Kitabı oku: «Emberek: Elbeszélések», sayfa 2

Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:

– Vége a szinház…

VII

A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át, valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a házbérnek.

Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének ruganyossága, le volt sujtva végkép.

Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó, kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő, de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma.

Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult, meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az levélben udvariasan vigasztalta.

Tehát dolgozni! nem.

Otthagyni a szinpadot! nem.

Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.

Mivé lesz hát?

Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig ismeretlen hugát, azt mondta röviden:

– Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak… Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.

Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a válaszra a felelet: inkább meghal.

Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak, hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.

VIII

A folyóson várt reá és azonnal szólt:

– Meggondoltam a dolgot.

Az orvos szomoruan mosolygott.

– Én is, én is… Ma lettem orvos, a más, egy leány pénzével. A rigorozum-pénzért eladtam magamat. Siettem, féltem magamtól, féltem magától. Aztán a szegény anyám is eszembe jutott. Tegnap mikor a kötvényt irtam, akkor volt az eljegyzés. Csak azt mondtam, hogy becsületemre.

Halkan, de most is nagyon folyékonyan érthetően beszélt. Nem ugy, a hogy ilyen helyzetben novella-hősök szoktak: csukolva, reszketve. Csak nagyon szomoru és bágyadt volt. Olyan mint egy beteg majom.

Be se mentek a szobába, Iphigeniának a szeméből két könycsepp hullott alá… November pedig kicsuszamlott hanggal kérdé:

– Nincs-e valamire szüksége?

Majd kevés vártatva halk, monoton hangon szólott:

– Bolond szó… becsületemre…

És mint egy megvert eb tova sompolygott.

IX

A kupé ablakán már látszott a város.

– Itt vagyunk, állj fel, ne álmélkodj, hol a kuffered?! – szólt a nagynéni Iphigeniához, a ki kimeredt szemmel, zugó agygyal, az egész utazás alatt némán ült a kupé egyik sarkában. Alig értette, mit beszéltek hozzá s ülve maradt.

– Zseni alszol? nem hallasz? itt vagyunk! – kiabált fülébe a kis öreg asszony.

A lány megborzongott, azután feltápászkodott nagynehezen. A néne odahuzta az ablakhoz:

– Ez az, ott a város, bizony nem olyan szép, mint Pest.

Nem olyan szép! Iphigeniának ugy tetszett, mintha egy gyilkos, büzös mocsárba vinnék, amibe hosszu kinlódás után beleful majd. És marczangolta magát, hogy eljött, hát ott maradt volna akárminek is. Lett volna akár micsoda. Vagy halt volna meg…

Talán még nem késő?

Im megáll velök a vonat, végsőt fütyül a gép, szól a villamos csengetyü. Az éjjeli levegőtől rekedt hangon kiáltja a konduktor a város nevét. Kiszállanak. Körülöttük a világos éjben furcsa élénkség. Emberek hordókat görgetve, asszonyok gyümölcsös puttonynyal a hátaikon.

Olyan különösnek tetszett a lánynak, hogy az emberek még dolgoznak; miért nem fekszik valamennyi az amott tovarobogó vonat elé?! Őt magát isten tudja hányadszor megcsapta a vágy: szétroncsoltatni a gőz-óriástól, de most is, mint a temetés után, alig egy pár órája Budapesten, csakhamar elirtózott.

Élni, élni, akárhogyan is!

És a nénivel megindult gyalog a kisváros felé. Gyönyörű gyümölcsösök között mentek előre. A megáldott ágak, a szagos körték, az augusztusi virágok illata, minden, minden halottszagu volt neki. Meghalt, rothadt, megsemmisült minden.

Halott: a tündérséges szinpad; halott a dicsőség, a gazdagság, a fény, a kéj… Dög minden s mindenütt…

– Állva is alszol! – szólalt meg mellette a néni. Otthon voltak. Egy kétablakos kis ház előtt. Benn világosság még. Vártak reájuk ébren.

Kalappal fején ült a szobában Iphigenia. Két férfi vette körül kedveskedve. Az egyik a nagybácsi, még fiatal és erőteljes, meg egy 20–21 éves fiatal ember, a fiuk. Egészen jóképű emberek; a lány szinte felüdült látásukon. Lassan-lassan majdnem visszanyerte ruganyosságát, régi nézését. Azt a sajátságos, lágy, orvul megejtő tekintetet, a melyet, hogy reávetett uj rokonaira, azok olyan szokatlanul jól, furán érezték magukat, mint a ki először eszik arzént életében…

– Bácsi, Péter, fogtok-e szeretni? Azt akarom, hogy engem mindenki szeressen! – szólt a lány, mielőtt aludni ment volna. És ujra rájuk nézett. Kegyetlen gyönyörűség volt neki látni azt a zavart, a mit egyszerű nézése végbevitt. És ebben a pillanatban felvillant előtte ujra a régi jövő… az igaz, hogy más alakban.

Lefeküdtek. Aludt az egész város.

Anyák és lányok között talán akadt egy-egy a ki kinos álmában hangosan felnyögött, megsejtve a közelükbe érkezett veszélyt. Anyák és lányok között bizonynyal volt egy-kettő, a ki megálmodta, hogy ime a pusztulás megérkezék közibük.

A Veszély, a Pusztulás, a jövevény, fiatal lány képében: nyugodtan feküdt ágyában. Kezdetben zavarta, bántotta egy kissé a szoba falusi szaga, a svájczi órának komoly ketyegése, de mindezeket megszokta egy negyedóra alatt. Most már csaknem jól érezte magát. Egy darabig a két uj férfirokonra gondolt s arra, hogy ezek, a kiket megbűvölt, bizonynyal vele foglalkoznak most. Gyenge izgalom fogta el, olyasfajta, mint akkor, midőn szavalt, poseolt valamely közönség előtt.

Az izgalomnak ez a bágyadtsága s az álom megzsongitották idegeit. Már csak homályos sejtelmek reszkettek végig lelkén.

Sajátságos sejtések arról, hogy a két férfirokon meg mindazok a férfiak, a kik itt laknak ebben az alma-szagú városban, mint fognak majd reszketni tekintetének hatása alatt… Kéjesen, félénken, kinosan, boldogan… Azt teszi velök, a mit csak akar s azt akarja, hogy szolgája, lépcsője, lábpárnája legyen mind, mind…

A bosszúállásnak valami homályos ösztöne szállta meg. Veszteségét még érezte, de a kárpótlás megtalálta már abban a pusztitásban, a mit véghez fog vinni itt ebben a házban, ebben a városban, mely mind csendesebb lett körülötte.

Aludt mindenki. Legfelebb, ha egy-egy anya és leány volt ébren, kinos álomból felrebbenő. Valami látomással teli asszonylélek talán meg is érezte, hogy a veszély, a pusztulás immár közöttük van.

Egy fiatal, hamvas arczu, mosolygó lány, a ki most csendesen, nyugodtan, édesdeden alszik. Holnap pedig már megkezdi rettenetes munkáját: elcsábitja a feleségtől a férjet, menyasszonyától a vőlegényt, szeretőtől a kedvest… Pisztoly durranása, halálhörgés, rimánkodás, szitkok, átok, kín, sirás, kéjes és boldogtalan sóhajtások fognak itt felhangzani a levegőben, melyet most csak tücskök csiripelése, alvók szuszogása, álmatlan ebek csaholása zavar meg.

És mindazok egy lány körül, egy lányért, a ki csendesen alszik puha ágyán, s szeliden mosolyogva álmodik valamely dicsőségről.

RABKATONÁK

Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr, tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép, kedves cseh leány – ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb zsemlyéje – cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője, jegyese, férje, szeretője, – szöktetője? De az eskorteos nem enged regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul. Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége a regénynek!

Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése. Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi, semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá változott itt a természet!?

Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja. Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása, csengése, «szé–vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta regruta arczok, gőgös hadnagyocskák – és teméntelen ágyúgolyó garmadába rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt, csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja:

 
Édes anyám, ha bemécz, édes anyám, ha bemécz
Egerbe,
A kaszárnya ajtaján, a kaszárnya ajtaján
Nézzél be.
Ott lácz engem komisz baka-ruhába’.
Göndör hajam rövidre,
Göndör hajam rövidre van levágva…
 

I

Mint egy székesegyház kriptája, olyan ragyogó tiszta, olyan hideg s olyan világos a katona-rabok kórháza. Mikor a cseh jáger becsukta utánam reám az ajtót, ugy éreztem: el vagyok temetve. Nem szóltam, lefeküdtem, szememre huztam a pokróczot. Egy darabig szólongattak a társak, beszéljek hazulról, meg biztattak: tiz hónapot kaptam-e, brigádból jövök-e szöktem vagy verekedtem? Igazán beteg vagyok-e vagy csak nem szerettem «rétbe» menni a rabokkal s megcsaltam az orvost, hogy ide küldjön. Hogy nem feleltem, csufolódni kezdtek, még a poszt is nevetett.

– Ne bántsátok a szegényt, alszik! – szólalt meg a szomszédom.

Kidugtam a fejemet s a szemébe néztem. Tömzsi paraszt baka volt, piros az arcza, de mind tele dagadva, csupa golyva a nyaka. Alig tudott beszélni.

– Maga is szökött, földi?

– Nem én.

– Hát honnan?

– Egerből.

– Volt-e már Kis-Tállyán?

– Hogyne.

– Én meg oda való vagyok. Ha ösmeri az apámat, a nagy utczán széltül. Stefán Dobi ő is.

És Stefán Dobi Kis-Tállyáról kezdett beszélni. Hogy ismerem-e a kis-tállyai gazdákat. Pályi Pap Juliánnát csak ismerem? Mert az az ő édes anya testvérének a lánya. Ha templomban voltam láthattam. Olyan széles czitromsárga piros virágos pántlika van a hajába fonva, mint egy tenyér. A szép szőke hajába… És vajh igaz-e, hogy az Imre József uraságék kocsisa már négy lóval jár. Négy pejjel. Mert egy kis-tállyai fiu mondta aki csak egy éve jött hazulról. Itt volt de elvitték hét évre Königgrätzbe… Ott fog megrohadni. Soha se látja többet Kis-Tállyának tornyát…

Már a fő-fő orvos elé csengettek s még mindig a falujáról beszélt Stefán Dobi. El kellett harapni a szavát, hogy nyilt az ajtó. Szeme csilogását az alattvalói félelem se tudta elvenni. Ugy nézett maga elé, mintha nem is a nagy, hatalmas, szigoru urakat, de falujának barátságos tornyát látná maga előtt. Meg se nézték az orvosok, csak jöttek egyenesen felém. Előadatták a holmimat, kikutatták a zsebeimet. Leszakadt s örökké felvarrandó gombok s egy pár levél volt a martalék. Valami gyürődött szerelmes levél, ártatlan leány bizalmas, érzelmes, gyengéd sorai jutottak durva, profán kezekbe. Oh, egy igazi troubadour nem adta volna oda csak élete árán, de a modern kor léha ifja, én, bizony meg nem haltam érte és – pedig milyen szép fordulat lett volna! – odaadtam. Aztán elvették azt a kivágott ujságczikket is, melyben a szülővárosom lapja először nevez «ama fénysugárnak, mely világosságot ömleszt rájuk», s elvették s elolvasták azt a levelet is, a melyet egy szépirodalmi napilap szerkesztője intézett vidéki irójához egykor s a miben az volt kifejezve, hogy az ő lapjában megjelent novella olyan műfaj, melyért a muzsa megsértése nélkül nem lehet honoráriumot fizetni… Már most ezt – s én nem tehetek róla – az orvosok utján tudja az egész tisztikar…

Aztán tudtomra adták, hogy felügyelet vagy vizsgálat alatt állok. Rossz ajánló levelekkel küldtek engem ide az ezredemtől. Hogy lázitom a legénységet… Nem hitték el azt se, hogy beteg vagyok. Az öreg katonaorvos forgatott ide-oda. Hallgatódzott a mellemen. («A vén süket!» mormogta tán szakállába a szanitécz-tiszt. «Mintha ő már meg tudná hallani».) Végre is tisztába jöttek velem, hogy svindlér vagyok, csak teszem magam, meg is mondták. De az öreg törzsorvos még mindig forgatott s nézett. Kérdezősködött családi viszonyaim után. Özvegy anyám van-e? Szegény öreg özvegyasszony!

Olyan részvéttel beszélt, hogy azt hittem, menten kiereszt. Vissza, vissza… A helyett a posztnak hagyta meg, hogy vigyázzon reám. S mormogta kimenet: «ferfluchte anarchist!» a jó öreg, érzékeny, részvétteljes öreg!

Tehát végre is itt maradtam, itt vagyok, bezárva, idegen földön, elhagyatva. Meddig? Biztattak a többi jó fiuk: majd kitart! Csak Stefán Dobi nem hitte, hogy a ki itt van, annak valaha «kitart». Meg egy német tüzér ijesztgetett:

– Még el se itéltek; én már két éve ülök, hol a brigádban, hol, ha megunom itten. Nyolcz hónap nekem már, nyolcz kis hónap, még se tudom, kitart-e valaha.

Egész napon azt számitgatták, mikor telik le. Egy kalendárium egy éve még, vagy több? Ki a századhoz, vissza a börtönbe, vagy haza. A magyarok vágytak legjobban haza, meg a német. A csehek nem igen ábrándoztak a szülőföldről. Egy Radetzky-huszár azt mondta, nincs is rá nagy okuk.

A nemzetiségek egyáltalán nem voltak valami nagy barátságban. A magyar «poszt» – ok hirül hozták, hogy kinn a magyarok vasárnapon már megint tiz csehet mártottak a Mettauba.

– Megszabadult-e egy? – kérdezte a Radetzky-huszár.

– Éppen egy!

– Be kár!

A cseh jágernek, a ki lopásért volt köztünk, czimborái, talán testvérei voltak a vizbefultakban. Aznap sokat kötekedtek; halgattam.

Jobban gyülölték ezek egymást, mint az ellenséget. Magyar ezredbeli baka mondta:

– Az ezredesünk is azt mondta, hogy kimutassa magát mindig a magyar…

Erről az ezredesről egyáltalán sokat beszéltek. A magyar ezredbeli baka kocsigyártó volt s egyszer két álló napig festette az ezred zászlaját. Az óbester magukra zárta az ajtót, tartotta a pózna végét, ő meg festette… Ételét, italát is odahozatta az öreg, magára nem hagyta volna egy perczre.

Az elrongyollott, diadalmas zászló, a mint az öreg óbester tartja: éhes rémlátó szemeink előtt megvillant egy pillanatra. Legalább volt mit látni, nem csak a roppant szoba fehér falait. Ezeket a rettenetes falakat, melyek olyan barátságtalanok voltak, hogy még az árnyékot sem türték meg magukon.

De a fiuk gondoskodtak róla, hogy árnyakban rémekben ne legyen hiány.

Mindennap arról folyt a vita, hogy ha igy tart a dolog, senki se megy haza az ezredből szép Magyarországba. Öldösik magukat a fiuk. Bogsán Laczi kezdte. Mindjárt a hogy idekommandirozták az ezredet. Az uj ezredes meglátta az utczán leszakadt zsinórral… Az alezredestől végig a majoron le az őrmesteréig kikapott miatta mindenki. Ezért azután ő rá járt a rud. A menázsiját se ehette meg nyugodtan. Egyszer a szájába lőtt. Megirigyelték a temetését, jött utána Matiász Takó. Épen kiirták a puskaporoshoz őrségre, a mikor ettől az idegen viztől kilelte a hideg. Nem merte jelenteni, kiment, állt a hidegben, fáradtan, betegen. Elaludt, meglepték, brigádba küldték, ott a profosz puskájával lőtte magát sziven. Matiász Takó után Stefán Faragó lett a soros. Azután oszt össze-vissza. A kis-debrei fiuk mind a négyen, – nem megy haza egy se… És még öreg bakák is.

Drót zárkában égő lámpás kicsi világánál egész éjszakákon által elbeszélgettek a fiuk azokról, a kik sohse mennek haza. Én, meg a Stefán Dobi csak hallgattuk őket s a mikor már csend lett s az ablakon át kezdett a feketéből kisárgálni a szomszédos kaszárnya – ez volt a mi hajnalunk – egymás felé fordultunk.

– Mire gondol földi?

– Hazunnan.

– Én is.

A magunk módja szerint mind a ketten hazagondoltunk. Kék hegyek alján, zsuppos ház belsején tán össze is találkozott lelkünk, de csak ottan, az enyém oszt elvált az övétől s szált magában lázas röppenéssel.

Idegen földön, beteg rabkatona visszagondol a legelsőre, a ki neki lány volt. Már azt hitte: elfeledte egészen, a mikor közelében volt nem régen; alig dobbant meg a szive és egyszerre – visszaérzi az első kézszoritás rejtelmes, titkos, megmagyarázhatlanul édes gyönyörét. Behunyja szemeit s megöleli a kemény szalma-párnát, rányomja az ajkát, s ujra érzi a legelső csókot. Két ország választja el a lánytól s hajának illatát véli beszivni, a mint vállára fekteti fejecskéjét s kar karban sétálnak együtt a kertben. Este. Szerelemtől fényes bogarak csillognak az orgona-bokrokon.

A kép villámgyorsan változik. A barátságos bokrok ágyas szobává változnak át. Ott is épen hajnalodik. De milyen hajnal! Fehér függönyök az ablakon. Tavaszi virágok az asztalon…

Dobi István egyszerre elkiáltja magát:

– Csiba te!

– Mi baj, földi?

– Semmi. Csak ez a bolond álmodozás. Pedig nem is aludtam. Nem aludtam, ugy-e? Az volt az eszembe, mintha buzát vinnék be Egerbe a hetivásárra s a kutyánk a kerék alá feküdt volna. Pedig nagy kár azért, ha eb is. Az ivóba, a mikor Horváth Szilaj Andrásék, öten nekem estek, ő volt velem, a ki lefogta mindnyájokat…

Stefán Dobi meg meg Kis-Tállyáról kezdett beszélni. A két tarka üsző borjujokról, a ki volt akkor, hogy eljött, de most hiába kérdi, nem irják be a levélbe, meg van-e még? Aztán az édes szülőjéről, a ki még most is tultesz akármelyik marokszedő lányon. Hogy most már vetnek otthon biztosan. Egy uj nótát nem hallottam-e? Mikortájt ő eljött, Büszke Veron volt a nótába, hogy a császár arra jártában megszerette volna. Pedig az nem lehet igaz. A császár…

A császár! ezt a nevet végtelen tisztelettel ejtette ki Stefán Dobi. Csodálatos fogalmai voltak róla. Mindenhatónak hitte, mint az istent. A Radetzky-huszár azt mondta:

– Az is csak virgóniait szí!

Dobi a fejét rázta:

… Mert ha a császár akarja, akkor ebben a minutumban hazaeresztenének bennünket. Nem szolgálna hevesi fi senki. Mind a tótokból; oláhokból szednék a katonát. Apám mondja, már volt is ugy egyszer.

A fiuk ellene mondtak, csak én hagytam helyben. Meg is szeretett s a mig reggelire és vacsorára nem kaptam csak levest, ő adott a kenyeréből. A mi neki megmaradt, azt se tudta megenni. A golyva napról-napra jobban ellepte a nyakát. És egy reggelen a jó öreg orvos – a ki mindig az öreg anyámra kérdezősködött – dühös lett, a mint a fiu csak nagyon rekedten tudott neki visszafelelni. Belül is elepte már a baj.

– Hány heted van még szolgálni való? – kérdezte az orvos.

– Négy.

– Ha ez letelik, akkor oszt’ mehetsz haza!

II

Stefán Dobi az utolsó hetet morzsolta. Már nem számlálta többé a napokat, hanem az órákat számoltatta vélem. Néha éjszaka is annyit hánykolódott ágyán, hogy felköltött. Feléje fordultam.

– No, mit üzen haza, földi? – kérdé.

– Semmit. Talán nem is gondolnak már otthon én reám. Ha el akarnak feledni, hadd feledjenek.

Szegény fiu vigasztalt. És biztatott, hogy itt hagyja a kis tükörjét, a mikor elmegy, de visszajön érte s hoz öt rövid szivart nekem. Az éjjel, ha a poszt nem látja, elszivhatom.

Ugy vártuk, hogy legalább Stefán Dobi megszabaduljon már. És meg is szabadult, gyorsabban, mint hittük.

Négy napja volt még hátra. Az orvos háromszor is feljött hozzá mindennap. Egy napon aetherszag ömlött el a rabkórházban. Az éltető illat, a mit a halál bűze szokott felváltani.

Paszulyt kaptunk azon a napon. Neki csak leves volt felirva a tábláján.

– Nagyon jól érzem magam, adjon egy kis paszulyt, földi; ha Kis-Tállyára jön, visszaszolgálom.

A beteg jóllakott paszulylyal. Utána egy kicsinyt nehéznek érezte magát.

– Mintha sár volnék! – mondá.

Csakugyan olyan volt, mint egy alaktalan sártömeg. A börtön, majd a rabkórház levegője, de legfőkép ez az idegen ország, s a mint ő mondta: ez a «kéneső» – viz elgenynyesztette minden csepp vérét, elposhasztotta minden mirigyét. Még élt, még beszélt, midőn már rohadni kezdett. De a jó öreg orvos igyekezett lassitani a halál munkáját.

– Még csak négy nap! – mondá az utolsó estén – Stefán Dobi, négy nap, mehetsz haza ló-abrakolni, legyél katona!

Beszélhetett már hozzá akárki. Stefán Dobi nem látott már senkit, csak falujának tornyát, nem hallott már semmit, csak egy dalt, a miről tán azt hitte, hogy a határon kender-tiloló lányok fogadják vele. Utána is dudorászta:

 
Vág-Kistállya falujába’
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de vidáman virágzik.
 

… Rátették a csákóját, szuronyát a katonásan szép halottas kocsira, a tisztje deffilirozott a holttestének, a katona-banda rázenditette a legszomorubb indulóját és vitték ki a cseh temetőbe.

Engem meg vittek, küldtek – haza!

Haza! Szidjatok, nyomjatok el; verjetek meg, tiporjatok össze s a mig egy kis élet marad ebben az elnyomorgatott testben: ez a haza, ez a föld, ez a rög, csak ugy szerettem lesz, mint akárkinek közületek. Csak ugy az enyém, szentem, magasztosam, mint bárki másnak!

Két nap, két éjjel robog előre a vonat Magyarország felé; oh, mily lassan mén! De im egyszerre ismerős hegyek tünnek fel, magyar szó az állomáson. Itt vagyunk. Milyen más itt. A földnek szine, illata van… Szines ég, meleg nap, ismerős arczok, mintha mindannyian rokonok volnának… Milyen nagyok már a gyümölcsök a fán, a harangoknak milyen ismerős csengése van… nekem ismerős és kedves mondások hangzanak ki csengéséből, de mást… mást hall ki zugásából egy öreg asszony, egy fiatal leány –