Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 12

KILENCEDIK FEJEZET

Viharos éjszaka, – nem tudunk elaludni. – Regina szilvóriumot iszik és oktalanságokat beszél. – »Ha bosszankodni akarsz – tégy jót!« – Regina ugy viseli magát, mint egy vadmacska, elhagyja a barlangot és eltűnik szemeim elől. – Elhatároztam, hogy nem törődöm vele, hanem sorsára bízom. – Elindulok, hogy valahol ismét megtaláljam a századomat. – Mi minden van egy elhagyott csatatéren?

A sötétségben kitapogattam valahogy a hátizsákból a kézilámpást és a gyufát. Arra a gondolatra, hogy hátha a gyufa átázott és ekként elvitte az ördög, szinte rosszul kezdtem magamat érezni. Mi a patvart kezdjen az ember ebben a pokoli sötétségben? A balsejtelem azonban szerencsére alaptalannak bizonyult: a gyufát nem érte semmi vizes veszedelem, meg lehetett gyújtani a lámpásban szigorgó maradék stearingyertyát.

Még egy félperc és a világosság szegényes forrása kigyúlt.

– Mondá az Úr, – idéztem a szentírást – hogy ez jó lenne!

– Tedd oda a szikla oldallapjára, hogy lássak – vezényelte a leány.

Odatettem. Hát a sötétséget most már valamivel jobban meg lehetett látni…

– Kicsi világosság ez, Regina, de ha nem sietsz, ez is elfogy.

– Bizony, spórolni kell a maradék gyertyával! Tehát csak gyorsan, gyorsan, rakd el a cókmókot, úgy, ahogy tudod, nem baj, ha nincs is rendben, én addig hirtelen összetákolom az ágyakat… vagy minek nevezzem ezeket a vackokat, amiket most mindjárt összeütök. Az a fő, hogy szárazban ülünk.

– Igen, ez a fő.

Fölnyaláboltam, ami kezem ügyébe került és minden rend nélkül, úgy ahogy jött, – kvartirba helyeztem cókmókunkat. Néhány hegyesen kiugró sziklaél ruhafogas gyanánt használódott: fölakasztottam rájuk a magam meg a Regina köpenyegét, hadd száradjanak. Az én köpenyem csuronvizes lett a veszekedett vízzuhatagban, amely odakünn érte, s jócskán kikapott a »procák« – kenyértarisznyám is. Haj hó, görbe liliom! Ha kikapott a kenyerem is és szétmállott, mit eszünk? Mit ér egynémely roppant kincs kenyér nélkül? Például a szalonna?

Mindez reggelre kisül, most nincs idő a vizsgálatra, különben elfogy a gyertya.

Regina sietve ütötte össze az ágyaknak nevezett fekhelyeket. Egy csomó hirtelenében összekotort száraz levél alul, a pokróc felül és megvolt az ágy. Ennél gyorsabban és egyszerűbben – gondolom – maga Lucifer sem rugdos össze ágyat a rossz lelkeknek.

Néhány perc mulva rámkiáltott!

– Készen vagy?

– Hát úgy…

– Én is! Ez itt a nagy kő alatt a tied, ez meg az enyém. Olyan ágy, amilyen tellett… akinek nem tetszik, kifekhetik az esőre. És most fújd el a gyertyát, ne prédáljuk hiába.

Ne bizony! Nagy dolog az ilyen kis darab gyertya is, ha semmi módja nem mutatkozik a pótlásának. Már pedig ilyesmire még gondolni sem lehetett. Tehát gyorsan elfújtam a maradék drágaságot s ezzel ismét belezuhantunk a legvakabb sötétségbe.

– Uhu… – huhogtam mély hangon – minden jó lélek dícséri az Urat, ki van itthon?

– Jobb lesz, ha ügyelsz a fejedre, dorgált a leány – különben belevered homlokodat a kiálló kövekbe és azzal maradsz.

– Ügyelek.

Előrenyújtott kézzel kitapogattam a járást és sikerült is minden baj nélkül megközelítenem a fekhelyemet. Azonnal leültem, nehogy csakugyan beleteremtsem fejemet valamelyik előreálló sziklakőbe. Az ember ilyenkor hathatósan irígykedik barlangbeli elődjére, a medvére, aki biztosan mozgott valamikor ezen a helyen és nem kellett minden sziklánál keményebb koponyájára ügyelnie.

Miközben előkészületeket tettem a lefekvésre, időnként hallgatózva füleltem kifelé, engedett-e vajjon erejéből a vihar, vagy nem engedett. De bíz az nem engedett. Egy-egy nagyobbszerű villámlás fénycsóvája benyilalt még ebbe a sötét barlangba is. Ilyenkor egy szempillantásra világosság hasított keresztül a sötétségen és roppant furcsa vonalakat rajzolt az oldalfalakra. A mennydörgések hatalmas ereje azonban megtört a barlangszájon, a legnehezebb dörgés is csak nagyon tompán érkezett füleimhez, mintha valamely mély pincében és annak is legtávolabbi boltozott folyosójában tartózkodtam volna.

Regina a sötétség dacára is észrevette, hogy hallgatódzom, ahelyett hogy – mint ő – birtokba vettem volna fekhelyemet és iparkodtam volna elaludni.

– Még mindig piszmogsz? – kérdezte dorgáló hangon.

– Wer da? Ki huhog itt?

– Miért nem fekszel le?

– Fekszem.

– Nem igaz!

– Honnan tudod, hogy nem igaz? Nem vagy te bagoly, hogy ide láss.

– Az nem vagyok, de a mozgolódásodból tudom, hogy haszontalanul elpiszmogod az időt.

Tessék! Akármilyen kicsi, de már anyáskodik és zsarnokoskodni szeretne az ember fölött.

– Te meg haszontalanul prédikálsz, Regina, ahelyett, hogy aludnál. Ne törődj velem, hanem aludj.

Úgy látszott, belátta, hogy voltaképpen igazam van, mert egy darabig csendben maradt. Ekkor már talán esti tíz óra is elmúlt, ideje volt, hogy magam is birtokba vegyem kemény fekhelyemet. Kinyújtóztattam tehát tagjaimat a pokrócon és próbáltam elhelyezkedni. Alig találtam el azonban a testemnek legkényelmesebbnek látszó »nieder«-t, amikor most már meg Regina kezdett el piszmogni, – saját kifejezése szerint – még pedig eléggé nyugtalanul arra, hogy tudomásul kellett vennem a mozgolódást.

– Ejnye, még mindig piszmogsz? – kérdeztem ugyanolyan dorgáló hangon, mint ő az imént.

Nagy meglepetésemre erre halk nevetés volt a válasz.

– Ja… piszmogok.

– Aludni!

– Nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Fázik a lábam – hangzott a panaszos válasz, melyet ismét halk kacaj követett.

– Dörzsöld.

– Dörzsölöm, de olyan hideg, mint a jég. Nem bírom fölmelegíteni, ha pedig fázik a lábam, nem tudok elaludni. Nagyon átázott a rongyos topánom, ha ugyan azt a csupa lyuk rongyot topánnak lehet nevezni… okosabb lett volna, ha meztelen lábbal jövök, legalább nem áztatta volna lábamat még a topán meg a harisnya is.

– Hát akkor… mert álmos én sem vagyok… talán jó lesz, ha fölkelek és egy kis tüzet rakok a barlang szája közeliben, annál aztán megmelegítheted a lábaidat. Rakjak?

Nagylelkű ajánlkozásomat Regina hangos nevetéssel utasította vissza.

– Még csak az kellene, hogy most tüzet rakjunk és telebüdösítsük füsttel az egész barlangot. Akkor aztán már épen nem tudnék elaludni.

Persze, persze, a füstre hirtelenében nem gondoltam. Bizonyos, hogy ebben a nehéz, esős időben az egész füstöt a barlang belseje felé szorította volna vissza a légnyomás és a finom tüzecskét el kellett volna oltani. Holott pedig tetszetősnek találtam a gondolatot a magam lábai szempontjából is, amelyek – most, hogy Regina panaszkodott – szintén fázósaknak találtattak. Lehet, hogy ha nem szól, eszembe se jut, hogy voltaképen nekem is fázik a lábam.

– Vígasztalódj, Regina, nekem is az a bajom, ami neked.

– Csak nem fázik a te lábad is?

– De bizony!

– Dörzsöld.

Szerettem volna tudni, hogy mi viháncolni való van ezen, de nem szóltam. Azt tapasztaltam, hogy a vörös kamerád ilyenkor minden igaz ok nélkül goromba válaszokat hajlandó adni a nyájas kérdezősködésre.

Ebben a pillanatban egyúttal roppant okos ideám is támadt. Az volt a roppant okos idea, hogy a megmelegedés művelete tulajdonképen más módon is »eszközölhető«, nemcsak száraz forgácsokból összeszerkesztett parázs-tűzzel. Jóféle hazai szilvóriummal például felette gyorsan és hatékonyan eszközölhető. Tehát, auf! Rekviráljuk ide izibe a sárga hazai kincset.

Fölkeltem és tapogatózva elindultam a cókmók felé. Ott tartózkodik a kincs.

– Mit csinálsz? – kérdezte Regina.

– Mozgok.

– Hallom, de minek?

– Melegedés erányában mozgok.

– Mondtam már, hogy nem csinálunk tüzet! Szántszándékkal önmagát csak a bolond füstöli ki.

– Ruhig, Regina, másról van szó. Sligovicáról van szó és nem silány forgácstűzről. Néhány becsületes kortyocska szilvórium és olyan pompás melege lesz az embernek, mintha két kályha között ülne.

Tovább kerestem holmim között, míg a szilvóriumos üveget sikerült fölfedeznem. Lám, milyen szerencse, aki spórol, annak van akkor, amikor valósággal is rászorul az ilyen hazai orvosságra. Mióta hordozom ezt a zöldszínű szerémségi üveget és ihol, még mindig megvan a fele. Tán néhány tisztességes kortyocskával még több is, mint a fele.

Illő reverenciával kihúztam zömök nyakából a dugót és leeresztettem torkomon egy becsületes kortyot. Mi tagadás benne, jól esett, bár sohasem voltam italos természetű. Most azonban aképen éreztem magamat, mint akit felette puha és meleg bársonnyal simogatnak, azonkívül, hogy hízelgő szeretettel még az orcáimat is megsimogatják. Minden porcikámat elöntötte ettől a különben ordináré hazai kincstől a jóságos meleg. Ennélfogva még ittam egy másik becsületes kortyot. Azaz, megittam két hasas kupicányit. A »becsületes« korty ugyanis annyi, mint két hasas kupica. Nálunk felé legalább ennyi.

– Hát én már kezdek urasan megmelegedni, Regina, – mondottam, miközben tapogatózva visszaigyekeztem vackom felé – neked is azt kommendálom, hogy kövesd példámat és melegedj meg.

– Sohasem ittam pálinkát – hangzott a sötétségből.

– Nem is azt kommendálom én, hogy idd a pálinkát, mint egy tót napszámos, hanem azt, hogy kóstold. Aki úr, az nem issza az ilyesmit, hanem csak kóstolja.

– Nem kérek.

– Pedig jó orvosság a hideg ellen, megmenti finom piszédet a ráólálkodó náthátul is.

– Nem lehet mindenkinek olyan vastag orra, mint neked.

A választ nagyon gyorsan röpítette felém a kamerád, de nem haragudott, hogy lepiszéztem. Hallottam, hogy a sötétben még nevet is. Általában megfigyeltem, hogy ma dél óta minden haszontalan semmiségen mulatni tudott. Akkora művész a női hangulatváltozások titkának kifürkészésében persze nem voltam, hogy az okot is kitaláltam volna. Igaz, hogy meg sem próbáltam. Hegyezzen zabot az, akinek efféle tudós játékokban kedve telik.

Néhány perc mulva megint megpróbálkoztam a kínálgatással.

– Hozzam az üveget, Regina? Meglásd, milyen jó dolog, ha az ember lába fázik, aztán egyszerre csak nem fázik. Egy-két rövid kortyot kell csak lekóstolnod és attól úgy fogod érezni magadat, mintha a legnagyszerűbb pihe-dunyha alatt feküdnél. Tehát hozom az üveget, jó?

Semmi válasz.

– Elindultam az üveggel, Regina.

Erre sem érkezett semmi válasz. Egy halk nevetés azonban ismét hallható lett a sötétségben.

– Ha odaérek, szólj, nehogy isten csudájára beléd botoljak és kiejtsem az üveget. Nagy kár lenne!

– So!.. az persze nem lenne kár, ha jól megrúgnál.

– De bizony az is kár lenne. Azért kell szólnod, ha közeledbe érek ebben a tök-sötétségben, nehogy afféle akaratlan pimaszságot tegyek. Tehát már közeledek…

Nem mondta, hogy ne jöjjek. Úgy látszik, csakugyan nagyon fázott szegénynek a lába és kénytelen-kelletlen rá fog fanyalodni az orvosságra. Óvatosan tapogatózva folytattam utamat abba az irányba, ahol feküdt. Csakhogy ekkor már nem feküdt, hanem ülve kuporgott a magára borított köpeny alatt. A következő lépésnél már meg is fogta a lábamat.

– Halt!

Megálltam. Ha még egyet léptem volna, rálépek és legázolom a nyolcvankét kilómmal.

– Állok, Regina, itt az üveg!

Találomra feléje nyújtottam. Elvette a kezemből és így szólt:

– Szeretnék megmelegedni, mert igazán fázom… de mi lesz, ha rosszul leszek ettől a pálinkától?

– Szűzpálinka ez, lelkem, magunk csináltuk, nem pancs. Ettől még egy kis leány se lesz rosszul, de még egy angyal se. Sátoros ünnepeken odafenn a paradicsomban is isznak az angyalok ilyen tiszta szűzpálinkát, mint amilyen ez.

– Igen… a korhelyek.

– Korhely angyalokról még nem olvastam a szentírásban. Ne okoskodj, hanem igyál… akarom mondani – kóstold.

– Also gut, megpróbálom, de ha valami bajom lesz, a te lelkeden szárad.

– Vállalom a bajt, meg a felelősséget is. Kínálnálak tán, ha csak a legkisebb bajtól kellene is tartani?

Amíg beszéltem, Regina végre rászánta magát a dologra és ivott. Látni nem láttam a sötétségben, de hallottam az üveg nyakának kotyogó hangját.

– Brrr… ez borzasztó erős, elégeti a számat…

– Nem éget az semmit, csak melegít. No, még egyet!

– Sok lesz… félek…

Néhány pillanat mulva megint megszólalt:

– Hm… most már nem éget és – hogy mondjam – nem is olyan rossz…

– Nem bizony! Olyan ez, mint a folyékony arany.

– És melegít, az bizonyos… És nem is olyan rossz, mint ahogy gondoltam… Valamilyen kesernyés íze van, de – hogy mondjam – igazán nem rossz, ha az ember szája kicsit már hozzászokott…

– Nem kell ehez hozzászokni, lelkem, enmaga szoktatja magát, merthogy jóféle ital. Csak a komiszhoz kell hozzászokni.

– Nem tudom, merjek-e még?

– Merj.

– Sok lesz…

– Hányszor ittál?

– Kétszer…

– És fázik még a lábad?

– Az?.. Nem nagyon fázik…

– Hát akkor, mint afféle bátor vitéz, aki nem ijed meg az árnyékától, de még ettől a jóbarát pálinkától sem, még igyál egyszer, azután add ide az üveget. De ügyelj az istenért, nehogy kiejtsd! Porrá törnék ezeken a köveken és odalenne.

A sötétben hallottam, hogy Regina elfogadta az indítványt és harmadszor is szájához emelte az üveget… glu, glu, glu… Megfogyatkozott egy újabb korttyal a kincs.

– Jó volt?

A kamerád nevetve nyújtotta felém az üveget.

– Jó.

– Nem látom, hogy merre felé nyújtogatod az üveget… Ha macska volnék, látnám. Semmit sem lehet látni ebben a tömlöcben… meg kellett volna gyújtani a lámpást legalább néhány percre.

– Hát gyújtsd meg.

– Igen, de akkor meg a gyertya fogy el.

– Ezen úgy lehet segíteni, – hangzott a szerfelett jókedvű válasz – hogy azt, ami elfogy, többé nem gyújtod meg.

– Ne mondd!

– De mondom. Visszadugtad a lámpást a zsákba?

– Nem dugtam, ott van a kövön… két lépésnyire a fejedtől… és mellette van a gyufa is, ha meg akarod gyújtani.

Míg a szilvóriumos üveggel óvatosan a podgyászunk felé retiráltam, Regina fürgén felugrott guggoló helyzetéből és ahhoz a lapos sziklakőhöz tapogatta magát, amelyen a lámpás állott. Ott gyorsan gyufát gyújtott és a következő percben már égett is a lámpásban levő maradékgyertya. Nem helyeseltem ezt a gyertyagyújtást, de örültem neki, hogy világosságot látok. Alvásra alkalmatos a sötétség, az ébren levő embert azonban módfelett lehangolja és elfárasztja.

– So… hadd égjen! Utálom a sötétséget és egy kicsit félek is tőle, – mondotta megkönnyebbült lélegzettel a leány, miközben szeretettel nézett az égő gyertya pislogó lángjába, amely sárgára festette arcát – mindig azt képzelem, hogy valaki a hátam mögött van és rögtön megfog, amint visszanézek…

– No, itt ugyan nincs senki a hátad mögött.

– Tudom, hogy nincs, de mégis csak jó, ha világosság van… Vajjon hány óra lehet, fiú?

Elékerestem blúzom zsebéből az órámat és megnéztem kíváncsiságból az időt, mennyit herdáltunk el az alvás idejéből?

– Féltizenegy.

– Csak féltizenegy? Azt gondoltam, hogy több. Álmos vagy?

– Nem vagyok.

– Én sem vagyok. Mit gondolsz, zuhog még odakünn?

Erre nem kellett válaszolnom. Hatalmas mennydörgés nehéz moraja töltötte meg e pillanatban a barlangot. Úgy tetszett, mintha az összes sziklafalak mozogtak volna… Az orkán tehát még nem engedett odakünn a maga hallatlan erejéből. Valóságos ítéletidő.

Regina fülelt, azután mosolyogva fintorgatta orrát a barlang szája felé.

– Jó, hogy itt vagyunk és nem künn… A te kemény fejedtől nem telt volna ki, hogy ide mentsük a bőrünket. Erre is nekem kellett gondolnom. Mindenre nekem kell gondolnom.

Kacagott és még izgékonyabban fintorgatta orrát, amely ilyenkor felette hasonlított a mókuséhoz. Ez volt impresszióm az első perctől kezdve, amikor legelőször megpillantottam.

Közben elpakoltam a szilvóriumos üveget és rükverc-koncentráltam magamat fekhelyem felé. A felém kiröpített gorombaságra nem adtam választ.

– Az a fő, Regina, hogy fázik-e még a lábad? Minden más beszéd – szalma.

– Nem fázik – válaszolt széles mosolyra húzódott szájjal a leány, miközben ímmel-ámmal lelökte vállairól a köpenyeget és teleszívott mellel belefújt a levegőbe.

– Akkor jól van.

– Mondtam már, hogy melegem van, nem érted?

– Eddig még nem mondtad.

– Háromszor is mondtam!

– Jó, jó…

– Nem mondtam háromszor is? Nemcsak azt mondtam háromszor, hogy most már egy cseppet sem fázik a lábam, de azt is mondtam, hogy melegem van… bizonyosan a pálinkától… Nem is kellet volna talán inni abból a pálinkából… Ezt már vagy hatszor elmondtam, de megint mondom, sok volt… szédül a fejem…

– Reggelig elmúlik.

– Nem érted, hogy szédül a fejem? – folytatta kissé akadozó nyelvvel – ez nem rossz… nem, ez nem rossz… de nem is jó… Főleg az nem jó, hogy túlságosan melege van az embernek.

– Reggelig ez is elmúlik.

– Reggelig, reggelig… ezt már vagy tízszer mondtad, de mi lesz reggelig? Addig még legalább… legalább… három-négy óra van hátra, talán még több is, mint három-négy óra… Nem igaz?

– De igaz.

– Schauéns, Sie!.. szamár.

Ez olyan örvendő, sőt diadalmas hangon volt mondva, hogy el kellett nevetnem magamat. Becsípett kicsit a vörös és ennek én voltam oka. Zsebre kellett tehát vágnom az ebből az állapotból kisarjadzó összes következményeket is, a mellékletképen velük kiosztandó titulusokkal együtt. Ezekkel a paraszt-titulusokkal a kis kamerád különben máskor sem fukarkodott.

– Te izé… fiú… was soll i sagen… hogy is mondjam?.. – dunnyogta maga elé, állandó mosolyra húzódó szájjal, miközben egyre szaporábban fújta ki vérpirosra tüzesedett ajkai közül a levegőt – mit is akarok mondani?

A furcsa grimace-okon, amiket vágott, akaratlanul is mulatnom kellett. Jóideje nem produkálta ezeket a mókusszerű fintorgatasokat, elszoktam tőlük. Most, hogy ismét szerencsém lett hozzájuk, nevetésre ingereltek. Bizonyos, hogy felette furcsák voltak. Ha megfeszültem volna, sem tudtam volna csak egyet is utánozni.

– Alighanem azt akarod mondani, – válaszoltam a hozzám intézett zavaros kérdésre – hogy most mindjárt leteszed fejedet szépen a zsákra és aludni fogsz. Merthogy már ideje.

– Ah, ná! Nem azt akartam neked mondani, – dunnyogta fejét rázva, s nagyobb nyomaték kedvéért még a kezeivel is integetett – hanem… hanem… azt akarom neked mondani, hogy ha tudtad, milyen mérges az a pálinka, miért kínáltad, hogy igyam?

– Azért, mert nyafogtál, hogy fázik a lábad.

– Egyébért nem?

– Miféle egyébért?

– Azért, hogy lerészegedjek.

– Lám, hát részeg vagy?

– Ne kacagj, szamár… nem vagyok részeg, – kiáltotta neheztelve a vörös, de azért maga is nevetett és ajkai körül a furcsa grimaceok még szaporábban váltogatták egymást, mint az imént – azért sem vagyok részeg, hiába számítottál rá, hogy bele fogok fordulni a pocsolyába…

Figyelni kezdtem a beszédre.

– Mire számítottam én?

– A… arra, hogy mint egy részeg Lump, bele… bele fogok fordulni a… a pocsolyába és akkor azt tehetsz velem, amit akarsz…

Hm, ez elég értelmesen volt mondva.

Zsebre lehetett vágni és idézni lehetett melléje a régi bölcs igazságot: »ha bosszankodni akarsz – tégy jót«.

Elhatároztam, hogy nem fogok vele törődni, akármit beszél is az ajkain keresztül megnyilatkozó – szilvórium. Mert az beszélt s ez enyhítő körülmény gyanánt esett latba. Becsípett a vörös és most mindenféle szamárságokra téved zavaros feje. Nem tartottam emberségesnek, hogy ezt a megzavarodott vörös fejecskét valami hatvan fontos gorombasággal agyonüssem. Pedig csöpp híjja, hogy meg nem tettem.

Regina kihívó szemekkel tekintett rám. Apró, hunyorgó szemei pislogva szikráztak üregeikben s szinte kiabált bennök a sértő gyanu. Emellett állandóan és egy kicsit bambán, de folytonosan nevetgélt. Épen olyan volt, mint találkozásunk legelső napján, szegény…

– Bá!.. hiába leskelődöl, – mondotta pár pillanatnyi hallgatás után – nem fogok belefordulni a pocsolyába és nem… nem fogok elaludni…

– Az a te gondod.

– Nem is hagyom, hogy a tied legyen.

– Bátran hagyhatod.

– Le akartál it… itatni, Kerl… de nem sikerült. Nem fogok ittasan belefordulni a… a… Hiába kuporogsz ott az ágyadon és lesed, hogy mikor fordulok bele a… a…

Elakadt. A mondat többi része oly hangos kacagásba fúlt, hogy visszhangzott bele az egész barlang. Most már nemcsak a haja volt vörös, hanem az arca is, szinte lángot vetett a forróságtól. Egy kicsit meghökkentett a dolog. Hátha többet ivott a kelleténél? Még baj lesz ebből a csacsiságból…

A leány most föltápászkodott eddigi kuporgó helyzetéből és félrelökve maga mellől a köpenyeget, támolyogva indult a barlang szája felé.

Rászóltam.

– Mit akarsz?

– Ki akarok menni… rosszul vagyok…

– Igy akarsz kimenni, az esőre? Hiszen alig van rajtad valami, halálra hűtheted magadat!

– Kell.

Tovább támolygott. Erre felugrottam és útjába állva, nem bocsátottam. Még csak az kellene, hogy így menjen ki!

– Itt fogsz maradni, Regina.

– Bocsáss, ki kell mennem. – motyogta valami képtelenül torz mosolyra húzódott szájjal, miközben éreztem, hogy körmei belemélyednek a karomba s a lábát rúgásra próbálja fölemelni – ne állj utamba, ha jót akarsz… okvetlen ki kell mennem, mert itt megfulok… Érted, hogy itt megfulok… levegőre van szükségem… kimegyek… Rosszul vagyok.

Minél jobban vergődött, annál erősebben tartottam.

– Itt maradsz!

– Nem… – suttogta elfulladt, forró hangon s kis kezei oly erővel szorították azt a karomat, amellyel tartottam, hogy szinte vér serkedt körmei helyén – kimegyek… kimegyek… Bocsáss, különben itt esem össze a szemed előtt… Rosszul vagyok…

El voltam határozva, hogy semmi szín alatt sem bocsátom ki a szabadba így, amint volt, jóformán ruha nélkül, amely a künn zuhogó eső és szélvihar ellen megvédte volna, emberséges jószandékom azonban meghiusult. Amikor látta, hogy hiába vergődik, mert erőszakkal az én kezeimből nem szabadulhat: nyilván ismét hatalmába kerítette érzékeit régi vadmacska-dühe, mert egyszer csak heves fájdalmat éreztem kézfejemen… el kellett eresztenem a karját… beleharapott a kezembe…

Abban a pillanatban nem vettem figyelembe, hogy nincs egészen beszámítható állapotban, – a megivott szilvórium hatása bizonyos volt – csak arra figyeltem, hogy dühös harapással válaszolni egy iránta megnyilvánuló jószándékra, több az elégnél… Föllobbant bennem a harag és a méltatlankodás. Akkorát kiáltottam, hogy visszhangot vert bele a barlang szája.

– Nohát, mars! Eredj a pokolba…

Hátat fordítottam neki és a pislákoló lámpás felé igyekeztem. Annak a világánál láttam, hogy a feldühösödött vörös nem tréfált, egész kezemfeje egy vér volt, alaposan beleharapott… ideje, hogy a vérzést valamiképen elállítsam. Amíg a torniszterből kiszedegettem a szükséges sleif-bandokat, visszanéztem a barlang szája felé és megállapítottam, hogy csakugyan egyedül vagyok: a leány kiment és vézna alakja beleveszett a sötétségbe.

Magammal törődtem, nem vele. Félkézzel bekötni egy sebet nem a legkönnyebb munka, a sleif-band vége mindegyre kicsúszott ujjaim közül, pedig a fogaimmal is segítettem. Igy történt, hogy amivel egyébként néhány perc alatt elvégződtem volna, azzal most talán egy negyedóránál is több időt töltöttem el. A kötés így is suta volt, a derék Heiszer bácsi nagyot csóvált volna jóindulatú, kövér fején, ha ezt a tökéletlen munkát meglátta volna. Ügyesebb kötés hiányában nekem azonban ezzel is be kellett érnem, a vérzést elvégre sikerült elállítanom és ez a fődolog.

Tábori lámpásom most fölmondta a szolgálatot. A gyertyamaradék már csak a legalján pislogott. Még egy-két perc és utolsó pislantásával gehorzamst meldolni fogja, hogy több Dienst-et nem leistolhat.

Ezzel még egyet pislogott és kialudt.

Sötétben maradtam.

Azaz hogy… Furcsa! Vajjon mi történik odakünn? Nem maradtam egészen sötétségben, a derengésnek némi halavány nyomai rajzolódtak a barlang száját elzáró sziklafalak kiálló szegleteire, mintha valamely nagy távolságból rejtelmes eredetű fény érkezett volna…

Mi lehet ez?

Három lépéssel a barlang szájánál termettem és egy fürge ugrással künn voltam a szabadban.

Ott aztán kis híjján, hogy lelkes hurrát nem kiáltottam örömömben a Mindenség kegyelmes alkotójának tiszteletére, aki egyetlen kézlegyintéssel véget vetett a gyalázatos időjárásnak, elűzte az esőfellegeket, megállította eszeveszett rohanásában a förtelmes szelet és olyan felséges ultramarinkék színt varázsolt a firmamentumra, hogy az embernek a szíve repesett örömében! Gyönyörű tiszta égbolt csillogott fejem fölött a sarlós hold és a teljes fényükben ragyogó csillagok világosságában. A tökéletes szélcsendben egyetlen falevél sem mozdult. Békességes, nyugodt és csendes volt körülöttem az erdőség. Ebben a hangtalan csendességben talán egy halk sóhajtást is meghallottam volna.

Gondoltam rá, hogy hallani fogok… Azonban nem hallottam. Lehet, hogy ha hallottam volna, sem mozdultam volna… a méltatlankodás még igen erősen fortyogott bennem.

Mire visszamentem a barlangba, hogy lefeküdjem, éjféli tizenkét óra lett. Ideje, hogy kinyújtózkodjam fekhelyemen és elaludjak. Aki nincs itt, ne aludjék. Ha aludni akar, visszatalál magától is, ha tetszik, ha nem tetszik, annyi.

Leheveredtem az improvizált ágyvacokra és semmi nyugtalanságot nem éreztem a künn kódorgó vörös miatt. Hiába! a méreg… Meg a sértődöttség. Meg egy kis komoly restelkedés is, hogy tán – voltaképen – és mindenképen… többet foglalkozom ezzel az egész dologgal, semmint kellene. Elvégre, csakugyan lehet, hogy így áll valahogy a dolog és nem másképen… Igaz, hogy nem én kevertem eképen a sors és véletlen kártyáit, hanem maga a sors és a véletlenség, amelyek ezt a vörös Reginát utamba hozták. Ezt a kicsi Reginát, az eszest, jószívűt, ügyest, vakmerőt, szemérmest és félbolondot… Ennyi, úgy hiszem, elég? Nagy része e titulusoknak azonban becsületesen meg van érdemelve…

Nem tehetek magamnak semmiféle szemrehányást: a sorsnak és a véletlennek különös játékaiba nem avatkoztam. Sem előre nem vittem semmit, sem hátra nem toltam. Sem semmit nem irányítottam. Ami volt, magától lett úgy, ahogy épen történt. Becsületes nyíltsággal elmondhatom magamnak, hogy akármi történt volna eddig, vagy fog történni ezután ezzel a teremtéssel, ez az én lelkiismeretemet nem érinti. Örültem és nagyon meg voltam e pillanatban magammal elégedve, hogy így van. Megvallom, szinte rosszul éreztem magamat a gondolatra, hogy másképen is lehetett volna… Mert – lehetett volna.

Akkor most meg volnék kötve, vagy ha nem is – egy nagy kő okvetlen lógna a nyakamon. Igy nem lóg semmi és nem kell a szemem közé pirítanom, hogy nagy bivaly létemre elgázoltam egy ilyen semmiséget.

– Hogy az ördög vigye el… csakugyan fájt a kezem. Úgy sajgott, hogy szinte emelkedni éreztem rajta a kötést. Hát nem bolond, aki ilyesmit tesz a barátjával? Beleharap a kezébe. Még ha ittas is egy kicsit, akkor sem járja. Majdnem az jut ilyenkor az ember eszébe, hogy ha szeretője lettem volna, nem harapott volna a kezembe. Lám, ez nem is olyan emeletes szamárság, mint amilyennek látszik. Tán épen azért harapott a kezembe…

Elmélkedni fogok ezen a dolgon. Jó éjszakát…

*

Mire másnap reggel kinyitottam szemeimet, félkilenc felé járt az idő. Hatalmas medveálom volt, elég lett volna két medvének.

Most azonban – auf! És ki ebből az oduból.

Készülődés közben körülnéztem és egyáltalában nem éreztem semmi meglepetést, amikor láttam, hogy még mindig egyedül vagyok. A valamely okból ezúttal úgylátszik roppant komolyan felbőszült vadmacska nem jött vissza. Fekhelye érintetlen volt. Makacs egy portéka, az bizonyos. Ez azonban nem az én dolgom, hanem az övé.

Egy pillanatig tűnődtem, hogy voltaképen mit kellene most csinálni, azután gyorsan határoztam. Látnia kell, hogy sem makacskodása, sem haragja nem imponál, nem fogok utána meghalni bánatomban… Még tréfából sem. Amit megtehetek, megteszem. Itt hagyok számára egy csomó ennivalót, a pokrócomat, a gyufát és más efféléket, használja, ha akarja. Hogy hol találhat meg, azt úgyis tudja. Schluss!

Magamra kapcsoltam a holmimat, vállamra löktem a Manlichert és faképnél hagytam az éjjeli szállást. Direkció a Morelli-féle Graben és a nyírfám!

Elindultam.

Az erdei forrás vizéből, amely mellett el kellett haladnom, nem lehetett inni, annyira zavarossá tette a tegnapi zápor, meg a beléje hullott mindenféle giz-gaz. A fű is egy latyak volt bakancsom alatt, hiába kerülgettem. A nap azonban hatalmasan dolgozott, egész párafelhők emelkedtek a magasba, amint a természet óriási lélegzetvétele a legpicinyebb növénykét is új munkára serkentette.

Néhány perc mulva künn voltam az erdőből.

Ott állt saját külön nyírfám és ott mellette a Morelli-Graben színültig megtelve sárgás-barna vízzel. Rengeteg víz dőlt le a magasságból, hogy ezeket a mély árkokat elboríthatta. Igy, ahogy vannak, nem volna jó beléjök állni.

Idáig tehát rendben volna a dolog, itt vagyok, ahol parancs szerint lennem kell, de vajjon itt kell-e lennem egész az ítéletnapig? Hátha a végítélet napjáig sem kapok parancsot, hogy hagyjam el a posztot és rukkoljak be a regimenthez, itt kell-e gyökeret vernem a földbe? Hátha nincs mód, hogy avizót vagy parancsot kaphassak? Akkor is itt kell állnom? Ez meggondolandó… és csiklandós ügy. Hadjáratban nem sokat teketóriáznak, – ha a magam szakállára hagyom el a posztot és ebben engedetlenséget találnak látni – elverik rajtam a port.

Másfelől pedig ösztönszerűen éreztem, hogy összeköttetést kellene találnom a regimenttel, mert itt már igazán nincs semmi keresni valóm. Hol vannak már ettől a vidéktől a régóta folyó harcok! Az ütközet ezen a vidéken kétszer is tovahömpölygött a jezernicai völgy felé és onnan megint vissza és ismét előre, semmiképen nem valószínű, hogy a hadiszerencse harmadszor is cserben hagyott minket és újra engedni kellene az ellenség hatalmas lökésének. Emellett bizonyít az is, hogy a szerencsétlen Jezernica falut tegnapelőtt este felgyújtották. Tehát nem remélik, hogy ismét visszaszerezhetik. Az oroszok ilyenkor szoktak kérlelhetetlenül mindent elpusztítani, ami menekülésük közben útjokba kerül.

Mindezekből az következik, hogy ha nem is azzal az elhatározással hagyom el a részemre kijelölt posztot, hogy önkényesen változtatok meg egy parancsot, de el fogom hagyni ideiglenesen, hogy körülnézzek és megtudjam: merre lehetnek a fiúk? Azután megint visszajövök.

Néhány pillanat alatt annyira beleéltem magam ebbe az elhatározásba, hogy szinte türelmetlenség bizseregtetett, alig vártam, hogy szerény reggeli menázsimmal elkészüljek.

Állva kaptam be a szalonnát, meg az utolsó kenyérmaradékot, amit még birtokoltam, hogy ezzel se veszítsek időt és a gyomromnak is legyen valami foglalkozása. Azután ismét vállamra dobtam hűséges társamat és nekivágtam a mezőnek, amelynek túlsó szélén a leégett tanya hamu-és koromtömegeit rendezte el az éjjel megint más formációkba a szélvész.

Hosszú lépésekkel róttam végig a mezőt. Nem egészen tíz perc alatt már a koromhalmazon is túl voltam.

Itt egy kis kellemetlen meglepetés ért, de erősen föltettem magamban, hogy ügyet sem vetek rá.