Kitabı oku: «Eredeti népmesék», sayfa 11

A SZOMORU KIRÁLYKISASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép lyánya, a ki soha el nem mosolyodott, mindég szomorú volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép lyánya ugy a búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy a ki az ő lyányát megnevetteti, annak adja feleségül fele királyságával együtt.

Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrü báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy a ki hozzá nyúlt, úgy oda ragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor kihajtotta legelni, a mint legelteti, arra megy egy eladó lyány; megsimogatta a bárányt, mindjárt oda ragadt. Elkezdi a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány.

Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, rá ütött a botjával a lyányra: „Ej te nagy bolond, mit töltöd itt az időt?“ mingyárt oda ragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrőd szálán, a nagy lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap.

Azután arra ment egy asszony egy sütő lapáttal a kezében. Ráütött a sütő lapáttal a pap farára: „Ugyan tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény lyányt!“ Ez is oda ragadt; megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén asszony.

Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból; mindjárt oda ragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.

Megint jött egy takács, egy csomó vászonnal rávágott a paripa farára: „Ejnye beh szép paripa ez“ avval ez is oda ragadt. Elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.

Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra: „Mit bámul itt komám uram?“ Ez is oda ragadt. Csak elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.

A mint igy teregette őket előre, arra ment a király a szomorú lyányával. A királykisasszony a mint azt a furcsaságot meglátta, olyan jó izűt nevetett, hogy majd eldült bele.

A király is a mint meglátta, magához hivatta a pásztort, neki adta fele királyságát, meg a szép lyányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 
Eddig volt, meddig volt,
Kelemennek kedve volt,
A g…ja tele volt,
Edd meg a mi benne volt.
 

A MACSKA ÉS AZ EGÉR

Itt is volt, ott is volt, édes apámnak is volt, édes anyámnak is volt, nekem is volt, neked is volt, volt a világon egy macska. Ez a macska egyszer tejet evett egy tálból; oda megy egy kis egér, csak nyalogatja, csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska:

„Ne bolondozz ám egér pajtás“ ne nyalakodjál, mert majd bekapom a farkiczádat. A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a farkiczáját. Ritt-sirt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a farkiczáját, de az nem adta.

– Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom a farkiczádat.

Elment az egér a tehénhez.

– Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cziczának, czicza visszaadja farkiczámat.

– Nem adok addig, – mondja a tehén – mig nekem a kaszástól szénát nem hozol.

Elment a kis egér a kaszáshoz.

– Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.

– Nem adok addig, mig nekem a sütőtől kenyeret nem hozol.

Elment a kis egér a sütőhöz.

– Sütő, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.

– Nem adok addig, – mondja a sütő – mig nekem a disznótól szalonnát nem hozol.

Elment a kis egér a disznóhoz:

– Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütőnek, sütő ad nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.

– Nem adok addig, – mondja a disznó – mig nekem a fától makkot nem hozol.

Elment a kis egér a fához. A mint ott nézeget fel keservesen, hogy mi módon kellene onnan makkot hozni le; hirtelen egy szem makk leesett, a kis egérnek a fejére esett, úgy megütötte, hogy mindjárt megdöglött bele.

Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

A FARKAS-TANYA

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy ruczát. Azt kérdi tőle a rucza:

– Hova mégy tojás koma?

– Megyek világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

– Hova mentek rucza koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy varró tűt.

– Hova mentek kakas koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

– Hova mentek tű koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy lovat.

– Hova mentek rák koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy ökröt.

– Hova mentek ló koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek; ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás bele feküdt a tüzes hamuba, a rucza meg a kakas felültek a kandalló tetejére, a rák bele mászott egy dézsa vizbe, a tű a törülközőbe szúródott bele, a ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, a kiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:

„Phű-phű, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?“

Volt köztük egy hánya-veti, az azt mondta: „Hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem félek én semmitől.“ Be is ment; hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll; legelőször is a kandalló tetején kereste a büdös köves szilánkot, hogy majd mécsest gyújt, de a kakas meg a rucza elkezdtek lármázni, akkor bele nyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg az ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, a mint szalad kifele, az ökör is neki esett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett ordítni, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.

– Jaj fussunk fussunk. Égszakadás! földindulás! Valamennyi ördög mind oda bent van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával, szaladok dézsához, megvágnak ollóval; kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével; futok ajtó mellé, kilöknek lapáttal; szaladok pitarba, vesznek vasvillára; egy kiált „hep-hep-hep“, más ordit „add feljebb“, akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem.

Akkor neki indultak, még most is szaladnak, ha meg nem állottak.

PANCZIMANCZI

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest lyánya, a ki soha semmit se’ lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer épen olyankor pufolta, mikor a királyfi többed magával arra sétált; megszólitja a királyfi:

– Ugyan szegény asszony, mért üti kend azt a lyányt olyan nagyon?

– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném, mikor minden félét megfon arany fonálnak, a mit elől-utól talál a ház körül, most is, mig a városba voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta arany fonálnak, most már a sincs a mire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe: „Ejnye de derék lyány, jó volna ez nékem.“

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lyányát. Azt kérdi a királyfi:

– Mért üti-veri kend szegény asszony azt a lyányt megint?

– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonálnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kinozta a lyányát a szegény asszony.

Akkor már épen nem állhatta meg a király szó nélkül:

– Ejnye kutya teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény lyányt?

– Hogy ne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.

– Azért bizon so’se’ üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz én nálam miből fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rosz lyánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a lyány, de meg gondolta a királyfi, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát ő nála a drága szép lenből milyet fonhat?! Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

– No édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj! majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolcz ökör alig birta haza.

– No feleségem, ehez már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sirt-ritt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka a mint ott sir-ri, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot.

– Nyisd ki királyné az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kisember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla. Megszólitotta a királynét:

– Tudom mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mi tévő legyen, utoljára is arra határozta, hogy od’adja a lent, mindegy, akar igy, akar ugy hal meg. A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se’ tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi a vadászait az erdőre. Este, a mint haza jönnek, azt találja tőlök kérdezni:

– Mi ujság fiuk?

– Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el se’ hiszi felséged.

– Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el.

– Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis szalonnát forgatva: „Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’ tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.“ Én avval eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat, de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk.

Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vigan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta; egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.

– No királyné, kitelt a három nap, haza hoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet?

– Hallgass Panczimanczi, hogy ne találtam volna!

Leesett az álla szegény Panczimanczinak, szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamarába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát a kamarába karon fogva, mutatja neki a sok aranyfonalat.

– Nézd csak kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira, hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, a hol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, a mi csak a vásárban volt. A királyné az alatt otthon sirt-ritt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldus asszony, a kik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, másiknak az ajaka ért le a melléig, harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hivatta a királyné, megparancsolta nekik, hogy majd ha a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király, mitől lettek olyan nyomorékok, mondják, hogy a sok fonástól.

Ugy is lett. Haza ment a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. A mint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó, oda néz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, oda megy a királyhoz, kéri, hogy:

„Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.“ A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

– Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?

– Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstől igy kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka.

– Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele, mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott.

– Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király.

– Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony: „De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!“

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

A HÓLYAG, SZALMASZÁL ÉS A TÜZES ÜSZÖK

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy kis malacza; ezt a kis malaczot a szegény ember megölte, a hólyagját felkötötte a füstre. A szegény hólyagnak ott ette a füst sokáig a szemét, eleget törte rajta a csürhe járást, hogy kellene azon segiteni, utoljára ráadta a fejét, hogy biz ő elszökik. A mint megy mendegél hetedhét ország ellen, előtalál egy szalmaszálat.

– Hova mégy hólyag koma? szóllitja meg a szalmaszál.

– Megyek hetedhét ország ellen, mert a gazdám füstre tett, s nem állhattam tovább.

– No hát menjünk együtt.

Mentek mendegéltek, megtaláltak egy tüzes üszköt.

– Hova mentek szalmaszál koma? kérdi a tüzes üszök.

– Megyünk hetedhét ország ellen, mert hólyag komát a gazdája a füstre tette, s nem állhatta tovább.

– No hát menjünk együtt.

A mint mentek mendegéltek, nem sokára egy nagy vizhez értek; ott elkezdtek tanácskozni, hogy hogy menjenek át? Hólyag koma kapta magát, átgördült rajta, a szalmaszál koma is neki fogott az úszásnak, de a tüzes üszök koma elkezdett sirni, hogy őtet se’ hagyják ott, mert ő bele fulad, ugy annyira, hogy szalmaszál koma megszánta, visszament érte, felvette a hátára.

A mint a viz közepéig értek, szalmaszál koma elégett, tüzes üszök koma belefuladt a vizbe; a hólyag koma olyan jó izűt nevetett a tulsó parton, hogy mindjárt kipukkant.

A KIS GÖMBÖCZ

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége, három lyánya, meg egy kis malacza. Egyszer megölték a kis malaczot, a húsát felkötötték a padlásra. Már kolbásza, hurkája, sonkája mindene elfogyott a kis malacznak, csak a gömböcze volt még meg. Egyszer arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb lyányát a padlásra.

– Eredj lyányom, hozd le azt a kis gömböczöt, főzzük meg.

Felment a legöregebbik lyány érte, a mint le akarta vágni, elkiáltotta magát a kis gömböcz: „Hamm, bekaplak!“ avval bekapta. Már odalent nem győzték várni, felküldte a szegény asszony a középső lyányát:

– Eredj már lyányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig?

Felment a középső lyány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta vágni a gömböczöt. De a gömböcz megint elkiáltotta magát „Hamm, téged is bekaplak!“ avval bekapta ezt is. Már oda lent sehogy se’ tudták elgondolni, hogy mért nem jön az a két lyány, felküldte hát a szegény asszony a legkisebb lyányát is:

– Ugyan lyányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd, aztán hozzátok le már azt a gömböczöt valahára.

Felment a legkisebb lyány is, de ezt is csak elnyelte a gömböcz. Már a két öreg sehogy se’ tudta mire vélni a dolgot.

– No apjuk – mondja a szegény asszony – már látom, magamnak kell felmennem, azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.

Felment a szegény asszony, kereste a lyányait, hogy nem találta, le akarta vágni a gömbőczöt, de a gömböcz ezt is bekapta. A szegény ember csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, hogy tán valami baj van, felment ez is. A mint közel ment a kis gömböczhöz, elkiáltotta magát: „Hamm téged is bekaplak!“ Avval bekapta ezt is, de a rossz kócz madzag már az öt embert nem birta meg, leszakadt a kis gömböcz. Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, ki ment egyenesen az utczára. Épen ott ment el egy csomó kaszás, jött haza a mezőről, a kis gömböcz azokra is rákiáltott: „Hamm, titeket is bekaplak!“ avval bekapta ezeket is. Megint görgött odább, előtalált egy regement katonát, azokra is rákiáltott: „Hamm, titeket is bekaplak!“ avval bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább, egyszer egy hidra ért, a mi alól a viz egészen ki volt száradva, épen akkor ment arra egy hintó, a kis gömböcz félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember, ki-ki a maga dolgára ment, a kis gömböcz meg ott maradt kirepedve.

Ha a kis gömböcz ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

FARKAS-BARKAS

Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált csak ott kapargált a szeméten, egyszer a szomszéd fia áthajitott egy kis követ, egyenesen a kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt kiabálta: „Fussunk fussunk, égszakadás földindulás!“ A mint szaladt, előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:

– Hova szaladsz kis tyúk koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Fejemen történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, előtaláltak egy nyulat; kérdezi a nyul:

– Hova szaladtok kakas koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

– Megint futottak, előtaláltak egy őzet; kérdezi az őz:

– Hova szaladtok nyul koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadas földindulás!

– Honnan tudod?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok!

Megint futottak, előtaláltak egy rókát; kérdezi a róka:

– Hova szaladtok őz koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Nyul komától.

– Hát nyul koma?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, előtaláltak egy farkast; kérdezi a farkas:

– Hova futtok róka koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Őz komától.

– Hát őz koma?

– Nyul komától.

– Hát nyul koma?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, mindég csak ezt kiabálták: „Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!“; már rájok is esteledett, de azért ők csak futottak, egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak; hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak, egyszer azt mondja a farkas:

– No barátim komáim, már most mit csináljunk? nagyon is ehetnénk, ha ez soká igy tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam én egyet, számláljuk el mindnyájunk nevét, a kié legcsunyább lesz, azt együk meg. Ráálltak mindnyájan: elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj beh rút!

Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában, de biz az még a fél fogukra se’ volt elég; megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas jaj beh rút!

Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap, hanem bizony másnap megéheztek, megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyulom-búlom, jaj beh rút!

Megették a kis nyulat is, az is elég volt egy napra, de másnapra megéheztek, megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj beh rút!

Széttépték az őzet is, az már elég volt vagy két napra, de biz utoljára az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek, egyszer azt mondja a farkas a rókának:

– No róka pajtás, már most nincs mit enni, hanem vagy én eszlek meg, vagy te engem, azért hát birkozzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes, a ravaszság-e vagy az erősség?

Megbirkoztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát; már evvel megérte egy hétig is, hanem ekkor ez is elfogyott, megint megéhezett a farkas. Mit csináljon nagy kinjában? elkezdett orditani, a mint a torkán kifért; épen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.