Kitabı oku: «A nyaklánc», sayfa 5
RUBIN
A metróban voltak.
– Ernő, ma nem szeretnék házon kívül enni, főzök valamit nálad.
– Nálam?
– Mi van otthon?
– A hűtőben van majonéz, ketchup, kávétejszín, narancslé és ásványvíz.
– Különben?
– Száraz zsemle, kétszersült, só, cukor és chilipaszta.
– Ez minden?
– Nem, még néhány alma.
– Akkor gyere, kiszállunk, itt a közelben lakunk, majd nálam.
– Úgysem voltam még nálad.
Kiszálltak.
– Ezen az utcán kell végigmenni, aztán balra.
Ernő felfedezett egy nagyméretű plakátot útközben.
– Nem igaz! Sylvia Berttoli játszik Budapesten. Megnézem, hogy mikor. Őt hallani kell, egy legenda!
– Kiről van szó?
– Egy világhírű zongoraművésznőről. Ma este lesz. Elmegyünk?
– Gondolod, hogy kapunk még jegyet?
– Meg kell próbálni, olykor nem jönnek az emberek a megrendelt jegyekért és az utolsó pillanatban eladják.
– Menjünk.
Odaértek Liliáék lakóházához és most jutott az eszébe, hogy ma reggel csak elrohant. Minden úgy van, ahogy kikeltek az ágyból. Az első az volt, hogy a fal mellé rúgta Gábor sportcipőjét az ajtónyílásból. A konyhában a reggelizőedény az asztalon. A nappaliban a vasalódeszka felállítva. Ernő körülnézett. Szép, világos lakás volt, skandináv stílusban berendezve.
– Olyan skandináviai a lakásod.
– Persze, majdnem mindent az IKEA-ban vettem.
Egy színes szőnyeg feküdt a nappali padlóján. Fehér bútorok. Gyerekrajzok a falon, és egy nagyméretű, berámázott Chagall-nyomat. Üvegek, játékok a polcon, sok kis szeretettel őrzött tárgy. Egy régimódi babakocsi babákkal, és egy három kerékű bicikli állt célszerű ok nélkül a nappaliban, és a vasalódeszka a szoba közepén. Minden vidám, családra, gyerekekre utaló. A konyhában kékre festett polcos szekrényke. Morzsák az asztalon, cukortartó, és nagy üvegben cornflakes.
– Meg akarod nézni Gábor és Bea szobáját is?
– Igen.
Gábor szobáját egy hatalmas munkaasztal uralta, telis-tele fadarabokkal, ragasztóval, papírral és szerszámokkal, áttekinthetetlen sokszerűségében. Bea szobájában az ágyon hevert az egész ruhatára. A falon egy ember nagyságú poszter Johnny Deppről, mint kalóz. Kis csetreszek, műrózsák és függönyök.
– Most mindent láttál.
– Még nem, vagy te a vasalódeszkán alszol?
– Nincs megágyazva.
– Annál jobb!
– Ernő, főzni akartam.
– Van idő ma estig.
Lilia bevezette a hálószobájába.
– Ez a szerelmem szűzies szobája!
– Azért, mert valaki egyedül alszik, nem biztos, hogy szűzies!
– Az ágy az, mert egyszemélyes.
– Még ez sem garancia rá. Várj, mutatok valamit.
Lilia keresztben hasra feküdt az ágyán és a kis szekrényben, amin az olvasólámpa állt, matatott. Kihalászott egy papírt.
– Nézd – mondta még hasra fordulva. Ernő végig feküdt rajta, úgy nézte, hogy mit tart a kezében. Egy újságból kivágott kép volt. Őt ábrázolta borzasztó minőségben, egy öt évvel azelőtti interjún.
– Szállj le rólam! Ez a mániád, hogy agyon akarsz nyomni.
– Azt nem, de tudod milyen isteni érzés, amikor a feneked van alattam.
– Nem tudom, én ülni szoktam rajta.
Megfordult és felült. Ernő fogta a kezét, amiben az újságcikket tartotta.
– Eldugtam, hogy senki se lássa. Aztán, ha nagyon el voltam keseredve, elővettem és néztem, úgy bőgtem tovább.
Ernő a képet tartó kezét csókolta. Aztán úgy belejött, hogy tovább haladt.
– Hogy fogom én ezt a rengeteg fájdalmat, amit neked okoztam, kiegyenlíteni?
– Már azt teszed, mást sem csinálsz! – A piros ruha az ágy mellé hullott.
– Ernő, most felavatjuk az ágyamat is a rubin nászával?
– Fel, de azért egy szélesebb jobb lenne, mert különben tényleg agyonnyomlak.
– Ezt a ruhát még egyszer ki kell vasalni. Estére, a hangversenyre valami mást veszek fel, majd segítesz kiválasztani.
– Nekem is át kell öltöznöm.
– Főzök ki spagettit, van még pesto szósz, az gyorsan megvan. Felteszem a vizet. Kérsz egy kávét?
– Jó lenne. Porszívózzak egy kicsit, amíg te főzöl?
Lilia visszajött a konyhából.
– Mit mondtál? Rosszul értettem. Mintha porszívózni akartál volna.
– Jól hallottad.
Lilia úgy nézett rá, mint egy kísértetre.
– Nálad ki takarít?
– Kétszer egy fél napra jön a takarítónő. Egyszer a rendelőt, aztán a lakást teszi rendbe. Nálatok ki takarít?
– Vagy én, vagy a gyerekek. Beát olykor megszállja a takarítás ördöge, és órák hosszat dirigálja Gábort. Amikor este sírva találom, már tudom, hogy tisztasági nap volt.
– Csillag, add ide a pórszívót.
– Megkapod, addig én intézem az ebédet és elmosogatok.
Miután megették a spagettit, Lilia rávasalt megint a ruhájára, és Ernőnek bemutatta az esti ruhaválasztékát.
– Ez jó lesz – mondta Ernő.
– Várj, most megpróbálom a zöld felsőrésszel, hogy tetszik?
– Ez is szép.
– Melyik a szebb? Talán a zöldhöz a fekete, szűk bársonyszoknyát veszem fel. Most hogy nézek ki?
– Nagyon csinosan.
– De melyik volt a legjobb? A fekete-ezüst kombináció, az ezüst zölddel, vagy a zöld a fekete bársonyszoknyával?
– Mindegyik.
– Nagy segítség vagy!
– Lilia, te mindenben gyönyörűen nézel ki, és ruha nélkül vagy a legszebb.
– Úgy menjek a hangversenyre?
– Na, ne, az csak nekem jár. Szóval szerintem a zöld felsőrész a bársonyszoknyával a legelegánsabb.
– Abban nem tudok a mozgólépcső miatt jól metrózni.
– Hozd el, és most rendelek egy taxit, te már zuhanyoztál, még nekem is kell.
Ernő rendelt egy taxit, Lilia vitte az esti ruháját és alsóneműt szedett össze. Ernő lakásán Lilia át öltözött. Ernő zuhanyozott, és nem kellett neki ahhoz segítség, hogy felvegye a szürke lenvászon öltönyét. Liliának a fehér ing nem tetszett hozzá.
– Nincs valami kicsit színesebb?
– Van egy világoskék meg egy halványlila.
– Mutasd!
Lilia a halványlila mellett döntött. Ernő ezüstszürke nyakkendőt kötött hozzá.
– Rendelj egy taxit, Csillag, amíg át törlöm a cipőmet.
– Az előbbit mindjárt megtarthattuk volna.
A taxiban hátul ültek és Lilia elmagyarázta Ernőnek, hogy a kék ing színben nem volt jó az ő zöld felsőrészéhez.
– Ha sokat leszünk együtt, a ruháimat a te ruhatáradhoz kell átalakítani.
– Nem csak a ruháidat!
Kaptak jegyet, de a legdrágábbat, amin Ernő nem csodálkozott, viszont Lilia sokallta az árát.
– Szerelmem, már az is egy csoda, hogy Magyarország meg tudta hívni. Tudod, mennyit keres egy este?
– Fogalmam sincs.
– Milliókat a mi pénznemünkben.
Egymás kezét fogva hallgatták a zenét. Lilia olykor Ernőre nézett; olyan volt arca, mint aki álmodik.
Mit hallhat? Ő, aki úgy tud hallgatni.
A konyhában ültek.
– Elfáradtam, pedig ma nem is dolgoztam.
– Dús volt a nap. Érdekes, valamire rájöttem. Tudod, amióta anyám is meghalt, soha nem volt már családélményem. Ma, amikor főztél és én porszívóztam, megint úgy éreztem magam, mint otthon. Ennek már tizenöt éve.
– Mert egyedül élsz.
– Igen, és ebből lett az agglegény rendmániája. Ha nincs minden a helyén, olyan, mintha sántítanék.
Lilia nevetve megcsókolta.
– Akkor én már évek óta mankóval járok! Feküdjünk le, Ernő.
Éjszaka Ernő arra ébredt, hogy Lilia kiabál és dobálja magát.
– Mi van, édes? Rosszul vagy?
Lilia nem ébredt fel és álmában beszélt. Ernő hallotta, hogy latinul beszél. Odafigyelt, és egyes szavakat megértett. Tűz, tűz, kiabálta. Valakit hívott. Gyorsan! Aztán nyugodtabb lett. Mintha énekelt volna. Fény öntötte el az arcát és megdicsőülve suttogta: Király. Ernő tudta, hogy most ő álmodott a múltról. Elkezdte óvatosan ébresztgetni:
– Lilia, kedvesem!
Kinyitotta a szemét és hirtelen felült.
– Ernő, most én álmodtam.
– El tudod mondani? Gyere, üljünk az asztalhoz, felírom. Hozok vizet.
Lilia a piros pongyolájában ült mellette és mesélni kezdett:
– Tűzvész volt, te Szabina voltál, özvegy, az anyám, én Claudio, a fiad. Menekültünk, nagy szél kerekedett, aztán vihar lett belőle. Mindenütt lángoló, égő házak és üszkös gerendák hullottak ránk. Kiáltozó, menekülő emberek futottak az utcán. Egyszer csak mellettünk volt egy ember, síró kisgyermeket tartott a karján, aki az anyját hívta.
– Gyertek velem! – szólt, és mi követtük. Befordult egy udvarra, és a pincén keresztül, hosszú folyosón a katakombákba vezetett. Egy szentélybe értünk, ahol már sokan voltak. Az oltár előtt egy férfi állt és énekelt. Lassan elcsendesedettek emberek és ők is énekelni kezdtek. A férfi beszélt:
– Ne féljetek, eljött hozzátok az égi király, véd és szeret benneteket. A napkelte fényes bíborát hordozza a palástján. Ragyogó szeretetmosolya vigasztal, keressétek az ő birodalmát. Rubinszínű vére rózsakehelyé vált. Mindenkit etet, mindenkit itat. Ő a szeretet ura a földön és a mennyekben.
Ekkor rózsaszínű fény öntötte el a templomot és láttam, amint egy hatalmas, hatszárnyú angyal leereszkedik közénk. Aztán felébresztettél.
Ernő felírta az álmot a másik kettőhöz.
– Most te álmodtad meg a rubin titkát, Lilia.
– Igen, borzasztó és gyönyörű is volt egyben. Rómában, Néró idejében a tűzvész és az őskeresztények temploma a katakombákban. Mi történhetett a síró kisgyerekkel?
– Biztos vagyok benne, hogy a keresztények gondját viselték, ha nem került meg az anyja. Amit Néró a tűz után a keresztényekkel művelt, inkább nem akarom most alvás előtt elképzelni. Aludjunk, még csak fél öt van.
Visszafeküdtek, egymás közelsége, melege biztonságot nyújtott és betakarta őket.
AZ ÍGÉRET
– Menjünk el valahová kirándulni!
– Menjünk el Diósdra, meg szeretném nézni, hogy Zsuzsu hová került.
– Úgy látszik, mégis idegesít a kutya sorsa.
– Inkább az ígéretem, amit egy haldoklónak tettem.
A reggeli mellett tervezték a napot. Ernő hozott péksüteményt a kávéhoz.
Szép, napsütéses idő volt. Diósd előtt virágoztak az ültetvények almafái.
– Ernő, mikor van a születésnapod?
– Október kilencedikén leszek negyvenkilenc. Neked?
– Június hatodikán leszek negyvenkettő.
– Akkor még előttünk van. Nézd, ide ki van írva, hogy „Jó csont kutyamenhely”, fordulj jobbra.
Leparkolták az autót. Csaholás, ugatás fogadta őket. Drótkerítéssel bekerített bokszokban kutyák. Többnyire egyedül, olykor kettő együtt. A telek rétre torkoló részén nagy, elkerített kutyafuttató. Egy idősebb nő játszott három kutyával. Egy másik, gumicsizmás, vederben kutyatápot cipelt. Mentek a bokszok előtt és nézték a különböző kutyákat. Minden nagyságban és fajtában voltak olyanok, amelyek lelkes farkcsóválással üdvözölték őket, de támadó, acsarkodók is. A gumicsizmás asszony odaért hozzájuk, letette a vödröt és kedvesen megérdeklődte tőlük, hogy miben segíthet.
– Pénteken hoztak ide egy törpeuszkárt, Zsuzsu névre hallgat. Egy kezeltem kutyája volt, és meg szeretném nézni.
– Szegény, még minden nagyon új neki, fél és szomorú. Kicsit elkülönítve helyeztük el, amíg megszokja, jöjjenek velem.
Elindult velük a bokszok mögötti részhez.
– Itt. Barátkozzanak vele, nekem tovább kell etetnem.
Ernő és Lilia ölelkezve álltak a ketrec előtt. Hátul, tető alatt, egy matracon összegömbölyödve feküdt a kis barna kutya. Olyan szánalmasan kicsi volt; egy gyászoló, szőrös kis kupac. Az orrát a mellső lába alá dugta. Lilia nagyon sajnálta. Ernő halkan a nevén szólította:
– Zsuzsu!
Felemelte a fejét, és okos barna szemével ránézett. Aztán visszafektette, de figyelte őket.
– Egy jól ápolt, egészséges állat, látszik rajta a volt gazdája keze nyoma.
– Nagyon szép kis kutya – helyeselt Lilia. Zsuzsu meghallotta a hangját, felült és úgy nézett körül, mintha valakit keresne. Lilia nevető, kedves hangon beszélt hozzá:
– Ugye, Zsuzsu, nagyon szép kis kutya vagy!
Zsuzsu felpattant, odafutott a rácshoz, megcsaholta Liliát, aztán a hátsó lábára állt és elkezdett körbe forogni. Lilia nevetve mondogatta:
– Szép kutya! Nagyon szép kutya! – Zsuzsu forgott, aztán a kerítés drótjára ágaskodva kidugta az orrát a rácson és szemrehányóan csaholt. A gondozóasszony mellettük állt addigra, és örült Zsuzsu mutatványának.
– Ez most nagyon jót tett neki.
Zsuzsu még mindig csaholt. Ernőnek eszébe jutott a „Jutifali”.
– Ilyenkor jutalomra vár, nincs önnél véletlenül kutyakeksz?
– Véletlenül nincs: ez úgy hozzánk tartozik, mint a gumicsizma – és odaadott Liliának két kis kekszet. Lilia átdugta a rácson, Zsuzsu befalta őket, és hálából megnyalta a kezét.
– Nem viszik el? Szép kis fajkutya, még törzskönyvezve is van. Egy francia tenyészetből származik, onnan van ez a nem szokványos neve.
– Még nem, de gondolkodni fogunk rajta és visszajövünk – felelte Ernő.
– Azt tudniuk kell, hogy ezek a kutyák találnak a leggyorsabban gazdára, már azért is, mert kistermetűek.
Diósd határában sétáltak. Találtak egy padot, kilátással a mezökre és a virágzó gyümölcsfákra. Ilyenkor senki sem volt úton, az emberek a vasárnapi ebédjüknél ültek. Letelepedtek a padra és Ernő úgy feküdt végig rajta, hogy a feje Lilia ölében volt, de térdtől lelógott a lába. Lilia az arcát simogatta, és olykor megcsókolta. Ernő hallgatott.
– Min gondolkodsz, drágám? Olyan szótlan vagy.
– Az álmodon, a rubinon, a családon, a kutyán, Sylvia Berttolin, azon, hogy miképpen tudtam harminc évig nélküled élni, és hogy mivel érdemeltelek meg. Egy becsontosodott, kopaszodó agglegény lett belőlem, elpocsékolt, elveszett idő az életemből.
Lilia követte a mutatóujjával a szája szegletén lévő mélyedést.
– Nem sok ez egyszerre?
– De, nagyon sok, és úgy tört rám rövid időn belül, mint egy tájfun.
– A tűz, a szenvedély, aztán a feltámadás hajnali rózsafénye, az álmom.
– Szerelmem, te álmodtad meg a rubint.
– Éppen ideje volt, hogy én is tegyek valamit – és megcsókolta Ernőt.
– Én mit tettem eddig? Látod, még családom sincs, valamit rosszul csináltam, valami kimaradt az életemből.
– Azért van. Itt van Péter a családjával, itt vagyok én a gyerekekkel, és még Kornélia is belépett a körbe, de ha lenne családod, akkor itt ülnénk mi most a padon.
– Nem. Előbb kellett volna téged megtalálnom.
– Te okosítottál ki, hogy a gyerekekhez az apjuk is hozzájuk tartozik.
– Ez így van. Nekünk már nem lehet közös gyermekünk.
Lilia hallgatott. Ernő alulról nézte komoly, szép arcát.
– Akarsz egy gyereket, Ernő? A férfiaknál ez nem olyan nagy ügy, mi nők öregedünk ki a szülésből.
– Felvállalnád, szerelmem?
– Fel, de már nem biztos, hogy sikerülni fog.
Ernő Lilia öle felé fordította az arcát, magához szorította és sírt. Miután Lilia az első sokszerű döbbenetén túl volt, lehajolt hozzá és ő is sírt. Ernő felült.
– Lilia, elveszlek feleségül.
– Hogyan? Hát tudod.
– És te, hogy akarsz közös gyereket? Gyere, menjünk el valamit enni.
Az út szélén az első étteremben ültek a teraszon nagy, virágzó gesztenyefák alatt. Az ebédidőnek már vége volt, de kaptak még főtételt.
– Feleségül veszlek.
– Hol lakunk? Vagy mint a feleséged külön élek, estleg a te gyerekeddel is? Ez praktikus, megspórolja az ember a válás utáni lakáskeresést.
– Csak nem gondolod, hogy a feleségem és a gyerekem nélkül akarok élni? Ide figyelj, a házunkban már egy éve ki akarják adni a tetőtérben kiépített ötszobás lakást. Kibérlem.
– Megbolondultál? Még egy lakás?
– Nem, mert a másik kettőt feladom. Ezen kívül van még egy egyszobás garzon is ott. Mind a kettőt kibérlem. A kis lakás bőven elég rendelőnek, ez a mostani úgyis felesleges volt. Egy szobát és a konyhát nem használtam. Az öt szobában mind elférünk. A gyerekeid, te, sőt még a kicsi is.
– Nem bírom sem aggyal, sem lelkileg a tempódat!
– Mondtam, hogy tájfunról van szó!
– Mit szólnak ehhez a gyerekeim?
– Az majd kiderül. Mindenük megmaradna. A szobájuk, a bútoraik, az egész berendezésetek.
– Ernő, láttad a lakásunkat, megismerted a gyerekeimet, tényleg kibírnád a rendetlenséget?
– Ki, ott egy család él gyerekekkel. Az én részem a másik kis lakásban lenne. Aztán egy kisgyerektől, ha lesz, mit várjunk el?
– Nagyon drága ez, Ernő.
– Számolj csak! Nekem két lakásom van, neked egy, ez már három lakás bére. Nem lesz több.
Lilia mosolygott.
– Kislányt vagy fiút szeretnél?
– Kislányt, egy olyan gyönyörű kislányt, amilye te vagy.
– Visszamenjünk, vagy akarsz még valamit a kutyával?
– Hallottad, hogy gyorsan gazdára találnak. Reméljük, hogy egy jó ember fogja magához venni. Menjünk haza.
A RUBIN NÁSZA
Álltak a konyhában és úgy csókolták egymást, mintha életet adnának és kapnának.
– Ernő, gyere az ágyra, nem bírom.
Ernő elkapta, felemelte és lefektette a helyére. Lilia sebesen lecibálta a ruháit.
– Gyere, szerelmem, gyere, életem!
Ernő mellé hanyatlott:
– Te minden, te örök, te egyetlen.
– Maradj örökre bennem!
A rubinnász örvénye elragadta őket. Égtek, lángoltak, míg a napfelkelte fel nem röpítette őket a rózsaszínű felhőkre. A Vénusz szikrázva ragyogott felettük, és beszórta csillagporával a testüket. Lilia méhében megfogant egy csillag. Kimerülve pihentek.
– Ernő, én még ilyent nem éltem meg. Minden szikrázott körülöttem.
– Én sem, szerelmem.
– Nem tudok távol élni tőled, belehalok.
– Nem kell, mindent megteszek, hogy együtt lehessünk. Értetek fogok élni és dolgozni.
– Gondoltál arra, hogy ha a gyerekünk megszületik, egy ideig én nem tudok dolgozni?
– Meg sem engedném! A csillagszemű kis tündérnek kell az anyja.
– Elég lesz a pénzed mindenre?
– Édes, már húsz éve dolgozom. Nem volt más kiadásom, mint magamra és az útjaimra. Ennyi idő alatt összegyűlt azért valami.
– A millióidra gondolsz?
– Arra, aztán írok esetleg egy könyvet, vagy elmegyek rövid időre külföldre szemináriumokat tartani, az még jobban megéri.
– Mi lesz az üzletemmel?
– Majd átgondoljuk, hogy mi legyen. Jól megy, kár lenne feladni. Miattam nem kell dolgoznod, de talán így is tudod irányítani.
– Jó, pillanatnyilag még bőven dolgozom, például holnap reggel.
– Holnap felhívom az ingatlanirodát és közösen nézzük meg a lakást.
– Nézzük! Ma este még a gyerekeim élményén az apjukkal kell túlesnem. Kíváncsi vagyok. Megnézem, hogy jelentkeztek-e.
Bea és Gábor is írt SMS-t:
Bea: „Szia, anya, CSÚCS! Ma hat és fél hét között visz haza apa. Legyél otthon, és Ernő is!”
Gábor: „Anya, elkísér bennünket Balázs is. Mehetünk két hét múlva megint apához? Nehogy nemet mondj, mert megmondom Ernőnek! Ő is ott lesz? Puszi, Gábor.”
– Drágám, mind a két gyerek azt kéri, hogy legyél ott, ha hazajönnek.
– Eljövök, de mit szól hozzá Róbert?
– Nem gondolod, hogy nem beszéltek rólad, meg különben is, tőlem tudja már, hogy megtaláltalak.
Lilia szellőztetett, főzött egy kávét, és Ernővel várta a gyerekeit. Hangosan érkeztek, az ajtó kivágódott, Gábor berobogott, nyomában az ötéves Balázzsal. Aztán Bea érkezett, Katikával a karján. Róbert megállt az ajtóban.
– Gyere be, Róbert – szólt ki Lilia a szobából. Róbert belépett, Ernő felállt.
– Hadd mutassalak be egymásnak benneteket. A vőlegényem, és a gyerekeim apja.
A két férfi, kezet fogott.
– Silbernágel Ernő.
– Virág Róbert.
– Róbert, kérsz egy kávét? Foglalj helyet.
– Igen.
Róbert szemben ült Ernővel.
– Örülök, hogy megismertem. Lilia nagyon boldognak tűnik.
– Én is boldog vagyok.
Bea ironikusan megjegyezte:
– Mintha egy színdarabot látnák, „Két illedelmes gentleman találkozása” címmel!
Lilia jött a kávéval.
– Már megint jár a szád? Nem veregethetik egymás vállát és bömbölhetik, hogy „Szia, Tesó!”
Katika érdeklődve figyelte Liliát. Az ujját a szájába dugta és úgy kérdezte:
– Néni?
– Igen, Lilia vagyok.
– Ija.
Most Ernő felé fordult:
– Bácsi?
– Ernő vagyok, Katika.
A kislány összehúzta a szemöldökét.
– Ernyő?
Ernő nevetett. Gábor Balázzsal érkezett a szobájából.
– Ernyő, esernyő! – kiabált Balázs. Gábor elkapta és megfoga a vállát.
– Balázs, ezt nem szabad! Ernő egy bácsi, nagyon okos és nagyon kedves, nem szabad csúfolódni.
– Róbert, nem lesz nektek sok, ha a gyerekek két hét múlva megint mennek?
– Á, dehogy!
– Mit szól hozzá a feleséged?
– Örül. Azt mondta, hogy már rég volt ilyen nyugodt hétvégéje. A nagyok tökéletesen ellátták a kicsiket.
– Felőlem mehetnek, én is találok magamnak elfoglaltságot.
– Megfoglaltságot! – vigyorgott Bea. – Most fogd meg gyorsan Katikát, valamit akarok hozni neki – és Lilia karjába tette. Lilia úgy fogta a kislányt, mintha valami nagyon törékenyet tartana.
– Ija – mosolyogott Katika, és kis, dundi kezével az arcát simogatta.
– Lilia, édes, de neked Ija is lehetek.
Róbertben felelevenedett a múlt emléke, Ernő pedig a jövő képét látta. Nézték ezt az ősi képet, az anyát a gyermekével. Bea visszajött.
– Most add ide.
Gábor és Bea lekísérték az apjukat és a kistestvéreket az autóhoz. Ernő és Lilia egyedül maradtak.
– Úgy látszik, sikeres volt a találkozás. Megmondjuk nekik a változást?
– Majd én, Ernő, ha egyedül leszek velük.
– Nekik is sok az élményük most, ha feljönnek, lassan megyek.
– Most én kísérlek le. Megint taxit rendelsz?
– Nem, gyalog megyek.
– Velünk is sok minden történt a hétvégén.
– Olyan sok, ami az elkövetkező évek folytatása vagy következménye lesz.
– Holnap megint a munka.
– Hívlak a lakás miatt. Neked jobb lenne hat után, ugye?
– Jobb.
Gábor és Bea jöttek be.
– Elfáradtam – zöttyent le Bea melléjük a kanapéra. – Fáj a jobb karom.
– Egész idő alatt cipelted Katikát?
– Ühüm…
– Miért, már három éves, tud járni és van súlya.
– Annyira édes! Az a puha kis teste, meg ahogy a kis fejét hozzám dugta és csiklandozott a haja. Éjszaka felsírt, és bevittem magamhoz az ágyba.
– A szülei is az ágyba veszik, ha sír?
– Nem.
– Hű, Bea, akkor nem tettél jót vele, meg a szülőkkel sem – figyelmeztette Ernő.
– Miért?
– Talán jó lenne, ha a szüleivel is tisztáznád a szokásaikat. Neked, Gábor, hogy telt a napod?
– Én nem cipeltem Balázst. Játszottam vele, lementünk a játszótérre, és ma délelőtt az állatkertben voltunk.
– Milyen apátok felesége? – kérdezte Lilia.
– Kíváncsi vagy, mi? Ezt már vártam – vigyorgott Bea.
– Érdekel.
– Teljesen oké.
– Mit csinált?
– Amit kell.
– Kimerítő jellemzés!
– Nem olyan szép, mint te – közölte Gábor.
– Ilyen szép nem is lehet senki! – kacsintott rá Ernő. – Lilia, megyek. Lekísérsz?
– Hülye kérdés – motyogta maga elé Bea.
– Én is elkísérlek!
– Te maradj itt, Gáborkám, még egy pár percet egyedül szeretnék lenni Ernővel.
– Eddig nem vele voltál?
Az esti utcán gyalogoltak.
– A rubin fényét visszük magunkkal az éjszakába.
– Most egyedül, szerelemem – hajolt Ernő Liliához.
– Mi már soha többé nem leszünk egyedül, mindig ott leszel mellettem.
