Kitabı oku: «Emberek: Elbeszélések», sayfa 4

S végre még ő köszönte nénjeinek, hogy megóvták a szerencsétlenségtől, attól a «vadállattól». De azért még mindegyre gondolt erre a «vadállatra».

Nem, egyszerre nem tudott a szegény vén lány lemondani a boldogságról, az életről. Hanem lassan-lassan mégis csak megcselekedte.

Lassanként fogyott el. Alig betegeskedett, alig maradt el egyszer-kétszer az iskolából. Még csak nem is köhögött, láza is csak kicsiny volt, fájdalomról nem panaszkodott soha.

– Fáradt vagyok… nem tudom miért, de olyan fáradt.

Ha hazajött, csak kapta magát és mindjárt lefeküdt.

– Lusta! – szólt Károly.

– «Elhagyja» magát! – mondá a doctorné.

– Sajátságos – szólt az orvos – olyan baja van, a mi csak a gyerekeket szokta bántani… Tisztára atrophia.

A háziak nem hittek neki, nem hittek a bajában az utolsó perczig se. Sőt boszankodtak is, a mikor az utolsó napon megint a tanitót emlegette:

– Nézzetek ki… azt hiszem, valaki jött… faggatta őket untalan.

– Aludj! szóltak a testvérek.

És engedelmeskedett a vén leány: aludt s reggel hiába rázták, nem akart, de talán nem is tudott felébredni.

IX

– Mint egy gyerek ugy halt meg, mint a gyerek…! ríttak másnap a mosókonyhában. Károly is meg volt rémülve, el volt keseredve, szép piros ajkát kétségbeesetten harapdálta, majd mozgatá hangtalanul… Ugy vettem ki mintha ujfent az államot emlegetné.

Másnap azonban nem ment fel az országgyülésre, sőt panaszosan emlegette, hogy nincs étvágya se. Olyan hanyagul, olyan mélán evett…

Láthatólag megkönnyebült, a mikor elvitték a halottat, melyet ő is kikisért – ujdonatuj fekete keztyüben, kezében esernyővel, hogy legyen mire támaszkodnia.

A hölgyeknek kocsit juttatott a «Frida» temetkezési társulat, melynek az Irén kisasszony tagja volt. A legöregebbik nővér talán most ült először életében hintón s talán ez volt az oka, hogy fájdalmába, mely az öregek rendes, tompa fájdalma volt, némi gyerekes öröm is vegyült. Láttam – a mint beült a hintóba – hogyan görbülnek ajkának szélei fölfelé – mosolygott valósággal és megsimogata az ülés bársonyát.

… A temetés után jöttek ama budai asszonyok jártak, keltek, csoszogtak, sereztek, kávéztak, de mindezt oly félelmesen.

A munka szünetelt ezalatt. A hölgyek egyre sirtak, de a sirásukban mintha valami keserű szemrehányás lett volna.

Titokban, magukban, öntudatlan: bizonynyal vádolták is a legifjabb testvért, hogy megszökött a kötelesség, a Károly iránt tartozó kötelessége elől.

X

Károly szive az sokkal jobb volt s tele engesztelődéssel. Sőt alkalom adtán szemére hányta anyjának s nénjeinek:

– Ti öltétek meg, mért nem hagytátok férjhez menni!? de szükségetek volt arra a kis fizetésére.

Valóban szükségük volt, valóban hiányzott. A legöregebbik testvérnek – ugy emlékszem Linkának hivták – le kellett mondania például az uzsonnakávéjáról. Mikor először evett száraz kenyeret délután, akkor bejött hozzám panaszkodni, hogy a doktorné «tirán» és hogy a Károlyba tömnek mindent, reggel két ujság kell neki, ebéd után kávéházra, meg ruha, meg mi minden. Jó, hogy szeretőt nem tartanak neki… de a doktorné mondta is…

És a megnagyobbodott, a gyengeség folytán megerősödött gyomor birokra kelt az öreg kisasszony szive bálványával, az ifju, az utolsó Walddal.

Ez a küzdelem volt olyan erős, mint a milyen a szerelmes kisasszonyé volt. Csakhogy rövidebb ideig tartott.

Linka kisasszony sokat mosott, azonkivül a házbeli dolgokat is ő végezé. Azonkivül hosszu idők óta ő volt a szerencsés a Károly czipőit s ruháit tisztitani. Most még több dolog esett rája, mert mindannyian jónak, sőt szükségesnek találták a munkaerőt nevelni s egyéni szükségleteiket leszállitani. Csak igy eshetett meg az, hogy Károly régi és kedves szokásaihoz hű maradhatott.

A doktorné ugy gondolkodott: «Mi nők, könnyebben módosithatjuk életrendünket, de egy férfi…»

Utóvégre Linka néni is belenyugodott a dologba s nem panaszkodott többé, csak mormogott, mormogott folytonosan. Csupán a fehérnemüek haza hordását nem tudta megszokni, igen ügyetlen volt a nagy kosárral kezében, nevetségesen ügyetlen, az ifju Wald meg nem állhatta – habár épen valami komor parlamenti vitáról jött is haza – hogy el ne nevesse magát a fura-alakon.

– Vigyázz, egyszer elesel! figyelmezteté jóakarólag a nénit.

– Ugy-e megmondtam, figyelmeztettem! szólt egy héttel ezután, a mikor egyenruhás szolga valami czédulát hozott a Rókusból, melyben az állott, hogy Wald Linka k. a. az utczán elesett és reménytelen állapotban a Rókusba szállittatott.

XI

Csak hárman maradtak most már. A munkás kezek megfogytak és meg is gyengültek.

Károly áldozatra határozta el magát. Hivatalt keresett, de lehetőleg nem az államnál s legszivesebben valami hirlapnál. A képviselőházban megismerkedett egy journalistával, a ki megigérte neki közbenjárását s utközben bemutatta egy kardalosnőnek, a kivel véletlenül találkoztak.

Emez időponttól fogva a fiatal Waldnak felszaporodtak a szükségletei. A zálogház is kezdett szerepelni. A doktorné s a nővér jónak látták az éjjel egy részét is munkálkodásra forditani, de még igy se volt kikerülhető, hogy Károly változtatni ne legyen kénytelen férfias szokásain. Például egyszer-kétszer az is megesett, hogy nem várta otthon vacsora. Kezdetben zugolódott, szekálta az asszonyokat, de megszokva a dolgot, sóhajtozott, a fogát piszkálta vagy az ellenzéki hires szónokok aznap beszédeit olvasta fel, vervvel, dühvel, orditozva olykor.

XII

Ezen közben ki is tavaszodott. A mi itt a fővárosban rettenetes dolog. A szagok felszabadulnak a boulevard fái kiczifrázva – mintha zöld papirosból gyerek vagdalta volna ezeket a fris lombokat. Azután meg a házbér! A májusi negyed.

Néztem, mi lesz ebből a dologból. A ház, melyen urrá lett a pusztulás: érdekelt mind jobban, jobban. A mint az öregek elhaltak, a butorok összeroppantak, széthullottak: néztem, néztem.

Ki marad meg utolsónak, marad-e valaki? bizonyos voltam benne, eldönti a – május.

De már áprilisban elhalt a doktorné. (Mintha csak a házbér elől szökött volna meg.) S ugyane hónap végén megtörtént az a csufság, hogy az egyetlen hölgy, a kinek bátorsága s erélye volt megmaradni a «poszton» Károly mellett: zálogba adta egy kuncsaft összes fehérneműit. Majdnem börtön, skandalum lett a vége, a mellett, hogy a kuncsaftok majdnem teljesen elmaradtak s a kisasszony – a kinek uri hajlamai voltak s hacsak lehetett, hárászkeztyűt viselt – kénytelen volt cselédekre mosni.

A napi eleség mégis csak kikerült. Károly most is magánosan ebédelt, mint azelött, de meginvitálta a nénjét, hogy jöjjön be a szobába aludni, árt neki a gőz. Voltaképen egy idő óta félt magában s rettegett valamitől.

Ugy lehet a jövőtől. A néne vigasztalta:

– Mi még erősök vagyunk, mi még dolgozunk s nem hagyjuk el egymást.

Csakugyan a legerélyesebb volt mindannyijuk között. Ápril 24-én még egészen vig, nevetett is. Egy budai asszony megigérte, hogy némi ágynemüekre nagyobb összeget fog kölcsönözni neki. Csak a hó legutolsó napján sült ki, hogy a dunyhákban nem lud-, hanem régi csirketoll van s igy az asszonyság kénytelen volt ajánlatát visszavonni.

Eloszlott hát minden reménység. A házmesterné már is kiabált az udvaron s jelezte, hogy bizonyos partájok holnap ki fognak vettetni…

Károly egész napon át a diványon feküdt, néha-néha kiszólván a nénéhez, a ki odakünn a konyhában mosogatott:

– A ti gazdálkodástok… ez a ti gazdálkodástok!

Estefelé elment hazulról, dühösen, kegyetlenül becsappantva maga után az ajtót.

Éjjel együtt érkeztünk a kapuhoz s együtt várakoztunk legalább egy negyedóráig a kapunyitásra.

E rövid negyedóra alatt összes elveit, egész világnézletét kifejtette előttem a kis hivatalnok. Gyülölet, gyülölet, gyülölet – ez volt alapelve, világnézletének sarka.

– Gyülölöm az államot – mert bár én nem adtam beleegyezésemet alakulásához: mégis kénytelen vagyok beléje tartozni. Békóiba, igájába szorit, parancsol velem, hatalmaskodik rajtam – jogtalanul…

– Gyülölöm a tulajdont, gyülölöm a nyomort, gyülölöm az életet és a halált egyben…

Fiatal férfi ifju hölgygyel karonfogvást jött felénk. Valószinüleg uj házasok voltak, mert még az utczán is szeretkőztek.

Károly dühösen mutatott rájok:

– Gyülölöm azt az urat is, mert ő szeretkezik s nem szeretkezhetem én az asszonyával…

A házmester megunta a sok gyülölködő csengetést s végre is kinyitotta a kaput. Persze, hogy én fizettem a nyitásért járó dijat. Vajjon gyülölt-e ezért is az irnok?

Együtt nyitottunk be a konyhába. Az ajtó mellé, mint rendesen, most is oda volt téve a gyertya. Gyufát gyujtottam. S a mint a kénes láng egy pillanatra bevilágitotta a sötét konyhát: hátrahököltem. Mintha valami rémeset láttam volna… Alig birtam meggyujtani a gyertyát, a kezem reszketett, a faggyu-gyertya bele serczegett, pislákolt, mig végre fellobbant és sárga fényénél világosan láttam, hogy az üstök mellett, egy ruhaszáritó kötélről lóg le valami zörgő szárazságu alak. A vén kisasszony, a legutolsó.

Oda világítottam a gyertyával s Károly csak most látta, mi történt.

Felorditott. Kövér, husos arcza gipszfehér lett. Szemei majd kiugrottak üregükből. Odarohant a halotthoz s megrázta.

– Léni, Léni!

A megfeszült kötél még egyet ereszkedett, aztán elszakadt s a halott lezuhant a téglára, ruhájának szelével a gyertyát is eloltván.

Vérfagyasztó pillanatokig tartó csend. Aztán ujra egy rettenetes orditás:

– Gaz… gaz…!

Vajjon kire vonatkozhatott e jelző, melynek hangjában benne volt – ha csak fojtva is – a kijátszott, a megcsalt, az elhagyott tehetetlen dühe?

A mamákra, a nénékre, a vén komikus pelikánokra, a kik elszöktek s magukra hagyták a szegény árvát? Avagy az életre, a világrendre, a társadalomra, – államra – a munkára?

… Nagy nehezen ujra meggyujtottam a gyertyát s az árvát fölemeltem a földről. Pillanatokig álltunk egymás mellett szótlanul, mereven. Aztán hirtelen valami jutott az eszembe: vállánál fogva az öngyilkos felé forditottam Károlyt. Megfogtam nyakát s kényszeritettem, hogy a halott szederjes arczába nézzen s – igy a halottra mutatva – felkiáltottam:

– Te okoztad…! te cselekedted…!

Az «árva» összeborzadt, majd elvörösödött s a földre sütve szemeit, motyogá:

– Az állam… az állam…

AZ ALKUSZ

Uj hálóköntösében nézett ki a folyosóra. A rácson át kirázta a törlő rongyot s szétnézett a nagy háromemeletes ház udvarán. Fiatal asszonyok férjeikre várva könyököltek a folyosó párkányán. Dél felé járt az idő.

Az ő férje jött haza leghamarabb. Zömök, kopasz kis vén ember, májszinű arczczal, lassu lépésekkel támolygott feléje. Alig köszöntötték egymást, lenéztek mindketten az udvarra.

– Miért jöttél ilyen korán haza? Mindég olyankor jösz, a mikor meg az ebéd nincs készen! Nincsen üzlet? – szólalt meg az asszony. A férj nem felelt, nézte a mint a sötét, barátságtalan aszfaltos udvaron legkisebb gyermeke, szép szőke kis fia játszik.

Az asszony ujra megszólalt:

– Mit nézel?

– Ezt az udvart! Nehezen látom többet… Beteg vagyok nagyon, nem leszek többé ember! Vegyétek le az ajtómról a czimtáblámat!

Még egy tekintetet vetett az udvarra, azután reszkető kézzel srófolta ki az ajtóból a czimtábláját. A czink-lemezt, melyre aranybetükkel volt irva: «Nagy József alkusz.» Aztán bement és lefeküdt. Behunyta szemeit, de megdagadt pillái alól egy öreg köny lopódzott alá.

– Mi bajod? – kérdé az asszony.

– A régi – a szivem. Az utczán ismét görcs fogott el, lerogytam a földre, szolga vezetett haza. Tudtam, hogy ez lesz a vége; a lábam iszonyuan fáj, mintha vér helyett forró viz folynék ereimben… Az ágyat vessétek meg.

– Ne hagyd magad! Az orvos azt mondta, semmi bajod…

– Semmi, csak meghalok! Mi lesz veletek?

– A lánynyal?

– Veled!

– S a gyermekkel…

Visszafojtott sóhaj tört ki széles melléből. A kis gyerek elkényeztetett hangon kérdé:

– Papa, hoztál valamit?

– Semmit!

Bejött leánya is. Legidősebb gyermeke. Akár az édes anyja! Magas, mogyoró száju, ives szemöldökü. Alig tizennyolcz éves s az álla alatt is ott van az a kis tejes, rózsás szinü szakocska. Mintha két testvér volna édes anyjával, a mint egymás mellett állanak.

Az alkuszt, a mint nézte őket, vad, majd megadó kétségbeesés fogta el. Mi lesz feleségéből, mi lesz eladó lányából, ha ő meghal? Az asszony talán még elmehet valamelyik rokonához kegyelemkenyérre. De a lány? Hogy fog férjhez menni, ki veszi el pénz nélkül? Senki! Vagy valami durva mesterember, a mi még rosszabb. Hogy fog elzülleni legnagyobb fia, ki nem javult semmit, bár teli van észszel: jó fiu, de most is kártyázik valahol, tegnap óta nem látta itthon senki. Meg utoljára az, ki majdnem ugy szivéhez nőtt, mint a felesége, hová lesz legkisebb öt éves kis fia, gyönyörü gyermeke?! Hisz olyan finom, olyan uri, nagy urnak született, isten tudja, mivé nevelte volna, ha élve marad.

De nem lehet, az alkusz érezte, hogy meg kell halnia. Még egyszer-kétszer a régieknél is hevesebb szivgörcs fogta el, aztán megdagadtak lábai, kitört, a mire el kellett készülnie, a mit iszonyattal, de mégis várt, mint a halálra itélt a feje fölött függő bárdot, megjelent a – vizkór.

Apja s két bátyja ebben halt meg. Az alkusz látta betegségüket fejlődni, ismerte az okokat, melyek a katasztrófát siettetik – az izgatott vabanque játékot az élettel; – ott volt midőn apja egy izben alkuvás közben összerogyott a tözsdén, tudta azt az esetet, midőn egyik bátyja valami kötvényszerencsétlenség következtében viruló emberből egyszerre haldokló vázzá lett. Látta mindannyiukat s az ő haldoklásuk is ugy kezdődött, mint az övé.

Nem rémitette volna meg ugy a közeledő halál képe – bár ugyan szép az élet, a kinek van miből élnie – de hogy most kelljen meghalnia, családját itt hagynia, midőn mi készpénze sincs, most, midőn még a jövő negyedévre való házbért sem tudja kifizetni. Egypár hónap mulva egészen maskép lett volna. Addig, ha a föld alól is, vagyont szerez.

A beteg egyedül van szobájában. Esteledik. A nyitott ajtón keresztül látja a szalonban ülő vendégeket. A függő lámpa otthonos fényében oly barátságosak, szelidek az arczok. Lánya ott ül az asztalnál s teát önt be szomszédjának. Az erős barna fiatal ember mosolyogva köszöni meg. A leány ajka vonaglik, a mikor vele beszél, s olykor-olykor elpirul egész ragyogó nyakáig. S a fiatal ember nem hallgat másra, nem szól máshoz. S az alkusz szive még jobban elfacsarodik, a mint látja ezeket a szerelmeseket. Nem lehetnek azok soha egymáséi! De ha életben maradt volna vagy ha vagyont hagyna hátra!?

Egészen megfeledkeztek a betegről. S az visszafojtja nyögését, hogy ne zavarja a mulatókat, a vidám beszélgetést, a halk kaczajt. Felesége és leánya kaczaját, mely nemsokára görcsös sirásra válik. Mikor majd megtudják, hogy fényüző kényelmes életük csalás volt, s a tőke nincs sehol. Mikor majd árverezik a butorokat, az ágyat s ruhákat és az árverezők között egy halk nyilatkozás adódik tovább: «Szédelgő volt ez is…!» Kikergetik őket e kedves szobákból s a hova innen lakni mennek, a pinczébe, oda nem megy utánuk ezekből a vendégekből senki, s nagy szerelme daczára eltünik leánya melől a régi, a hű udvarló is…

Gyertyát hoztak, megjött az orvos:

– Semmi baj – mondá – csak egészségére vigyázzon…

Az asszony kiment utána:

– Meggyógyul? – kérdé röviden.

– Igen! – felelt az orvos.

– Mikorra?

– Egy-két hét mulván… Azaz, hogy – van-e elég bátorsága?

– Van. – Meghal?

Az orvos merően nézett az asszonyra.

– Egy-két hét alatt bizton. Legyen ön elkészülve.

Az asszony láthatólag megremegett s vonásai eltorzultak egy pillanatra.

– Nos, mit mondott a doktor? – kérdé a férj.

– Semmit… A havi pénzem elfogyott. Mit tegyünk? Nem vársz pénzt?

– Az üzletek le vannak bonyolitva.

– Hát mi lesz velünk?

A beteg fájdalmasan nyögött fel, az asszony folytatá:

– Zálogba kell valamit tennünk.

– Mit?

– Értékpapirost a kaszszából.

Az alkusz fölemelkedett ágyában s rekedt majdnem fuldokló hangon szólt:

– Az nem az enyém!

– Kié?

– A gróf bizta rám, hogy játszam vele a tőzsdén.

– Visszaadod neki, ha felgyógyulsz.

– Nem kelek fel többé.

– S ha nem kelsz fel? Neki marad még…

– Az az övé.

– S mi?

Görcsös zokogás volt a felelet, az asszony nem elégedett meg a válaszszal.

– Koldusok leszünk?

– Az…

– Én, lányod gyermekeid?

– Mindannyian.

– S ez jól van igy?!

«S ez jól van igy?!» ez a rettenetes szemrehányás zugott ezentul egyre a beteg fülében. S ez jól van igy? ismételte egy nap tizszer is az asszony. Sugta, majd kiáltotta hangosan. Ezekkel a könyörtelen szavakkal volt tele az éj, mely a szegény vizkórosnak nem hozott többé álmot, csak rémitő sötétséget. Egy-egy éjszakán megfejthetlen erővel feltápászkodott ágyából s átlopódzott a másik szobába, a hol legkisebb gyermeke mélyen, boldogan aludt, ágyához kuszott, oda szoritotta tüskés arczát a kis sima arczhoz s hangtalanul sirt. A gyermek olykor felébredt s megrémült, elirtózott csuf beteg apjától!

Mint egy megvert kutya, ugy sompolygott vissza ágyába az alkusz s a könyörtelen kérdés még jobban zugott s zuzott össze minden csöp nyugalmat kóros szivében.

«S ez jól van igy?!»

Másnap még rosszabbul érezte magát. Gyomra is felpuffadt, olyan lett, mint egy tömlő. Nem tudott többé feküdni s lélegzése is nagyon megnehezült.

– Nincs a piaczra pénzem, szólt az aszszony.

Aznap tették az első értékpapirt a zálogba. A pénzben tartott egy pár napig. De a midőn egy másikhoz akartak nyulni, megjött a gróf levele, irta: «Hallottam, hogy beteg. Maga József mindég becsületesen szolgált, de mitsem lehet tudni. A titkárom holnap felutazik az értékpapirokért»…

Az asszony olvasta fel a levelet.

– Nos? – kérdé.

– Oda kell adni, ha jön.

– Jól van ez igy?

Ismét ezek a szavak. Az alkusz délfelé megszólalt. Először csak magának susogta:

– Nincs jól, nem lehet…

Délután ismét eljött a barna fiatal ember. Még csak praktikáns volt, mikor ide kezdett járni. Az asszonynak volt földije. Nagyon szerették a házban. Az alkusz szerzett neki helyet, ő szerezte be könyvelőnek egy nagy czéghez… Ugy szerette, mint a saját fiát. De a mióta beteg volt, nem türte a szobában. Most azonban behivatta mégis.

Felesége, lánya is benn volt a szobában.

Egy darabig némán nézte őket. Majd közelebb hivta magához leányát:

– Johanna, akarsz a Paul ur felesége lenni?

– Akarok! mondá határozott hangon a leány.

Ujra csend lőn. Az alkusz lehunyta szempilláit s homlokáról törölve a verejtéket, gondolkozott.

– Csukjátok be magatok után az ajtót – szólalt meg végre a beteg s félénk tekintettel nézett szerteszét. Az ablakot is befüggönyöztette s aztán odaviteté magát a vaskaszszához. A belső fiókból egy csomó értékpapirt vett ki s megszámláltatta.

– Nyolczvanezer forintnyi érték! – mondá a könyvelő.

– A grófnak annyi ez, mint nekünk egy krajczár – jegyezte meg az asszony.

A grófi titkárt másnap azzal fogadták, hogy az alkusz elutazott. Nem tudni hová, nem tudni mikor jő vissza. A titkár kereste még egy párszor, de midőn megtudta, hogy halálos betegen fekszik szobájában – nem jött fel többé.

A büntető biróság emberei jelentek meg a szobában. Az alkusz várt rájuk, s pokoli láz fogta el már napokkal előbb.

– Ha jönnek, szimuláld… mintha nem tudnál magadról… sugta fülébe a felesége s leányával együtt elment otthonról. A haldokló magára maradt s bármint szerette volna, nem vesztette el öntudatát. Nagyon jól hallotta, a hogy szeliden kérdezte tőle a gróf; Istenem, hisz soh’se bánt vele ugy, mint egy zsidóval – a mint szinte könyörgött neki.

– József, hisz te becsületes ember vagy… add ide a pénzem.

Az alkusz összeharapta ajkait s nem felelt, bár irtózatos vágyat érzett megmondani: «A leányom jegyesénél van, odaadtam, el akartam lopni a családomnak. Megbántam, vegyétek el, becsületesen akarok meghalni!»

Családja iránt való vak szeretete küzdött benne a becsületes emberrel. Az előbbi győzött. Lehunyta szemeit s nem birtak belőle kicsikarni egy szót is. A grófot irtózatos dűh fogta el:

– Uraim, a pénzem akarom megkapni! Hát nem fogom megkapni a pénzem?! Hurczolják el, vigyék a börtönbe!..

Nem lehetett elvinni. Az illetékes orvos kiállitotta a bizonyitást, hogy életveszély nélkül nem lehet átszállitani az alkuszt. A vizsgálatot s a kutatást meginditották mindenfelő, a gróf gyanakodott a főváros összes üzéreire, belekeverte ez ügybe az alkusz rokonait, viszgálatot követelt az egész világ ellen. Csak a házibarátra, fiatal könyvelőre nem gyanakodott senki. Nem adták hirül a minapi eljegyzést, melyet közvetlenül előzött meg a sikkasztás. S a könyvelő egy darab idő óta fel sem járt a házhoz. Az alkusz felesége személyesen értesitette a történtekről. S egy pár nap alatt nagyon is sok történt.

A beteg vádlottat ismételten ki akarták hallgatni. A vizsgálóbiró szelid szavakkal beszélt szivéhez. A gróf is biztatta, hogy az értékpapirok felét neki adja, ha megmondja hova tette, hol van. Hivatkozott sok évi összeköttetésükre, ugyszólván baráti viszonyukra. Az asszony félt többé a beteget magára hagyni, tartott tőle, hogy az egyszerre mindent kivall.

A kihallgatás alatt mindegyre reá szegezte kérő, esdő, parancsoló tekintetét.

S az alkusz szimulálta az öntudatlanságot, nem mentek vele semmire, eltávoztak siker nélkül. Pedig ha kitartóbbak: vallomásra birták volna a meggyötrött bünöst. A vágy: becsületesen halni meg, perczre, pillanatra felülkerekedett benne s megrémitette az asszonyt. S ezektől a perczektől kezdve lázas izgatottsággal várta férje halálát.

S épp ebben az időben – ugy látszott – fordulat állott be a betegségben. – Jól kezdte magát érezni. Bizni kezdett:

– Az Isten nem akarja, hogy becstelenül halljak meg, élni fogok! – mondá feleségének s annak kövér kezeit ajkához vonva, csókolta hevesen.

– Életben maradok… Most már jöhetnek, visszaadom a pénzt. – Hol van Paul? Hivasd, adja ide a papirokat, meg akarok szabadulni…

Az asszony egész nap remegett, ha a folyosón lépteket hallott; hátha a vizsgálóbiró? Akkor vége mindennek! S ugyanezen lépéseknek ugy örült a beteg: végre valahára, csak jönnének már, csak itt volnának… Ha már levethetné a bünsulyt szivéről.

A délelőtt folyamán nem jött senki. Délben jött az orvos. Mosolygott, a mint javulásával dicsekedett neki a beteg.

– Ezek az utolsó napok! – mondá az asszonynak a folyosón.

– Ma? – kérdé a feleség.

– Lehet, de nem bizonyos. Egy hétig is elélhet még ebben az állapotban s mindegyre jobban érezheti magát. Egész az utolsó perczig – a szivszélhüdésig.

Délután sem jött senki. Az asszony magára zárta az ajtót s ugy várta a halált. S hogy nem jött az minden neszre megremegett: a biróságtól jönnek! Nem jött senki.

Eljött az éj. A beteg nyugodtan aludt. S álmai közben az életkedv mosolygott le kipirult arczáról. A szomszédszobában halványan kimerülve feküdt az asszony álmatlan ágyán és reszketve várt, egyre várt.

A beteg másnap ismét jól érezte magát. S egész megkönnyebültnek érezte szivét. Csak azért türelmetlenkedett, mert se a könyvelő, se a vizsgálóbiró nem jött. Az asszonynak azt kellett hazudnia, hogy elküldött értük. Pedig az ajtót is elreteszelte, nehogy valaki bejöjjön. Csak késő este ment le ügyvédjéhez, attól megtudta, hogy holnap ismét s biztosan jönnek. Nem tudta mit tegyen? könyörgött férjének, hogy játsza ismét az öntudatlant, ha vallatni fogják. A beteg fejét rázta:

– Nem, nem, mindent meg fogok mondani… Becsületes akarok maradni: semmi szemrehányás. – Becsületes akarok maradni!

S ujra beköszöntött az éj. Anya és leány virrasztottak a beteg ágyánál. Szinte jókedvü volt az. A jövőről beszélt. Üzleti terveiről.

… Oh, mennyi gyilkosságot követnének el, ha az nem járna erőszakossággal!..

A leány könyekkel szemében horgolt, az asszony olvasott. Fel-feltekintett olykor könyvéből, megnézni az órát. Közeledett a hajnal, egy-két óra mulva reggel lesz és ujra jönnek… Remegett. Iszonyatos sebességgel multak a perczek.

Még sem.

De. A halál erőszakos keze vágott végig az alkusz arczán. Egy-két rángás… Megduzzadt ajka levegő után kapdos, összegöbörödött kezeivel levegő után nyul… Majd egy rövid harsanás – olyan mint mikor a lapda lyukat kap – aztán vége.

Az asszony felsóhajt. S mintha ez a sóhaj azt mondaná: Végre!

Reggel volt, de a nagy házban még mindig mintha estve volna. Pedig a házmester már a kaput is kinyitotta.

Cselédek már vitték felfelé a reggelihez való kiflit.