Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 16

TIZENHARMADIK FEJEZET

Találkozom a vörös Reginával és megtudom, hogy gyanum alapos volt, mert elválásunk óta mindig a nyomomban settenkedett. – Együtt menekülünk vissza, a jezernicai völgy felé. – Éjjeli szállás egy piszkos padlón. – Megpillantjuk a régi Standot. – Egy rosszul sikerült csókocska.

Abban a pillanatban, amikor vállamra lódítottam a Manlichert és el akartam indulni, lecsapott a villám, mely az imént fejemen suhant keresztül fantasztikus gyanu gyanánt és úgy megdöbbentett, hogy a hatás első percében valósággal torkomon akadt a szó.

Megnémulva bámultam, mint egy fatuskó. Egy árva hang sem tudta elhagyni a számat.

A dolog annyira lehetetlen volt, hogy józan értelemmel egyhamarjában föl sem lehetett fogni, és íme, mégsem volt képtelenség és nem volt képzelődés, hanem valóság: az a gyorsan hozzámsiető vézna teremtés az ő apró szemeivel, fintorgató mókus-orrával, sipka alá szorított dús vörös hajával és kevélyen előreálló mellével —Regina volt, a harapós vadmacska, akinek apró foganyomát most is meg lehetett látni a kezem fején.

Amikor egészen közel érkezett hozzám, elmosolyodott és maga alá kapva az orosz köpenyből részére átformált köntöst, gyorsan leült a földre.

– Csakhogy itt vagyok… – mondotta elégedetten és ismét mosolygott. – Ha kibámultad magadat, adj kérlek valamit ennem, mert nagyon éhes vagyok… tegnap dél óta semmit sem ettem…

Borzasztó ostoba képet vághattam, pedig nem tartozom azok közé, akik bármily váratlan dolog fölött sokáig szoktak eltünődni. A kis Regina hirtelen kibukkanása – szórul-szóra a sötétségből – azonban oly hihetetlenül gyorsan lepett meg, hogy kisodródtam a rendes nyugodt kerékvágásból és csöpp híján szinte elvágódtam. Csak akkor ocsúdtam föl mozdulatlan bámészkodásomból, amikor másodszor is rámszólt, hogy adjak valami ennivalót, mert nagyon éhes.

A zsák egy pillanat alatt lenn volt a hátamról s leküzdhetetlen meglepetésemben még mindig bizonytalan kézzel kotorásztam ki belőle az elemózsiát: kenyeret, kolbászt, szalonnát, egy darab füstölt oldalast… és egy lenvászon tiszta kendőcskét abrosznak. Mindezt szó nélkül elébe raktam és intettem, hogy egyék.

Most ugyanaz történt, ami legelső találkozásunk alkalmával: a leány oly mohóságával az éhségnek esett neki az ennivalónak, mint egy vércse. Ott volt előtte a késem, de körmeivel tépte le a kenyér darabját és azokkal szakította szét az erősen foghagymás kolbászt is. Biz ez nem volt valami szép látvány, de csakugyan nagyon éhes lehetett, hogy így falt, mint – mondom – a vércse. Aki sohasem érezte, hogy mi az éhség, az hamar készen van a szigorú rosszalassal, mert fogalma sincs róla, mi fölött ítélkezik.

– Ne olyan mohón, Regina, – intettem oly nyájassággal, amennyi csak hangomtól kitelt, hadd lássa, hogy ismét a régi testvéri indulattal vagyok iránta – ráérsz, van elég.

– Éhes vagyok… – válaszolta mentegetődzve, inkább a szemeivel.

Nem háborgattam éhsége további mohó csillapításában, hanem leültem vele szemközt a fűbe és szótlanul néztem, mint pirul ki lassanként vértelen, sápadt arca és mint csillan meg apró, leskelődő szemeiben az élet. Megállapítottam, hogy elválásunk óta jóformán semmi változás sem történt rajta. A cipője volt mindössze ványoltabb és a rajta levő ruha kopottabb, az orosz köpenyből gyártott felső eléggé ép állapotban volt, a bugyogó baltérde táján mutatkozott csak egy jókora lyuk, amely alól kilátszott térdének fehér bőre. Mindent egybevetve, azonban elég jóravaló snájder-munkát végeztem ezzel a köntössel, az idő csak megviselte, de nem mállasztotta szét a sok vesződséggel összeszerkesztett kontár-művet.

Néma szemlélődésem közben lassanként ismét belezökkentem rendes kerékvágásomba és visszanyertem nyugalmamat is. Kicsit mintha már resteltem volna, hogy az imént annyira kilódultam a rendes nyomból. Volt már úgy, hogy hasonló váratlan villám máskor is lecsapott orrom előtt, mégsem inogtam meg olyan mértékben, mint most… tehát miért épen most?

Amikor a leány félretolta maga elől az ennivalót, ismét megszólalt:

– Van vized?

– Vízzel, sajnos, nem szolgálhatok, igyál egy korty lengyel pálinkát, az van. Van még egy kevés otthoni sligovicám is.

Elkomolyodott s a fejét rázta.

– Pálinka nem kell, – mondotta lassú, szégyenkező hangon és félrenézett – megfogadtam, hogy soha többé nem iszom pálinkát.

– Már pedig a füstölt holmi azt kívánja.

– Nem iszom soha többé… – ismételte kelletlenül, mintha nehezére esett volna, hogy erről beszélnie kell – tudhatod, hogy miért…

Intettem, hogy sejtem, ez azonban nem ok.

– Nekem épen elég ok, hogy szégyennel gondoljak vissza arra, ami akkor éjjel történt… De annak is te vagy az oka! Megrészegedtem és annak te voltál az oka.

– Lehet…

– Nem lett volna szabad megengedned, hogy kétszer is igyam. Egy korty nem ártott volna meg… amikor unszolásodra másodszor is ittam, az már megártott. Az egész világ forgott velem… nem is tudtam, hogy mit csinálok… mindenféle csunyaság megjárta szédelgő fejemet, azért viseltem magam úgy, mint egy bolond…

– Hagyjuk ezt, Regina… rég volt.

Felém fordította élénk tekintetét és gyorsan megszakított.

– Nem akarsz erről beszélni és ez szép tőled… de én azt is erősen föltettem magamban, hogy amint találkozunk, rögtön meg fogom neked magyarázni, hogy miért vesztettem el annyira eszemet, hogy fölháborodásomban… oktalan dühömben, mert arról van szó… még a kezedbe is haraptam, csakhogy eleressz és megmeneküljek…

Ránéztem. Ez a fordulat újság volt előttem.

– Megmenekülj? Mitől akartál megmenekülni?

– Föltettem magamban, hogy amint meglátlak, azonnal megmondom neked az igazat… hátha megérted, hogy miféle szamárságra gondoltam és meg fogsz nekem bocsátani.

– Sohse haragudtam rád, – szakítottam félbe az izgatott hangba átsikló beszédet – csak mérges voltam egy kicsit, amiért megvérezted a kezemet, holott pedig én jót akartam. Nem akartalak kiereszteni, mert láttam, hogy nem vagy felöltözve és be vagy csípve, ennyi volt az egész.

– Ennyi, – intett fejével a leány – az én szédülő fejemben azonban az a gyanu égett, hogy szándékosan itattál le és ebben az állapotban akarsz szeretőddé tenni… Itt van, most kimondtam! És nagyon boldognak érezem magamat, hogy kimondhattam, mert ezzel a vallomással akarok vezekelni és ezzel akarom magamat érdemessé tenni a bocsánatodra…

Borzasztó rosszul kezdtem magamat érezni… Elszoktam minden hasonló beszédtől s meghökkentett a leány szemeiből előtörő köny is, mely lassan pergett végig vérvörösre tüzesedett arcán és hullott kicsiny kezefejére, anélkül hogy érezte volna…

Hirtelenében azt sem tudtam, hogy kellene-e valamit mondanom, vagy talán nem is illenék, ha meg akarnám nyugtatni, hogy helytelenül gyanusított. Mintha egy ösztönszerű sejtelem azt tanácsolta volna, hogy ezt ne mondjam ki.

– Jól tetted, Regina, hogy megmondtad az igazat, – válaszoltam hosszas habozás után, nehogy csak egy igével is többet találjak mondani a kelleténél – legalább tisztán látjuk, ami történt, bár erre részemről nem volt szükség…

Észrevettem, hogy nem érti a választ, de hiszen épen azt akartam.

– Nem volt? – kérdezte halkan.

– Nem.

– Tudtad, hogy mit gondolok rólad?

– Tudtam.

– Miért nem kiáltottál rám, hogy buta vagyok?

– Hitted volna?

– Talán elhittem volna…

– Másnap.

– Lehet, hogy már azon az éjszakán.

– Azon az éjszakán nem lehetett veled beszélni.

– Igaz… Ittas voltam.

– Inkább dühös.

– Inkább ittas… – erősítette szégyenkező hangon a leány, miközben lopva – hogy ne lássam – letörölte kezefejével a pilláira szivárgó könycseppet és valamivel nyugodtabban fordult felém – ha nem így lett volna, eszembe se jutott volna, hogy gyanusítsalak. Nem akkor történt először, hogy egymás közelében aludtunk, de addig sohasem voltam részeg. Mindennek az az átkozott pálinka volt oka.

Megpróbáltam csavarni egyet a dolgon.

– No, az én szegény szilvóriumom most már elegendően kikapott, Regina, adj neki pardont és ne szidd többet. Úgy sem igen van már belőle több egy-két kortyocskánál, ami pedig volt, az elmúlt. Isten hírével mars be a lyukba… sülyesszük el és hagyjuk ott.

– Jól van, hagyjuk ott, de igazán nem haragszol?

– Mondtam már, hogy egy percig sem haragudtam.

– De azt nem mondtad, hogy örültél, amikor otthagytalak.

– Nem örültem.

– És azt sem mondtad, hogy sohasem gondoltál rám…

Éreztem, hogy lehetetlenség kirukkolnom az igazsággal, de meg voltam győződve arról is, hogy a tiltakozásnak sem adott volna hitelt. Valamely rejtelmes női ösztön súghatta meg neki az igazságot és ezt hasztalan próbáltam volna megingatni.

– Ebből is láthatod, – dunnyogta csendes hangon – mennyire nem voltam eszméletnél, amikor azzal a butasággal gyanusítottalak. Igérem, hogy többé nem teszem… ezután mindig tiszta lesz a fejem és sohasem fogok elbizakodni. Igen, ezután egy pillanatra sem fogom elfelejteni, hogy milyen semmi vagyok a világon és mennyire nincs jogom olyan szándékot föltételezni rólad, amire nem is gondoltál.

Ez megint olyan beszéd volt, amelyre egyetlen szó választ sem adhattam. Mondom, felette rosszul éreztem magamat…

A leány egy ideig szótlan érzelmességgel nézett maga elé, majd hirtelen fölkapta fejét és dacosan így szólt:

– Nem baj! Az a fő, hogy ismét itt vagyok.

Felugrott és leverte a ruhájára ragadt fűszálakat.

– Gyerünk innnen! – folytatta sürgető hangon – ez a vidék nem barátságos, sok mindenféle csavargó bujkál az erdőségben… szökött katonák, mindenre elszánt gonosz emberek… találkoztam velük, tudom, hogy mennyit érnek. Jó lesz, ha minél messzebbre kerülünk erről a vidékről. Én is segítek, mit vigyek?

– Amim van, azt elbírom egyedül is. De hát te? Nincs semmi podgyászod?

– Nincs. Igy járok folytonosan a nyomodban, ahogy látsz…

– Az én nyomomban?

– Igen, a te nyomodban, – mondotta halkan a leány, miközben megragadta kezemet és szinte húzott maga után, csakhogy minél gyorsabb haladásra kényszerítsen – gyerünk, gyerünk! Útközben majd elmesélem, hogy miképen voltam folytonosan a nyomodban, mint a kopó kutya… de most gyerünk!

Gyöngéden megszorítottam a sovány kis kezet, de nem éreztem, hogy ez a hideg kéz ettől az érintéstől melegebb lett volna. A leány ajkai körül azonban megjelent egy alig észrevehető elégedett mosoly és valami lehelletkönnyű árnyéka a remegésnek…

Eközben oly sebesen szedegette lábait, hogy alig tudtam vele lépést tartani.

– Igy nem sokáig bírjuk, Regina.

Rám nézett és csak annál gyorsabb haladásra ösztökélt.

– Ha átkerülünk a jezernicai völgybe, ott már nem kell sietni. De most kell… kell!.. én tudom, hogy kell!..

A rangos tekintély kedvéért, nehogy azt higyje ez a »civil Person« – amint szegény Morelli kapitány úr mondani szokta – hogy »a schneidig katona nem mindent tudja«, odavetőleg rögtön megjegyeztem:

– Én is tudom, hogy hol vagyok.

– Lehet… De nem tudod eléggé, különben jobban sietnél.

– Ennél sebesebben már csak a gyorsvonat megy…

A leány fejcsóválva vetett egy pillantást hatalmas csizmáimra.

– Kár volt elcserélni cipőidet ezekkel a nehéz Stieflikkel, amikben alig tudsz menni. Ha a szerencse ellenünk fordul és úgy lesz… hogy szaladni kell – mint ahogy néhányszor nekem kellett és épen akkor, amikor azt gondoltam, hogy teljes biztonságban érezhetem magam – nem tudom, hogy ezeket a nehéz csizmákat nem kell-e majd lehúznod és a hátadon vinned.

– Efféle gyalázat énrajtam nem eshetik.

Válasz nélkül hagyta az önérzetes tiltakozást és tovább sietett. Észre kellett vennem, hogy sokkal jobban ismeri ezen a vidéken a járást, mint én, pedig az ilyen magamfajta »erdei« ember szimatja évek mulva is pontosan elvezeti birtokosát azokon a helyeken, ahol egyszer már megfordult.

A rövid déli pihenőt leszámítva, úgyszólván egész nap szakadatlanul mentünk s az egész hosszú idő alatt talán kétszer-háromszor állt meg néhány pillanatra, hogy az egymást keresztező ösvényfélék között tájékozódjék és ismét megtalálja a számunkra legalkalmasabbnak mutatkozó helyes irányt. Titokban azt a fáradhatatlan kitartást is megcsodáltam, mely ezt a külső formáiban törékeny teremtést úgy hajtotta előre, mintha vézna alakjának minden egyes izmát acélrúgók feszítették volna. Valóságos bivaly voltam hozzá képest, nagyobb energiát azonban képtelen lettem volna kifejteni. Igaz, hogy súly dolgában legfölebb könnyű őz számba mehetett volna az utána törtető bivaly mellett…

Esti fél nyolc óra tájban, persze a legnagyobb titokban, kénytelen voltam egy kakaslépésnyire közeledni Regina álláspontjához a csizmákra nézvést, – bakancsban sokkal könnyebben jut előre az ember, mint csizmában… Konok magyarok ezt azonban nyíltan el nem ismerik. Világért sem árultam volna el, hogy a »teljesítőképesség« határvonalán gázoltam pompás csizmáimmal és ha még eltart vagy egy-két óráig ez a megerőltető mars, megtörténhetik velem a gyalázat, mely ellen önérzetesen tiltakoztam: kénytelen leszek levetni, egyébként – mondom – pompás csizmáimat…

Erre azonban nem került a sor, Regina egy lankás magaslat tetejére érkezve, megállt és ernyőt formálva szemei elé a tenyeréből, figyelmes vizsgálat alá vette az előttünk kibontakozó tájat.

A leereszkedő esti homály dacára itt már én is pontosabban tájékozódtam.

A fölperzselt Rudnik község hamurakásai körülbelül másfél kilométernyire délnyugatnak szomorkodtak ugyanoly állapotban, mint ahogy utoljára láttam őket. De már nem füstölögtek. Az időközben lezuhogó esőzések végkép kioltották a bennük még lappangó tüzet s az itt-ott szabadon fölmeredő falomladványokból is lemállasztottak egy csomót. Mindössze a téglából épített templom kormos falai állottak érintetlenül a közelükben elterpeszkedő hamurakás mellett, amely két héttel ezelőtt még parochia volt és otthona az orosz pópa nagyszámú családjának.

A tőlünk balkézt eső erdei tisztáson levő urasági kastélyon és melléképületein nem lehetett változást észrevenni.

Minden olyan állapotban volt, mint ottlétem rövid ideje alatt.

Semmi hajlandóságot nem éreztem, hogy azok között a falak között keressek éjjeli szállást. A kimondhatatlan piszok és rondaság, amit e bemocskolt kastély valamennyi szobájában láttam, még most is émelyített. Szinte érezni véltem a rettenetes bűzt, mely akkoriban orromba marta magát és napokig bántott.

A leány abbahagyta a vizsgálódást és elégedetlenül rázogatta vörös fejét, miközben valami affélét mondott, hogy nincs tisztában a dologgal, hiába erőlteti a szemeit.

Rám nézett és vállat vont.

– Nem tudom, hogy megreszkirozzuk-e?

– Mit?

– Azon gondolkozom, hogy tanácsos-e bemenni abba az összerondított Kastelbe, vagy nem tanácsos…

– Voltál ott?

– Persze hogy voltam.

– Akkor tudhatod, hogy abba pedig bemenni nem tanácsos…

A leány intett, hogy ez igaz.

– Annyi undorító piszkot még el sem tudtam képzelni, mint amennyi ott van egy rakáson, – dunnyogta útálattal – de nem is a szobákba akarok én bemenni, hanem csak az udvarra, vagyis inkább az udvar végiben levő filagóriába. Ütött-kopott rongyos filagória, de a fedele nagyrészt még megvan és megvéd az eső ellen.

Hirtelen eszembe jutott, hogy ennek a filagóriának a közelében találtam meg a gyufatartómat s ez a meglepő fölfedezés keltette életre bennem a gyanut, hogy ahol a gyufatartó van, ott kell valahol lennie a leánynak is… a dolog azonban akkor még annyira képtelennek látszott, hogy kivetettem agyamból. Holott pedig úgy volt, ahogy gyanakvó ösztönöm megsejtette…

Az ég tiszta és csillagos volt.

– Inkább itt maradok éjszakára, ahol vagyunk, – válaszoltam a leánynak – esőtől nem tartok, szép, meleg, csillagos éjjel lesz.

Rögtön le is akartam kapcsolni vállamról a cókmókomat, Regina azonban nem engedte.

– Nem maradhatunk itt, mert megázunk. Ezen a mi vidékünkön – mert ez már majdnem a mi vidékünk – úgy van, hogy ha egyszer elkezdi, akkor minden nap esik. Ma pedig még nem esett. Csak tudnám, hogy nem leskelődik-e ott lenn egypár kucsmás… Schwein…

– Ilyen messzire nem csatangolnak.

– Tévedsz! Elcsatangolnak ezek akármilyen messzire, ahol rabolni lehet, vagy azt remélik, hogy arra vetődő embereket kirabolhatnak. Mit kockáztathat az ilyen szökött katona? Legfölebb a bőrét. Ez pedig már csak félig az övé.

– Van ezek között is jóravaló ember.

– Nincs! – erősítette heves hangon a leány – ahánnyal csak találkoztam, az mind alávaló gazember volt.

Hát hiszen persze, persze… Okos ember azonban óvatosan kerüli ennek a dolognak körülményesebb megvitatását és nem feszegeti a magyarázatot. Főleg pedig óvakodik valamiképen megsejtetni, hogy ebben a restelni való komiszságban katona és katona között nem igen lehet különbséget tenni… Láttam effélét is eleget. S ha még oly kegyetlen büntetés fenyegeti is az embereket, a szemeik elé kerülő szoknya nincs tőlük biztonságban. Egy pillanat alatt megvakul, megsiketül és gazfickóvá aljasodik még a tisztességesebbje is. Van ritka kivétel, de nem sok.

Reginát természetesen meghagytam abban a hitében, hogy ily alávaló fickók csak az ellenség soraiban találhatók.

– Mein Gott… – habozott elégedetlenül a leány – igazán nem tudom, hogy megkockáztassuk-e…

Megmaradtam amellett, hogy a szökött katonák ilyen messzire nem csatangolnak. Regina eleresztette füle mellett megjegyzésemet és hirtelen határozott.

– Tudom már, mit kell tenni! Maradj itt, mindjárt jövök…

– Mit akarsz?

– Megnézem, nem leskelődik-e ott valaki, azután visszajövök.

Megragadtam a kezét és nem bocsátottam.

– Csak nem képzeled, hogy eleresztelek?

A leány vékony ajkai körül mosoly játszadozott, miközben végignézett rajtam és valami utánozhatatlan kicsinyléssel így szólt:

– Csak nem képzeled, hogy erre engedélyt kérek tőled?

Lám! Ez úgy vágott, mint a borotva.

– Nem magamért mondom, – folytattam egyszerre lehűlve és nyomban el is eresztettem a kezét – hanem miattad… Ha nem tetszik – nekem így is jó. Mindenki azt cselekszi a maga bőrével, amit akar. Nem parancsolok veled, de te sem szólhatsz abba, amit én csinálok.

Visszalöktem vállamra a Manlichert és nekivágtam egyenes vonalban a mintegy félkilométernyi távolságban levő kastélynak. A leány megérezte, hogy ezúttal mindenféle tiltakozás haszontalan munka lett volna, szó nélkül jött s nem vette át a vezetőszerepet sem. Egymás mellett kerülgettük a lecsapódó esti harmattól már nedves fűcsomókat.

Mire az épület közelébe értünk, egészen beesteledett.

– Várj… – súgta halkan a leány – nem tanácsos fejjel nekimenni a falnak…

Nem hederítettem rá és nem engedtem, hogy megfogja a karomat. Tökéletesen megbíztam a ragadozók finom ösztönében, melyből jókora adagot oltott belém a természet és életmódom s minden aggodalom nélkül állottam meg az épület udvarán, amely elhagyatott, csendes és épen oly rettenetes szemetes volt, mint amikor utoljára láttam. Egy pillanatig sem tartottam attól a veszélytől, hogy valamelyik ablakból lepuffanthatnak.

– Sohse nézegess körül, fiacskám, – biztattam nyugodt hangon a tágranyílt szemekkel ide-odavizsgálódó leányt – nincsen itt senki.

– Úgy látszik, – bólintott fejével, miközben folyton szemmel tartotta az esti homályból sötéten ránkmeredő ablakokat – hogy csakugyan nincs…

Az összezúzott ablakok kicsorbult széleikkel úgy tátogtak az emberre, mint egy-egy fogatlan fekete száj. Élet sehol sem mutatkozott. Mindenütt feketeség, mozdulatlanság és nyugalmas csend. Igazi elátkozott kastély lett volna ez a népmeséből, ha az ablakokon és ajtókon kiáramló rettenetes bűz nem riasztotta volna az embert a valóságra.

Hátráltam, mintha fejbe ütöttek volna.

– Gyerünk innen, Regina! Ezt a büdösséget nem bírom el…

– Én sem… – fintorgatta orrát undorodva a leány.

Kimenekültünk az udvarról a kastély egykori parkjába, egészen a rozoga filagóriáig, amelyről Regina beszélt.

Idáig nem jutott el a szobákban fölhalmozott rondaság bűze, lélegzetet lehetett venni és meg lehetett maradni, ha egyáltalában itt akarunk maradni éjszakára. Nekem most sem tetszett ez a terv. Szívesebben aludtam volna künn az Isten szabad ege alatt.

Regina viszont makacsul megmaradt amellett, hogy okosabb, ha itt maradunk az ócska filagória fedele alatt, mert itt nem fog nyakunkba szakadni a zápor, amely ma éjjel okvetlenül le fog zuhogni. »Mert ma még nem esett« – ismételte talán tizedszer is.

Beléptem a filagóriába, vaktában levertem egy valaha fehérre festett kerti asztalról a port és ráraktam cókmókomat. Ezt is találomra. A sötétségben semmit sem lehetett látni. Gyertyám, amit meggyújthattam volna, nem volt. Vaksi szemmel matarásztam hátizsákomban elemózsia után, hogy valamiféle vacsorát adhassak a leánynak és néhány kiadós falattal a magam lázadó gyomrát lecsendesítsem. Kenyér, száraz lengyel kolbász és sajt volt a menázsi. Szótlanul ettünk.

– Legalább a kis villamos zseblámpám volna itt, – mondottam majszolás közben – igaz! hiszen nálad hagytam, Regina.

– Igen, nálam maradt, de már nincs meg, – válaszolta a leány – útközben valahol elvesztettem… Már nem is tudom, hogy hol. A többi holmid, ami nálam maradt, ott van most is a barlangban, ahol lerészegedtem… tudod… az erdőben… A kis zseblámpát magammal vittem, amikor elindultam utánad, hogy megtaláljalak és bizony valahol elvesztettem. Sokszor kellett szaladnom, nem csoda, ha kiesett a zsebemből és az sem lett volna csoda, ha magam is kiestem volna a világból…

A sötétségben nem láthattam a leány arcát, a mélabús hang azonban sürgős visszavonulásra intett. Jó lesz nem rálépni arra az útra, ahová ennek a hangnak tónusa vezetne… s amely útnak a végéről jelenlegi – nem egészen nyugodt – hangulatomban nem állhattam jót…

– Szomjas lehetsz, Regina, – kanyarodtam vissza a közömbös országútra – vízzel azonban nem szolgálhatok, csak pá… Ohó! Ki se mondom.

– Hiába mondanád, – hangzott a válasz a sötétségből —az a csúfság csak egyszer eshetett rajtam… Igaz, hogy nagyon szomjas vagyok, de reggelig majd csak kibírom. Ha elalszom, elfelejtem szomjúságomat is. Már pedig hamar el fogok aludni. Te nem vagy álmos?

– De bizony az vagyok én!

Visszaemlékeztem, hogy ebben a filagóriában egy rongyos díványt is láttam a sarokban valahol, ha ugyan ez a lefityegő bőrrongyokkal szomorkodó ócskaság díványnak volt nevezhető. Elindultam, hogy kitapogassam, merre van. Rá is akadtam, Regina azonban rámszólt:

– Csak nem akarsz azon a piszkos díványon aludni?

– Én? Nem rólam van szó…

– Sehr schén!.. Nagyon kedves, ha ezt a piszkos díványt nekem szántad.

– Dehogy szántam! Csak gondoltam, hogy hátha!.. nem is olyan piszkos… Ráterítem a köpenyegemet.

– Köszönöm, ne terítsd rá a köpenyegedet, megleszek itt is, ahol vagyok.

Abbahagytam a kínálkozást. Elvégre egy ilyen leszakadt féderes, szúette, ócska jószág nem kecsegtet túlságos kényelemmel, ennélfogva tehát vigye az ördög, elleszek reggelig én is itt, ahol vagyok.

Beburkolództam köpenyegembe, ráhajtottam fejemet a hátizsákra és elnyúltam a földön, mint egy fáradt komondor. Egy darabig még hallottam a leány szabályos lélegzet vételét, azután mintha a filagória üres ablakain becsapó szél hűvösséget is éreztem volna… s valami egyhangú zajt a fedelen… Az ám, alighanem megeredt az eső… Reginának igaza volt.

Esik.

Félálomban mintha a villámok fényét is megérezte volna lecsukott szemem, a mennydörgést azonban már nem hallottam.

*

Mire másnap reggel – jó későn – hat óra tájban kinyitottam a szemeimet, Regina már fenn volt és épen tömött vörös hajának megfékezésével bajlakodott. Módfelett rakoncátlan természetű volt ez a dús vörös hajzat, amely ékességnek bizony csak a legnagyobb jóakarattal lett volna nevezhető. Azelőtt is sokszor elcsodálkoztam a nagy türelmen, melyet lefésülésére fordított, hogy úgy, ahogy rendes kontyba tudja kényszeríteni fején, most is csodálatosnak találtam a dolgot. Hja, persze, a paradicsom Évájának hiúsága legyőzi még az ily hirtelen föllobbanó természetű teremtményt is, amilyen ez az ugyancsak ingerlékeny, néha egész a nyers durvaságig vagdalkozó természetű Regina volt… Ha ugyan hitte, hogy bronzvörös haja ékesség és dísz. Bár hiszen, ha nem hitte volna, nem fordított volna rá annyi türelmes gondot és nem próbálta volna tízszer-húszszor is lesimítani a halántékaira és homlokába tolakodó engedetlen hajszálakat.

Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, élénken intett:

– Látod, hogy igazam volt! Olyan eső zuhogott, hogy enélkül a filagória nélkül bőrig áztál volna.

– Azt akarod mondani, hogy a te bölcs tanácsod nélkül…

Elmosolyodott, miközben a sipkát a fárasztó türelemmel végre rendbehozott »frizura« veszedelme nélkül igyekezett fejére illeszteni.

– A tanács is valami, de a filagória a fő. Igaz, hogy még egyszer nem aludnék ezen a kemény padlón… minden porcikám fáj.

– Igy járnak a rossz gyerekek, akik nem hallgatnak jó apjuk szavára! – mondottam kenetesen s a másik pillanatban már talpon is voltam, hogy szintén kirázzam csontjaimból a poros padló barátságtalan keménységét – kommandíroztalak erre a fájn dívánra, de nem tetszett.

– Rá se lehet feküdni, mert olyan öreg, hogy leszakad.

– No, alattad nem szakad le.

Vártam a hasonló célzásra máskor mindig elkövetkező goromba választ, ez azonban elmaradt. Lehet különben, hogy nem is hallotta tagjai véznaságának ez újabb meglegyintését, mert példámat követve, szintén a köpenyege kiporolásával volt elfoglalva. A por ujjnyi vastagon borította a padlót. Ebben a porban feküdtünk, mint két malac. Olyanok is lettünk tőle, mint a malacok. Alig vártam, hogy valamiféle mosdóvizet találhassak.

Víz bőséges tömegben zuhogott az éjjel, edényféle azonban sehol sem volt, amely fölfoghatta volna, meg kellett tehát elégedni azzal a tócsával, amely közvetlenül a filagória előtt keletkezett. Ez is megteszi. Nem szabad finnyásnak lenni.

Lekuporodtam a tócsa szélére és megmosdottam.

Regina mosolyogva szemlélte a szegényes igyekezetet, de nem követte. Nem is követhette volna, mert fölkavartam a tócsát s a víz szürke lett az iszapos sártól. Későn vettem észre, hogy ezt a sáros iszapot is a pofámra locsoltam. Mindegy, nem szabad finnyásnak lenni…

– Én majd csak otthon fogok megmosdani – jelentette ki a leány s rosszalva csóválgatta fejét, amikor látta, hogy törölközőnek az ingemet neveztem ki. Valamibe azonban meg kellett törölköznöm. Az ingemen ott marad az iszap fotográfiája, ezt majd ki fogom mosni, ha ráérek és több víz lesz raktáron, mint itt… az, mondom, a fő, hogy nem szabad finnyásnak lenni.

Még el sem készültem a nagy tisztálkodással és Regina már nógatott, hogy siessek, tovább kell mennünk.

Igaza volt. A szél, úgy látszik, megfordult és most a kastély felől lengedezett felénk. Nehéz bűz furakodott szerencsétlen orromba, hiába ismételtem rendületlen konoksággal, hogy nem szabad finnyásnak lenni. Hej, hogy az istennyila nem ütötte tarkón azokat a ronda orosz parasztokat, akik azokat a szobákat oly hallatlan módon összepiszkították! Lehetetlenség volt kiállani a borzasztó bűzt…

– Menjünk, Regina…

Föl se szíjjaztam magamra a holmimat, csak fölkaptam az egészet és futottam… ki… ellenkező irányba az utánam lengedező szaggal.

Regina utánam…

Hallottam, hogy nevet, nyilván a nehézkesen szaladó »csizmás kandúrt« találta felette nevetséges látványosságnak, úri személyemben, de azt is hallottam, hogy tüsszög és folyton az orrát fújja. Ez kielégítette kárörömömet. Kikapott az én »horgas«-om is, de az ő fitos mókusa is megkapta a magáét, tüsszöghet, míg a penetráns ajándéktól megszabadul.

Ebben a kénytelen menekülésben most én mutattam meg neki, hogy mi az a Sturm-Schritt. Rohanva gázoltam keresztül sáron, pocsolyán, vakandtúráson, fűbuckákon és mindenen, ami utamba került, mint valamely szabadjára eresztett mozdony, mindaddig, míg csak azt nem reméltem, hogy az a rettenetes bűz már nem érhet utól.

Regina egy darabig vitézül állta a rohanást, a második kilométer után azonban kifogyott gyengécske melléből a »szusz« és kénytelen volt leülni a fűbe, hogy lélegzethez jusson.

Félórás »kurze Rast«-ot tartottunk. Ez a rövid pihenő arra is szükséges volt, hogy rongyos cipőit valami madzagfélével összekössük. Siralmas állapotban voltak, egyik rongyosabb, mint a másik. És semmi kilátás, hogy más cipőt lehessen szerezni.

– Eldobnám ezeket a fetzniket, – mondotta rezignáltam – de nem tudok mezítláb járni. Próbáltam, nem megy…

Ledrótoztam őket egy szál madzaggal, úgy, ahogy lehetett, azután megvígasztaltam:

– Ne búsulj… Amint ráérek, csinálok neked egy pár cipőt.

Elnevette magát.

– De már azt szeretném látni!

– Majd megmutatom. Snájder már voltam, lehetek sujszter is. Nincs annál könnyebb!.. Most azonban auf, Regina! Gyerünk tovább… Mondom, nincs annál könnyebb, – magyaráztam, miközben tovább folytattuk a vándorlást, ezúttal lassúbb tempóban, mint eddig – az ember vesz egy darab bőrt, azt kihajtja, behajtja, kigörbíti, begörbíti, összevarrja és kész a cipő.

– Ojjé, hogyne!.. – fintorgatta orrát a leány – főleg, ha nincs mit kigörbíteni-begörbíteni. Honnan vesszük a bőrt?

– Majd kitaláljuk ezt is. A köntösödet is úgy találtuk ki s lám, be remek munka lett. Kicsit gyűrődött, ennyi az egész, egyébként úgy áll rajtad, mintha rádöntötték volna.

– Hogyne, hogyne! Csak nem lehet begombolni…

– Nem is kell! Az Isten azért teremtette a nagy szépségeket, hogy mutogassa, akinek van.

A leány fölemelte kezét és megfenyegetett.

– Azt akarod mondani, hogy tehénmellű vagyok… Pedig, ha igazságos akarnál lenni, tudhatnád, hogy erről nem tehetek.

– Nem vagyok én akkora szamár, hogy csúnyának tartsam azt, ami szép és nem felesleges, sőt szükséges és pompás, mint a rózsatőn a virág. Na, Regina virágom, ez csak elég szépen van mondva?

– Ja… csakhogy nem arról van szó, amit mondasz, hanem arról, amit titokban gondolsz… – mondotta neheztelve a leány.

Megragadtam volna az alkalmat egy kis kötekedésre, ennél a furcsa teremtésnél azonban jóformán lehetetlenség volt eltalálni a helyes mértéket. Volt úgy, hogy amit más föl sem vett volna, az őt érzékenyen megsebezte és megfordítva: ami bármely más leányt vérig sértett volna, őt teljesen hidegen hagyta. Már most »légy okos, Domokos«, sohasem voltam benne biztos, hogy egy-egy ártatlanul tréfás megjegyzés nem sül-e el épen visszájára. Az igazság egyébként mindezek mellett is az volt, hogy örültem neki, hogy ismét mellettem van. Hozzászoktam – ennyi. Hozzászoktam, mint például… mit mondjak?.. mint például a szivarszipkámhoz, amely évek óta mindig a zsebemben van, bár sohasem veszem semmi hasznát, mert sem szivart, sem cigarettát nem szívok szipkából. De azért minden nap hűségesen beteszem a zsebembe és hiányát érezném, ha nem lenne ott. Ez pedig, amit most mondtam, nem durvaság és nem cinizmus, hanem épen oly egyszerű igazság, mint bármely más igazság a világon.