Kitabı oku: «Emberek: Elbeszélések», sayfa 3

A SZERELEMRŐL

Tavaly, junius elején, abban a kis városban voltam, a hol születtem. A városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak közt járnék.

Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle; akár hova, csak ki innét.

– Menj ki Buzáshoz! mondták a fiuk.

– Miféle Buzáshoz, hová?

– Ide a szomszéd faluba, – Buzáshoz, nem is emlékszel?

Buzás? Az ujra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem, hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiuval jártam együtt még a kis iskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott s ujra láttam a tömzsi kis Buzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis képével…

Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen egy élő lény, de oldalt az út eleven szegélyei – óriási agg jegenyék – zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy leheletnyi szellő se s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem.

Az út közepe táján még szebb lett. A város lesülyedt a völgybe, nem láttam többé csak az esteli harangszó halk zúgása hallszott felém. Az is elhalt, a mint mind jobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a templomot, hanem a paplakot is láttam s leverődött hozzám a négylábu bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz.

A faluban már aludtak s én alig tudtam rátalálni Buzás Lászlóra. Egy elkésett mezei munkás vezetett el – nagy tisztességtudással – a tanitó urhoz.

Esteli kilencz órára járt már az idő s László még nem aludt. A mint beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert.

Nagyon megörült s azt mondta, sokat gondolt rám.

– Nem csuda, ti itt ráértek.

Mosolygott erre a megjegyzésre:

– No no, te nem vagy néptanitó, mint én s neked biztosan nincs fent a fővárosban száz egynehány tanitványod, mint itt nekem… Meg aztán…

– Aztán?

– Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom. Csak mind eljárna rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni az iskolába. Az ember szinte resteli, hiába huzza a fizetést…

– Elég-e legalább?

– No nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolczvan pengő, de a kommenczióval felrug majdnem négyszázra.

– Sok pénz!

– Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem… Okos ember… jó koszt.

– E szerint elégedett vagy?

– Több, – boldog.

Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohos-szagú, szegényes, divány nélküli oduban. És ennek a kis kopott embernek az ajkáról.

– Boldog! Az! – ismétlé s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem, hogy egy kissé biczczent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.

– A mikor «dögész» voltam (igy hivják benn a városban a jövendőbeli tanitókat) nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem…

Széles arczán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit akart mondani, de hallgatott pillanatokig, mig végre az asztalfiából egy füzetet vett elő:

– Valaki mondta, hogy te is irsz, mi mindnyájan irunk, a kik akkor együtt jártunk… szerencsés osztály volt az…

– Versek?

– Akarsz meghallgatni…

A kis tanitó két szerelmes verset – gyenge Petőfi-utánzatokat – olvasott fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom kiadatni. Nem engedte:

– Nem a prenumeránsoknak irtam, hanem nekünk! – szólt elvörösödve.

– Tehát szerelmes vagy?

Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről, terveiről, – átmegy Leleszre, ott kétszázhusz forint a fizetség, aztán, aztán meg fog történni az a dolog, a mi neki mindenek tetőpontja. El fogja venni… feleségévé teszi…

– Az a lányon is áll!

László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyoritott kicsiny barna szemeivel:

– El van végezve… szeret.

– Szép?

– Nagyon. Szőke nagy haja… halavány arcza… mit tudom én… csakhogy szép nagyon.

– Parti?

– Mi az?

Kezemmel a pénzt jeleztem.

Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképen tán nem is értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt Fiala Boriskának hivják s itt lakik lent a pataknál az erdészházban, az anyja erdőmester özvegye s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is vinne hozzájuk, de majd holnap reggel.

Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az iskolabeli dolgokról, a fiukról – ő még mindegyikre jól emlékezett – s a tanárokról, a kiket most sokkal jobban szeretünk mint gyermekkorunkban. De a hogy lefeküdtünk és sötét lett a szobában, László ismét Fiala Boriskáról kezdett beszélni s a máskülönben akadozó, szintelen szavu ember ugy kiszinezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek, kivánatosnak tetszett.

Reggeli nyolcz órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjában. A mama jött elibénk s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra tette a pálinkás butykost. Aztán megkérdezte «mi ujság Pesten?» Majd kiállt a pitvarba s kiáltott «Bori, Boris!»

– Hol van Boriska? kérdé László.

– A főzelékes kertben, földiepret szed.

Egészen igy képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétikusabb ennivalóját, kezén kis kosárkával.

De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékes kosár volt az, melylyel a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes szinü szemeinek pillája olyan, a mit itt felénk fakónak szoktak mondani.

Csunya volt, nem: több ennél – jelentéktelen; szin, báj, forma nélkül való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barézs-ruhája.

László bemutatott s eközben elpirult egész a füléig. Aztán megkérdezte – valami bókkal egyetemben – hogyan aludt, mit álmodott? A lány azt mondta: elfeledte, de…

– Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját!

És átnyujtotta a cserép-pipát. Uj bojt, «szerelmi kézimunka» volt rajta. László szemei villogtak. «Milyen lány, ugy-e milyen lány?» kérdezte tőlem némán, felém hunyorgatva.

A lány felém fordult. Ő is megkérdezte, mi ujság Pesten? Aztán kérdezősködött egy hires szinésznőről s kérdezte:

– Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni?

Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt’ a lány kérte Lászlót: szavaljon valamit Petőfitől. Például az «Egy gondolat bánt engemet» – et. A kis tanitó szavalt, elhalgattunk.

Kilenczkor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkisértük a lánynyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a kalváriára, sétálni a cserek alá.

Igy, magunkra maradva, még jobban szemembe tünt a lány jelentéktelensége, olyan szük volt az értelmi képessége, alig volt a fejében egy pár száz fogalom.

S ez boldogit egy férfit, ebbe szerelmes valaki!

Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, mig a lányt néztem, mig beszélgettem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról, meg Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a városból.

Valami ördögi hatalom arra birt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda nevetséges alakra pazarolja szerelmét. Gunyolni kezdtem gyermekkori barátomat. A lány nem reagált. Nyiltabban beszéltem, meg nem értett. Boszankodtam a dolgon kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett, mint egy jeges eső verte madár. Majdnem sirva fakadt s rekedten szólt:

– Nincs igaza… nem, nem, nincs igaza!

Alig tudtam megbékiteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára akartam tenni.

Délben Buzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk fel az asztaltól. Ujra estellett, a mikor haza felé ballagtam. László kikisért a határon túl.

– Nos? – kérdé nyomasztó hallgatás után.

Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.

– Szép? – faggatott a szerelmes.

– Szép.

– Ugy-e milyen okos?!

– Okos.

– S milyen jó!

– Az… az…

Helyben hagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a szerette lány alakjára kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, Isten tudja: mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az illuziókat, a magunk és a mások illuzióit. Erőnek erejével kutatni amaz igazságokat, melyek egy fapolturát se érnek, de igazságok.

Fel akartam világositani Lászlót, hogy ki az, a kit ő szeret. A Fiala Boriska igaz képét akartam elébe állitani. Gunyolódva kezdtem, közbe vágott:

– Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán…

És apró szemei ragyogtak, kitágultanak. Ott tükröződött bennünk látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.

Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért.

Vajjon nincs e igaza? ez a gondolat gyötrött az egész uton, haza felé. Igaza van, nincs igaza – ezzel foglalkoztam – a mig csak kijártam a gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe.

Augusztusra esett a tanitó esküvője.

A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyággal, friss falevelekkel betömködve. A falak félhomályban valami résen bemászott egy-egy intenziv, tüzes napcsík s futkározott a templomban: tüzes gyík, égő szalamander.

Templom és szertartás soha igy meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a hivatalos méltóságot. Egy vőfély, a ki el van érzékenyedve!

A nyoszolyó-lányom mosolygott rajtam.

– S a czinizmus? – kérdé gunyolódva.

A mikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, a mit kifejez s átvette fölöttem uralmát.

A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett: «Máté evangéliumá» – ból indult ki… A tanitó és menyasszonya fáradtan egy kissé, de láthatólag tulboldogan álltak az első pad előtt. Uj szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva moll-ruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.

Mellettem a nyoszolyólányom – a járásbiró leánya – unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolcz éves leány. Arczán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzitó vonások se tudták elrutitani.

Ragyogó vörös haja, vakitó fehérségü arczszine, nyulánk, ideges alakja, külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még igy összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadozva – egyen, egyben.

Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésü, világoszöld nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.

– Miért néz rám olyan merőn? – kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.

– Azt nézem, hogy milyen szép ön.

– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig ép az imént gondoltam önre s elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De a mikor arra gondoltam, hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is ugy szeretni, mint az a lány ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel különb ön ott annál a vőlegénynél…

– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlithatlan magasságban ott ama leány felett…

– Szóval, kölcsönösen bámuljuk egymást…

– Én ezer báját tudom önnek.

– És én önnek száz előnyét látom…

– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném: szeretni önt.

– Talán kaczér vagyok… de mintha én se bánnám…

A prédikáczió eközben véget ért. Karon kellett fognom a nyoszolyóleányomat s vele az uj pár mögé állnom.

– Ugy-e, jó ezeknek! – susogtam alig hallhatólag.

– Jó, de hiszen vakok… sugta vissza a leány…

«Hiszen vakok!» hangzott fülembe a vigasztalás, a mint a szertartás végeztével karonfogva a kis skeptikust, kimentünk a templomból.

«De hiszen vakok!» – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.

Vajjon azok-e, vajjon nem mi vagyunk-e a vakok, a kik tudunk s tágra nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási kikutathatatlan életbe?..

SZENVEDŐK

– Csak ma mosunk… csak ma… néha… ritkán… szólt az öreg asszony, a mikor megnéztem a kiadó szobájukat s im, hogy beköltözködtem ide: egyre mosnak, egyre szapulnak.

A konyhából betolul a meleg gőz szobámba, alig birok benne lélekzeni, látni is alig. Azután meg az az örökös zümmögés, a fővő ruha örökös mormogása, az asszonyok suttogása, mely alig-alig szünik meg egy pillanatra…

Ezt a folytonos, lassu neszelést kellett hallgatnom estétől reggelig. Ez nem hagyott elaludni s ez ébresztett fel kora hajnalban.

– Meddig lesz ez igy?!

– Csak ma… csak ma még… könyörgött az öreg asszony. S olyan szánalmas volt igy, a mint fogadkozott, olyan furcsa, elválhatlan fehér, nagy és tiszta hálófőkötőjében, hogy nem volt szivem, nem tudtam itthagyni.

Maradtam hát s laktam a mosókonyha mellett, szittam a gyilkos levegőt s megszoktam végre azt a sajátságos örökös neszelést is.

Magát a háznépet azt nem lehetett megszokni, lehetetlen volt kiismerni.

Annyian voltak s annyira hasonlitottak egymásra. Nagyon sokáig nem tudtam, hogy tulajdonképen kinél lakom hát?

Hajnalban, a mikor künn a konyhában hozzá kezdtek a munkához s a nagy háromemeletes házban, s a belvárosi utczán még alig moczczantak az emberek: suttogásuk tisztán behallszott hozzám.

Azt kivettem, hogy hárman is beszélgetnek. Három egymáshoz nagyon hasonló hang, kopott, erélytelen, fogatlan öreg asszonyok hangja, öreg asszonyok szükkörű beszéde.

Leginkább a házmestert szidták, a ki fenyegetődzött, hogy kidobatja őket, ha továbbra is itt mosnak… Gyakran beszéltek a kuncsaftokról is, olyanokról, a kik alig két inget, de hozzá husz gallért mosatnak, nem nagy kegyelettel emlékezvén. A kereskedősegédeket és egy-egy könyvvivőt általában dicsértek, mig egy Kemecsey nevü jogászról igen szigoruan emlékeztek meg.

Mulattatni kezdettek ezek a jellemzések, melyek leginkább a legerélyesebb hangu asszonyságtól eredtek. Később kivettem, hogy ezt az asszonyságot a másik kettő doktornénak is nevezi s hogy az valószinüleg valami régesrég elhalt orvos özvegye. A beszélgetésekből az tetszett ki, hogy férjére már nagyon homályosan emlékszik, néha dicsérte ugyan annak dus haját, tisztaságát, de leginkább arról a jólétről emlékezett meg, a melyet oldala mellett élt át. Talán akkor még a maga ruháit se mosatta otthon…

Szobám falán – Batthányi kivégeztetésének szomoru képe mellett – arany keretben föl is fedeztem a néhai doktor diszes oklevelét. A sárga pergamenten még egész fekete volt a név «Vilhelmus de Wald» s odább: «1838», mig maga a jó doktor biztosan régen porrá vált már.

A szoba butorai, a régi módi iróasztallal: lehet, hogy az ő idejéből valók még, olyan avultak, olyan roskatagok; kivánkoztak utána.

A minthogy minden a házban: az enyészettel való, utolsó, gyenge de elkeseredett küzdelem.

Az az öreg asszony, a ki reggelente be akart fűteni szobámban: nem tudott felkelni, ha egyszer lekuporodott a kályha mellé. S egyszer, a mikor ki akarta vinni téli kabátomat, hogy kikefélje – elbukott vele. Le kellett szálnom az ágyról, hogy fölemeljem. Motyogott valamit s köszönte, a mikor fölmentettem a ruhatisztogatás és fűtés alól.

Ezentul nem jött be többé reggel, hanem már hajnalban. Körülnézett, közeledett ágyamhoz, megleste, alszom-e már, s ha azt hitte, hogy alszom: lekuporodott nagy kinnal a kályha mellé s egy pár darab fát szedett a kötényébe. Aztán ravaszul mosolyogva, kisompolygott a szobából.

Lopott. Szégyeltem rászólni. Egyszer azonban nem tudtam türtőztetni magam s rákiáltottam:

– Hová viszi?!

Megrettent, elhalványodott, kiejtette a fát kötényéből s kétségbeesve motyogá:

– A Károly… Károly…

I

Ezt a nevet gyakran hallottam emlegetni.

– Csendesen, a Károly alszik!..

– A Károlynak a czipőjét…

– Reggelit a Károlynak… a Károly nem eszi a sárgarépát…

A Károly, a Károly! hallszott minduntalan.

Néha – de ritkán – különös asszonyok jöttek látogatóba. Olyanok, a kik csak Budán lakhatnak s onnan csak minden esztendőben jönnek át Pestre, a melyet nagyon rosznak tartanak. Avagy nem is ismerik ezt a várost, eltévednek az utczákon, keresik a régi kis utczákat, a melyek már régen nincsenek meg. Egyikéjük-másikájuk még krinolint is hord, a harmincznyolczadiki árvizről ugy beszélget, mintha tegnap lett volna s a királyt császárnak nevezi, de Zsófia főherczegnőről nem beszél nagy előszeretettel.

Ezek a furcsa főkötős asszonyok a mint tettek-vettek, jártak-keltek a konyhában: még avatagabbá tették ezt a házat. A mint súgtak-búgtak beszélgettek régi dolgokról, a mint dicsérték Hollósy Kornéliát: ugy éreztem magamat, mint a mikor régi ujságokat olvasok.

És szinte rosszul esett – a mint a vékony falon át meg kellett hallanom – egy erőteljes férfihang modern gorombasággal közibük kiabált:

– Kérek csendet… olvasok…

A pletyka hirtelen benszakadt s kevés vártatra a némult csendben ijedten suttogta a doktorné:

– Csitt… a Károly olvas…

II

Ennek a Károlynak okvetlen a konyhánytuli, másik szobában kellett laknia.

Kezdetben azt hittem, hogy a másik «szobaur», mert annyi figyelemmel bántak vele s annyi figyelmet követelt ő magának. Ha otthon volt – hallottam – minduntalan kért, parancsolt valamit, reggelente nem egyszer költött fel haragos kiáltása: «Mikor hozzátok már azt az ujságot!» Vagy: «Ezt a kávét nem lehet inni!»

Tegezte az öregeket, hát aligha volt szobaur, hanem – gondoltam magamban – valami dusan fizető rokon.

Egyik sem volt. Egy este halottam, hogy igy szólt: «Mama, ne dolgozzatok már, nem tudok aludni!»

Fia, ugy látszik egyetlen, s valószinüleg beteges, elkényeztetett fia a doktornénak, a kit mint egyetlen férfi személyt a házban, a másik két öreg asszony is nagyon respektál, fél, tisztel. Nem is feküdtek vele egy szobában, hanem künn a konyhán, egy korhadt fiókos ágyban, együtt.

A Károly, ugy látszik, csakis egy asszonyt, az anyját, türte meg szobájában. Anyját s még valami más asszonyt, a kit még nem láttam soha s csakis azt tudtam róla, hogy korán reggel elmén s késő este jő haza. A hangja egy kicsit hasonlitott a többi asszonyszemély hangjához.

A falopó, a legöregebb asszonytól végre megtudtam, hogy mindannyian testvérek. Négyen vannak, a doktorné a középső köztük, az egyedül férjezett, míg ők hárman kisasszonyok. Az apjuk kádár volt Budán s nagyon szigoru ember, az idő igy haladt el fölöttük. De a legkisebbik testvér még csak harmincznégy éves. Segéd-gyermekkertésznő Ujpesten… s ha leteszi a vizsgát…

Kétségtelen, hogy ez a legfiatalabb kisasszony tartotta fenn a házat, s a mosás csak mellékjövedelmük volt. Hallottam is, hogy némi respektussal beszélnek vele. De azért korántsem olyan tisztelettel, mint a Károlylyal, a kit sohse sikerült megpillantanom, s nem sikerült megtudnom róla micsoda.

A falopó öregasszony csak annyit tudott, hogy hivatalnok, a házmester azt hitte, hogy: irnok valami minisztériumban. Ez is volt az igaz, csakhogy még dijtalan minőségben szolgált.

– Szekretárius lesz… mondá az én öreg asszonyom.

És valamennyien előlegeztek neki a jövendő nagy tisztességéből és rája költötték a jövedelmüket, mert azt természetesnek találták és mert – titkon magukban – azt hitték, hogy uzsorás kamattal adja majd egykor vissza.

Nem tudom: a fiatal ember gondolt-e mindezekre. Annyi bizonyos, ezt tapasztaltam rajta, a mikor legelsőbb megláttam, hogy önérzettel és büszkén viselte magát sajátságos helyzetében. Azonkivül meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mintha mindamaz izom és erő, mely hiányzott anyja és nénjei sovány alakjáról, neki jutott volna. Széles vállu szép szőke fiatal ember volt. Elég elegáns és ragyogóan tiszta, olyan kiválóan tiszta ember, mint a milyen – a doktorné előadása szerint – még csak egyetlenegy volt a világon: az apja, a megboldogult Wald.

III

Wald Károlylyal nem sikerült megismerkednem személyesen, de azért – a vékony falon át minden behallszott – megismertem életét, jellemét, elveit.

Politikai elveivel hamar tisztában voltam. Egy idő óta – reggelenkint – mig szobájában takaritottak, a konyhában hangosan olvasta fel az ellenzéki ujságok vezérczikkeit. Szépen, helyes hangnyomattal olvasott. Hévvel, talán belső meggyőződéssel olvasta el azokat a dörgő szavakat, melyeket a lap publiczistái valószinüleg fáradtan és mesterségszerüen irtak meg. A hölgyek visszafojtott lélekzettel halgatták.

Károly nem volt barátja a kormánynak s ellensége az állameszmének. Például iszonyatos dühre hajszolta az, hogy im, ha az állam akarja, neki mint katona-kötelesnek oda kell mennie, a hová akarják. Szenvedni fáradságot, türni éhséget, talán vérét is kiontani s mindezt azért, mert az állam ugy akarja!

Az állam, az állam!

Az öregek halkan, tört szavakkal tóditották szitkait s a nélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, szintén dühösen emlegették: «az állam… az állam!»

A dijnok már türhetetlennek találta az állapotokat. Sem elvei, sem meggyőződése, de legkiváltkép karaktere nem engedték meg neki, hogy az állam szolgálatába álljon s egy nap bejelentette a hölgyeknek, hogy otthagyta hivatalát.

Azok megszeppentek. Utaltak a jövőre. Féltették a karrierjét.

– Bizzátok rám! szólt Károly méltóságteljesen.

És végre is rábizták. Ezentul oszt’ még gyakrabban hallottam szidni az államot, még sürübben az ellenzéki ujságok vezérczikkeit.

Ha országgyűlés nem volt, a dijnok egész délelőttön át odahaza politizált. Ha valami eseménydus országgyűlés után hazajött: akkor még nagyobb volt a lárma. Birálta, szidta a szónokokat, a kormány tagjait nem is birálta többé, csak iszonyatos elementáris dühvel szidta.

Aztán kérte az ebédjét és veszekedett, ha nem volt többé meleg. Egyszer tányérostól együtt kidobta a konyhába.

Az öregek kétségbeesetten halgattak. Összebujva, meglapulva, mint a rajtakapott cselédek: egyikük se mert mukkanni.

Az exdijnok pedig mindegyre kegyetlenebb lett. Szemére vetette az anyjának, hogy elpuczoskodta az örökségét s végül kijelentette, hogy itt fogja őket hagyni. Vette kalapját, hogy elmenjen, de az ajtóban elfogták, megkérlelték. Maradt tehát ujra és az ételmaradékot olyan gyilkos megvetéssel fogyasztotta el, mintha csak az annyira gyülölt állameszmét kellene ezzel megsemmisítenie.

IV

Ilyen világot éltem a mosókonyha melletti szobában. Mindennap heves jelenetek, mindennap politika, veszekedés.

Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, a mi egy estén hirtelen kitört.

A legfiatalabb kisasszony bátorkodott megjegyezni:

– Károly, jó volna talán mégis… ha felhagynál… ha elhagynád ezeket… Igaz, de te csak egy ember vagy, nem segithetsz a bajokon… S aztán mi lesz veled, mi lesz velünk… nem azért mondom, de talán jó volna, ha hivatalt…

Károly orditva felelt ezekre a félénk szavakra.

Fenyegetődzött, hogy itt hagyja őket, sohse látják többé, hogy nem is tudja, mért lakik együtt ilyen «ordináré» néppel.

És egyikéjüknek se volt elég bátorsága megjegyezni, de talán egyikéjüknek se jutott eszébe, hogy aki itt tartózzik: az nem ők, hanem ő.

Ijedten kérőre fogták a dolgot. Még rosszabb volt: Károly annál jobban megvadult, ujra vette kalapját:

– Hát megyek… miattam akár éhen halhattok…

Majd eldobta a kalapját s azt mondta, hogy nem megy el, itt marad s majd megmutatja ő: ki az ur a házban. Csapkodta a székeket, széthányta az ágyát, az anyjára azt mondta:

– Hallgass, rosszabb vagy mint…

Itt egy kormányférfiu nevét emlegette.

A hölgyek hiába csititották: dühe egyre növekedett egészen a tombolásig.

A lakók összesereglettek az ablak előtt, vihogtak a cselédek, szitkolództak az urak, kiabáltak a házmester után, a ki végre egy titkos rendőr és egyenruhás biztos kiséretében megjelent a lakásban.

Károly hirtelen elnémult. Az öregek fogvaczogva vették körül, hogy elrejtsék.

– Mit akarnak önök? suttogta remegve a legfiatalabb kisasszony.

– A fiatal urat felhivjuk, hogy jöjjön velünk, szólt a dedektiv.

– Minek, miért, mi jogon? suttogá hallotthalványan a fiatal Wald.

– Majd meg fogja tudni, nem lesz semmi baj…

A doktorné kezeit tördelve jött be hozzám s összefüggés nélküli szavakkal azt akarta tudtomra adni, hogy a Károlyt im beakarják csukni… Menjek, segitsek, akadályozzam meg.

Könnyű volt. A detektivvel megértettem, hogy nem igaz a házmester feljelentése: a fiatal úr nem azért kiabál, mert őrült, a kit a lakók nyugalma miatt a Rókusba kell szállitani: hanem egyszerűen hangos beszédű ember.

– De ez már egy éve igy megy! szólt közbe a házmester. Őrültet nem szabad a házban tartani…

A detektiv megintette az exdijnokot: viselje magát csendesen, különben… aztán elment.

Wald ur fellélegzett. Megköszönte közbenjárásomat, aztán tudakozódott:

– Mit akartak?

– Félreértés!

– Félreértés? – szólt gunyosan mosolyogva. – O nem, én tudom – az állam… az állam!

V

Ezen a réven benfentes lettem a családban, A minek rám nézve ez a különös haszna is megvolt, hogy a szobám megszünt egyedül a magamé lenni. Nem egyszer leptem meg a kisasszonyok legfiatalabbikát, a mint tükröm előtt fésülködött. Először zavarban volt, engedelmet kért, később megszokta és természetesnek találta a dolgot. Sőt egyéb más dolgokat is. Például, hogy toiletteszereimmel rendelkezzék.

Egy idő óta különösen sok gondot forditott külsejére a segédgyermekkertésznő. E gond okát csakhamar felfedeztem; egy férfi, egy valóságos állami tanitó volt az.

Olyan negyven-ötven éves férfi, a ki mert tanitó volt: hatvannak is látszott, de azért gyakorta ugy viselkedett, mint egy gyerek.

Ujpesten, a kisasszony közelében volt az iskolája, a hol a haladottabbakat, a harmadik elemi osztályt vezette vagy harmincz esztendeje. Ez az egyforma foglalkozásban eltöltött idő nagyon sajátságossá tette. Mintha nem élt volna az életben, mintha a könyvekből élt volna. Bizonynyal megvoltak a maga olvasmányai, azokból bizonynyal kivette a maga mintaképeit s azok szerint élt, viselkedett.

A kisasszonyt mindennap haza kisérte. A háziakkal beszélt egy pillanatra, aztán visszament Ujpestre. S ez mindennap ismétlődött s mindennap az volt a bucsuszó:

– Szép álmokat kisasszony, isten önökkel!

Károly nem szenvedhette ezt az embert, sose fogott vele kezet, alig állt szóba véle s ha igen: bizonyos leereszkedéssel. Ha jó kedvében volt: gunyolódott is sajátságos alakja, nagy feje, fejénél vékonyabb melle fölött. A hölgyek – a gyermekkertésznő kivételével – szivesen nevettek élczein, gúnyolódásán. Elszoktak már a férfiaktól, erőszakos, rossz, sajátszerű, titokzatos népnek találták valamennyit.

Maga a gyermekkertésznő se tartott rólok sokat… hanem ez az egy, de ez egy!

Milyen szépen mondta, hogy: szép álmokat s neki csakugyan milyen szép álmai voltak egy idő óta.

Boldogságról való álmodozások: édesebbek magánál annál a bizonyos boldogságnál: vették körül minduntalan. Először félve, sejtve csak: gondolt a házasságra, később azonban mind merészebb lőn tervezgetéseiben s már nemcsak azt a jelenetet merte elgondolni, a mint a tanitóval az oltár előtt áll, hanem azt is, a mikor végre együtt egyedül vannak az édes kis otthonban, Ujpesten, két kis szoba, – garnitura az egyikben – konyha világos… Maga jár a piaczra…

– Mit eszünk ma?

– Ujságot uram, ujságot, zöld borsót, először…

Ó istenem, mégis csak nagy boldogság ez az élet! Csakhogy mikor boldogságát érezzük: olyan, mintha csak álmodnók, de ha nyomorát, fájdalmát, kinjait; ó, akkor nagyon is ébren vagyunk.

A legfiatalabb kisasszony egyre álmodott. Rövidesen az arcza is olyan lett, mint az alvajáróé, a tekintete mindig merev, vékony, hosszu, szintelen ajka félig mindig nyitva…

Nagyon keveset beszélt, későbben jött haza, mint rendesen. Egyszer, már esti tizenegy óra is volt, a mikor a tanitó kiséretében megjelent a gőzzel teli konyhában.

Rátámadtak.

– Ne tessenek haragudni – szólt a tanitó – a kisasszony nem hibás, ha van bűnös, az én vagyok… Bátor voltam a kisasszony kezét megkérni az uton…

– És te? szólt közbe Károly, legifjabb nénjéhez fordulva.

A gyermekkertésznő, kék-vizszinű szemeit a földre csüggesztve, reszketve szólott:

– Én… én… bocsássatok meg.

VI

Nem, senki sem bocsátotta itt meg neki, hogy eljegyezte magát a tanitó urral, hogy férjhez akar menni, boldog akar lenni. Károly Bükkerti urat – igy hivták a tanitót – ostoba kutyamosonak nevezte s kijelenté, hogy csak az állam lehet ily haszontalan… ilyen embereket tartani, ilyenekre bizni a nevelést!

A doktorné s a két idősebbik testvér azonképen boszus, elégedetlen volt. Ha férjhez megy, nem hozza haza többé a fizetését se s akkor mi lesz a Károlyból. Igyekezték lebeszélni. A lány nem felelt kérdésükre, nem hederintett faggatásaikra, némán, álmatagon tűrte szemrehányásaikat s csakis ezekre a szavakra: «mi lesz akkor a Károlyból», jelent meg fáradt, vörös szemhéjjain egy-egy vastag könyű.

Ugy látszott, mintha küzdenének benne: kései szerelme, ez a friss és elementáris érzelem azzal a régi bálványnyal: öcscsének eredendő, vérébe átment, természetes imádatással. Még mindig természetesnek tetszet neki, hogy fel kell áldoznia magát Károlyért: de nem volt többé ereje a mártiromságra, meggyöngitette szive legtitkosabb helyén meggyülemlett érzése: a szerelem.

Iszonyatosan, láthatólag kinlódott e küzdelem közben. «Az Irén megint nem tudta meginni a kávéját», szólt reggelente ott künn a konyhában valaki.

Nem evett, nem aludt, nem álmodott többé. És az öregek, meg az exdijnok: nem is sejtették e küzdelmet. Nevelték kinjait, tele voltak szemrehányással. S a mikor látták, hogy ez sem használ: a legöregebbik kifundált valamit.

VII

Megtudták, hogy Bükkerti urnak ezelőtt huszonöt évvel volt már felesége. Egy hentes leánya, a kit a tanitó agyonkinozott. A szegény asszony egy évi boldogtalan házasság után meghalt.

Egyike ama budai öreg asszonyoknak tanuja volt a néhai, az első feleség keserves szenvedéseinek s látta, milyen brutális volt a részeges férj.

Ezt a történetet – melyben, hogy mennyi az igaz, mennyi a kitalált? már az öregek se tudták – meg kellett hallania a gyermekkertésznőnek is. Az nem hitte a dolgot. S a következő estén a konyhában – én is künn voltam épen – megkérdezte:

– Bükkerti ur, igaz, hogy önnek volt már egyszer neje?

A tanitó rettenetesen megzavarodott. Elpirult elhalványodott, makogott értelmetlen nyelven, értelmetlen szavakat. Nagy nehezen és perczek mulva tudta csak kinyögni:

– Istenem, igaz… de egészen el is feledkeztem már a megboldogultról… régen volt s alig éltünk együtt a szegénynyel aztán meg féltem is önnek elmondani: hát ha megveti az özvegy embereket…

– Elég! szólt a menyasszony rekedten. Majd fölemelve aszu kezét: suttogva, csukolva, alig állva reszkető lábain – az ajtóra mutatott:

– Menjen el… és ne jöjjön többé vissza!

VIII

A kis tanitó nem is mert többé visszajönni, ámbár a kisasszony, az néha mégis mintha vissza várta volna. Ugy egyszerre nem tudott lemondani a boldogságról, az életről.

Lassan cselekedte mindezt. Néha-néha remélte még a régi idők visszatértét. S ha késő estve váratlanul nyilt az ajtó: bizonynyal arra gondolt, hogy Bükkerti ur jön és igazolja magát.

Nem jött, végképen nem jött, hibás volt, bünös volt, rosz a lelkiismerete.