annyira vad íze volt az elcsendesedett csatatér kellős közepén… itt, a sebesült emberek káromkodása és nyögései között.

– Lesz jávorfa, Heiszer úr, amennyire csak szüksége lesz, – válaszoltam neki – adok magának annyi és olyan fát, amilyent csak kíván, tessék azonban előbb ezt a háborút befejezni, hogy hazamehessünk.

Heiszer bácsi megtörölte izzadó homlokát és szintén elmosolyodott.

– Ezt követeli Varga Feri őrmester barátom is. Neki is megígértem. Erdész úrnak is megígérem. Mindenkinek megígérem nagyon szívesen, mert magam is szívemből óhajtom. Erdész úrnak különben okvetlen haza kell kerülnie, különben kitől venném meg a szükséges fát?

Nevetett. Kövér homlokán elsimultak a ráncok. Szemmelláthatólag örült, hogy egy-két percre a tréfa virágos rétjére tévedhetett. Bizony, ritkán tévedünk mostanában erre a kedves virágos rétre…

Miután ismételten megígérte, hogy a legnagyobb gonddal fogja főhadnagyomat az orvosoknak átszolgáltatni, kezet szorítottunk és elbúcsúztunk a »viszontlátásra«.

A vöröskeresztes kocsi tovább döcögött.

Ismét egyedül maradtam.

És ismét hallottam a mezőn elmaradt sebesültek jajgatását és segélykiáltásait…

A szanitécek mindenütt munkában voltak. Egyszerre ugyanegy időben azonban nem lehettek. A sebekből kiszivárgó vér persze nem vár, hanem tovább szivárog… és vele szivárog az élet…

Heves szomjúságot éreztem.

Heiszernek csak rumja és más efféle frissítője volt kéznél, víz egy csöpp se. A legényeknek sem volt.

Néhány elvesztett kulacsot fölfedeztem a fűben, csakhogy ezek mind üresek voltak. A negyediket vagy ötödiket földhöz vágtam s csepp híján majdnem rátapostam… Szégyelni való oktalan dühösködés, de így volt. És másokkal is így van.

A szájam oly száraz volt már, hogy megdagadt nyelvem majdnem szájpadlásomhoz ragadt.

Mindenáron vízhez kell jutnom.

Néhány szanitécet még megkérdeztem, aki utamba került, hogy adhatnának-e egy kis vizet, a válasz azonban egyforma volt, vizet csak a leghátulsó kolonne hoz, ott van elég, náluk csak rum, feketekávé, cognac és bor található. Ezekből, ha kell, szívesen adnak. Köszönöm! Még a gondolatára is keserves émelygést éreztem…

Több embert nem kérdeztem meg, hanem elkezdtem futni a leégett tanya felé. Futni valósággal, ahogy csak hibás ballábamtól kitelt. Puskámat markomba szorítva, ügettem keresztül a tanya helyén felhalmozódó kormon és nyargaltam tovább az erdő felé, egyenesen régi őrhelyem, a nyírfám irányában, toronyiránt, semmit ki nem kerülve és mindenféle gizgazon, tüskén és fűbuckákon keresztülgázolva ebben a szorongó rohanásban a vízért.

Aki ezt a gyötrelmet sohasem érezte, annak hiába próbálnám megmagyarázni, hogy mi az.

Forróság és nagy hideg borzong keresztül az ember testén, jóformán ugyanegy időben, mint a legmagasabb sebláz válságos perceiben. A halántékokon megfeszülnek az erek s a vér dübörögve zuhog az agy felé, mint valami megvadult áradat, ha sikerül áttörnie a gátat… Utána heves fejfájás szokott bekövetkezni s végül teljes eszméletlenség veri le lábairól a szegény katonát.

Ettől a nehéz pillanattól még messze voltam, de már annyi is bőven elég volt, amennyivel viaskodnom kellett.

A tanyától az erdő széléig lemérhető körülbelül ezer lépésnyi távolságot nem hiszem, hogy nyolc percnél hosszabb idő alatt hagytam volna a hátam mögött, pedig egy kicsit még mindig sántikálnom kellett. Bár a bakancsomat egy csöppet sem éreztem. Jó útra tért, becsületes és barátságos bakancs lett a régebbi komiszból, mely annyit kínozta szerencsétlen ballábamat. Azt sem tudtam, hogy voltaképen még mindig rajta van az a förtelmes folt. Vágtattam előre, nem akadályozott a szaladásban és nem botlasztott bele az utamba kerülő száraz fűcsomókba.

Még egy ugrás és átkerültem a másik oldalra, közvetlenül saját külön régi nyírfám alá, a régi Standra.

Magam is elcsodálkoztam rajta, hogy ily könnyen át tudtam vetni magamat Morelli kapitány úr nagyszerű Grabenjén, anélkül hogy az utolérhetetlen tökéletességű Kunst-Werkbe belepottyantam volna.

Innét még vagy huszonöt-harminc lépés a forrás.

Hajrá!

Bele a sűrűségbe, szinte fejjel, mint a bivaly, ha vérbeborult szemmel vakon támad…

Ma sem értem, hogy az arcomba csapó bokorágak ki nem verték a szememet.

Végre! A víz!

Egy ugrással a forrás szélén termettem és a következő szempillantásban már hasra vágódva nyeltem a hűvös forrásvizet, akkora mohósággal, amilyenről normális viszonyok között élő embernek fogalma sincs! Akkor is éreztem, most is mondom és holtom napjáig is fogom mondani, hogy ennél nagyobb boldogság nincs a világon! Az éhség is keserves. Jóllakni kemény éhezés után bizonyára szintén nagy gyönyörűség, a szomjúság azonban gyilkosabb és markosabb ellenség, hamarabb leteperi és könnyebben megfojtja az embert, mint az éhség. Legyőzése tehát nagyobb boldogság és sokkal tisztább gyönyör! Az ember, amíg habzsolja és valósággal eszi a vizet, azzal a boldog érzéssel dúskál ebben a nagyszerű gyönyörűségben, hogy épen ebben a pillanatban született meg másodszor és ez a sok lenyelt édesség voltaképen nem is víz, hanem maga a legfelségesebb élet!

Végtelen nyugalom és megelégedés töltötte el egész lényemet.

Igy érezheti magát egy megelégedett király.

Felülni sem igen akaródzott. Úgy maradtam ott a forrás mellett, ahogy az imént melléje vetettem magamat.

Meddig heverhettem ott egy helyben, nem tudom. Lustának és tökéletesen boldognak éreztem magam, nem siettem semmivel és csak lassanként biztattam rá a koponyámat, hogy ne terheltessék most már egy kicsit gondolkozni is. Dicséretemre legyen mondva, akire legelőször gondolni kezdtem, az a szegény kis Regina volt. Megígértem, hogy néhány óra mulva visszatérek hozzá a »Pokoltorok«-ba és vizet is viszek. Hátha már szorongva és szomjasan várja ezt a megígért vizet… én pedig itt heverek a hasamon e mellett a pompás víz mellett és nem viszek neki belőle egy csöppnyit sem. Járja ez? Bizony nem járja… sőt határozottan csúnya hálátlanság, amit szégyelni kell.

Munkára! Becsületes katona megtartja szavát.

Leoldottam hátamról a rászíjazott vászon »Eimer«-t, megtöltöttem vízzel, s az egész készséget ráakasztottam a Manlicheremre. Ezt meg a vállamra emeltem, mint egy botot. A vízzel megtöltött vászonedény akként lógott rajta, mint valami batyu a handlé vállán. Csakhogy jobban kellett rá vigyáznom, mint a handlénak a batyujára, különben nyakamba ömlik a drága kincs és a kis vörös szomjan marad.

Elindultam.

Nyugodtan és megenyhülve, – mondom – mint egy megelégedett király.

Nem siethettem volna persze akkor sem, ha akartam volna. Kiloccsant volna a víz és akkor mit iszik a Regina gyermek?

Elhaladóban pár percre megállapodtam régi Standomnál a nyírfa alatt és szétnéztem, mi változást csináltak itt a muszkálik, akik rövid időre elfoglalva tartották árkainkat? Feltűnőbb változást azonban sehol sem vettem észre. Sem a kihányt földet nem kapálták vissza, – amint ezt rendesen meg szokták cselekedni – sem új árkokat nem ástak. Még a konzerves láda összetört roncsait is ott hagyták az árok alján, ahová berúgtam, amikor menekülni kellett. Tehát nem akartak itt gyökeret verni.

Otthon éreztem magamat ezen a helyen, szinte jól esett, hogy ismét látom és mindent úgy találok, mint ahogy elhagytam.

Viszontlátásra, régi Standom! Vizet viszek vöröshajú kamerádomnak, de azután visszajövök és ismét elfoglallak, mert itt van víz, odalenn abban a templomszerű torokban pedig nincs, csak büdös, nem iható. Víz nélkül nem lehetvén élni, egészen bizonyos, hogy visszajövök. Sőt voltaképen kötelességem is visszafoglalni régi őrhelyemet, mert nem vagyok fölváltva, Morelli kapitány úr pedig világosan megparancsolta, hogy amíg be nem von, vagy másképen nem intézkedik, nem szabad elhagynom a posztot, ahová kirendeltek. Igaz, hogy egyszer már elhagytam, de ez menekülés volt a túlerő elől és az okosság tanácsolta, különben elpusztítottak volna. A túlerő kilendített helyemről, mint az ingát, a hatás azonban elmúlván, visszalendülök előbbi helyzetembe.

Gyerünk!

Az erdő szélén egy pillanatra megint megállottam. A láthatár peremén északi irányban hatalmas vörös fény úszott az égen. A felgyújtott jezernica falu égett ott lenn a jezernicai völgyben, ahová a mieink ismét visszaszorították az oroszokat. Ki tudja, ezóta hol viharzik már ez a rettenetesen makacs ütközet… lehet, hogy őrmester úr Varga azóta már az égő falun túl került a regimenttel másodszor is, vagy talán harmadszor…

Nem értem ezeket a muszkálikat.

Miért pusztítják el azt is, ami az övék?

Mire való volt például ezt a Jezernica nevű szerencsétlen falut is felgyújtani? A mieink nem bántották, ők meg lángba borítják, holott – mondom, – az övék. Csak nem hiszik, hogy rá vagyunk szorulva ezekre a nyomorult falucskákra? Mit nyujthat élelem vagy más hadiszükség dolgában ezernyi-ezer embernek egy ilyen néhány száz lelket számláló orosz falu? Jóformán semmit. Mégis elpusztítják. Az ördög érti, hogy hol tartják a józan eszüket. Ekkora marhaságot nálunk a legutolsó bundás baka sem követne el, mert kiégne szégyenletiben a szeme. Ők elkövetik és nemcsak itt, hanem mindenütt elkövetik. Nem hiszem, hogy Johannes Husz ezt az érthetetlen oktalanságot is »sancta simplicitas«-nak nevezte volna.

Nekivágtam a rétségnek, mely innen az erdőszéltől a »Pokoltorok« völgye felé terjedt.

Este kilenc óra lehetett.

Bandukolásom közben éreztem, hogy gyenge szél indul, a szélre pedig ezen a veszedelemes helyen ugyancsak vigyázni kell.

Nem is haladtam ettől kezdve a völgy irányában, hanem fenn maradtam a tetőn és annak mentén iparkodtam tovább a torok felé, amelynek aljában vöröshajú kamerádomat és a holmimat hagytam.

Az északi égbolton úszó nagy tűzfény világított.

Botorkálás nélkül haladhattam, ami arra volt jó, hogy aránylag csak igen kevés víz loccsant ki a víztartóból, amit puskám csövére akasztva szállítottam.

Féltíz óra tájban végre lekanyarodhattam arra a keskeny ösvényre, mely a torok aljába vezetett.

Leértem minden baj nélkül a vízzel.

Odalenn persze már nem világított az égő falu fénye, szoktatni kellett szemeimet a homályhoz, hogy a körülöttem levő dolgokat meg tudjam különböztetni. Letettem a vizet a kőpadra és körülnéztem: hol van a kis kamerád? Itt a víz.

– Itt vagyok a vízzel, Regina!

Semmi válasz.

– Megjöttem a vízzel!

Csend. Nem mozdul semmi. Csak a föld mélyéből előtörő patak egyforma csobogása hallatszott, amint a köveken lerohanva, megkezdte futását a halott falu felé.

Hol van az a leány?

Vizsgálódtam, de nem tudtam fölfedezni. Talán lefeküdt és alszik? Beljebb mentem a torok belseje felé, hogy megkeressem.

– Hollá, itt vagyok a vízzel! Merre vagy?

Ezt az ordítást – mert inkább az volt – meg lehet hallani, még a patak lármáján keresztül is. De nem hallotta… Semmi választ sem kaptam.

Furcsa… A dolog nyugtalanítani kezdett.

Előrehajolva tapogatózni indultam a torok belseje felé, s csakhamar ráakadtam a holmimra. Ott volt minden, amit a leányra bíztam, pokrócom, köpenyegem, borjúm, zsákom… minden ingó-bingóm, úgy, ahogy otthagytam. Regina azonban sehol sem volt. Kikutattam az egész tágas sziklatorkot, de semmi nyoma. Meggyújtottam kézi tábori lámpámat is és azzal indultam keresésére, abban a hiszemben, hogy itt van valahol, de truccol és azért sem válaszol hívásomra… merthogy félig-meddig voltaképen haraggal váltunk el egymástól… azonban hiába világítottam be a sziklamélyedésekbe: nem volt egyikben sem.

Tehát nincs itt, ez már bizonyos. De ha nincs itt, miért nincs? És ha eltávozott, hová mehetett?

Nyugtalan sejtelmeim támadtak és rosszul kezdtem magamat érezni… Nem éreztem magam hibásnak, mégis valami szemrehányásféle bántott. Talán nem kellett volna itthagyni… Igaz, megígértem, hogy visszajövök, aminthogy íme, vissza is jöttem, de talán mégis helyesebb lett volna, ha engedek kívánságának és vele együtt indulok útnak. Ez ellen szintén mozgásba tudtam hozni egy sereg okos érvet, benső érzésem mindazonáltal mégis az maradt, hogy nem kellett volna szegényt egyedül hagyni. Ez hiba volt… nagyon sajnáltam. Segíteni azonban már nem lehetett a dolgon.

– Regina!

Harsány kiáltásom szikláról-sziklára vágódva, visszhangzott bele a levegőbe, sajnos, ezúttal is eredmény nélkül.

A leány nem lehetett a torok közelében, különben okvetlenül meghallotta volna. Ha neheztelt is rám, ordítozásaimat bizonyára nem hagyta volna ily sokáig válasz nélkül. Ennélfogva véglegesen el kellett döntenem, hogy nincs itt, sőt még a környéken sincs.

Nem tudtam, mihez fogjak.

Keressem? De hol keressem? Pedig meg kell keresni és okvetlen meg kell találni, ez az egy bizonyos. Sohasem tudnék belenyugodni, hogy ez a szegény is elsodródott, mint a falevél a viharban, anélkül, hogy bár foglalmam lehetne róla, merre? Az ördög vigyen el mindent okoskodást, miért is nem egyeztem bele, hogy velem jöjjön?

Várjak reggelig?

De hátha reggelig sem kerül vissza? És hátha valami baj érte? Most, ha ráakadok, még talán segíteni lehet rajta, reggelig azonban még hosszú az idő… és hátha akkor már késő? Nem maradhatok itt ölbe tett kezekkel és nem fogok várni, hanem elindulok és keresni fogom. Ez a legkevesebb, amit önfeláldozásáért tőlem – vagy bármely más becsületes embertől – megérdemel.

Nyomban kiöntöttem a magammal hozott vizet, becsaptam a vedret is a többi holmim közé és teljesen, marsadjusztálva, minden holmimmal együtt elhagytam a »Pokoltorok« sziklabarlangját, ugyanazon az úton, amelyen idejöttem.

Alig értem ki azonban a szabadba, amikor úgy tetszett, mintha valahonnan elfojtott… vergődő… távoli kiáltást hallottam volna…

Mi ez?

Hirtelenében nem tudtam tájékozódni, hogy a riasztó hang merről ütötte meg a fülemet.

Megálltam és feszült figyelemmel hallgatóztam.

Itt van… most ismét!

Ugyanaz a vergődő, kínosan kiszakadt hang… mintha fulladozó ember melléből tört volna ki…

De honnan, honnan?

– Jaj!..

Villám és halál! Bizonyos, hogy valaki segítségre szorul itt a közelben és én nem tudom, hogy hol. Merre rohanjak, hogy segítsek rajta? Roppant izgatottság száguldozott végig tagjaimon. A bizonytalanságot nehezen viselem el. Ez az egyetlen állapot, ami fel tudja borítani nyugalmamat.

Most megint…

Végre! Mintha elfogtam volna a hangirányt…

Markomba ragadtam a Mannlichert és futva vágtattam annak az oldalfalak nélkül egymagában álló pajtának, mely mintegy száz-százötven lépésnyire lehetett a sziklatoroktól, s amelyről Regina azt mesélte, hogy a nehéz gőzök áramlása annak a közeléből indul a falu felé.

Valami húsz-huszonöt lépésnyire a pajtától két egymásután eldördülő lövés hirtelen megállított. A fejem fölött tovasuhanó éles fütty nem hagyott kétségben aziránt, hogy mind a két lövés nekem volt szánva…

Azonnal letérdeltem.

Ebben a pillanatban még fogalmam sem volt róla, hogy mi történik. Az ösztön dolgozott bennem, nem az értelem.

Két embert pillantottam meg a pajta mellett. Az esti homály erősebb volt, semhogy ki tudtam volna venni, kik lehetnek? Mivel azonban bizonyos volt, hogy észrevettek és az is kétségtelennek látszott, hogy ha a szerencse jobban kedvez nekik, akkor már átlőtt koponyával hevernék a magas fűben… nyomban célba vettem a két embert és jóformán ugyanabban a szempillantásban lőttem ki a fegyveremben levő magazin két patrónját.

Az egyik előre zuhant és kiterpesztett karokkal arcára esve, nem mozdult többet… a másik megfordult maga körül, azután leült a földre, mindkét kezét szájához szorította s néhány hörgő hang után úgy maradt ott ülve, mellére esett fejjel, mintha csak aludt volna.

Tudtam, hogy megöltem őket. Én sohase hibázok. Az első homloklövést kapott és szörnyethalt abban a pillanatban, a másiknak tüdejét fúrta keresztül a golyó és átüthette a szív alsó pitvarát is. Ez még élt néhány pillanatig, míg a rohamos vérömlés meg nem fullasztotta. Vadászember ezeket a biztos tüneteket mind ismeri az elejtett állatokon. Az ember pedig épen úgy hal meg, mint az állat…

Fölugrottam és odasiettem, hogy lássam, mi történt voltaképen? Kik ezek?

És most kis híjján szinte elkiáltottam magamat. Az esti homályban csak közvetlen közelbe érve vettem észre, hogy még egy harmadik emberi teremtmény is van itt… és ez a harmadik lélek a szegény kis Regina volt. De milyen helyzetben és milyen állapotban!

Anyaszült meztelenül oda volt kötözve a pajta egyik oszlopához. Borzas vörös haja arcába lógott, szemei lehúnyva, arca halálsápadt, szájában valami rongydarab… sovány kis hasán harántfutó körömnyomok… Borzasztó! A legkegyetlenebb szívű ember is megsajnálta volna. Miféle ronda gazemberek voltak azok, akik ezzel a vézna és gyönge teremtéssel így tudtak bánni!

– Regina! Bátorság, szegény gyermekem… én vagyok!

Kinyitotta a szemét, rámmeredt és nyöszörgött… De fölismert. Tehát, hála istennek, öntudatnál volt.

Egy pillanat alatt megszabadítottam kötelékeitől, leültettem az oszlop alá a fűbe, megsimogattam a fejét és pár csepp rumot akartam önteni a szájába. De azt remegő kézzel elhárította.

– Nem kell… rebegte alig érthetően.

Nem kérdeztem semmit egy jó darabig, vártam, míg valamennyire magához tér és annyira lecsendesedik, hogy magától is beszélni kezd.

Ehelyett közelebbről szemügyre vettem a két mozdulatlan embert és itt megint csak kezdtem sehogysem érteni a dolgot… Orosz közkatonák voltak a 156-ik gyalogezredből. Rendes sorhadbeli, tiszta szláv típusú orosz közlegények. Jóindulatú, szelíd vonásaikat alig torzította el a halál. Egészen fiatal emberek. Komplett tábori Marsadjusztírungban mind a kettő. Minden vadonat új, tiszta, szinte érintetlen. Tehát egészen friss katonák.

Érthetetlen!

Látnivaló volt, hogy még egyáltalában nem voltak frontális tűzben, különben nem lettek volna ilyen »újak«. De akkor hogyan kerültek ide és hogyan hagyhatták el ezredüket? Megszöktek azon »új« állapotban, ahogy a vasút elhozta őket, vagy patrouille-szolgálatra rendeltettek ki és ekként tévedtek ide? Nem, ez sem lehet! Ilyen egészen tapasztalatlan, új embereket nem szokás hasonló nehéz szolgálatra kiküldeni.

Teljességgel nem értettem a dolgot! S amit legkevésbbé értettem, az a gonoszságuk volt. Ha kirgiz, cserkesz, doni kozák, vagy valamelyik kaukázusi ezred emberei lettek volna, nem ütköztem volna meg, mert ezeket a hadjárat eleje óta durva és komisz kapcabetyároknak tanultuk megismerni s akként is bántunk el velük, ha körmeink közé kerültek, a telivér ú. n. nagyoroszt azonban mindig, megkülönböztettük a többitől. Ezek a jámbor, vallásos, jóindulatú szlávok nem igen szolgáltattak rá okot, hogy gyűlöljék őket… meg is szöktek ezredeiktől ott, ahol csak tehették. Hogy lehet az, hogy ez a két nagyorosz közkatona ennyire csúffá tudta tenni a mibennünk őróluk kialakult jó véleményt?

Megfoghatatlan! Bár hiszen elhiszem azt is, hogy a legjámborabb ember is hamar befordul abba a pocsolyába, amelyben állati érzékei szívesen megfürödnek…

Szemlélődésemet a Regina gyenge hangja szakította félbe.

– Kum… gyere ide és segíts. Nem tudok felállani…

Otthagytam a két hullát és hozzásiettem. Ez alatt a néhány percnyi idő alatt, míg magára hagytam, hogy összeszedje magát – annyira-amennyire csakugyan összeszedte magát, de kimondhatatlanul levertnek, sőt majdnem teljesen apathikusnak látszott. Előbbi heves szeméremérzete mintha tökéletesen megbénult és eltűnt volna, – még kísérletet sem tett, hogy meztelen tagjait eltakarja. Úgy ült ott a fűben, mint aki teljesen érzéketlen minden iránt, ami körülötte történik, vagy történni fog. Igaz viszont az is, hogy nem is volt mivel betakaróznia, mert rongyoska ruhái nem voltak sehol. Csak nem szaggatták össze ezeket a rongyokat azok a barmok?

– Kérlek, – rebegte halkan – légy szíves és hozd ide a ruháimat. Ott vannak a másik oldalon, az oszlop mellett.

Átmentem a pajta másik oldalára és csakugyan ott találtam ruháit a megadott helyen egy csomóba hányva és siralmasan összetépve. A különben is foszlós szoknya egy rongy volt, a blúz csupa szakadás… nincs az a tündérujjú sneider, aki ezeket a szerencsétlen köntös-darabokat össze tudta volna varrni.

– Tudod mit, Regina, – jobb lesz, ha beburkolódzol a köpenyegembe. Ezt a holmit nem lehet többé fölvenni.

Kiráztam előtte a szakadozott blúzt és mutattam a rajta lévő lyukakat, hogy meggyőzzem a szomorú, valóságról.

– Mindegy – mondotta fejével intve – add rám az ingemet és segíts fölvenni a blúzt is. Nem bírom még a karjaimat… fájnak…

– Amint akarod.

– Akármilyen rongyos is, mégis csak ruha… és nem kuporgok itt meztelenül.

– Jól van, – segítek.

Megtettem. Szegénynek mind a két vékony karocskáját megdolgozta a saját széttépett kötényéből font kötelék, mellyel a pajta oszlopához volt kötve. Gyalázatos gazemberek! Igy megkínozni egy ilyen gyenge teremtést… ehez már csak baromi durvaság kell!

A szoknya feladása nehezen ment, mert szegény Regina nem tudott lábra állani. Úgy kellett öltöztessem, mint egy magával tehetetlen gyermeket. Lábain a bokák fölött még erősebben meglátszott a kötelékek duzzadt nyoma, mint karjain. Nagynehezen azonban a szoknyával is elkészültem.

Még csak most szólalt meg. Eddig hallgatott és hagyott magával mindent tenni.

– Kérlek, – mondotta csendesen, miközben fejével a pajta mögött tovarohanó patak medre felé intett – eredj és nézd meg, hogy ott van-e?

Nem értettem, hogy mit akar.

– Mit nézzek meg?

– Azt a bambát… hogy ott van-e?

– Kicsoda?

– Előbb nézd meg, ott van-e, azután gyere vissza.

Gyanu villant keresztül a lelkemen erre a furcsának tetsző beszédre, de nem szóltam semmit, hanem elindultam a mutatott irányba a patak felé. Ebben a pillanatban majdnem teljes bizonyossággal meg voltam róla győződve, hogy szegény Regina fejéből megint kiesett az a bizonyos negyedik szeg – s lehet, hogy ezúttal véglegesen. Bizony, nem találtam a dolgon semmi lehetetlent és semmi csodálni valót. Sokkal erősebb szervezetű embert is megráz és kilök normális értelméből egy ilyen rettenetes kaland, mint aminőn ennek a szegény teremtésnek át kellett esnie.