Kitabı oku: «Eredeti népmesék», sayfa 9

A NYELVES KIRÁLYKISASSZONY

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű szép lyánya, de ez a lyány olyan nyelves volt, hogy senki, nem csak meghaladni, de megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsúlt ezen a nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király és herczegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem eresztenek a szájukon, az ő lyányától meg mást se lehet hallani soha. Ezenkivűl az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő evvel valami becsületes embert szerencsétlenné? hisz a ki elveszi, csak keserűség lesz az élete. Utoljára, gondolt egyet.

– No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.

A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta:

– Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide tedd oda uram.

A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy a ki rá tud arra menni – mikor az ő lyányával beszél – hogy ne a lyányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt.

Mentek aztán szerencsét próbálni minden féle emberek: herczegek, grófok, nagy-süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz.

Meghallotta ezt három sváb fiu is, ők is elindultak, hogy megpróbálják, mire mennek? ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk benne. A legkisebb fiu eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.

– Ne is gyere te Jankó, úgy se lesz az a kisasszony a tied.

– Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik? kié lesz a királykisasszony!

Mentek aztán mendegéltek, a két bátya már nagyon elhagyta Jankót, mert az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után:

– Gyertek csak hé! mit találtam!

A két bátyja azt gondolta, hogy legalább is egy véka aranyat-ezüstöt talált, vissza szaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen neki estek Jankónak, úgy elverték, mint a két fenekű dobot, azután ott hagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés idő mulva megint talált egy rossz szeget, megint el kezdett kiabálni:

– Hát most mit találtam, gyertek csak!

Azok megint vissza szaladtak, hogy Isten tudja mit talált, mit nem Jankó! hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybe hagyták. Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganét, akkor is kiabált, de rá se’ hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába. Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan:

– Ne is menj te oda be, úgy se lesz az a tied – mondták Jankónak.

– Már mért ne lehetne az az enyim?

– Csak. Nincs hozzávaló eszed.

– Hm. Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az enyim lesz.

– Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan.

De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonynyal.

– De piros a kisasszony.

– Tűz ég ám bennem.

– Itt egy tojás, süssük meg nála.

– Lyukas ám a serpenyő.

– Itt egy szeg, foltozzuk be vele.

– Igen biz a sz..t!

– Az is van itt egy sipkával!

No erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki menni a bolondhoz.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.

GAGYI GAZDA

Egyszer volt, hol nem volt, az óperencziás tengeren túl, a Szentgellért hegyén innen volt, volt a világon egy nagy város, abban lakott egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak nem volt az Isten szabad ege alatt egyebe, mint egy rossz háza, meg egy sovány tehene. Volt neki egy félbolond forma fia, a kit az egész város Gagyi gazdának hítt, mert sohse’ csinált semmit, csak kódorgott, mint az Orbán lelke, vagy pedig kiült a ház elibe, ütötte a lába szárán a legyet.

Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek. De Gagyi gazda mást gondolt, épen vásár volt a városban, kapta magát, ki hajtotta a tehenet, hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőlle, hogy mire tartja? Már épen vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy katulyás zsidónál egy czifra katulyát, kérte a zsidót, hogy adja neki azért a tehénért; a zsidó is kapott rajta, csakhamar megvolt az alku. Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát, kiugrott belőle tizenkét óriás, körülvette Gagyi gazdát.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott; utoljára még is gondolt egyet:

– Hát azt parancsolom, hogy itt, e helyett a rongyos viskó helyett olyan rezidenczia kerekedjék, mint a királyé.

Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.

Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok szép holmit, be se’ mert menni a palotába, utoljára még is ráadta a fejét, bement. Hogy azután látta, hogy odabent nincs senki, egészen neki bátorodott.

A szomszédok ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a dolgot, ott dévánkoztak, hogy mi dolog ez? honnan termett ez ide? egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsudálkozott, kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán eltévedt, nem itt volt az ő háza, „de hiszen kendteket mind ismerem, kendtek az én szomszédaim, még is csak ennek kell annak lenni.“

Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az anyja kezét, felvezette a palotába. Ott elbeszélt neki mindent. A szegény asszony, mikor meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni Gagyi gazdát:

– Oh te bolond – te bolond, mindég mondtam, hogy nincs elég eszed, azért a rongyos katulyáért od’adni egy tehenet, most már miből élünk meg, miből tudjuk a mindennapi kenyerünket megkeresni?

Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, a mi csak kell, enni-inni való, minden, a mi szemöknek, szájuknak tetszik. Erre elővette a katulyát, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás:

– Mit parancsolsz Gagyi gazda? Mit parancsolsz Gagyi gazda?

– Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle étellel.

Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága étellel-itallal, a mi csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta. Gagyi gazda úgy jól lakott, mint a duda, az anyja is csipegetett egy-egy kicsit, de nem igen mert sokat enni.

Ezalatt hire futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak csudájára mindenféle emberek, – herczegek, grófok, nagy süvegű tótok – vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt a palota oda olyan hirtelen, de nem mondta senkinek, csak éltek az anyjával a nagy uraságban.

Egyszer Gagyi gazdának az a gondolatja támadt, hogy meg kellene házasodni. Az anyja is helyben hagyta, hogy biz a’ jó lesz, tanácsolta is mindjárt a szomszéd lyányát. De Gagyi gazda tudni se akart rólla, hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen lyányát veszi el. Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt ő hozzá, nem neki való a’, csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az akaratjától, hanem mindég ösztökélte az anyját, hogy kérje meg neki a királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni? felöltözött az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van. A király szörnyen megharagudott, majd hogy ebrúdon nem vettette ki.

– Ejnye imilyen-amolyan koldús-kölke még az én lyányomra meri vetni a szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborka fára. Megmondja neki kend, hogy arra ne is ácsingózzon soha!

Haza ment a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a királykisasszony, akarki meglássa. El is ment még az nap a keresztapjához, rábizta, hogy „menjen el a királyhoz, mondja meg neki, hogy azt izenem, hogy akarmit kivánjon, mindent megteszek, ha nekem adja a lyányát.“ Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe, azért hát azt felelte, hogy nem bánja, neki adja a lyányát, ha az ő rezidencziájától a Gagyi gazda palotájáig arany hidat rakat, gyémánt karral, üveg bolthajtással, hogy az ő lyánya azon járhasson.

Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi gazda nagyot ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni; a keresztapja nem tudta mire vélni a dolgát, azt gondolta, hogy az esze tisztúl.

Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

– Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én fölkelek, a király rezidencziájától az én palotámig arany hidat csináljatok gyémánt karral, üveg bolthajtással.

Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda, csak elállt szeme-szája. Mit volt mit tenni, hozzá kellett menni a királykisasszonynak Gagyi gazdához.

Itt Gagyi gazda haza vitte nagy örömmel a feleségét, a’ szegény eleinte sirt-ritt, de utoljára, hogy látta, hogy az ura minden kivánságát – mihelyt kimondja – abban a szempillantásban teljesíti, hát lelkem adta, még beleszeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy honnan veszi azt a sok mindent, mi módon csináltatta a hidat meg a palotát? de hiába! volt minden faggatás, mert ilyenkor egyik fülén beeresztette a szót Gagyi gazda, a a másikon ki.

Egyszer elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldús, kéri az Isten nevében, hogy könyörűljön rajta, hamarjában nem tudott neki mit adni az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, od’adta neki: „Fogja kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajczárt, beleteheti.“

Elment a koldús nagy dünynyögve, „hogy ilyen gazdag asszony bizony adhatott volna – ha mást nem – egy darab szalonnát.“

A mint kiért az utczára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.

– Mit parancsolsz gamós koldus?! Mit parancsolsz gamós koldus?!

A meg – szegény – majd leesett a lábáról, úgy megijedt, nem jutott eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a palotát vigyék mindenestűl, ő vele együtt a sós tenger közepére. Az óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, mig a sós tenger kellős közepére nem értek vele, ott letették, úgy lebegett a palota a vizben. A Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt, de nem tudott rólla semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát, bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment oda a palota? A királykisasszony mindjárt felérte észszel, hogy Gagyi gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte a katulyát a koldústól vissza, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a maga helyére, aztán megint jól lesz minden. De bezzeg felnyíllott a szeme a koldusnak is, nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kivánta. a királykisasszonytól, hogy ezután őtet szeresse, az ő felesége legyen. A királykisasszony mindég sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta lett volna a koldus, de máskülönben is csunya volt; a pofáját is az ereszbe verték, imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz ő bele a szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna bele szeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.

Ezalatt Gagyi gazda haza ment, kereste a palotáját; hogy nem találta, nagyon elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e rólla valamit? Utoljára akadt egy kondás bojtár, a ki látta, mikor vitte a tizenkét óriás a sós tenger felé.

Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját, meg a feleségét, hanem elébb csináltatott magának egy vas bocskort, azt felhúzta a lábára, felfogadta, hogy addig le nem veti, mig a palotáját meg nem találja.

Ment-mendegélt heted-hét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, a mint a pocsolyában fetrengett. Megszólitotta a rák:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj.

Gagyi gazda megszánta, fölvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, előtalált egy egeret, a mint valami vizben fuldoklott, sehogy se’ tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, szabadíts ki a vizből, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!

Ezt is megsajnálta, felvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, hét nap hét éjjel mindég ment, akkor elért a sós tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellős közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem juthat. A mint igy búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:

– Mért búslakodol, kedves gazdánk?!

– Hogy ne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a palotámhoz.

– No hát én majd beúszok, megnézem, hogy-mint állanak oda bent a dolgok? Te addig várj itten a tenger parton.

Beúszott a rák, Gagyi gazda várta a parton egész nap, de csak nem jött; már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki, hát egyszer bukkan ám elő a viz alól. Mindjárt tudakolta tőlle Gagyi gazda, hogy mit látott?

– Hej kedves gazdám, furcsán megy oda bent a dolog, a gamós koldus erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt mondja, hogy „neki bizon nem kell se testének, se’ lelkének; jobb lesz ha ide adod azt a katulyát.“ De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony lánczon a nyakában hordja éjjel-nappal; én elloptam volna, de nem tudtam a lánczot elvágni.

Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát, de most meg az egér szólalt meg.

– Ne búslakodjál kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a rák koma a hátán, én elrágom a lánczot, kihozzuk a katulyát.

Ugy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; épen akkor a legjobban húzta a bőrt a fagyon a koldus, a kis egér odament, lerágta a katulyát a lánczról, a rák azt is a hátára vette, meg az egeret is, úgy úsztak kifele. Gagyi gazda még messziről észrevette őket, alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát. Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körül fogta Gagyi gazdát:

– Mit parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az Isten is áldjon meg!

– Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestől, velem együtt, visszavigyétek a régi helyére, azt az akasztófára való koldust pedig lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, a hogy tud.

Az óriások felkapták a palotát, vissza vitték Gagyi gazdával, az egérrel meg rákkal együtt a régi helyére, a gamós koldusnak megint a hátára adták a tarisznyát, s útnak eresztették.

Az öreg király mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi helyén van, meg mikor a lyányát épen egészségesen a szeme előtt látta, úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele királyságát; újra nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

BABSZEM JANKÓ

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök se, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az istent, hogy áldja meg őtet egy fiu-gyermekkel.

Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony meg az alatt otthon ételt főzött neki.

A mint ott főzögetett, a mint ott főzögetett, megint eszébe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, a ki ki vigye az apjuknak az ételt: „Oh én uram istenem – mormolja magában – csak egy akkora kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.“ Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiu előtte a padkán, elkiáltotta magát:

– No édes anyám itt vagyok, hanem már most nekem főzzön gombóczot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas, azután majd kiviszem édes apámnak az ételt, ha jóllaktam; de úgy főzzön kend, mintha 24 kaszásnak főzne.

Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombóczot, kitálalta elibe; Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőlle az anyja:

– No fiam jól laktál?

– Dehogy laktam, édes anyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend.

Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már!

– Dehogy laktam édes anyám, tán még éhesebb vagyok, jó lenne, ha főzne még kend.

Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiu. Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már valahára?

– Ettem, édes anyám, ettem; hanem már most hol van az az étel, hadd vigyem édes apámnak!

Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt bele kötözte egy kasornyába, nagy sok ellenkezés után – mert eleinte nem bizott benne, hogy elbirja – od’adta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment-mendegélt, elő talált egy hat ökrös szekeret egy béressel, ő is el volt már fáradva, kapta magát, feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az ökör fülébe. Amint igy mentek, elkezdett a béres fütyölni; csak hallgatja, csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Hallja ezt a béres, nézeget szélyel, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit; megint el kezd fütyölni, megint kiszól Jankó.

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Megint fülel a béres, „de már itt csakugyan beszél valaki,“ néz mindenfelé, nem lát senkit. „No – gondolta magában – tán csak a szél volt;“ megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult, mint a légy Szentmihálynap után. Egyszer – jó idő mulva – szól az ökörnek:

– Csálé Bimbó!

Jankó kikiált az ökör füléből:

– Csak azért is hajsz Bimbó!

Megint szól a béres:

– Hajsz Csákó!

Megint kikiált Jankó:

– Csak azért is csálé Csákó!

„De már itt sehogy se megy istenesen a dolog;“ gondolja a béres, de azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:

– Csálé Bimbó, hajsz Csákó!

Megint kikurjant Jankó:

– Csak azért is csálé Csákó, hajsz Bimbó!

De már erre a béresnek is az inába szállt a bátorsága, „itt akarhogy mint, de ördögnek kell lenni,“ utczú, mintha ostorral csapnák, megoldta a kereket, elszaladt, hogy az agár se’ érte volna utól. Jankó pedig az ökörhajtó ostort a kezébe vette, elkezdett vele kongatni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.

Az apja amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte, az ostor is csak magától kongat; megijed erre, szaladni akar, de Jankó el kezd utána kiabálni:

– Ne szaladjon kend édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt hoztam.

Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzá fogott az evéshez. Mig ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett neki segitség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott, de azért úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.

Ezalatt arra ment egy nagy úr, négy lovas hintón; Jankó épen akkor volt a fordulónál, mikor ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától kongat. „Miféle csuda ez“ – gondolja magában – „eredj Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt; ki tartja azt az ekét; ki kongat avval az ostorral? aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget.“

Előhítta Pista inas az embert.

– No szegény ember – kérdezi az úr – ki csinálja mind ezt a csudát?

– Hát biz azt nagyságos uram, csak a fiam Babszem Jankó, a ki az ökör fülében ül, onnan kongat.

– Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.

A szegény ember nem akarta, de akkorra Jankó is odament, biztatta az apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nem sokára; igy hát megalkudtak egy véka aranyban-ezüstben; a szegény ember, – a ki most már gazdag ember lett – befogta a hat czimeres ökröt a szekérbe, rátette a sok kincset, haza ment, olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig papirosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmányja zsebébe, haza vitte, otthon meg se nézte, hanem papirosostól beletette egy kis arany ládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután mindegyik ládát bezárta háromas zárral. Másnapra aztán összehívta a tenger sok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami furcsát, a milyet – tudja – még soha sem láttak. Bámultak a vendégek a ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A házigazda lassan nyitogatta ki egymás után a zárakat, kivette a kis papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer szét esik a papiros, az úrnak kezében marad a – nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös is volt, szégyelte is magát, de hiába, arról már nem lehetett tenni.

Babszem Jankó pedig – a ki még az út alatt kiszökött a papirosból – ment-mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett, sehogy se’ tudták kihúzni, pedig 24 ökröt is fogtak bele. Jankó is oda megy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, a mennyit elbir, kisegíti a szekeret; az emberek megigérték neki, gondolták magukban, hogy e’ bizony egy jó nagy szeget se bir el. A mint az alku megvolt, megkapta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett volna; azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindről leszedte a vasat, mind a vállára vette, avval – mintha teher se volna rajta – ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a nagy bámulás miatt, csak tátották szemüket-szájukat, mire aztán eszökre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették bottal a nyomát.

Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra rá parancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt vele, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, avval bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Mig a buzogány oda fent járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombóczot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint rá parancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg, de ha most is ketté reped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács, mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak birta, avval bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment; épen akkor esett vissza a buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.

Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Amint ment-mendegélt, elő talált tizenkét zsiványt, azok elébe álltak, nagy fennyen, hogy majd igy fosztják, úgy fosztják ki, de Jankó se ijedt meg a maga árnyékától, rá legyintett a haramja vezérre a buzogányja nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg, megválasztják vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, megitták rá az áldomást.

Még az nap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó bebútt a kamara ablakán, kinyitotta az ajtót, avval elkezdett mindent, a mit csak a kamarában talált: egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész zsák búzákat kifelé hányni, de a mellett ordított torkaszakadtából:

– Nesztek szalonna! nesztek búza! nesztek disznóhús!

Hiába csititották a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon, mindegy volt neki, még annál jobban kiabált; a nagy lármára aztán felébredt a gazda, meg a sok béres-kocsis, a betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon; hova bújjon, hogy meg ne lássák? Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, meghúzta magát a korpa közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, a ki a kamarában volt, hogy aztán nem találták – mert egyiknek se jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse – hát csak megint lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a tehénnek is, tele merített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.

Itt, mi történt, mi nem? tudom úgy is kitalálnák, de csak mégis elmondom; Jankó is közibe keveredett annak a korpának, a mit ki vitt a béres, megette a tehén.

Másnap a szolgáló mikor fejni akart, rá legyintett a tehénre:

– Farta te!

Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:

– Csak azért se farta te!

Megint szól a szolgáló:

– Farta te!

Megint kikiált Jankó:

– Csak azért se farta te!

Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé: szénatartóba, jászolba, sehol se’ lát senkit, még egyszer szól a tehénnek:

– Farta boczikám!

– Csak azért se farta boczikám!

De már annyi kurázsija csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon; szaladt a gazdához:

– Gazd’uram! gazd’uram! jőjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány mind az istállóban van.

Kimegy a gazda, nézeget szélyel, nem lát semmit, szól a tehénnek ez is:

– Farta te!

Kikurjant Jankó is:

– Csak azért se farta te!

„No már itt – gondolja a gazda – csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell lenni.“ Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat tele hint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt, avval elkezdi a seprűvel verni a tehenét.

– No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!

De biz ez a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utoljára mit volt mit tenni? le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg od’adták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partra, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.

Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak körülötte, utczu neki se kell egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok paczal közül:

– Meg ne szúrj te!

A szegény szolgáló im hogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a belet, szaladt haza, amint csak az isten tudni adta neki, elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert a körül minden olyan ördöngös, úgy tele van az ördöggel, boszorkánynyal, hogy még olyat senki se hallott. Deisz’ ő többet hozzá nem nyúl egy újjal se; nem ő!

A belet pedig a mi ott maradt a vizparton, egy kódorgó éhes farkas megette Jankóval együtt. Elvolt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a farkas gyomrában, hanem két-három nap mulva unni kezdte a dolgot: „Nem jól megy ez igy sehogy, ki kellene innen valahogy jutni.“ De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két kijárás, de az első – a farkas szája – veszedelmes volt, a hátulsón meg Jankónak nem igen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? mit csináljon? holta napjáig csak nem maradhat mindig a farkasban! Utoljára aztán azt gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint a kit nyúznak:

– Elébe a farkasnak! elébe a farkasnak!

A farkas se vette tréfára a dolgát, megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni, a farkát a lába közzé csapta, nyargalt, amint csak birt; de mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó, a farkas nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt-szaladt, mig a lába birta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végig nyúlt a földön, búcsút vett az árnyék világtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján, szélyel nézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak? hát mit látott? nem mást, mint egy szép palotát. Nem igen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akarki lakik ott, megtudakolja tőlle, melyik szeglete ez a világnak? akkor aztán ha ezt megtudja’ vagy csá’ vagy hajsz elindul valamerre.

Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy czifra szobába, hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de meg azok is, elmondták neki, hogy az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak igy meg.

– De most már kedves gyermekünk ne is menj sehova, maradj itthon, éljünk együtt holtunk napjáig.

Jankó is beleegyezett, otthon maradt, tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem haltak.