Kitabı oku: «Eredeti népmesék», sayfa 10

DONGÓ MEG MOHÁCSI

Hol volt, hol nem volt, én se’ tudom hol volt, te se tudod hol volt, volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből mindegyikből eresztettek el fel-lábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se’ országa se’ hazája hanem elindult mindegyik a merre az orra állott. Egy nagy városba – ahol épen vásár volt – egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se’ nem adtak, se’ nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhe járást: miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, tele szedett egy zsákot gubóval, avval megfordult, ment a vásárba, hogy majd rá szed vele valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való fűzfa peterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.

Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se’ kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, a melyik gyapjút árult, megszóllitotta a másikat:

– Mit árul kend, atyafi?

– Diót. Hát kend?

– Én meg gyapjút árúlnék, de senkinek se’ kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni.

– Én is úgy akarnám a diómat; tudja kend mit? cseréljünk.

Elcserélték a zsákot látatlanból, avval ott hagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. A mint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót, meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.

– No koma – mondja a gyapjus – látom hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend, hanem tegyük össze a keresetünket, együtt csaljuk a világot.

– Nem bánom – felelt a másik – hát hogy hivják kendet?

– Dongónak. Hát kendet?

– Mohácsinak.

Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, hogy miképen lehetne legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra, de annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magukat nagyon az öreg asszonyra. Az öreg asszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell, hogy ő nálla csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni két ember egy jámbor tehén körül, hogy igy, hogy úgy; de a két obsitos nagyon bele kapczáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Ugy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztitja az istállót.

Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszúszárú pipát, meg egy szalma-széket, hogy majd ha kiér a mezőre, a székre ráül, a hosszúszárú pipára rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se’ akarta magát megölni a munkával: ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztitja az istállót, azután egész nap alszik, csak enni kél föl.

El is indult reggel Dongó, kenyeret szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára kötötte, a hosszúszárú pipát a kezébe fogta; de alig hogy a városból kiértek, a tehén neki indult a szaladásnak, Dongó utánna, mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megint megindult szaladni. Ez igy tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este haza ért. De Mohácsinak se’ ment jobban a dolga. Reggel hozzá fogott a gané kihányásához, de a mint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette; úgyannyira, hogy csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcz’ajtóba, várta Dongót. Kis idő mulva haza is hajtotta Dongó a tehenet,

– No pajtás – kérdi Mohácsi – hogy ment dolgod?

– Nagyon jól, pajtás, mert alig hogy kiértem a városból, olyan szép füre találtam, hogy térdig ért a bodorka¹ ott a kis székre ráültem, a pipára rágyújtottam, úgy töltöttem az időt. Hát te mit csináltál egész áldott nap?

– Hát reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem, aludtam délig, délben fel keltem enni, azután megint ledőltem; csak az elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a tehénnel; tudom jó izűket alszol.

Dongó csak úgy szűr alól röhögött. „No majd nem alszol te“ – gondolta magában, de nem szólt semmit.

Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, még pedig elkérte a széket, meg a hosszúszárú pipát Dongótól, de csak úgy járt, mint az előtt való nap Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott a gané kihányásához, de bizon már lefelé csúszott a nap, mikorra készen lett vele, Mohácsi is haza ért a tehénnel, de még akkor is mérges volt. Neki esett Dongónak:

– Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?

– Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?

Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje, utoljára is oda lyukadtak, hogy az ő gazd’asszonyuk boszorkány, hát más nap ott hagyják.

Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a szolgálóját, hogy „majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne szólj semmit, csak azt kérdezd, hogy melyikből hozz: a sárgából, fehérből vagy veresből? akkor fordulj ki egy kis időre, azután hozd be ezt ni.“ Avval oda’adott neki egy csomó rézpénzt.

Reggel csakugyan beállitott a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány beszólitotta a szolgálót.

– Marcsa te! Eredj hozz egy félkötő pénzt a veremből.

– Melyikből hozzak: a sárgából, fehérből, vagy a veresből?

– Most csak a veresből.

A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy merre megy a szolgáló. Hát látják, hogy a kertbe, annak is a külső szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem nehéz lesz abból lopni, de nem szóltak.

Nagy sokára beérkezett a szolgáló, a vén boszorkány kifizette a két obsitost, avval útnak eresztette Isten hirével. Ezek alig várták, hogy besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt, elindultak lopni. A kert kerítésen hátul bemásztak, a veremre is csak hamar ráakadtak. Ott aztán el kezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.

– Eredj le te – mondja Dongó – soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a kötelet a derekadra kössük, úgy leeresztelek, oda lent a zsákot tele rakod, s először azt húzom fel, azután téged.

Mohácsi is ráállott, lement a verembe; oda lent elkezd tapogatódzani, hát nem talál egyebet, dirib-darab csontot, döglött egeret, békát, még talán macska gumiba is markolhatott.

Dongó csak kérdezgette odafent:

– Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?

Mohácsi nem merte megmondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a czimbora ott hagyja, csak biztatta, hogy mindjárt tele lesz. Mig igy biztatgatja addig bele bútt a zsákba, mikor jól elfészkelte magát benne, nagyot kiáltott:

– Húzzad pajtás, tele van már!

Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, avval, mintha puskából lőtték volna, úgy ellábolt onnan, Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta, hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Czipelte a zsákot árkon-bokron keresztűl, majd megszakadt bele; mikor kiért a városból, megszólalt Mohácsi a zsákból:

– Ne emelj már tovább pajtás, megeléglettem már.

Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őtet igy rászedték.

– Ejnye imilyen-amolyan teremtette, hát téged czipeltelek én?!

– Hát pajtás – felel Mohácsi – tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam, ott hagysz, mint szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam igy.

Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább; kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.

– Egyebet nem pajtás, mint dirib-darab csontot, egeret, békát.

Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták. Azután elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni, de hát arra határozták, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak, ha nem csordúl, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, a melyik legjártabb volt, s mentek, azt se’ tudták hova. A mint igy mendegéltek, előtaláltak egy korcsmát; ez a korcsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a korcsmárostól:

– Ugyan nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? mi bűnt követhettek azok el? Sok országot világot bejártam, de ilyet még nem láttam sehol.

– Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt ennek a mi királyunknak egy olyan gyürüje, a minek a kövét, ha befelé forditotta, meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyürü a minapában elveszett, senki se tudja, hogy hol van; a király kihirdettette az egész világon, hogy a ki a gyürüjét meg tudja mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kis király, de a ki bizonyost nem tud mondani, hozzá se’ fogjon, mert ha nem igazat mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendő mondók voltak, de egyik se’ tudott igazat mondani, hát biz ő kegyelmeket felhúzták.

Dongónak se kellett egyéb, a mint ezt meghallotta.

– Én is jövendőmondó vagyok – mondja a korcsmárosnak – jelentsen meg a felséges királynál.

A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: „Majd téged is felakasztanak“ – nem használt semmit, annál jobban erősitette, hogy ő is jövendőmondó.

A korcsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hirt adni: ki s mi van nálla. A királynak ez a mint értésére esett, mindjárt négy lovas hintót küldött a korcsmához, Dongó abba beleült, a korcsmárosnak pedig megparancsolta, hogy mig ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, a mit csak parancsol. Jól is hozzá fogott Mohácsi, egész nap mindég evett-ivott, vagy kellett vagy se; de még is fúrta az oldalát, hogy vajjon mi lesz hát a Dongó sorja, azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, hogy nem volt egy árva sustákja se’, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik. Mig Mohácsi igy töprenkedett, addig Dongónak is jól ment a dolga.

A mint bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak neki egy különszobát, oda Dongó bezárkózott. A mint igy magában volt, elő vett egy kalandáriomot a mit még a korcsmából lopott el, azt kinyitotta, de olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papirosra, hol a fekete betűre, hol meg a veres czifraságra, s mondogatta nagy fel szóval:

„E’ fehér, e’ fekete, e’ veres; e’ fehér, e’ fekete, e’ veres.“

Váltig hallgatódzott kivülről mindenki, valjon mit beszélhet a jövendőmondó, de nem tudták jól kivenni. Legjobban fülelt három inasa a királynak, a kik a gyürüt ellopták, de azok se’ tudtak semmire menni. Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Veresnek hivták.

Itt Dongó bement a királyhoz, kért tőlle három napi szabadság és várakozás időt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos aranygyürü. A király szives-örömest adott volna hatot is, csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.

Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hivja ebédelni, a mint benyitotta az ajtót, épen akkor mondta Dongó, hogy: „E’ fehér.“ Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta, de azért csak összeszedte magát, elmondta, hogy mért jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:

„No hála Istennek, elértem már egyet;“ ő az ebédet értette, de az inas ezt is magára vette, már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó mindent tud. Szaladt nagy ijedten a czimboráihoz: tanakodtak, mi tevők legyenek.

– Legjobb volna kiegyezni vele, – mondja az egyik – mert ha megmondja a királynak, hogy mink voltunk, mind a hármunkat felhuzat.

– Várjunk még egy napot, – mondja a másik – hát ha nem is miránk értette.

Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hivja a jövendő-mondót ebédelni. A mint bement a szobába, épen akkor mondta Dongó, hogy: „E’ fekete.“ A szegény inas majd sóbálványnyá. változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:

„No hála istennek, elértem már a másodikat is.“

Az inas a mint ezt hallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt elhatározták, hogy od’adják a gyürüt a jövendő-mondónak, s lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta a kalandáriomból, nagy bölcs pofával: „E’ fehér, e’ fekete, e’ veres.“

– Már jövendő-mondó uram – kezdte el az egyik inas – látjuk, hogy abból a könyvből megtudta, hogy mink loptuk el a gyürüt, most hát azért jöttünk, hogy a gyürüt által adjuk jövendő-mondó uramnak, azon felül meg is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.

Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna, kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták a mit kért.

Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:

– No jövendő-mondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyürümről?

– Tudok bizony felséges király; de még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a kitűzött idő, még egy éjszaka hátra van; ha most idő előtt elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent megmondok.

Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába, ott addig törte az eszét, mig kitalálta, mit csináljon a gyürüvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája, még fiók-korában kapta, maga nevelte föl, minden nap maga etette a tenyeréből; nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindég a király körül járkál, feltette magában, hogy akarhogy mint, ezzel eteti meg a gyürüt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szép szerével magához édesgette, elkezdett neki kenyér darabokat hányni, egyszer aztán egybe bele is csinálta a gyürüt, azt vetette oda neki; a páva azt is megette.

Alig hogy evvel készen volt, hogy a pávát elkergette magától: kijött a király is a ház elébe. Dongó oda ment hozzá:

– No felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyürü. A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor mosdott felséges király, letette a gyürüt maga mellé, a páva oda ment, bekapta, még most is a begyében van.

– Jól van, – mondja a király – de ha nem lesz ott a gyürü, halálnak halálával hal meg jövendő-mondó uram, a mért azt a kedves állatomat megöleti, azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom.

De Dongó nagyon erősitette, hogy ő tudja, hogy ott van a gyürü, kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát. Megölték; ott nézte a király is, királyné is, mikor felbontották. Hát a mint hasitja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a gyönyörűséges gyürü.

Nagyon megörült ennek a király is, meg a felesége is; össze-vissza ölelték-csókolták Dongót. Azután összecsőditettek sógort, komát, mindenféle atyafit, nagy dinom-dánomot csaptak.

Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogvást a kertbe, a mint ott sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó-legyet.

– No jövendő-mondó uram, találja ki, mi van a markomban, száz arany a díja.

Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:

– No Dongó, most szorultál meg!

– A biz a – mondja a királyné – megnyert jövendő-mondó uram, egy nagy dongó volt.

A mint mennek odább, megint megszólal a királyné:

– Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendő-mondó uram micsoda: száz arany a díja!

Dongó látta, hogy elébb-utóbb csakugyan megtudják, hogy nem jövendő-mondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:

– Már látom, hiába csűri-csavarja a farkát a róka, utoljára is a verembe esik!

– A biz a’, már megint megnyert jövendő-mondó uram, egy róka van oda hátra egy veremben.

Nagyon megörült Dongó, hogy megint igy kiránthatta magát a sárból; nem is felelt aztán semmire, akarmit akartak vele kitaláltatni. „Azt tartja a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre.“ Nem is igen kérdezgették aztán.

Másnap előállott a hat lovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga is beleült, elbucsúzott a királytól, avval hajtatott a csárdához.

Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a czimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat gyönyörű lóval; nézi jobban, látja, hogy Dongó űl benne; azt gondolta, hogy álmodik, csak akkor bámult aztán el, mikor Dongó leszállott, s hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll a dolog.

– Akárhogy van, akármint van pajtás, csakhogy sok pénzünk van, ehetünk-ihatunk, a mennyi csak kell. Latod, igy van az: a ki mer, a nyer.

Hozzá is fogtak a vigalomhoz, a ki csak vidékére ment annak a csárdának, mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön, volt pénz, mint polyva. De hiába! akar milyen hosszú a kolbász, még is van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már tartoztak is a korcsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők legyenek? arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, ott hagyni a korcsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték a mijek volt, egy nagy lámpást is loptak a korcsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától, avval útnak indultak az erdőbe.

A mint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának; fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedés formát, mennek arra, hát egy temető közepén egy régi leomlott templom fala mellett találják magukat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány osztozkodik temérdek sok aranyon, ezüstön, azok marakodnak.

Soká gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:

– Próbáljunk itt egy szerencsét pajtás, hátha el tudnánk riasztani ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kisértetek volnánk; ha megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.

Dongó helyben hagyta; csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon fogjanak hozzá? Utoljára azt is kisütötték.

Dongónak volt egy nagy fehér katona köpönyegje, azt magára teritette úgy, hogy a feje se’ látszott, a lámpát a kezébe fogta, bement lassú lépéssel a templomba a betyárok közzé, oda bent elkezdte vastag hangon, mintha fazékba beszéltek volna: „Keljenek föl, a kik itt ezelőtt ezer esztendővel eltemetkeztenek, imhol jön az itélet, minden embernek számolni kell magával.“ Mohácsi az alatt kivülről mindenféle köveket, csontokat hajigált a betyárok közzé, s kiabálta, hol vékonyan hol vastagon, mintha ezeren is lettek volna odakint: „Jövünk uram mindnyájan! jövünk uram mindnyájan!“ A betyárok erre a nagy menkő lármára mind szét szaladtak, mint a csirke, még a ruhájokat is mind ott hagyták, csak ott ne találja őket az itélet napja.

A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen, de éltek a gyanuperrel, hogy hátha visszamennek a zsiványok? azért elkezdtek kiabálni; „Én se’ engedem ezt az egy pénzt;, én se’ engedem ezt az egy pénzt.“ De szerencséjök is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy megnézi, csakugyan kisértet volt-e? de a mint meghallotta, hogy mit kiabálnak, visszaszaladt a czimboráihoz.

– Hej halljátok annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se’ jut egynek, mind azt kiabálja, hogy: „Én se’ engedem ezt az egy pénzt; én se’ engedem ezt az egy pénzt.“ Erre a betyárok még az erdőből is kiszaladtak, úgy megijedtek.

A két obsitos szét osztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy zsákkal; avval ott hagyták a rossz templomot, mentek kifele az erdőből. A mint mentek, egy helyen két felé vált az út, ott megszólalt Dongó.

– No édes pajtásom, elég régen élünk már együtt, elég régen csaljuk a világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt két felé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.

Itt elbucsuztak egymástól, az egyik jobbra, a másik balra ment; ha el nem váltak volna, még több csalást is végbe vittek volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.