Kitabı oku: «Eredeti népmesék», sayfa 12

A KAKASKA ÉS A JÉRCZIKE

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska, meg egy jérczike; a mint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jérczike egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett fúladozni, kérte a kakaskát:

– Eredj kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a kökénytől.

Elment a kakaska a kúthoz:

– Kút! adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok biz én, mig nekem a fától zöld galyat nem hozol.

Elment a kakaska a fához:

– Fa adjál nekem zöld galyat, zöld galyat adom kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én – felel neki a fa – míg nekem a szép lyánytól koszorút nem hozol.

Elment a kakaska a szép lyányhoz:

– Szép lyány! adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én, mig nekem a vargától czipőt nem hozol.

Elment a kakaska a vargához:

– Varga! adjál nekem czipőt! czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád érte koszorút, koszorút adom fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol.

Elment a kakaska a molnárhoz.

– Molnár! adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt adom szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol.

Elment a kakaska a disznóhoz:

– Disznó adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorut viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol.

– Elment a kakaska a szolgálóhoz:

– Szolgáló adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád érte czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt vitte vargának, varga adott neki czipőt, czipőt vitte szép lyánynak, szép lyány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének, de a pityike már akkorra megfúladt a kökénytől.

Ha a pityike meg nem fúladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A KÉT KOSZORÚ

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:

– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak, annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.

Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma, éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja, akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak, csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút, hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná, elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép, azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.

De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?

Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról, már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni, látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’ hallgatott.

Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját, hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna? Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy indult el.

Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte, hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt, ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a lyány hasába volt:

– Gyere ki pajtás abból a büdös gyomorból, ugyan hogy nem restellesz magad lenni, gyere ki, jobb itt a vizben, itt sokan vagyunk czimboráid.

Addig-addig csalogatták, mig utoljára csakugyan kimászott a lyány száján, bele ment a vizbe.

Ezt pedig a király mind látta az ablakából, mindjárt küldte az inasát, hogy hivja fel a pulykapásztor-lyányt. Felhivta az inas, hanem a lyány levetette először a faruhát, hogy csak a selyem maradt rajta, ugy ment be. Hej dehogy ismerte a király, hogy ez a pulykapásztor, még mikor mondta, se’ akarta neki elhinni, mert mióta a kigyó kiment belőle, százszor szebb lett, mint az előtt is volt; akkor a lyány elbeszélte egész élete folyását, a király megölelte-megcsókolta:

– No szivemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon el egymástól.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig ettek-ittak.

Lakodalom után elmentek a lyány apjához elbeszéltek neki mindent, hogy milyen gonosz a nagyobbik lyánya, a király mindjárt kő közzé rakatta, ott veszett el étlen-szomjan; a fiatal párnak pedig által adta a maga országát is, evvel megint nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek, mig meg nem haltak.

A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:

– Kis kóró ringass engemet!

– Nem ringatom biz én senki kis madarát!

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment mendegélt, talált egy kecskét:

– Kecske! rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat. Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy farkast:

– Farkas! edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy falut:

– Falu! kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat;

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy tüzet:

– Tűz! égesd meg a falut.

Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy vizet:

– Viz! oltsd el a tüzet.

Viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy bikát:

– Bika! idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

– Furkó üsd agyon a bikát.

Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy férget.

– Féreg fúrd ki a furkót.

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

– Kakas kapd fel a férget.

Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, furja a furkót, szalad a furkó, üti a bikát, szalad a bika, iszsza a vizet, szalad a viz, oltja a tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast, szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor se’ ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A KIS KÖDMÖN

Volt a világon, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy jó modú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy lyánya.

Egyszer oda, ment egy szép fiatal legény másod magával ház-tűz nézni. Mindjárt kinálták őket tyúkkal-kalácscsal, borért is leküldte az ember a lyányát a pinczébe. Lement a lyány elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő a pincze egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány hogy ő érte most itt vannak a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiu egyszer le talál szökni a pinczébe, csak ott ugrál csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldől, a kis fiut agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sirt.

Már oda fent nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét is: „Ugyan anyjuk, eredj le már, nézd meg mit csinál az a lyány ennyi ideig abban a pinczében, tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.“

Lement az asszony, látja, hogy ott sir a lyánya az ászkon:

– Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sirdogálsz?

– Hogy ne sirnék édes anyám, mikor igy meg igy elgondoltam jövendőbeli állapotomat. Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony a mint ezt meghallotta, leült a lyánya mellé, ő is rákezdte a sirást.

Nagyon megharagudott már oda fönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

– Ejnye szedte-vette teremtette, már bizonyosan a bort folyatták el, már csak megnézem, hova vesztek?

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?

– Hát ti ebadták, mit sirtok-ritok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

– Jaj kedves apjukom, hogy ne sirnánk-rinánk – felelt rá az asszony – mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, s úgy annyira elkeseritették, hogy az is közibük ült, segitett nekik a sirásban.

A kérő se’ győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pinczébe. Soh’se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe mult, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jó izűt nevetett.

– No – azt mondja – még ilyen bolond embereket nem láttam, hanem most elindulok, addig megyek, mig három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek lyányát, ha az Isten is ugy akarja.

Elindult a legény, azokat ott hagyta a pinczében, hogy sirjanak mig nekik tetszik. Ment aztán mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, a ki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni; közelebb megy hozzá, megszólitja:

– Hát kend atyafi mit csinál avval a dióval?

– Én bizony nagy munkában vagyok, már fél esztendő óta mindég hányom ezt a diót, de sehogy se’ tudom felhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek 300 forintot, a ki valami módon felszállitaná.

– No hát majd felszállitom én, – mondja a kérő – avval elővett egy vékát, fél óra alatt mind felhordta a diót, mindjárt megkapta a 300 forintot, tovább ment vele.

– No – gondolta magában – akadtam már egy bolondra.

Megint ment mendegélt, talált egy embert. Csak nézte csak nézte, hogy mit csinál? de sehogy se’ tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, avval hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, a melyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyuk forma ajtója; oda megy hozzá, megszólitja:

– Jó napot adjon isten földi, hát miben fáradozik kend?

– Fogadj Isten atyafi; hát biz én a tavaszszal lesz esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom miféle Isten csudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se’ csinál neki, én meg mióta készen van, mindég azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnák is 300 forintot annak az embernek, a ki világossá tudná tenni.

– No majd világossá teszem én – mondta rá a legény – elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világossá lett a ház, a legény megkapta itt is a 300 forintot, avval ezt is ott hagyta.

– No – gondolta magában – akadtam már második bolondra is.

Megint ment mendegélt, talált egy asszonyt a ki a kis csirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólitja a legény:

– Hát kend néném asszony amit csinál?

– Biz én öcsém ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogy ha szerte szélyel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se’ tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik; adnék is 300 forintot annak az embernek, a ki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.

– Én megmondom néném asszony: soh’se dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt od’adta a legénynek a 300 forintot, az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

– No hála Istennek – gondolta magában – megtaláltam mind a három bolondot.

Mihelyt haza ért, mindjárt elkendőzte a lyányt, két hét mulva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kis fiok, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon, még most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

ICZINKE-PICZINKE

Volt a világon egy iczinke-piczinke kis asszony, annak az iczinke-piczinke kis asszonynak volt egy iczinke-piczinke kis tehene, azt az iczinke-piczinke kis tehenet megfejte egy iczinke-piczinke kis zsajtárba; abból az iczinke-piczinke kis zsajtárból azt az iczinke-piczinke kis tejet beleszűrte egy iczinke-piczinke kis szűrőn egy iczinke-piczinke kis fazékba, azt az iczinke-piczinke kis fazekat rátette egy iczinke-piczinke kis padra, befedte egy iczinke-piczinke kis fedővel. Volt annak az iczinke-piczinke kis asszonynak egy iczinke-piczinke kis macskája, az az iczinke-piczinke kis macska odament az iczinke-piczinke kis fazékhoz, fel borította az iczinke-piczinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az iczinke-piczinke kis asszony, felkapott egy iczinke-piczinke kis nyujtófát, úgy megütötte vele az iczinke-piczinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az iczinke-piczinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én iczinke-piczinke kis mesém is tovább tartott válna.

MÉRT HARAGSZIK A DISZNÓ A KUTYÁRA, A KUTYA A MACSKÁRA, A MACSKA AZ EGÉRRE?

A disznó egyszer kapott volt valami kutyabőrös írást, szabadság levelet. Őrizte mint a szeme fényét, éjjel-nappal magánál hordta; egyszer azonban el kellett neki menni messze útra, nem vihette el a szabadság levelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy od’adja legjobb komájának a kutyának, majd megőrzi az, mig ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az irással mit volt mit tenni? nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba. Gondolkozott rajta, hova tegye az irást? már nem volt senki a kire bizhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincz-gerenda mellé; avval mint a kinek rendben van a szénája, átment a szomszédba. Este felé hazament, kereste az irást de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.

Ettől az időtől sohase’ tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.

TALÁLOS MESÉK

I

 
Arany tőkén arany tál,
Arany tálban arany máj,
Bátyám által adta nénémnek,
Néném által adta nékem,
Én átadtam a kis öcsémnek. ²
 

II

 
Vizen megy nem zuhog,
Sáson megy nem suhog,
Eső veri nem ázik,
Fagy éri nem fázik. ³
 

III

 
Ha egy bika elbődűl,
Egész helység rácsődűl. ⁴
 

IV

 
Szegény paraszt ember minden nap lát olyat,
Királyok, császárok ritkán látnak olyat,
Isten ő felsége soha se’ lát olyat. ⁵
 

V

 
Rí-rí rucza rí-rí,
De nem tudom mért rí,
Talán azért sír-rí,
Vályujában viz nincs,
Derekában vér nincs. ⁶
 

VI

 
Nekem is van,
Neked is van,
Még a kis kórónak is van. ⁷
 

VII

 
Ahol megyen ille-bille,
Hátán viszi recze-ficze,
Szeme négy, füle négy,
Körme pedig huszonnégy. ⁸
 

VIII

 
Két garajczár ára,
Még se fér egy házba. ⁹
 

IX

 
Amott megyen mórika,
Magát mórikálja,
Fekete bársony a szakálla,
Hetven a kapczája. ¹⁰
 

X

 
Lúd szántja;
A Ember hajtja,
Gonddal vetik be. ¹¹
 

XI

 
E világot által éri,
Mégis egy tyúk általlépi. ¹²
 

XII

 
Teknőbe fektetik,
Nyers hússal döfölik. ¹³
 

XIII

 
Belől szőrös kivül fényes,
A közepe igen édes. ¹⁴
 

XIV

 
Ettem sültet főttet;
Világra nem lettek,
Fa tetején – föld alatt. ¹⁵
 

XV

 
Elől megyen fényeske,
Utánna megy fehérke,
Meg van a farka kötve. ¹⁶
 

XVI

 
Kint is van,
Bent is van,
Mégis a házba’ van. ¹⁷
 

XVII

 
Míg él, mindég áll,
Holta után szaladgál. ¹⁸
 

XVIII

Mig él, mindig fut, holta után mindig lop. ¹⁹

XIX

Erdőn vágják, megfaragják, haza hozzák, testet tesznek bele. ²⁰

XX

Erdőn vágják, megfaragják, haza hozzák, lelket tesznek bele. ²¹

XXI

Mi az: erdőn vágják, itthon szól. ²²

XXII

Földön fa, fán viz, vizen kő, kövön vas, vason hús. ²³

XXIII

Meg is főzik, meg is sütik, még se’ eszik meg. ²⁴

XXIV

Ha járok is, ha nem is, még is egy helyben maradok. ²⁵

XXV

A háromlábon ült a két láb, előtte volt az egyláb, oda ment a négyláb, elvitte az egylábat, a kétláb felkapta a háromlábat, úgy megütötte vele a négylábat, hogy mindjárt elejtette az egylábat. ²⁶

XXVI

Egyet tojik, huszat költ, százat repít. ²⁷

XXVII

Úton-útfélen pálczát hajigálnak. ²⁸

XXVIII

Úton-útfélen üstöt borogatnak. ²⁹

XXIX

Úton-útfélen úrfiak ugrálnak, a ki kitalálja egye meg a féllábát. ³⁰

XXX

Melyik ér többet határ, huszár, kádár? ³¹

XXXI

Zöld a lába, zöld nadrága, fúrkó a feje. ³²

XXXII

Kivül fekete, belül fehér, mi az? ³³

XXXIII

Zöld istállóban fekete tehén vörös szénát eszik. ³⁴

XXXIV

Villa az eleje, seprű a hátulja, zsák a közepe. ³⁵

XXXV

Vadonnat új, mégis lyukas, ha befoldják, semmit se’ ér. ³⁶

XXXVI

Hétfőn zöld, szerdán piros, szombaton fekete. ³⁷

XXXVII

Pénzem van nem tudom, se’ nem adok, se, nem veszek, meg sem gazdagodom. ³⁸

XXXVIII

Ketten vagyunk, testvérek vagyunk, ha nincs mit enni, egymást harapjuk. ³⁹

XXXIX

Se’ nem ehetném, se’ nem haragszom, mégis harapok. ⁴⁰

XL

Nekem olyan öregapám volt, hogy a ház tetejére ült fel, ott pipázott. ⁴¹

XLI

Nekem olyan kis lyányom volt, hogy a szemén nőtt a haja. ⁴²

XLII

Nekem olyan kis lyányom volt, akarhova vitték, mindenütt pofon verték. ⁴³

XLIII

Nekem olyan kis tyúkom volt, hogy a karó hegyébe járt tojni. ⁴⁴

XLIV

Nekem olyan kis tyúkom volt, hogy a föld alá járt tojni. ⁴⁵

XLV

Nekem olyan kis csikóm volt, hogy akarhova mentem, mindenütt utánam nyeritett. ⁴⁶

XLVI

Nekem olyan kis lovam volt, hogy maga maga alól kihányta a ganét; ⁴⁷

XLVII

Nekem olyan kis hordóm volt, hogy ha leesett a padlásról, nem volt az a pintér, a ki meg tudta volna csinálni. ⁴⁸

XLVIII

Ha felhajitom a ház tetejére fehér, ha leesik sárga. ⁴⁹

XLIX

Ha felhajitom a ház tetejére piczi, kurta, keskeny; ha leesik, olyan nagy, hogy egy ponyvával se’ tudnád betakarni. ⁵⁰

L

Nem azért vettelek, hogy a szegre tegyelek, hanem azért vettelek, hogy az én hosszúmat a te szőrösödbe dugjam. ⁵¹

LI

Erdőben-berdőben veres húst árulnak. ⁵²

LII

Erdőben-berdőben fekete piczinke jaj jaj jaj! ⁵³

LIII

Mig éltem élőket tartottam; hogy megholtam, élőket hordozok, s élők felett járok. ⁵⁴

LIV

Én elmentem ürgébe-bürgébe, vittem fényeskét, vettem rajta vereskét, beletettem a lyukisdiba, rá tettem a búbosdit, oda jöve szőrös dáma, úgy megütém kacskalétámmal, hogy mingy’ a pitypilókába szaladt. ⁵⁵