Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 8

HATODIK FEJEZET

Szomjuság kezd gyötörni, mely a »Pokoltorok«-ból visszakényszerít az elhagyott nyírfa alá. – Regina megneheztel és elmarad tőlem. – A jezernicai ütközet visszafelé hullámzik. – Rátalálok a Morelli-századra és résztveszek az elkeseredett harcban. – Nagy főhadnagy megsebesül. – Az oroszokat ismét visszaszorítjuk a jezernicai völgybe.

Ez a megnyugtató fordulat természetesen azért volt rám nézve felette örvendetes, mert nagy mértékben megkönnyítette vele szemben a helyzetemet. Nem tartottam volna emberséges dolognak, ha előbbi gyámoltalanságában magára hagyom és útjára bocsátom Isten nevében – akire ilyenkor hivatkozni szokás. Holott pedig mindenki tudja, hogy a jó Isten csak a mezők liliomait szokta felruházni – ember maga segítsen magán, ha azt akarja, hogy a mindenható Isten is megsegélje… Látnivaló, hogy aki már efféle paposkodásra is ráér, annak a szekere rúdja nem fordul kátyu felé.

A másik felette örvendetes dolog az volt, hogy – úgylátszik – ma reggeltől kezdve teljesen kibékültem a bakancsommal. Több mint négy órája volt már a lábamon és egy cseppet sem szorított, – szabadon mozoghattam benne, a számtalanszor elátkozott folt mintha egyáltalában nem is létezett volna. Talán efelett való nagy örömöm okozta azt is, hogy már-már alig kellett egy kicsit sántikálnom. Rohamosan gyógyult a shrapnel-csípés, – szabadon mozgathattam a bokámat – nem fájt.

Pár falat reggeli után levetettem sérült lábamról a bakancsot és leszedtem róla a régi kötést.

A seb szépecskén gyógyult, szélei sárgásbarna színbe halványodtak az eddigi tüzes vörösség után. Még két-három nap és az – immár nem sánta kutyát nehéz lesz utólérni.

A régi kötést eldobtam és most már csak könnyű vászon-sleifnit szorítottam rá. Regina figyelmesen nézegette a műveletet, de nem ajánlkozott, hogy segít. Tegnap még ajánlkozott.

Láttam, hogy a számára szegett kenyeret sem eszi oly mohón, mint tegnap, hanem inkább csak csipegeti. A kenyér mellé adott sajtot pedig csak alig hogy érintette.

– Nem ízlik?

– Nem vagyok éhes – hangzott az egykedvű válasz.

– Más baj nincs?

– De van, még pedig nagy… Ezt a vizet nem lehet inni.

A sziklás hegy mélységéből előtörő patak hangos zuhogással sietett bele az évszázadok óta kivájt köves mederbe és olyan hideg volt, hogy állandóan könnyű ködfelhő lebegett fölöttede mit ért, ha útálatos íze miatt egészséges emberi gyomor nem vehette be.

Igaza volt a vörösnek – ez nagy baj volt. Honnan kerítsünk iható vizet?

– Itt persze mindenütt ilyen a víz?

– Ilyen – bólintott fejével a leány – megiható víz csak az erdei forrásban van… abban, ahonnan eljöttünk.

No most… mi legyen? Ennivaló nélkül meg tudok lenni – ha muszáj – akár három napig is, víz nélkül egy napig sem. Az étel sem olyan, hogy ne kívánja a vizet. Tej, édes túró, zöldség és másefféle nem szorul külön vízre – az én ennivalóm azonban mind olyan, hogy víz nélkül részint el sem készíthető, részint megveszekedik utána az ember a szomjúságtól. Lám, már a gondolat is, hogy nincs víz – előidézi torkomban a szomjúságot.

– Jó hely… szép hely – mormogtam inkább magamnak – de nem lehet itt maradni.

Regina vállat vont és egykedvűen hordozta körül a sziklákon hunyorgó tekintetét.

– Ja, aber was den…? – dunnyogta elégedetlenül, – mit tehetünk? Belátom, hogy víz nélkül nem lehet itt megmaradni – de neked is be kell látnod, hogy vissza nem mehetünk.

– Persze, hogy belátom – és még sem marad egyéb hátra, mint visszaretirálni oda, ahonnan elsvenkoltunk. A szomjúságot nem állom.

– Én sem.

– Hát akkor…

– Nem szabad a dolgot elhamarkodni, – vágott szavamba erélyesen a leány – estig ki lehet bírni, ha még oly szomjas is valaki. Ha estig nem lesz eső, hogy felfoghassunk megiható vizet – bár annyit, hogy holnapig elég legyen – magam is azt mondom, hogy menjünk vissza. Szomjan elpusztulni én sem akarok… Erre a bajra nem gondoltam, amikor ide vezettelek, megfeledkeztem róla a zavaros fejemmel…

Megnyugtatva intettem, hogy nem tesz semmit.

– Az ember feje nem káptalan.

– Ná… de erre mégis csak gondolhattam volna – mondotta bosszankodva a leány.

Megdörzsölte homlokát és pillanatig mozdulatlanul tünődve tekintett maga elé.

– Mondd csak – kérdezte gyanakodva – sok bolondot beszéltem?

– Nem tapasztaltam.

Aha, most mindjárt vallatni fog… Velem azonban nem boldogul.

– Azért kérdezem – folytatta nyugtalan hangon – mert bárhogy igyekszem is visszaemlékezni – semmi sem jut eszembe… Olyan ez, mintha álmodtam volna… csak az bizonyos, hogy a fejemben nehéz nyomást éreztem és minden porcikám reszketett, mint a lázbetegé. Az is bizonyos, hogy beszéltem… de mit? Szamárságokat, ugy-e?

– Nem igen.

– Csak nem akarod megmondani…

– Miért ne?

– Kíméletből…

– Nincs miért kíméljelek.

– Az sem szorul kíméletre, amit tettem?

– Nem tettél semmi rosszat.

– Valami butaságot…

– Nem csináltál semmi butaságot.

– Hiába… nem emlékszem – rázogatta vörös fejét a leány, anélkül, hogy gyanakvó tekintetét levette volna rólam. Mindenáron keresztül szeretett volna látni rajtam, hogy kiderítse az igazságot, csakhogy ez merőben haszontalan fáradság volt. Nem volt itt semmi titkolni való. Attól a pillanattól kezdve, hogy rejtekhelyéről kimerészkedett és a közelembe került, egészen mostanig – az egész kalandocskát bátran ki lehetett teríteni a napra, hogy mindenki lássa.

Én tudtam, hogy így van – ennek a gyanakvó »vézli«-nek azonban alighanem az motoszkálhatott a vörös fejében, hogy talán nem egészen van így… és zavarodott lelkiállapotában esetleg olyasmit is elkövethetett, amit nem lett volna szabad.

– Nincs mire emlékezni – szóltam kissé nyersebb hangon – mondom, hogy nem csináltál semmi szamárságot.

Intett, hogy elhiszi. A következő pillanatban azonban egész a hajáig elvörösödött.

– Hein… mégis… Most jut eszembe – igen, igen, most jut eszembe, hogy a forrásban kimostam rongyaimat és ugyanakkor a szemed láttára megfürödtem. Igaz ez? Igy volt? Nem tagadhatod, hogy így volt…

Piros volt, mint a pipacs. Égő szemei szinte belefúródtak az arcomba… hevesen reszketett bennük a szemérmes szégyen.

Úgy tettem, mint aki semmit sem vesz észre és nincs érzéke az ilyen lelki megnyilatkozások iránt.

– Persze, hogy így volt – bólintottam nyugodt flegmával – de ezt meg kellett cselekedned, mert én parancsoltam.

– Parancsoltad?

– Igen, parancsoltam és annak meg kellett lenni. Máskülönben te magad is beláttad, hogy meg kell lennie, mert nem lehetett a köntösöd közelében megmaradni… és a te közeledben sem. Tessék, most meghallottad az igazságot. Ezért parancsoltam meg, hogy mosd ki a köntösödet és ne sajnáld a vizet magadtól sem.

– Emlékszem… csakhogy ez a szemed láttára történt.

– Úgy van.

– Te pedig nem voltál vak…

– Attól sem vakultam meg, amit láttam.

Kíméletlenebbül is meg szerettem volna neki mondani az igazságot, de sehogy sem vitt rá a gonoszabbik felem. Sajnáltam. Nem nagy virtus legázolni egy ilyen vézna kis teremtést, akinek talán fogalma sincs róla – vagy, ha van is, szívesen elfelejti – hogy az ő asszonyisága nemelég erős delej arra, hogy az értelmet csúffá tegye.

Nem mondtam ki, amit így gondoltam… és roppantul meg voltam lepve, amikor a leány hirtelen ezzel a kérdéssel fordult hozzám:

– Ugy-e, ez azért volt, mert semmibe se vettél?

Éreztem, hogy ösztönszerűen kitalálta a gondolatomat. Ennélfogva könyörületes szamaritánus akarok lenni és mindent letagadok, sőt még az igazság nyakát is kicsavarom. Miért gázoljak végig szegényen épen én? Gázolt már ezen eleget a sors akkor, amikor megteremtette.

– Dehogy nem vettelek! – kiáltottam s még a szememmel is vágtam egyet hozzá – úgy meresztettem rád a szememet, hogy majd kiugrott…

Regina elfordította fejét és csendesen így szólt:

– Nem igaz… Szép tőled, hogy így beszélsz, de én tudom, hogy nem mondasz igazat. Az az igazság, hogy semmibe sem vettél és én ezen nem csodálkozom. Rajtam nincsen semmi, ami figyelmet ébreszthessen, vagy lekösse az olyan szemet, mint amilyen a tied. Az pedig, ami bennem jó és érték – a lelkemben van. Nem látható. Eddig nem is mutatkozhatott meg – hogy észrevegyed. És ha el kell egymástól válnunk, sohasem fogod megtudni, hogy az a szegény kis csúnya teremtés, akit nyomorúságában megsegítettél – voltaképen mit ért? Úgy fogok élni emlékezetedben – mint egy furcsaság, aki egy darabig szemed előtt volt, azután nyom nélkül megint eltűnt. Foglalkoztál vele, mert előtted volt, de sem érkezése, sem távozása nem hagy emlékezetedben különösebb nyomot. Egy-két hét és vége… Egész lényem felismerhetetlenül el fog emlékezetedben halványodni. Én ezt jól tudom, természetesnek is találom és csak azt sajnálom, hogy az én helyzetem veled szemben nem ilyen könnyű.

Mosolyogva emelte rám tekintetét, de meghökkenve vettem észre, hogy ezek az apró hunyorgó szemek nedvesek…

– Tudod, az úgy van – folytatta elfogult hangon, miközben ismét félrenézett – hogy a leány mindig több ostobaságot csinál a szívével, mint a fiú…

Gyorsan kitörülte szemeit és talpra ugrott.

– Szamárság, hagyjuk… Most arról van szó, hogy vissza kell menni a vízhez – mert ez a fö. Amint beesteledik – weiter, vissza, ahonnan jőttünk. Hátha már tiszta ott a levegő és azok, akiké az a bestia volt, már eltakarodtak.

Sarkon fordult és vidáman elnevette magát.

– Várod ugy-e, Jozéf, hogy megszabadulj tőlem? Ne búsúlj, meg fogsz szabadulni… de előre nevetnem kell, ha eszembe jut, hogy miféle hosszú pofákat fogsz te majd vágni, ha majd egyszer megint csak elédbe bukkanok és megkopogtatom lakásod ajtaját: ki van itthon?

El kellett mosolyodnom ezen a látszólag pajzán beszéden.

– Hol van innen az én lakásom!

– Tudom, hogy messze van… de ne feledd, hogy én el tudok vándorolni a te messze hazádba is, ha meg akarom kopogtatni lakásod ajtaját, hogy megkérdezzem: ki van itthon?

Ezen a tréfásnak látszó fenyegetésen is mosolyognom kellett. Egy pillantás a kis vörös gyönge alakjára, bárkit is azonnal meggyőzött volna róla, hogy a beszédnek nincs semmi magja. Messze van ide az én hazám… nagyon messze vannak kedves erdeim… roppant messze az erdésztanya, mely gazdátlanul szomorkodik az erdők mélységében… Hogy jutna el odáig egy ilyen gyönge jószág, mint ez a Regina, szegény… Olyan ez tisztára, mintha egy hangya fogadkoznék, hogy elvándorol Magyarországba.

De persze azt válaszoltam, hogy nagyon jó lesz, jöjjön, nem fogok hosszú pofákat vágni, ha rám kopogtatja az ajtót és megkérdezi, hogy ki van itthon.

Aztán röviden elmondtam neki, hogy a porráégett tanya pusztulásakor rajta kívül még két lélek menekült meg: egy igen öreg asszony és egy leánygyermek. Ezeket az én századom kapitánya vette gondjaiba s visszaküldte őket a front mögé saját hadtápvonalainkra, ahol bizonyára gondoskodtak elhelyezésükről.

Regina bólintott.

– Tudom, – dunnyogta vállat vonva, – láttam, amikor a néni elbújt. Szerencséje, hogy nem akadtak rá, – de nekem ne legyen hozzá szerencsém ebben az életben. Nem akarom látni az öreg nénit… Ő sem ugrana ki bőréből örömében, ha látna. Sohasem szívelhetett. Csúnya természetű, zsugori, kegyetlen öreg asszony, – még azt az ételt is sajnálta tőlem, amit megettem. Tudod… olyan igazi fukar zsidó aszszony, akinek Istene az arany. Ezért tán még saját családját is kész lett volna levetkeztetni. Nem is szívelhette még a tulajdon fia sem. Ha tehát azt hiszed, hogy fel fogom keresni, nagyon, tévedsz… A jóságos Isten is elvétette a dolgot, amikor éppen ez a gonosz vén asszonyt mentette meg a tűztől, akiért pedig nem lett volna kár.

– Nem azért mondtam…

– Ne is, mert még a kaszakok kezére is inkább kerülök, mint ennek a csúf természetű boszorkánynak a kezére! Mit is avatkozott kapitányod olyan dologba, amihez semmi köze? Hagyta volna sorsára…

Ez inkább ádáz sziszegés volt, semmint beszéd. Épen úgy hangzott, mintha egy fölingerelt kígyó sziszegett volna.

Ah, aki így tud gyűlölni, attól félni kell… Ösztönszerűen hátráltam egy-két lépést.

A leány észrevette.

– Ne ijedj meg tőlem, barátom, a te orrodat nem harapom le… Elhuzódol… pedig nincs igazad. Meg kell a dolgot érteni. Azért gyűlölöm annyira ezt a csúf vén asszonyt, mert ez biztatta titokban az Adolf kölyköt, hogy lessen utánam… Számított rá, hogyha megesek, szégyenemben bele fogom magamat ölni a kútba és nem fogom többé pusztítani a drága kenyeret…

– Ejha!

– Esküszöm neked, hogy így volt! Meggyőződtem róla. Bizonyosan tudom. Kihallgattam a szaletliben, amikor kitanította… ez a szipirtyó. Ezek után tehát nem csoda, ha ennyire útálom és ezt az utálatos gyűlölködést is meg lehet nekem bocsátani – nem igaz? Nem igaz, hogy meg lehet nekem bocsátani?

– Meg. Ha így áll a dolog, – nagyon meg.

– Látod, látod!.. Látod, hogy nem kell engem kerülni, amiért ily fertelmes indulatot árultam el. Te sem volnál más. Minden becsületes ember hasonló volna hozzám. Azért mondtam az imént, hogy előbb meg kell a dolgot érteni.

Igazat kellett neki adnom, mert igaza volt. Emlékezetembe idéztem az öreg asszony alakját és megcsendültek fülemben azok a borzalmas átkozódások is, melyeknek fültanuja voltam a tüzes hamurakás mellett, ahová az a nagy szál kozák belezuhant…

Emlékszem, még a hátam is borzongott azoknak a visítozó átkozódásoknak hallatára.

Igen, igen, bizonyos, hogy ennek a leánynak igaza van… az a vén asszony rászolgált, hogy ne szeressék és az a csúnya gyűlölködő hang, mely a Regina ajkára felfakadt, nem bizonyítéka a kígyóra emlékeztető természetnek. Elhamarkodtam a dolgot…

E gyors meditáció közben – mellékesen – azt is elhatároztam, hogy amint beesteledik, magam fogom bepatrouillozni régi állásomat és a vizet is magam fogom beszerezni. Nincs értelme, hogy Regina is velem jöjjön. Nincs főleg abban az épen nem kizárt esetben, ha odafenn nem tiszta a levegő. Egy ember könnyebben streifolhat az ellenség közelében, mint kettő.

Ezt rögtön meg is mondtam a leánynak.

– So?.. egyedül akarsz menni?

– Egyedül.

– Hát én?

– Te addig itt maradsz és megvárod, amíg visszajövök.

– És ha nem jösz vissza?

– Visszajövök.

– Vissza, ha életben maradsz, – de ha nem maradsz?

Leintettem a kezemmel.

– Van nekem eszem.

– Annyi eszem nekem is van, hogy ne ereszszelek el egyedül. Sohasem bocsátanám meg magamnak… Értsd meg, hogy én itt itthon vagyok, minden zugot ismerek, minden fűszál jó ismerősöm, – nem tévedek és nem szorulok tanácsra. Érek annyit, mint egy jó kutya. Hibát követnél el, ha ezt a kutyát itt hagynád és vaktában indulnál neki a veszedelemnek.

Volt ebben a meleg beszédben igazság is, de az én álláspontom is emberséges volt.

Nem engedhettem belőle egy virgulát sem.

– Itt nem lehet víz nélkül megmaradni, Regina, ez nemde bizonyos.

– Igen, ez bizonyos.

– Valószínű az is, hogy odafenn nem tiszta a levegő és lehet, hogy minden ügyességem mellett is észre találnak venni… Micsoda piszok dolog volna, ha magammal együtt téged is szerencsétlenségbe döntenélek! Ezt meg én nem tudnám magamnak megbocsátani soha.

A leány egy pillanatig csendesen ingatta fejét, azután megszólalt.

– Nem nagyon nyomná szívedet az én szerencsétlenségem…

Megint az iménti szomorú hang és megint azok a megnedvesedett szemek…

Kezdtem valahogy rosszul érezni magamat.

Valahogy olyanformán éreztem magamat, mintha vétettem volna ez ellen a szegény ördög ellen, pedig semmiféle szemrehányást nem tehettem magamnak és mindenekben oly ártatlan voltam, mint egy ostoba bárány. Talán még annál is ártatlanabb és ostobább…

Engeszteljem, ne engeszteljem? Miért engeszteljem, ha semmit sem vétettem? Megfogjam a kezét, vagy ne fogjam meg?.. Az ördögbe, hát ez igazán szamár komédia…

– Nem jól gondolkozol, Regina – próbáltam megkockáztatni egy ügyetlen hízelgés-félét, – tudnod kellene, hogy már annyira hozzám tartozol, hogy inkább levágatnám a félkaromat, semhogy valamiféle bajba sodorjalak.

– Hozzád tartozom?

– Akár csak az édes testvérem.

– Mégis itt akarsz hagyni?

– Csak annyi időre, amíg szétnézek és vizet hozok.

A leány félrehúzta az ajaka szélét és nem válaszolt. Láttam, hogy sovány vállacskái idegesen mozognak s vértelen, vézna ujjai belemélyednek a tenyerébe… Erősen főtt benne valami. Tartottam tőle, hogy vissza talál esni előbbi állapotába, – ez azonban, szerencsére nem következett be.

Végre megszólalt.

Felugrott a kőpadról, amelyen kuporgott és hangosan elnevette magát.

– Hein, kamerád! Mondok valamit… Mindenki tegye azt, amit jónak lát. Nem igaz? Nem vagyunk egymáshoz varrva, sem összenőve… sem összeházasodva. Én is azt teszem, amit jónak látok, – te is azt teszed, amit jónak látsz.

Lám… ez új fordulat. Sem a nevetés nem volt ínyemre, sem a beszéd. Bizonyos, hogy forral valamit.

De mit?

– Ne bolondozz, kis kamerád – ütöttem meg én is a tréfás tónust, – hanem hallgass az okos szóra. Maradj itt szépen, míg visszajövök és akkor kapsz tőlem ajándékba egy nyulacskát is…

– Schon gut, mein lieber, – ezt befejeztük.

– Tehát itt maradsz?

– Ne vallass.

– Tudni akarom.

– Semmi közöd hozzá!

– Már hogyne volna!

– Adieu, elmehetsz, ha akarsz… megmondtam! Nem vagy sem apám, sem uram, sem szeretőm… senkim és semmim. Mindenki oda mehet, ahová akar. Azt teheti, amit tetszik. Visszajöhet, elmaradhat… nach belieben, ahogy a kedve tartja. Megmondtam és így lesz.

– Regina…

– Mi tetszik? – kérdezte szinte éles hangon.

Elharaptam, ami a nyelvemen volt.

– Semmi.

– Jobb is, – hangzott a hirtelen válasz – már eddig is sokat beszéltél… Általában úgy találom, hogy ma reggel óta túlságosan sokat beszélsz. Férfi létedre ez nem is illik.

Ismét elnevette magát és fittyet hányt felém az ujjaival.

Okosabbnak találtam, ha hallgatok.

Hadilábra kerültünk – ez kétségtelennek látszott.

Úgy is volt. Egész nap nem vettünk tudomást egymásról és nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem. Regina dudorászva, látszólag a legvirágosabb jókedvvel tett-vett, pepecselt a patak mellett, hol kifutott egészen a pajta tájékáig, amely mellől a fojtó kéngőzök áramlása – állítólag – elkezdődött, hol ismét visszatért és a magával hozott mezei virágokból koszorut kötött magának a fejére. Olyan volt ezzel a koszoruval, mint egy – menyasszony, vagy mi… Vörös hajához különben illett a sok tarka mezei virág.

Végre beesteledett.

Szó nélkül készülődni kezdtem az útra. Észrevettem, hogy rám se hederít. Felém se nézett.

Helyes! Igy is jól van. Legalább nem kell egy újra megélemedő csatlakozási szándékot visszavernem.

Nem vittem magammal semmit, csak lőszert és a Manlicheremet. Minden egyéb holmimat otthagytam és hallgatólag rábíztam Reginára. Ügyeljen rá, míg elékerülök. Ha megéhezik, szedje ki a »borjú« meg a tarisznya kincseit és egyék. Vizet majd hozok a vászon »Eimer«-ben.

– Megyek, Regina, a viszontlátásra! Néhány óra múlva visszajövök.

– Nem sürgős… Adieu!

– Haragszik valaki…

– Eszében sincs.

– No, nem baj! Majd megbékülsz.

– Ne fecsegj, hanem menj.

Hátat fordított és bement a sziklatemplom belsejébe. Ez nyilván azt jelentette, hogy fel is út, le is út… el lehet menni. Tehát nekiindultam a menedékesen fölfelé vezető keskeny ösvénynek és oly gyorsan róttam az utat, amily gyorsan csak tudtam. Amikor körülbelől félórai kapaszkodással fölérkeztem a magaslat tetejére, visszanéztem. Odalenn azonban nem láttam semmit. Regina nem mutatkozott.

Számítottam rá, hogy nem fog utánam nézni, mégis bosszantott egy kicsit a dolog. Kellemetlen, ha éreztetik az emberrel, hogy gombház…

Most azonban vigyázat:.. másról van szó.

A hágó tetején meglassítottam lépteimet és csak nagyon lassan, óvatosan, vigyázva nyomultam előre, mindenütt az utamba kerülő vadrózsa, csenevész boróka és még csenevészebb sombokrok fedezéke alatt. Ez a lassú előrenyomulás szintén eltartott valami félóráig. Mire egy szélesebb sűrűségű tüskés borókabokor tövéhez lehúzódva megállapodtam, hogy gondosabb vizsgálat alá vegyem az előttem levő ismerős terepet – az esti alkonyat teljesen leszállt. Az én gyakorlott szemeimre volt szükség, hogy a homályban el tudjon valaki igazodni.

Jobbkézt tőlem, észak felé, megpillantottam a leégett tanyát, azon innen, alább, az erdőt, legszélén a nyírfámmal, amely alatt Morelli kapitány úr utolérhetetlen tökéletességű Graben-jei húzódtak tova.

Megerőltettem minden éleslátásomat, hogy tisztán és tévedés nélkül tudjam a szemeim előtt levő perspektívát megkülönböztetni, élő lelket azonban seholsem vettem észre. Sem embert, sem állatot. Minden némának, kihaltnak, elhagyatottnak látszott. A keleti égen feltűnt az esti csillag, a nyugatin – közel a láthatár pereméhez – az újhold vékony sarlója fénylett. »Békesség ide alant az embereknek…« Mert hogy ennél tökéletesebb békességet a legkeresztényebb lélek sem tudott volna elképzelni.

Amint ott kuporogtam a bokor tövében és belenéztem ebbe a mindenféle szerteáradó végtelenül nyugalmas békességbe, megülte szívemet a kedves megenyhülés. Oly áldott jóérzés vett erőt rajtam, mint már régen nem. Könnyűnek, elégedettnek és örvendezőnek éreztem magamat, kicsibe múlt, hogy bele nem kezdtem gyönyörű templomi zsoltárunk eléneklésébe: »te benned bíztunk eleitől fogva…«

A felettem tündöklő csillagos égboltnál hol van szebb istenháza?

Egy pillanat mulva azonban vissza kellett zuhannom a földre.

A leégett tanya irányában – de jóval túl rajta – ordítozás lármája szűrődött hozzám a csendességben. Közben heves puskaropogást is hallottam… majd ismét lármát, mintha egész sereg emberi torok egyszerre üvöltött volna…

Tudtam, hogy az északi láthatár vonalán túl hirtelen eséssel tágas völgy kezdődik, melyet a mintegy tíz kilométernyi távolságra meghúzódó Jezernica falucska után jezernicai völgynek hallottam emlegetni, bizonyosnak látszott tehát, hogy az ütközet ebből a jezernicai völgyből hömpölyög visszafelé. Minden hidegvéremet összeszedtem, hogy kritikus helyzetemben helyesen tudjam magamat tájékozni. Semmiféle megbízható támaszpontom nem volt. Nem tudhattam, hogy a mieink bukkantak-e föl elsőknek az északi láthatár vonalában, vagy az ellenség? Oroszokat látok-e a távoli homályban, vagy az én tegnapelőtt nagy erővel előrenyomuló hadosztályom valamelyik Bataillonját, talán épen azt, melyhez Morelli kapitány úr százada is tartozik. Ebben az esetben »otthon« volnék…

A jezernicai völgy irányában most vörös fényt láttam felszivárogni az égboltra.

A falu ég, vagy a közelében messzeterjedő sástenger fogott tüzet? Hallottam, hogy ott sok négyzetkilométernyi területen valóságos sástenger van. Nagyobb, mint a régi ecsedi láp vagy a régi Fertő sás-zsombékos, híres útvesztői.

Rövid vártatva az ágyúk tompa dörgését is felfoghattam.

Semmi kétség, a már napok óta tartó széles frontális ütközet visszafelé hullámzik, csak azt nem bírtam eldönteni, hogy kik azok, akiket a távolban magam előtt látok? Légvonalban is nagyobb volt a távolság három-négyezer lépésnyinél, nem tehettem szemrehányást magamnak, hogy látásom ily nagy távolságra az esti homályban nem megbízható.

A rövid szünetek után újra megismétlődő ágyúdörgés kizavarta normális állapotából a nyugalmamat. Nem voltam »fölhúzva«, amint germán féltréfával mondani szokás, de éreztem, hogy az izgatottság lassanként meg-megborzongatja rajtam a bőrt…

Ez nem volt félelem, csak egyik megnyilatkozási formája a félelemnek. Az a bizonyos lebírhatatlan »bétise«, amelynek mindenki alá van vetve. Hazug és gyerekesen hencegő fráter, aki azzal vél férfias tekintélyt szerezni magának, hogy azt akarja elhitetni: közel se járt ahoz a vidékhez, ahol a félelem terem. Bizony közel jár ahoz a legderekabb ember is, mert teljes megsemmisítésére embernek nincs hatalma. Mindezt a változatlanul állandó és sokezer éves igazságot nem azért említem, mintha mentegetni akarnám a tagjaimban zsibongó nagymérvű izgatottságot, hanem azért, mert talán ez volt oka, hogy az előttem kibontakozó helyzetet még akkor sem voltam képes helyesen megítélni, amikor az ütközetnek ez a része már-már a tanya felé húzódott le.

Lovasság is résztvett a harcban. Egész svadrónok tünedeztek elé a homályból és csaptak össze.

Felugrottam a bokor alól, amely alatt eddig kuporogtam.

Még pedig olyan gyorsan, mint egy gummilabda. A fülembe érkező kiáltások ugrasztottak fel.

– Huj, huj!…

Ezer villám… hisz ez a mieink csataordítása! A mi embereink kapták föl az ős-magyarságnak ezt a hajdanta európaszerte rettegett »pogány«, kiáltását, mely a turk-nomádok ajkán mai napig is ebben az eredeti formájában viharzik föl.

Futottam a tanya felé, ahogy csak bírtam.

Csakugyan a mieink!

Egy mellettem tovaszáguldó huszársvadrón majdnem legázolt, alig tudtam a lovak patái elől idejében félreugrani. Deres szakállú, idősebb kapitány lovagolt a svadrón élén. Olyan volt, mint egy félisten! Fekete arca szinte ontotta a lángot. Harsány ordítása egy félrevert vészharang riasztó kongásához hasonlított. S egy szempillantás mulva eltűnt szem elől dühösen huj-hujozó lovasaival együtt… belerohant »fiaival« az előtte kavarodó ütközetbe. Nehéz ütések, fülsértő kardcsattogás és revolverropogás zűrzavaros káosza ütközött ki a sötétségből, amerre a svadrón eltűnt. A följajduló, fájdalmas hangok, a sebesültek nyögése, a lovakról lebukó halottak zuhanása… mind beleveszett a vad lármába. Alig észrevehetőbb ez, mint viharban a gyermeksírás.

Minden erőmet összeszedtem, hogy valami kevés nyugalmat megőrizzek. Nem voltam újonc ebben a táncban.

Tájékozódni azonban sehogy sem voltam képes.

Belekeveredtem a legelső embertömegbe…

Nem az én századom volt.

Visszamaradtam az elkeseredett erővel megindult szuronyrohamból és tovább szaladtam a következő sorokig.

Ezek sem voltak az én századombeliek. Ismeretlen arcok, pantallós-bakák… valamelyik osztrák regiment emberei. Nagy keveredés lehetett, hogy ezek közibénk kerültek a saját diviziójuktól. Azonban úgy ordítottak és oly dühvel vetették magukat a sötétségből feltünedező »moszkálik«-ra, mint bármely magyar baka. Fogalmam sem lehetett róla, miféle ezredbeliek lehettek, – csehek azonban nem voltak, az bizonyos…

Most egy recsegő hang csapódott a füleimbe.

Szinte fölkiáltottam örömemben.

Holla!.. hála istennek… ez a Morelli kapitány úr jól ismert recsegő hangja.

Futottam a hang irányába. Hány utamba kerülő embert löktem föl, nem tudom, – jókat taszítottak rajtam is – de, hála istennek, végre mégis csak megtaláltam a testvéreket. Az első ember, akibe belebotlottam, a bivalynyakú Varga őrmester volt. Ő állt embereivel a tűzben levő század jobbszélső szárnyán és úgy bömbölt nekikeseredett haragjában, mint egy valóságos bivaly.

Tüzelés közben rám meresztette a szemét és visszaszólt a vállán keresztül.

– Maga az, főerdőtanácsos úr? Hozta az ördög… arra most több szükség van… Hajrá, gyerekek! Ne kíméld azt a kutya patrónt, virágszál – feuer! bumm bele a hasa közepibe!.. Hogy a fene egye meg ezt a piszok világot, virágszálak… szentugyse, letöröm a derekatokat, ha ezek a gazos malacok itt át tudnak törni!..

Beugrottam a sorba és magam is megeresztettem a tüzet.

Őrmester úr Varga szokásos boszorkányos gyorsaságával lőtte ki már-már átmelegedett fegyveréből egyik magazint a másik után. Egy sápadt képű fiúnak más kötelessége sem volt, mint ellátni a fegyver e nagy művészét kellő számú tölténymagazínnal. Eközben most is ráért diskurálni ez a mindenképen eredeti óriás, akit mindjárt az első órában megszerettem volt ritka becsületes jó szíve miatt.

– Nagyon sokan vannak, hogy az istennyila csiklandozza meg a talpukat… ez a baj. Különben már megettük volna őket.

– Majd elfogynak.

– El hát, de mikor? Túl jártunk már Jezernicán is, amikor özönleni kezdtek. Valóságosan özönleni, mint a sáskahad vagy a megáradt víz… Muszájt engedni ennek a gyalázatos özönlésnek, különben elsöpörtek volna a tömegükkel. Igy húzódtunk lépésről-lépésre tegnap dél óta. Nem volt egy-két órai szünetnél több… most pedig már esti nyolc óra is elmúlt… harmincharmadik órája, hogy birkózunk velük. Lónak is sok, fene egye, nem embernek. De azért itt mégis meg muszáj őket állítani, különben az egész diviziót agyonüti a mennydörgős mennykő. Ha erre a hágóra föl tudják hozni az ágyúikat… kampec neked világ, befellegzik!..

– Igyekezzünk…

– Ügyekszünk is! – ordította az óriás, hogy túlharsogja a pokoli lármát – mindenáron vissza kell őket szorítani a túlsó völgybe. Azt a jámbor kis falut ott lenn fölgyújtották, pedig az övék… és semmi szükség se volt rá. Mink nem bántottuk, amikor tegnapelőtt benne lógeroztunk. Ezek a marhák mindent fölégetnek, ha kell, ha nem, holott pedig az ő káruk, nem a mienk. Lődd fiam, Veszelka, apja rézangyalát a fejinek!

Ez a biztatás egy hórihorgas tót fiúnak szólt, aki közvetlen közelében hasalva iparkodott kivágni magából a még megmaradt rezet. Egy facsaró víz ez is, mint a többi. Csak úgy dőlt homlokáról a forró verejték s szája ennek is nyitva… tudtam, hogy a világ aranyáért nem tudott volna köpni. Szomjúságtól kiszikkadt szájában egy darab megdagadt kék szilva – ez ilyenkor az ember nyelve. Nyál pedig annyi sem találtatódik, amennyivel egy plajbász hegyét meg lehetne nedvesíteni.

Néhány perc mulva az én tarkómon is csurgott lefelé a veríték. Én mégis annyival könnyebben voltam, mert semmiféle Rüstung nem nehezedett vállaimra. Amim volt, az mind a »Pokoltorok«-ban maradt.

Nagyokat kiáltottam az őrmester úr Varga füleibe.

– Kik hiányoznak, őrmester úr?

Tudni szerettem volna, hogy miféle veszteség érte távollétem ideje alatt a kompániámat.

– Már mint kik nem fognak hazamenni?

– Már mint kik?

– Egy óra előtt még mind megvoltunk, – harsogta munka közben az óriás – merthogy alighanem nagyon szeret minket az atyaisten ő szent felsége… bumm! vakapád… ezt a nyavalyást elhibáztam… Csak a finom Schultz hadnagy úr került hátra az este… Schnellfeuer, emberek.

– Megsebesült?

– Nem a! Katarinája lett.

– Mi az, kérem?

– Vérhas.

– Hajaj…

– Alighanem attól a rongyos dinnyétül kapta, amit nagy gusztussal elfogyasztott, bort azonban nem ivott utána, hanem vizet… jó sokat. Ne igyék sok vizet, főerdőtanácsos úr, de még keveset se, békának való elementom a', nem becsületes magyar gyomorba való. A hadnagy úr baja különben nem a veszedelmesebbik fajtábul való, azért csak »katarina« és nem disenteria. Hajrá, gyerekek! Vorwerts vagy húsz lépéssel… Jól megy! Inog a büdös moszkáli! Auf…

Felugrott és előre rohant. Mi többiek utána. Ordítottunk, mint a megveszekedett vadak.

Az előttünk mozgó orosz front csakugyan megingott, nem bírta a szuronyrohamot… meghátrált, majd felbomlott és futva menekült visszafelé… Ennél rettenetesebb kavarodást még elképzelni sem tudtam. Köztünk is vége volt minden rendnek. Mindenki a saját vad hevületei szerint igazodott. Nemcsak a mi szélső századunk, de az egész ezred végig az egész vonalon, egy nekiszilajodott hullámcsapás roppant erejével rontott az orosz frontra és a szó szoros értelmében szétszórta a szuronyai elé kerülő tömegeket.