Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 13

Érezni kezdtem sérült ballábamon a bakancsomat.

Mintha az a szerencsétlen folt, mely időközben tökéletesen megbékült ellenségnek mutatkozott, ismét megharagudott volna és mintha valami afféle szándékot vett volna nyomorult bőrfejébe, hogy megint bosszantani fog…

Nem gondolok vele. Bár azt szintén erősen elhatároztam, hogy amint csak lehet, rögtön más lábbelit szerzek.

A tanyától a magaslatig, mely a kilátást észak-kelet felé határolta, egyenetlen, vízmosásos, sok helyen rendetlenül hepehupás legelőféle területen kellett keresztül mennem. Itt-ott egy-egy tüskebokor, egy-egy vadrózsa szakította meg az egyhangúságot. Különben minden lapos, napégett és egyforma volt.

Nyírfám tájékáról nem is sejtettem, hogy itt mi van. Pedig sok minden volt. A szikkadt fű között lépten-nyomon lábam alá kerültek az itt elhagyott mindenfélék: kulacsok, sipkák, kenyér-tarisznyák, bajonettek, összetört puskák és más effélék. Valóságos zsibvásár. Ha a mindenfelé látható vérfoltos rongyok és eldobott, piszkos vattadarabok nem ütköztek volna szemembe, akár elhagyott zsidópiacnak is nézhettem volna ezt a nagykiterjedésű hepehupás területet. Igy azonban rögtön megelevenedett lelkem előtt, hogy ezen a helyen mi folyt…

Szegény Nagy főhadnagy úr, vajjon mi van vele? Ha nem csalódom, épen ennek az ároknak a szélén adtam át a derék Heiszer bácsinak, amely mellett most visz el utam a hágó teteje felé.

Jó mély árok, át kellene valahol menni rajta, csak ne lenne tele ez is piszkos esővízzel.

Ohó!.. Szerencsétlen pára, hát ez hogy maradt itt?

Egy hámos ló. Félteste a szennyes vízben, fejtül való része az árokparton. A hám összevissza szakadva rajta, csak a kantár homlokszíjjai voltak épek. Észrevettem, hogy ágyéka emelkedik és száll, tehát még élt szegény állat, bár a szemei le voltak húnyva. Bizonyosan azért hagyták el, mert menthetetlennek látszott.

Megnéztem.

Lemásztam az árok aljába és hozzálépve, a kantárnál fogva megemeltem a fejét. De rögtön vissza is eresztettem. Jobboldali szügye és nyaka, amelyeken feküdt és amit eddig nem láthattam, egyetlen rettenetes seb volt. A kitépett hús helye csupa fekete, megalvadt vér. Hogy maradhatott életben ez a nyomorult pára? És hogyan hagyhatták kínlódni, ahelyett hogy szabály szerint egy kegyelmes puskagolyóval megmentették volna rettentő kínjaitól?

Szomorú, hogy ennyire el tudunk fásulni, de el tudunk.

Jóváteszem, amit a háború e boldogtalan áldozata ellen vétettek. Odafenn majd javamra írják.

Kinyomtam egy patrónt a magazinból, becsúsztattam a fegyvercsőbe és közvetlen közelből főbelőttem a szegény párát. A horpadt, sárral borított test meg sem rezzent, a szemek azonban lassan kinyíltak és úgy bámultak elhomályosulva mély üregeikben… A halál beállt.

Kimásztam az árokból és azzal az elégedett érzéssel folytattam utamat, hogy jót cselekedtem. Csak valahogy el ne felejtsék odafenn javamra írni. Most sok a dolog… könnyen elkallódhatik az ilyen pici érdemecske.

Annyi bizonyos, hogy spórolni nem igen tudunk. Nem azért, mintha nem akarnánk, vagy szándékosan »truccolna« az ember fölebbvalóival, akik fáradhatatlanul takarékosságra intenek, hanem talán azért, mert ebbe a dologba is belefásul lassanként a legénység, mint – a menázsin kívül – minden másba. Nem mindjárt, idővel azonban annál bizonyosabban. Az az érték például, ami csak tovahaladásom keskeny vonalán került szemem elé, hozzávetőleges találgatással is több ezer forintot tehetett ki. Hát még a többi, ami ezen a több kilométer kiterjedésű területen szerte-szét volt szórva. Egészen ép fegyvertöltények hevertek a fűben ezer meg ezer számra, vegyesen az oroszokéból és a mieinkből, összevissza, amint a katona siettében vagy hevületében egyszerre három magazint is kiránt és azok közül kettőt félredob, mert a fegyverbe csak egyet szoríthat bele, arra pedig többnyire nincs ideje, hogy a másik kettőt visszahelyezze a patrontáska rekeszébe. Eképen esik, hogy minden egyes lövés, mely ütközet közben a fegyvereket elhagyja, voltaképen három tölténybe kerül. Gyakorta még ennél is többe. Mindenütt így van és így lesz ezután is.

Egészen ép torniszterek, hátizsákok, kenyértarisznyák hevertek félredobva. Egy jókora cipót kiemeltem az egyik ilyen félredobott »procák«-ból és berekviráltam a magam procák-jába. Egy hátizsákból pedig egy szál gyertyát emeltem ki. Minden egyebet otthagytam. Talán összeszedik, ha majd visszakerülnek és ráérnek az ilyen csendes munkára, lehet azonban, hogy itt marad veszendőben minden, úgy, amint van. Mi ez a kár a tenger sima tükréhez képest?

Nem tudom, hogyan van máshol, ami azonban a mi szanitéceinket illeti, bizonyos, hogy felette derék fiúk. Úgy értem, hogy a mi regimentünk szanitécei a derék fiúk. Akár azért, mert lelkiismeretesen vezetik őket az olyan komoly és érett emberek, mint például Heiszer bácsi, akár mert maguk is az érett emberek sorába tartoznak, a munka, amit végeznek, becsülésreméltó és dicséretes. Azon a nagy területen, amit kutató tekintetem átvizsgálhatott, egyetlenegy véletlenül ittfelejtett sebesültet vagy halottat sem pillantottam meg. Minden el volt takarítva. A sebesülteket elvitték a keresztes kocsik, a halottakat befogadta a föld. Balkézt az ároktól, amely felett fölfelé iparkodtam, szép sorjában egymásmellett valami kilenc-tíz sebtében felhányt friss sírt számoltam meg. Külön gazdája csak kettőnek volt, az elsőben egy elesett magasabbrangú orosz tiszt nyugodott, a másikban valaki a mi tisztjeink közül. Nem lehetett elolvasni a nevét. A tintaceruzás feliratot szétmázolta a zápor.

Mi minden akad egy ilyen elhagyott csatatér területén, szinte elképzelhetetlen. Egy fűcsomó alatt szájharmonikát pillantottam meg, közvetlen közelében egy gummiból való játékbabát. Melyik legénynek a holmijából kerültek ezek ide? A harmonikát még csak értem, de a gummibaba? Mire kellett neki ez a baba és még ennél is érthetetlenebb kérdés, hogy ugyan hol szerezte és kinek tartogatta? És ha már tartogatta, miért dobta el? Az elesett vagy megsebesült katona holmija érintetlenül vele van, ilyené nem lehetett, különben nem maradt volna itt, hanem a katona összes fölszerelésével együtt a transzport-kocsira került volna.

Néhány lépéssel odább egy szétázott levél maradványai. Nagy öreg ákombákom betűk. Afféle nehéz paraszti írás.

Fölemeltem a földről és betüzgettem.

Az eleje végkép olvashatatlanná ázott az elmúlt éjjeli záporesőben, ami megmaradt, abból is csak egy sor értelme volt kivehető: »…elküttem neköd két ingöt és egy pár libának árát, vigyázz gyereköm az egésségedre«.

Bizonyosan valamelyik fiúnak az édesanyja írta. Az apa egészen bizonyosan kifelejtette volna az ilyen levélből, hogy gyerekét az egészségére való vigyázásra intse.

A papir szélein elmosott vérnyomokat vettem észre. Lehet, hogy a gyerek rosszul vigyázott az egészségére…

Lehajoltam útközben egy piroskötésű káplári bugyelláris után is, legfőként azért, mert vadonatújnak látszott, mégis elhányta a gazdája. Bár hiszen lehet, hogy véletlenül vesztette el. Új volt a beledugott plajbász is, amellyel alighanem csak azt az egyetlen sort írta eddig a noteszbe a káplár úr, amely mindjárt az első oldalon ékeskedett:

»…Szekeresnek új Zólen, Hornyáknak Sále és pofon.«

A notesz elveszvén, nem bizonyos, hogy Szekeres megkapta-e az új csizma-vagy bakancstalpat, Hornyák pedig a kosztoscsészét, de hogy ez a Hornyák az »evidenz«-be vett pofont így is megkapta, az egészen bizonyos.

A lankásan emelkedő hágó tetejére érkezve, ott még nagyobb sokaságát találtam az elhagyott fölszerelések tömegének. Ezeken a helyeken azonban már sokkal több volt az orosz eredetű holmi, semmint a mienk. A szerteszét hányt mindenféle között itt ágyú-municiót is találtam. Egy felfordult lőszerkocsi ládáiból egymás hegyin-hátán zuhantak le a földre a Geschoss-ok és ott maradtak – veszendőben – egy rakáson. Egyet megnéztem. Nem voltak betempírozva. Úgy kerültek az ebek harmincadjára, amint a gyárból vagy valamelyik orosz katonai magazinból a frontra érkeztek. Jobb így, hogy »krepírt« sorsra jutottak, semmint ha betempírozták és kilőtték volna… Most itt leköphetem őket, ha akarom, nem köpnek vissza a lábamba, mint ahogy a multkoriban egy ilyen piszok megcselekedte.

Elhagyott halottat ezen a tájon sem láttam. Szem előtt legalább egy sem volt, hacsak a sűrűségekben nem. Innen a tetőről lefelé a jezernicai völgybe ugyanis sok helyen felette sűrű és bokros ciherek húzódtak le. Némely ponton oly sűrű volt ez a ciher, hogy fölért akadály dolgában a leggondosabban épített drótsövénnyel. Mi lehetett, vagy maradhatott vissza benne, nem láthattam.

Nem is igen foglalkoztam találgatásokkal, mert most egész figyelmemet a szemeim elé táruló távoli panoráma kötötte le.

A falu itt-ott még mindig füstölt. Kicsi orosz falucska lehetett ez a szerencsétlen Jezernica, mindössze ötven-hatvan hamurakást számoltam meg. Néhány nappal ezelőtt még lakóházak, pajták, színek és kazlak, most hamurakások. A múlt éjjeli óriási zápor ezeket is jó mélyre verte. Alig emelkedtek ki a barátságtalan anyaföld szintjétől fél, másfél méternyire. Ahol még némi szennyes füst szivárgott ki a koromtömegekből, ott alighanem gabona vált semmivé a tűzben. Az ég makacsul sokáig az eső dacára is.

Emberi lelket nem láttam sehol. A koldusokká felpörkölt parasztokat vagy magukkal kényszerítették a visszavonuló orosz csapatok, vagy még a falu keleti oldalán látható erdőség mélyében lappanganak. Ha elég idejük volt a menekülésre saját katonaságuk elől, akkor egészen bizonyos, hogy barmaikkal és más egyéb megmozgatható holmijukkal együtt az erdőbe menekültek.

Ez az erdő igen nagy kiterjedésűnek látszott, legtávolabbi pontjai belesimultak az innen áttekinthető láthatár homályába. Szemmértékkel mérve csak annyi, amennyit beláthattam belőle, több lehetett ezer katasztrális holdnál. A sötét tónusú zöld bükkre és tölgyfára gyaníttatott, ami ezen az általában értéktelen fát termő vidéken rengeteg vagyont jelentett.

A távolság odáig nagy volt, meghaladhatta a hét-nyolc kilométert, annyit azonban mégis észre tudtam venni, hogy az erdőség szélén, az előtérben levő fák árnyéka mögött, valami épületféle látszik. Nem annyira maga az épület, mint inkább elmosódó kontúrjai.

Hm… ha Regina itt lett volna, az ő csodálatosan éles látása azonnal világosságot derített volna ebbe a rejtélybe. Arról a mérges vadmacskáról azonban ne essék szó… Még nagyon a gyomromban van. Nem beszélek róla… Az én egyébként szintén jó és gyakorlott szemeim nem voltak elég élesek, hogy a távolságban mutatkozó rejtélyt megvilágíthatták volna. Annyit eldöntöttem, hogy a dolog a legnagyobb mértékben érthetetlen. Ha azok a mutatkozó kontúrok csakugyan valamely nagyobb épület rajzai és nem a képzelődésem játékáról van szó, miért nem került az az épület is ugyanarra a szomorú sorsra, mint a falu?

Tudom én jól, hogy a gyújtogatással megbízott orosz lovasokkal tíz-húsz rubel fejében ki lehet egyezkedni, egy-két épület ilyenformán a faluban is épen maradt volna. Ott azonban az összes épületek elhamvadtak. Ez a ház, kastély vagy micsoda pedig sértetlen maradt, holott alig van messzebb az elpusztult községtől két kilométernél.

Nem lehet ezt a dolgot megérteni.

És azt sem tudom hirtelenében megérteni, hogy miért nem látok egy teremtett emberi lényt sem azon az egész vonalon, mely innen a faluig terjed? Sem ember, sem állat, sehol. Ágyúmorajt hosszú időközökben még csak hallottam, vagy legalább is hallani véltem, egyéb jele az eleven életnek azonban sehol sem mutatkozott.

Oly nagy távolságokba húzódott az ütközet, ahonnan a hang már nem bír idáig elvergődni? Ez sem lehet. Az ágyúdörej még erős szél ellen is elhallszik harmincz kilométernyire, szél alatt gyakorta kétszázra is. Ide egyik disztancia sem stimmelt. Az első kevés volt, a másik sok. Úgy kell tehát lennie, hogy szünet támadt a harcvonalakon. Ezért nem hallok semmit a nagy időközökben fülembe szivárgó ágyúmorajon kívül, amelynek eredete lehet természetesen más is, például robbantás vagy más egyéb szappőrmunka.

Elindultam a falu maradványai felé.

Valami útfélét sehol sem fedezhetvén föl, a ciher között iparkodtam lefelé a völgybe, azzal a határozott szándékkal, hogy mindaddig menni fogok, amíg csak össze nem akadok valakivel a mieink közül. Képtelenség, hogy ily nagy területen egyetlenegy ember se legyen. Ha gyalogos őrjáratot nem is, de lovas »stráfli«-t (Streif-Patrouille) talán csak utamba vet a jószerencse. Az ilyen lovaspatrul rendszerint mindenütt fel szokott bukkanni, ahol senki sem várja.

TIZEDIK FEJEZET

Találkozom a derék Heiszer bácsival és megtudom tőle, hogy a Morelli-század már messze északon táborozik. – Heiszer bácsi megajándékoz egy pár nagyszerű csizmával. – Kivégezem foltos bakancsomat és elindulok észak felé. – Egy bemocskolt úri kastély. – Megtalálom gyufatartómat, melyet Reginánál az erdei barlangban hagytam. – Gyanakodni kezdek, hogy a leány valahol a nyomomban van.

Egy teljes órai baktatás után – gyorsabb masírozásról itt szó sem lehetett – leérkeztem a völgy aljába, ahol valami patakféle sekélyes vizecske bujkált a megpörkölődött fűzfák hosszú sora alatt.

Egy ilyen füstös fűzfa közelében végre megpillantottam egynéhány eleven embert. Szanitécek voltak. A ponyvával letakart vöröskeresztes kocsi árnyékában heverésztek és épen a déli menázsi elfogyasztásának kellemes munkájába voltak elmerülve. A lovak szabadon legelésztek. Szemmelláthatóan nagy kényelem dúlt köztük, ráértek mindennel bőven.

Nem lepett meg túlságosan, amikor a még javában párolgó tábori bogrács mellett a Heiszer bácsi jóindulatú, kövér arcát pillantottam meg.

Ő jobban meg volt lepve, mint én.

– Mi az ördög! – kiáltotta harsány hangon – csak nem ennek az isteni gulyásnak illata csalta ide?

– Nem a gulyásillat nyomában járok, Heiszer úr – válaszoltam a derék szanitécnek, aki eközben barátságosan megszorította kezemet s hangosan elkiáltotta nevemet emberei számára is, hadd tudják, kinek a becses személyét tisztelhetik tábori bográcsuk körül.

– Holla, már tudom! – nevetett vidáman a vöröskeresztes bácsi – bizonyosan a regimentet keresi… nem igaz?

Intettem, hogy igaz.

– Hát kérem – legyintett kezével, mialatt megint elfoglalta előbbi helyét a bogrács mellett s engem is odainvitált a közelébe – azt ez idő szerint hiába tetszik keresni.

– Messze vannak?

– Ojjé!

– Talán mégsem lehetnek olyan messze, ha Heiszer úr itt van…

– Csakhogy nem vagyok itt.

Elnevette magát és ismét legyintett a kezével.

– Nem bizony, nem vagyok itt…

Észrevettem, hogy a kocsijához tartozó nyolc legény egyike-másika is félrehúzza a szája szélét.

– Nem értem a dolgot, Heiszer úr…

– Elhiszem, – mosolygott édesdeden az öreg s szemmelláthatóan mulatott a dolgon, hogy ilyen gyerekes rébuszt sikerült tájékozatlanságom számára föladnia – nagyon elhiszem, hogy nem méltóztatik megérteni a dolgot, pedig roppant egyszerű. Vissza vagyok transzferálva a Feldspitálhoz. A mienkhez, a Nr. 3-hoz… méltóztatik tudni. Ez a parancs. Mivel azonban sem azt nem tudták megmondani, hogy hol van most a Nr. 3, sem azt, hogy csak hozzávetőleg is merre lehet, a magam szimatoló orrára vagyok utalva. Ennélfogva tehát már két napja útban vagyok, anélkül, hogy erről a helyről megmozdulnék… Ezért bátorkodtam az imént azt mondani, hogy nem vagyok itt.

Kedélyes bácsi ez a gömbölyű tokájú Heiszer, hogy ezen a felette naiv csalafintán is mulatni tudott. Bár hiszen nemcsak kedélyről van itt – igazság szerint – szó, hanem elpusztíthatlan izmokról is.

– Tartson velünk, – invitált meg Heiszer bácsi a menázsihoz – nincs egyebünk ennél a »normál« gulyásnál, de talán még nem tetszett belőle elégszer részesülni…

A szanitécek nevettek. Ők is tudták, hogy tíz ebéd közül nyolcszor ez szerepel a hadiétlapon: betelhet vele a legény, egész életére. Azonban még mindig szívesebben látott rendes vendég a sajkában, mint a borsó-vagy a lencsekonzerv.

Eközben eszembe jutott, hogy foltos bakancsom dolgában most kellene talán megragadni a jó alkalmat. Reggel óta ismét szorítani kezdte lábamat az a sokszor pokolba kívánt átkozott, folt… hátha most megszabadulhatnék tőle. A szanitécek ügyes emberek. Mindenhez értenek és minden van náluk. A nagy ballonponyvás vöröskeresztes kocsi mélységében a legcsudálatosabb dolgok rejtőzködnek.

– Mondja, Heiszer úr, – fordultam a mesterhez – nem tudna nekem szerezni egy pár új bakancsot? Ez a foltos bestia már sok kínt szerzett a lábamnak, ki szeretném cserélni új bakanccsal.

A mester gondolkozott.

– Nagyon szívesen, kérem, bakancsféle azonban jelenleg nincs birtokomban, hanem van egy pár csizmám. Orosz csizma. Ha jól emlékszem, valami kozák hadnagyé volt. Mi földeltük el most valami három hete. Gránátot kapott szegény. Rajta és körülötte egy rongy volt minden, magasszárú új Ritterstifelje azonban isten csudájára épen maradt. Hé, Veszelka! Hozd ki fiam a kocsiból azt a muszkacsizmát… tudod te! Ott van legalul a telefondrótok alatt. Ügyelj, nehogy a lekváros fazekat felborítsd.

Mondom, hogy az ügyes szanitéceknél még lekvár is van.

A legény bebújt a rengeteg kocsiba és rövid vártatva hozta a csizmát. Módfelett megörültem a dolognak. Az ő istenében és a mi ólmunkban megboldogult »muszi«-nak ugyan valamivel nagyobb lába volt, mint nekem, efféle csekélységgel azonban nem törődtem. Az a fő, hogy végre kényelmet szerezhettem elgyötört ballábamnak.

Elégedett és boldog voltam a csizma birtokában.

– Mit fizessek a csizmáért, Heiszer úr?

A mester arcán minden ráncocska nevetett.

– Viccelni méltóztatik, kérem! Mi a haragos istennyilát csináljak én itt a pénzzel? Hisz jóformán már azt is elfelejtettem, hogy valami pénznek nevezett papirka is van a világon. Adtak ott valamit pénzért, ahol nagyságod eddig tartózkodni méltóztatott?

Igaza volt. Az egész idő alatt egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy ilyenféle »papirkák« is vannak.

– Ingyen adom a csizmát, amennyibe nekem került, – folytatta jóindulattal Heiszer bácsi – örülök, hogy szívességet tehettem.

Megköszöntem az ajándékot és azonnal nekifogtam foltos bakancsom kivégzésének. A mester nevetett és nevettek a szanitéc-legények is, az inkviziciót azonban végrehajtottam: bicskával először kettéhasítottam a nyomorult bakancs egész hasát, azután négyfelé vágtam. Véged van, pimasz! Soha senkinek sem fogod többé a lábát megkínozni.

Az eképen ádázul kivégzett pimaszt megragadtam zsinórjánál fogva és messze beröpítettem a közeli patak vizébe, hadd ússzék akár az Óperenciás tengerig, csak én ne lássam többet.

*

Heiszer le akart róla beszélni, hogy tovább menjek. Komolyan adta elő érveit, meg akart győzni, hogy vállalkozásomnak nincs értelme. Biztosított róla, hogy a folytonos heves előnyomulásban levő csapatok eddig már a legközelebbi – Rudnik nevű – orosz községen is túl vannak, ez pedig messzebb esik ide harminczöt kilométernél, tehát mit akarok?

Marasztalása nem fogott rajtam. Fejembe vettem, hogy okvetlen meg fogom találni ezredemet, tehát meg fogom találni, bármilyen messzire kellene is utána mennem.

Délután két óra tájban búcsút vettem Heiszer bácsitól és a többi felette szíves polgároktól.

– Nem tarthatom vissza erőszakkal, – mondotta szemrehányó hangon a mester – de meg fogja látni, hogy okosabb lett volna, ha nem erőlteti a dolgot.

Némán megráztuk egymás kezét és elváltunk. Heiszer bácsi ott maradt embereivel a vöröskeresztes kocsi mellett, én elindultam a földig leperzselt falu keleti széle irányában az orrom után. Más direkcióm nem volt. Amerre északkeletnek az orrom mutat, arra kell lennie valahol az ezrednek is.

Körülbelül száz lépésnyire lehettem, amikor az öreg Heiszer harsány kiáltása fülemhez jutott.

– Halló! halló! Szétugrasztott »muszik« csatangolnak az erdőségben, vigyázzon, nehogy elfogják!

Szócsövet formálva tenyeremből, visszakiáltottam:

– Vigyázni fogok!

Búcsúzóul még egyszer meglengettem sipkámat és ezzel végleg elváltam Heiszer bácsitól és az ő derék szanitéceitől. Tíz percnyi mars után már nem láttam őket. A »muszik«-ra való figyelmeztetés mindenesetre jókor jött. Nem is gondoltam efféle eshetőségre.

Gyanut fogván személyes biztonságom dolgában, lassan nyomultam előre az erdőség alatt. A legkisebb zaj, vagy zörgés megállított. Úgy haladtam tovább, mintha rókanyomot csapáztam volna – kutya nélkül.

Annak az épületnek – kastélynak vagy minek – irányában mentem a fák árnyékának védelme alatt, amelynek homályos kontúrjait már a jezernicai hágó tetejéről megpillantottam. Ez az óvatos csapázás majdnem egy teljes óráig tartott. Közeledvén a titokzatos házhoz, bevonultam az erdő sűrűbb részébe, a mindenfelé szétterpeszkedő bokrok közé és onnan vettem szemügyre a közelben kibontakozó épületet.

Egyideig még mozdulatlanul várakoztam leshelyemen, azután kiléptem a sűrűségből és elindultam az épület felé.

Széles, tornácos, orosz úri kastély volt ez az épület, oszlopos frontján régimódi, kupolás verandával. Nyolc lapos lépcső vezetett föl rá, – de egy ugrással is fönn lehetett az ember. Nem is tudtam olyan laposakat lépni, mint amilyenek ezek a szibarita-kényelemmel beépített verandalépcsők voltak. Ily dolgokban különben minden orosz úriház egyforma. Kényelem, nagy kényelem, hallatlan kényelem mindenben. Hely van bőven és ami fő – nem siet senki. Szépen, lassan… pomáli… kényelmesen lépegetheti ezeket a lapos lépcsőket még a legköszvényesebb orosz úri láb is.

Az első szoba, melybe a verandáról beléptem, alighanem ebédlő volt. Hamarosan meggyőződtem róla, hogy a többi, kilenc vagy tíz szoba is ugyanily hallatlanul barbár módon van elpusztítva, mint ez. Elbámultam a teljesen oktalan rombolásnak ezen az igazán tökéletes látványán, ami itt meghökkent szemeim elé tárult, pedig hasonló dolgok iránt jócskán elveszti érzékét az ember. Nem volt itt egyetlen ép ajtó vagy ablak. A festett padló eredeti színét talán még egy hiúz szeme sem tudta volna kitalálni. Ami bútorféle maradt – összevissza zúzva hevert a szobákban. S az a teméntelen mindenféle piszok és szemét, az a sok megnevezhetetlen bűzös, megpállott, elrothadt hulladék – ami az ember útját az összes szobák mocskos padlóján elállotta!

A legnagyobb óvatossággal kellett szedegetnem a lábamat, nehogy bele lépjek valamibe. Vajjon miféle képeket fog vágni ennek a bizonyára előkelő kényelemmel berendezett kastélynak elmenekült gazdája, ha majd hazajön és ide először belép. A gyomra fog-e felfordulni előbb, vagy orra nyomorodik meg?

Az orrom engem is arra kényszerített, hogy fölhagyjak a további nézdelődéssel. Nem bírtam tovább a mindenfelől felém áradó dögleletes bűzt.

Kifelé…

Alig vártam, hogy künn legyek az udvaron és tiszta levegőt kapjak az orromba.

Esti félhét óra tájban vállamra lódítottam Manlicheremet és elindultam északkeleti irányban ugyanazon az úton, amelyen a kozákok szekere vágott nyomot.

Ez az út a kastélyhoz tartozó rengeteg park – valóságos erdő – fái alatt, nyílegyenes irányban vezetett ki az erdőség felé.

Jobbra-balra mindenütt újabb és újabb nyomai az oktalanul pusztító vandalizmusnak. A virágágyak összetaposva, a szökőkút márvány-medencéje összetörve, a szigonyos Neptun-szobor darabokra zúzva… az embernek még a gyomra is felháborodik! Tovább egy csinos formájú kerti házon meglátszott, hogy valaha fehérre festett zsaluit fejszével vagdosták ki pántjaikból és a szétvagdosott darabokat belerugdosták a bokrok közé. Ki lehetett az az eszeveszett vadállat, aki ezt a nyomorult munkát elrendelte? A maga buta fejétől ilyesmit a legutolsó orosz katona sem csinál – legföljebb felgyújtotta volna a házikót.

Ebben a pillanatban oly meglepetés ért, hogy alig akartam hitelt adni a szemeimnek.

A kerti ház mellett, közvetlenül a bejárat küszöbe közelében – megpillantottam egy üres gyufatartót. Afféle garasos jószág volt, amilyeneket vásárokon szoktak árulni. Fából való, csappantyús fedelű, olcsó portéka. »Dobsinai emlék« felirattal. De az enyém volt… ezer villám és vakablak!.. az én gyufatartóm, ugyanaz, amelyet több egyéb holmimmal együtt Regina birtokában hagytam.

Hogy került ez ide?..

Fölemeltem a földről és alaposabban megvizsgáltam. Semmi kétség! Ugyanaz a gyufatartó…

Újabb ezer villám és százezer vakablak… hogy az Isten csudájába került ez ide?

…Ha valamely láthatatlan kéz nyakonteremtett volna, sem kapkodtam volna gyorsabban jobbra-balra a fejemet, mint meghökkenésem ez első izgatott pillanatában, amikor már-már azt képzeltem, hogy még egy perc és okvetlen megpillantom valahol a vörös Reginát is…

Fölgerjedésemben egy szempillantás alatt benn voltam a feldúlt kerti házban, abban a gyanuban élvén, hogy hátha odabenn lesi mozdulataimat a még mindig erősen a gyomromban levő harapós vadmacska… odabenn azonban csak szétzúzott bútordarabok hevertek szerteszéjjel a bemocskolt padlón. Emberi léleknek semmi nyoma. Kirobogván a lugas túlsó ajtaján, benyomultam a közeli bokrok sűrűségébe is, – a gyors rekognoscirozás eredménye azonban itt is az előbbi volt. Elhagyatottság és mozdulatlan csend. Senki. Egy karcsú pinty füttyintett mindössze a közeli jázminbokor hajlékony ágán. Más – gyanus – nyoma az életnek sehol sem ingerelte vizsga tekintetemet.

Mennydörgettét! Csodák pedig már rég nincsenek… tehát hogyan került akkor mégis ide az én gyufatartóm?

Bolond ügy. Leghelyesebb, ha megmakacsolom magamat és úgy teszek, mintha az egész rejtelmes dolog csöppet sem érdekelne. Bánom is én, akárhogy került ide ez a jószág! Semmi közöm hozzá. A vörös kipottyant a gráciából… Gyerünk tovább.

Direkciót a nyílegyenes úton véve, folytattam utamat a park északi lejtője felé, amely közvetlen érintkezésben levőnek látszott az erdőséggel s csak egy drótsövénnyel volt ettől elválasztva.

Útközben egy gondolat mégis motoszkált a fejemben, – még pedig az, hogy ez az aprócska gyufatartó-ügy lehet bolond história, de semmiképen sem tiszta munka. A tartónak mind a két csappantyúja le volt törve. A leány nem törte le – az bizonyos. Ha véletlenül elvesztette, ép állapotban került volna kezeim közé. Ennélfogva tehát ki csonkította meg? Ennél a fogas pontnál oly tág tere nyílik a sok mindenféle gyanunak és találgatásnak, hogy akár elmerülhettem volna benne.

Jobb, ha az egész süppedős hínárt elkerülöm…

Valamivel esti hét óra után elértem az erdőség alját. Lassankint alkonyodott. Az északi firmamentumon mindegyre erősebben rajzolódott ki a távoli tűzfény, amelyről Heiszer bácsi megemlékezett és amely valami Rudnik nevű orosz község végveszedelmét jelentette.

Az erdő szélén két útcsapás vonta magára kutató figyelmemet, az egyik innen keletnek, a másik egyenesen északnak ágazott el. A kelet felé ágazó csapás az erdő mélyebb részeiben tűnt el és meg volt szántva friss keréknyommal. Elinduljak rajta, vagy ne induljak? Bizonyos, hogy a keréknyomok emberlakta hely felé vezetnek, ezt pedig kerülnöm kellett.

A másik útat választottam.

Ezen sem emberi, sem állati lábnyomot nem sikerült fölfedeznem. Rég tévedhetett erre valaki. Magasszárú, kényelmes Ritter-csizmáimmal a naptól leégett fűre nehezedvén, most én »tévengtem« rajta.

Néhány száz lépésnyi marsolás után a láthatár széle egyre vörösebb és vörösebb lett… S az Irás szavai szerint: »az égből hangok hallatszának…«

Valahol a nagy messzeségben vihar tombolhatott, – a meg-megújuló mennydörgések tompa moraját meghozta szárnyán a szél, de ezek a hangok már csak mint rövid, rekedt, erőtlen hördülések érkeztek füleimhez. Voltak azonban más hangok is. Ismerős dörrenések. Ezek nem az égből hallatszanak…

Megálltam és figyelmesen hallgatóztam.

…Nem bizony, ezek a hangok nem az égből jönnek. Ismerős érctorkok ordítják őket, teljes úri nevükön: k. und k. 15 cm. Mörser Abt. Batterien. Komoly, mély hangjukat a leghevesebb tábori ágyútűzben is azonnal megismerjük.

*

Nem volt nyugtom, – egész éjjel mentem. Mindössze kora virradatkor támadott meg annyira a fáradtság, hogy egy fa tövébe le kellett ülnöm és ott elnyomott az álom. De már öt órakor talpon voltam és innen kezdve ismét megállás nélkül folytattam útamat.

Eközben feltűnt, hogy az eddig elég szaporán hangzó távoli ágyúdörgés most mintha végkép megszűnt volna és semmi nyoma többé a gépfegyverek kattogásának sem.

Mindenütt az erdő szélén haladva, hatalmas kerülővel, – valami három vagy négy kilométernyi gyaloglás árán – érkeztem el az erdőség túlsó szélén lévő legelső állásokig, ahol a harcból ideiglenesen kivont pihenő osztagok és a rezervák voltak elhelyezve. Csupa ismeretlen, idegen Abteilungok, – horvátok és osztrákok.

Ide-oda lézengtem a csapatok között, míg végre el tudtam csípni egy fiatal káplárt, aki nagy örömömre útba igazított.

– Jobbra, szélrűl az utolsó, vonal. Tegnap legalább még ott voltak. Minket váltottak fel.

– Köszönöm, Isten áldjon!

– Grüss ench Gott!

Sváb fiú volt az Istenadta, de legalább meg tudta mondani, hogy merre menjek. Mentem is, mintha kergettek volna. Hiába, nem szeretünk ott lenni, ahol egyetlen árva magyar szót sem hallunk…

Jókora útat kutyagoltam végig a hátulsó vonalak között, de senki sem volt rá kíváncsi, hogy mit keres itt ez az egymagában siető idegen regimentbeli »Mann«. Végtelenül közönyös arcok, semmitmondó, unott szemek és alig mozduló csend. Az emberek szó nélkül tettek-vettek, mintha fababák lettek volna.

Szinte futottam, hogy minél hamarabb a hátam mögött tudjam őket.