Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 15

Ezen a szakaszon az oroszok maradtak az urak.

A mieink már napközben összeszedték volna az itt elesett embereket, az oroszok nem szoktak sietni ilyesmivel. Valószínű, hogy most már nem is fognak jönni, ha eddig nem jöttek… Majd elvégzi helyettük az idő és a csataterek közelében ólálkodó utálatos varjúsereg, a szegény elesett katona holttestének ez ingyen sírásói…

Előregörnyedve, kutató szemmel bujkáltam tovább, nehogy ismét belerúgjak valamelyik szerencsétlenbe, akinek hullája utamba kerül.

Ezek itt mind mozdulatlanok voltak, de lehettek ezen a nagy területen olyanok is, akikben még volt élet… Egyik-másik talán kínlódva próbálja magát kivonszolni nyomorékká lőtt tagjaival a bokrok sűrűségéből, annyi ereje azonban már nincs, hogy kiálthasson… Ezek a boldogtalanok mind itt fognak veszni, átkozódva és félig megtébolyodva a kínok kínjaitól… amíg csak el nem csendesednek és megkeményedett szájuk ki nem nyílik az utolsó átok vagy az utolsó imádság után…

Amikor mintegy félórai bújkálás után végre elértem az erdőség legszélső fáit, tökéletesen besötétedett. Tudtam, hogy a hold ebben az időszakban egész éjjel nem látható, a sötétség tehát biztos segítőtársa lesz menekülő utamnak, amely innen visszafelé, délnyugati irányban vezet. Minden más irány bizonytalan lenne, azaz, hogy minden más irányban egészen bizonyosan össze kellene találkoznom a szerteszét portyázó ellenséges patrullokkal.

Oly nehéz sötétség vett körül, hogy tapogatóznom kellett, nehogy beleüssem kissé még mindig sajgó fejemet valamelyik fába.

Kitapogattam egy vastag törzset és amellett megállapodtam.

Ennek az oldala mellett ütöm föl reggelig az ideiglenes lógert.

Tehát halt… nem megyek tovább.

Ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha nem lennék egyedül… Úgy tetszett, mintha mozgolódás halk zaja szivárgott volna füleimhez, még pedig nem is túlságosan nagy távolságból. Rövid hallgatózás után világosan hallottam egy-egy száraz ág gyenge ropogását, amint a ránehezedő lépések alatt összetört.

Semmi kétség, nem vagyok egyedül…

Valaki közeledik… sőt nem is egy valaki, hanem kettő. Két ember lépéseit különböztettem meg. Két olyan emberét, akik épen oly lassú óvatossággal bujkálnak valahol itt a közelemben, mint ahogy az imént én magam bujkáltam ide.

Most tehát az a kérdés, hogy a mieink közül valók-e vagy nem? Erre rögtön azt a természetes választ adtam magamnak, hogy az ellenségnek nincs oka bujkálni, ennélfogva bizonyosan a mieink közül próbál ezen az úton megmenekülni két ember, akárcsak én.

Mozdulatlanul leskelődtem…

Az emberek közeledtek… nemsokára már elfojtott suttogásukat is meghallottam. Egyelőre azonban csak egyetlen szót tudtam megérteni, de ez is elég volt, hogy meghökkent csalódást érezzek és »fertig«-re szorítsam markomban Manlicheremet.

– Stoj… – suttogta társának egy aggodalmas hang.

Oroszok…

Nekiszorítottam vállamat a fatörzsnek és moccanás nélkül várakoztam.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Összeakadok két szökevény orosszal. Megtudom tőlük, hogy szomorú sejtelmeim valóra váltak: az ütközet elveszett és a Morelli-század fogságba került. – Menekülök vissza – délnyugat felé. – Egy borzalmas epizód.

A suttogva beszélő ember hangjának aggodalmassága nem kerülte el figyelmemet. A válasz, amit társától kapott, ugyanily nyugtalan volt… ösztönszerűleg tehát az villant keresztül agyamon, hogy ez a két ember nem válhatik rám nézve veszedelmessé, mert ez a két orosz katona alighanem megszökött csapattestétől az ütközetek zűrzavarában s most menekülőfélben vannak, akárcsak jómagam. Ennélfogva tehát egy malomban őrölünk, ha nem is ugyanazon a kövön…

Elmehetnénk egymás mellett, ők jobbra, én balra, három kicsiny falevél a háború orkánjának szörnyű fergetegében…

Észre kellett vennem, hogy a két orosz egyenesen az én rejtekhelyem felé tart és közvetlen közelből – bármily sötétség van is – lehetetlenség lesz kikerülni, hogy észre ne vegyenek. Még néhány lépés és okvetlen belém fognak ütközni… A meglepetés és a hirtelen rémület hatása alatt pedig egészen bizonyos, hogy az összeütközésből vérontás lesz…

Határozni kellett, még pedig rögtön.

Rájuk kiáltottam:

– Halt! Wer da?

A sötétségben mit sem láthattam a hatásból, amit kiáltásom okozhatott, csak a két ember ijedt felszisszenéséből következtethettem, hogy a közvetlen közelükbe lecsapó villám sem béníthatta volna meg jobban érzékeiket, mint az a ridegen parancsoló hang, mely a sötétségből fülükbe vágódott.

– Pojte sem… folytattam féloroszra, féltótra fordítva a beszédet – ne bojite sa, nem bántalak. Lépjetek közelebb, lássam, hányan vagytok.

Igyekeztem lehetőleg barátságosra lágyítani az iménti nyers hangot, hogy bátorságot öntsek a rémülettől még mindig dermedten álló emberekbe. Azt hitte ez a két ember, hogy most mindennek vége… fogságba jutnak, pedig – amint később megértettem – nem azzal a szándékkal szöktek meg ezredüktől, hogy fogságba jussanak.

Barátságos hangom nem maradt hatás nélkül.

Az emberek néhány lépéssel közelebb jöttek és jelentették, hogy ketten vannak.

– Ide a fegyvereket!

Engedelmesen átnyújtották. Elvettem tőlük a fegyvereket és odatámasztottam őket a fa törzséhez. Amikor ez megvolt, rájuk szóltam, hogy üljenek le velem szemben a fűbe és adjanak becsületesen őszinte választ arra, amit kérdezni fogok.

– Ne hazudjatok, klopcsiszko, mert amelyik hazudik, azt keresztüllövöm, ha azonban becsületesen igazi választ adtok, akkor ígérem, hogy szabadon eresztelek. Mehettek, amerre láttok! Nem bántalak.

Az emberek leültek a fűbe és szinte gyerekesen mohó sietséggel biztosítottak, hogy mindenre igaz választ fognak adni, amiről tudnak.

– Tartalékban voltatok a tegnap esti ütközetek alatt?

– Nem voltunk, goszpodin Podpolkownik (az alezredes) beküldött a tűzbe.

– Hol verekedtetek? Úgy értem, hogy melyik tájékon kerültetek a mi tüzünkbe?

– Ezen az innenső vidéken, tőlünk számítva balkéz felől a bokros ciherek közelében, egészen az árkokig.

Ez az irány volt a mi vonalunk, legszélső végén mi támadtunk Morelli kapitány úrral… Egy pillanatra úgy éreztem, mintha hevesebben dobbant volna meg a szívem. Közeledtem a bizonyossághoz…

– Hogy végződött az ütközet?

– Rosszul, sokan meghaltak… a sötétségben nem lehetett látni… Csak reggel tudtuk meg, hogy a tieitek részint elpusztultak, részint fogságba kerültek, szegények… Óh, az nagy szerencsétlenség, ha valaki fogságba kerül! Szomorú lett a lelkem, amikor láttam őket. Én is ott voltam, Alexej is azok között, akik a foglyokat őrizték, de az ő szemük sem volt bánatosabb, mint a mienk… Szegények, szegények! Hiába fogja őket várni odahaza az asszony…

Megérkeztem a bizonyossághoz… Valóra váltak rossz előérzeteim, a Bataillon, amelyhez tartoztam, szerencsétlenül járt.

A rossz hír módfelett levert, pedig nem jött váratlanul. El voltam rá készülve, sőt majdnem bizonyosra vettem, hogy így történt. Mégis oly nehéz lett a szívem, mintha szomorú előérzeteim megcsaltak volna. Percekig nem jött ajkamra hang… Mire is legyek most már kíváncsi?

Arra a kérdésre, hogy mennyi lehetett a foglyok száma, az emberek nem tudtak megbízható felvilágosítást adni. Abban a csoportban, melyet ők is őriztek, hozzávetőleg százötven-kétszáz lehetett.

– Kettőt meg kellett kötni, – mondotta az Alexej-nek nevezett fiatalabbik – egy kis öreg ragyás tiszt urat és egy óriást, mert igen el voltak keseredve és tomboltak, nem akartak engedelmeskedni.

A kis öreg alighanem Morelli kapitány úr volt, az óriás pedig Varga őrmester. Boldogtalan végzet! Szegény jólelkű óriása tönkrement századomnak, nem fogom többé hallani harsány csataordítását s a sűrűn emlegetett réz-, pléh-és pakfon-angyalok nem segítették…

– Hová vittétek a foglyokat?

– Nem tudom, uram, – válaszolta az öregebbik orosz – mi csak estig őriztük őket, mert amint leváltottak és sötét lett, belopóztunk Alexejjel a bokrok sűrűségébe és megszöktünk. Ami azóta történt, nem tudjuk. De azóta már messze járhatnak, mert erről a vidékről az összes ezredeket elvitték észak felé.

Tehát vége… Más kérdezni valóm nem volt.

Egy darabig hallgattunk, azután én törtem meg elsőnek a csendet.

– Becsületesen megmondtátok, emberek, amit tudtatok, elválhatunk egymástól békességgel. Menjetek haza.

Ezzel markukba nyomtam a puskákat és ráveregettem vállaikra.

– Menjetek, Isten nevében!

Az emberek kezemet szorongatták és érzékenyen elbúcsúztak. Egyszerű, becsületes, buta orosz parasztok voltak, nem vitt volna rá a lélek, hogy csak egy ujjal is érintsem őket.

Néhány perc mulva ismét magamra maradtam. Az oroszok elmentek. Egy darabig még hallottam siető lépéseik neszét, azután az utolsó könnyű nesz is beleveszett a csendességbe és többé nem hallatszott semmi.

Egyedül maradtam. Most már igazán egyedül… Tegnap éjjel óta sehová se tartoztam, a Morelli-század megsemmisült…

Nehéz szívvel vetettem vállamra fegyveremet és indultam meg az erdő szélén délnyugat felé.

A sötétségben csak lassan botorkálva haladhattam előre, de azért mentem, ahogy tudtam. Ezzel a lassú kullogással is megnőtt a távolság, mely ettől a szerencsétlen vidéktől elválasztott. Úgy éreztem magamat, mint akit fájdalmas gyász ér, valamely kedves ismerős, vagy jóbarát elvesztése. Tudtam, hogy a szomorúság nem lesz tartós, hisz voltaképen idegenek voltak nekem a fiúk és én is idegen voltam nekik, az összeszokás azonban nagy bűvész a messze ellenséges földön: közelhozza egymáshoz a legkülönbözőbb karakterű, fajsúlyú és hajlamban is elütő embereket, gyakorta annyira, amire normális viszonyok között hosszú esztendők sem képesek.

Nyomott hangulatomban egyelőre csak kevéssé vígasztalt, hogy a katasztrófából egy hatalmas ütés árán megmenekültem és nem kerültem fogságba a többiekkel. E kivételes szerencse nagyságát csak később kezdtem a maga teljes értékében megbecsülni, amikor dolgozni kezdett a fantáziám és elképzeltem, hogy mi sors várt volna reám az ellenség fogságában. Mi lett volna belőlem, az erdők szabad fiából, aki serdülő ifjúkorom óta hozzá voltam szokva ahoz az abszolút szabadsághoz, amely a madaraké és a rengeteg vadjaié. Szinte tűrhetetlen szorongás borzongott végig tagjaimon erre a rettenetes gondolatra… Még a lélegzetem is nehezebb lett…

Nem, soha! Fogságba nem fogok kerülni, inkább magam loccsantom szét a koponyámat. S csak most kezdtem hálás szívvel gondolni a véletlenre, amelynek szabadságomat köszönhetem. Mert hiába voltam elszánva a halálra inkább, semhogy a többiek sorsára jussak, amikor ott hevertem eszméletlenül a bokrok között levő gödörben, a leggyengébb orosz katona is foglyul ejthetett volna. Sem vele nem tudtam volna elbánni, sem önmagammal.

Hálát adhattam a jóságos Istennek, hogy így történt és nem megfordítva. Haj, uram Isten! Ime, lépten-nyomon bebizonyul, mi törékeny semmiség idealant a porlandó ember, s de igaza van nagytiszteletű Herepei uramnak, amikor örökké ezt prédikálja. De csak a szerencsétlenség tanít rá, hogy az ilyen beszéd – nem papolás.

… Valami egy óra hosszat botorkálhattam a sötétségben, míg végre is kénytelen voltam rászánni magamat, hogy pihenőt tartsak. Sehogy sem ment tovább. Nekihibáztam a fatörzseknek és egy-egy visszahajló ágtól érzékeny suhintásokat kaptam a fejemre. Meg kellett állni, különben könnyen kiverhettem volna a szememet is.

Tizenkét óra lehetett éjfél körül. Gyufát nem mertem gyújtani, hogy megvizsgáljam, hova ülök, hát csak úgy jószerencsére telepedtem le. Tán csak nem túrok föl hangyabolyt? Valamikor egyszer nagyon megjártam az eképen megharagított hangyákkal, azóta igen respektálom őket.

De sem hangyák, sem más nem zavart meg, fekhettem békességben. Ráhajtottam fejemet a hátizsákra, magamra húztam köpenyegemet, egy ideig figyelmesen hallgatóztam… aztán úgy aludtam, mint a mormota.

Csakhogy nem olyan sokáig, mint a mormota.

Alig pitymallott és már fölnyitottam a szemeimet. Az erdei vad nyugtalan ösztöne, vagy mi, dolgozott érzékeimben, de a menekülés vágya még egészséges álmomat is legyőzte és nem tűrte, hogy uralkodjék rajtam.

Rögtön talpra ugrottam és magamra szedve holmimat, elindultam.

Pontosan nem voltam képes meghatározni az időt, a nap állása után azonban mégis elindítottam órámat, amely harmadnapja megállt és megközelítőleg eldöntvén, hogy már hajnali három óra is elmúlhatott, csak annál szaporábban szedegettem lábaimat. Micsoda nagyszerű ajándéknak éreztem a Heiszer bácsitól prezentbe kapott magasszárú Ritter-csizmákat, melyekben úgy komótizálhatott a lábam, mint valamely kényelmes csónakban.

Bármint iparkodtam is, hogy az ellenség által veszélyeztetettnek látszó zónából minél hamarabb kikerüljek, a dolog keservesen lassan ment. Az erdőség szélén volt ugyan egy eléggé használható csapás, arra azonban nem mertem kilépni. Valahonnan megláthattak volna. Benn kellett maradnom a fák között, ott pedig gyalázatosan lassan haladhattam. Bár lehet, hogy csak a türelmetlenség láttatta velem ily förtelmes lassúnak a dolgot.

Legközelebbi munkámat akként szabtam meg, hogy mindaddig bujkálni fogok, míg ebből a veszélyes hadizónából kikerülök. Továbbhaladva, viszont mindaddig menni fogok, míg valamely előrenyomuló saját csapattesttel találkozom. Onnan aztán majd eltranszferálnak az ezredemhez, vagy – ha ez már nincsen meg – legalább a brigádomhoz.

Ennél a pontnál ismét föléledtek nyomasztó érzéseim. A legrosszabb helyre kerültünk, az bizonyos… A többi regiment szerencsésebb volt. Az ellenséges áradat legerősebb lökése minket ért és alighanem az az igazság, amit a szökevény oroszok hiányos elbeszéléseiből ki tudtam hámozni: nemcsak a Morelli-század járt rosszul, hanem az egész regiment…

»Hja, ez a háború!« Persze, hogy ez a háború, de ennél nyomorúságosabb vigasztalás aztán nincs is…

*

Valamivel öt óra után, balkézt benn az erdő széle közelében, kisebbszerű irtást közelítettem meg. Pár pillanatnyi vizsgálódás után meghökkenve láttam, hogy az irtás nem favágó kéz munkája, hanem a 2l-es gránátoké. Az itt végighömpölygő ütközet egy oldalvilláma ide is lesujtott és borzasztó nyomokat hagyott maga után… Az efféle látványba jócskán belefásul az ember, de önkéntelenül mégis mindig meghökken, valahányszor csak ismét megpillantja.

Vagy hetven négyszögméternyi területen az összes fák össze voltak törve, némelyik tőből szakadt ki s úgy feküdt keresztül a többieken. Miért vették nehéz tűz alá ezt az aránylag kicsiny pontot, azt persze nem tudhattam, az eredmény azonban, vagy legalább is egy része az eredménynek, még itt éktelenkedett a szemem előtt… Hét lóhulla és tizenegy orosz dragonyos holtteste hevert a gránátok által kivágott hatalmas túrásokban. Itt hagyták őket temetetlen. Helyesebben szólva, ezeket is itt hagyták, mint sok más halottjukat, akiket nekünk kellett utólagosan elföldelnünk. Orrfacsaró hullabűz mérgezte meg a levegőt… Napok óta heverhettek már itt a melegben, ezer meg ezer légy dongta őket…

Futólag vettem csak szemügyre az egész csúnya látványt, egy igazán rettenetes részlete azonban így is örökre emlékezetemben marad… Az egyik lónak hasát tépte szét a gránát, úgy hogy egész belső része kifordult. A széttépett belek e puffadt tömegéből egy szőke emberi fej meredt rám. Ezt a fejet letépte törzséről a gránát és belecsapta a kifordult lóbelekbe, ahova beleragadt és tátott szájjal, megmeredt, üveges, nyitott szemekkel bámészkodott a felette szállongó légyfelleg utálatosan zümmögő tömegébe…

Elfordítottam tekintetemet, hogy ne lássam.

Aztán oly gyorsan szedegettem lábaimat, amint csak bírtam, hogy minél messzebbre hagyjam hátam mögött ez undorítóan vérfagyasztó látványt, melyet a hadjáratok történelme nem szokott följegyezni s a szemtanuk emlékezetében is csak mint felette jelentéktelen »epizódok« szerepelnek… Mellékes, hogy minden nagy ütközet képe sok ezer ily jelentéktelen epizód sokaságából alakul ki.

*

Több mint kétórai szakadatlan bujkálás után, esti félnyolc óra tájban, nem bírtak tovább a lábaim, meg kellett állnom, hogy valamiféle éjjeli szállás után nézzek. Csak úgy dőlt rólam a verejték, nyakam, hátam, mellem, minden egy víz volt. Nem restellem bevallami, hogy az elől a rettenetes látvány elől menekültem, amely szinte üldözött… s még itt is nyomomban volt. Más emberfia számára én is azonnal készen lettem volna a szokásos jó tanáccsal: eb ura fakó! verd ki fejedből és eredj odább. Önmagamat azonban hiába lódítottam volna odébb…

Az erdő itt már ritkulni kezdett.

Messzire elláthattam, de még ennél is jobban esett, hogy az ég hirtelen borulni kezdett és csakhamar megérkezett a szél is. Zivatarra lehetett számítani. Úgy megörültem neki, mint valamely becses ajándéknak. Módfelett nagy és sürgős szükségét éreztem a víznek, melynek tisztító áldásában napok óta nem részesülhettem. Ezt civil ember nem igen érti, körülményesebb magyarázattal azonban nem szolgálhat a katona anélkül, hogy a jóízlést ki ne végezze…

Kiválasztottam egy odvas, vén égerfát és gyors kézzel kitakarítottam az odu törmelékét. Ez az eléggé tágas üreg lesz a ruhamagazin. Belefér minden olyan holmim, aminek szárazon maradása kívánatos. A következő percben már neki is vetkeztem, egyenruha, hátizsák, ing, sipka, csizma, alsónadrág, minden belekerült az üregbe, nem maradt rajtam semmi, csak amit ingyen kaptam a természettől. Szappanom, sajnos, nem volt.

Fölfedeztem azonban egy kevés homokot az erdő széle mellett elfutó száraz ér aljában, szappan hiányában az ilyen finom homok is jó szolgálatokat tesz, akinek a bőre nem túlságosan érzékeny és mindenekfelett valónak a hathatós tisztálkodást tartja. Különösen jól szolgál az ember fején, ha sok a haj. És nem bizonyos, hogy nem került-e a hajba bizonyos élősdi, amely végig az összes frontokon majdnem makacsabb ellensége a katonának, mint az orosz. A homok nyomorgatását nem állja ez a konok ellenség, ha még oly cudarul ragaszkodó természete van is.

Hála az Úristennek, rövid vártatva csakugyan lezuhogott a zápor. Hatalmas pászmákban paskolta végig a vidéket s az öreg égerfa alatt engem is. No, elég vizet kaptam! És erélyesen munkába vettem a homokot. Telemarkú dörzsölési manipulációim alatt valamely kényesebb bőrből alighanem a vér is kiserkedt volna, az én napbarnult bőröm oda se hederített a kínzásnak. Voltaképen lónak se való művelet volt bíz ez, de nagy szükség volt rá, úgy éreztem magamat ott a zápor paskolásában, mintha épen most kerültem volna diadalmas liliomtisztaságban a világra. Tobzódtam a bőséges vízben, mint a kacsa.

Rám esteledett.

A zápor nem sokáig tartott, elverte a szél s nem is igen egészen félóra mulva már megszakadoztak az imént még sűrű viharfellegek és itt-ott kivillantak a csillagok is. A nagy melegben kőkeményre szikkadt talaj oly mohón beitta a rázúduló esővizet, hogy ennek a sok víznek jóformán alig maradt valami nyoma, – »meg se kottyant« – amint felénk mondani szokták, – a földnek a bő áldás. Háromszor is annyi elkelt volna. Nekem így volt jó, szárazban szedhettem ki a faoduból oda berejtett holmimat és szárazban öltözhettem föl. Heiszer bácsi ajándék-csizmáira egy csöpp sár sem ragadt. A nagyszerű »kacsázás« után viszont arra is elég frissnek éreztem magamat, hogy ismét »Marschbereit« állapotba helyezkedjem és tovább folytassam az utat.

A beálló sötétségben ez azonban lehetetlen volt, ott kellett maradnom reggelig és úgy kellett elhelyezkednem az alvásra, amint épen lehetett: háttal nekitámaszkodva az öreg égerfának, ülő helyzetben, mint valamely zsúfolt vasúti kocsiban. A legszélső vonalak Grabenjeiben a megfigyelő posztok mind így alusznak… Ezért a Dienstverletzungért szabály szerint ugyan huszonöt pálca járna ki, a baka azonban még álmában is meg szokta érezni az inspiciáló fölebbvalót s a veszélyes pillanatban már nyitott szemmel jelenti, hogy »semmi előfordulás nem adta elő magát… melde hórzam«.

Hány óra lehetett, amikor kényelmetlen helyzetemben végre mégis sikerült elaludnom, nem tudom. Nem szundíthattam azonban sokáig, mert még ugyancsak álmos voltam, midőn valamely ösztönszerű érzés hatása alatt hirtelen fölnyitottam szemeimet és fülelni kezdtem.

Első benyomásom az volt, hogy talán álmodtam… néhány pillanat múlva azonban meggyőződtem róla, hogy nem érzékeim játékáról van szó.

Jár itt valaki…

Sőt nem is valaki, hanem valakik… Ketten lehetnek, amint a csendesen pusmogó rekedtes hangok csakhamar elárulták.

Óvatosan föltérdeltem és markomban szorítottam a Manlichert.

Nyugodtnak és biztosnak éreztem magamat a dolgomban.

Nem támadok meg senkit, de jaj annak, aki támadásra kényszerít…

A két ember lengyel nyelven beszélgetett.

Az első mondatokat nem értettem, körülbelül húsz-huszonöt lépésnyire lehettek tőlem, közvetlenül az erdő szélén, rövid vártatva közelebb kerültek éjjeli fekhelyemhez és most már meg tudtam érteni beszélgetésüket. És meghallottam a csörrenést is a sötétségben, ami vagy a tábori ásóhoz ütődő szuronytok, vagy a kulacs hangja lehetett… Ez intő jel volt arra, hogy katonák – orosz gyalogosok – és nyilván ezek is szökevények…

A gyanu nem lepett meg váratlanul, amúgy is tudtam, hogy ezen a messzeterjedő vidéken sok ilyen csapattestétől elmaradt szökevény csatangolhat, azokon kívül, akikkel már találkoztam. A lengyel nemzetiségű orosz katona az első kínálkozó alkalommal megszökik. Nyilvánvalónak látszott, hogy ez a két ember is ebbe a kategóriába tartozik.

Gürüzdölő, rekedt, parasztos hangok voltak. Afféle alja parasztok lehettek.

– Nem jól megyünk… morogta türelmetlenül a vastagabbik hang tulajdonosa.

– Jól megyünk, ha mondom – válaszolta a másik.

– A másik oldalon volt…

– Ezen volt, nem a másikon.

– Az erdő ezen az oldalon van és nem a túlsón… – dörmögte a másik.

Pillanatnyi csend után ismét a kételkedő természetű paraszt szólalt meg:

– Bizonyos, hogy a goszpodin Rotmister (kapitány) is a halottak között volt?

– Bizonyos, – mondotta határozottan a másik – tulajdon szememmel láttam, hogy megdöglött… Feje berepült egy ló hasába, maga ott fekszik szélrül a saját lova mellett. És azt is tudom, hogy sok pénz volt nála. És az is bizonyos, hogy azóta itt még nem járt senki. Azért mondottam, hogy vissza kell jönni és megszerezni a pénzt. Neki már nem kell, mi beérjük vele holtig. Annyit ihatsz, Sandre, amennyi beléd fér és nem kell többet robotába se járnod. Goszpodin leszel holtod napjáig.

– Az… – mormogta a rekedt – kivált ha meg nem fognak és föl nem akasztanak.

– Most már nem fognak meg… messze vannak ide… A mundért, levetjük, a fegyvereket elássuk, beöltözünk a magunk köntösébe, aztán kereshetnek. Ne járasd hiába a szádat, mert becsapom!

– Jó, jó… Nagyon is elbízod magad. Az este is csöpp híjja volt, hogy az a veresfejű csertovka meg nem látott.

– Ebben az egyben igazad van… a veres csertovka szinte meglátott. Ettől a csertovkától félni kell, Sandre… azt gondolom, hogy gonosz lélek és nem ember. Nem fiú és nem leány… az ördög kölyke. Ha utánunk leskelődik, baj van… Tüzet fú ránk és eléget.

Elhallgattak.

Feszült figyelemmel kísértem a halk beszédet. Kit néztek ezek a babonás parasztok »csertovkának«, ami voltaképen nőstény ördögöt jelent? S a hozzá ragasztott »veresfejű«?.. Mint a villám suhant keresztül fejemen egy fantasztikus gyanu, de ezt azonnal elhárítottam magamtól, annyira képtelennek látszott.

A hullarablásra lopakodó parasztok tovább mentek.

Hagytam, hogy menjenek.

Amikor már a legkisebb nesz is megszűnt és ismét az éjszaka csendessége nehezedett a sötétségre, másodszor is kísérletet tettem az alvásra. A jó szándék azonban csak nagyon tökéletlenül sikerült. Hol félóránként, hol óránként mindegyre fölriadtam és ösztönszerűen hallgatóztam… mintha éreztem volna, hogy bármily nagy csendesség vesz is körül, nem vagyok egyedül. Ez a sajátságos érzés módfelett kellemetlenül hatott rám. Értelmem hiába döntötte el, hogy gyanakvásomnak nincs semmi alapja, egy titokzatos belső ösztön folytonosan arra ingerelt, hogy jól figyeljek minden legkisebb jelre, mert lesz köztük olyan is, mely el fogja árulni az igazságot. De miféle igazságot?

Hiába, nem volt nyugtom.

Még alig pitymallott – kora hajnali félhárom óra tájban – és már véglegesen ébren voltam. Szó sem lehetett róla, hogy ismét beburkolódzam köpenyegembe és újra haszontalan kísérleteket tegyek az alvásra. Helyesebb, ha rágyújtok egy cigarettára, magamra kapcsolom holmimat és tovább folytatom vándorlásomat délnyugat felé. Ezenközben majd elpárolog érzékeimből a gyanu is.