Kitabı oku: «A nyaklánc», sayfa 4
– Hol a megoldás?
– Kezdd el keresni!
– Majd a hétvégén megkeressük, lesz rá időnk.
– Reméljük.
– Szeretlek, Csillagszemű.
– Én is téged, drága életem.
A GYÉMÁNT
Ernő álmodott.
Idegen, nem ismert helyen volt, egy folyó mellett a völgyben. A körülötte magasló szürke, sziklás falakon barlangszerű lyukak voltak. Ott állt egy nagy vaskondér mellett és főzött. A tűz felhevítette a környéket, de különben is forró volt a levegő. Felhőkben szállt a szürke por és mivel nem volt szél, visszahullott. Minden szürke volt. A folyóban férfiak álltak, feketék, de volt néhány fehérbőrű is közöttük. Ő fehér volt és fiatal. Nem emlékezett rá, hogy mikor került a bányába. Fehér emberek cselédjének a lánya volt, az anyja meghalt, és már kislánykorában hozták ide. Fél szemmel Gamut leste, ő is ott állt térdig a vízben a fekete férfiak között és mosta a homokot. Belemerítették a nagy szűrőt, aztán a folyó vizével addig öblögették, amíg már csak a nagyobb rögök vagy gyémántok maradtak az alján. Egy felügyelő állt mellettük, neki kellett a gyémántot leadni. Gamut mindig látta, mert magasabb volt a többieknél, és erős. Az volt szerencséje, hogy féltek Gamutól. Mindenki tudta, hogy ők összetartoznak, és nem mertek hozzányúlni. Csak az a néhány fehér ember, aki felügyelt. Ilyenkor Gamu sem tudott mit tenni. Kezdetben nagyon szenvedett, de idővel hagyta, mert ha védekezett, még verték is. A felügyelők nem azt ették, amit ő a nagy kondérban főzött. Húst is kaptak, a másikak csak kását. Kiabálás hallatszott a folyó felől. Az őrök egy fekete homokmosót lökdöstek fel a parton, oda, ahová mindig: a sziklára a szakadék felett. Mindenki tudta, hogy mi történt. Valakinél egy elrejtett gyémántot találtak. Hallotta a puska ropogását és a rekedt sikolyt, amikor belökték az embert a szakadékba. Hányszor történt már meg, de nem tudta megszokni, összeszorult a gyomra és nem kapott levegőt. Ha Gamu csak egy pillanatra mellette lehetett volna… de csak éjszaka találkoztak. Az ebédosztásnál legalább megérintheti a kezét. A homokmosók fel sem néztek a munkájukból, tovább dolgoztak.
Éjjel, abban a barlangszerű üregben, ahol a kuckója volt, feküdt Gamu mellett.
– Miriám, megszökünk!
– Tudod, hogy nem megy.
– Csak egy út van: a dögvölgybe leereszkedni. Arra nem jár senki, félnek a kísértetektől. Elmegyünk a törzsemhez és ott elrejtőzünk.
– Hogy fogad majd a törzsed? Én fehér vagyok.
Gamu nem válaszolt, csak nézte. A szemén, a bőrén megvillant a tábortüzek fénye. Miriám felkiáltott.
Ernő saját kiáltására ébredt. A szíve kalapált és alig kapott levegőt.
Gamu szeme Lilia szeme volt!
Felkelt, ivott egy pohár ásványvizet és felírta az álmát. Hajnali öt volt. Pizsamát vett fel és a pongyolát Lilia helyére tette. Ráhajtotta az arcát és fél nyolcig aludt. Kilenc után hívta Liliát:
– Hogy aludtál, Csillagom?
– Jól, és te, drága?
– Nem olyan jól. Megint álmodtam, majd elmesélem.
– Ma este ötkor eljövök hozzád, Marian zár.
– Kíváncsi vagyok az esti fagyizásra.
– Arra én is! Mennem kell.
Ernőt egész nap kísérte az álma. Nem tudott a hangulatától szabadulni. Nagyon várta Liliát, pedig tudta, hogy ma aligha lesz idejük az álmával foglalkozni. Végre megérkezett. Ernő átfogta:
– Szerelmem, úgy vártam rád!
– Én is ezt a pillanatot. Kétszer rossz összeget ütöttem a kaszába. Mariannak lesz dolga vele!
– Nem lehet azonnal kijavítani?
– Lehetni lehet, csak akkor megint kétszer melléütöttem.
– Gyere gyorsan!
Az ágyon feküdtek.
– Ernő, ezt tényleg nem bírom!
– Én sem. Nem csoda, hogy rémálmaim vannak.
– Elmondod?
– Szerintem nincs időnk.
– Van, ha iderendeled a vacsorát.
– Mit szeretnél? Pizzát?
– Ne, inkább kínait.
– Tudod, hol?
– Persze. Milyen húst akarsz?
– Marhahúst.
Lilia gyorsan rendelt és megmondta, hogy az első emeleten csengessenek. A lakásban megérdeklődte Ernőtől, hogy van-e tányérja.
– Van, mindenből hat darab.
Az asztalnál ültek. Lilia nem szerette a melegen tartó dobozokat az asztalon. Végig rakta a pulton, és rendesen megterített.
– Szalvéta nincs?
– Nincs.
– Holnap hozok, most meséld el az álmod.
Ernő elmondta.
– Egy rémálom! Úgy ébredtem, mint aki fuldoklik. Nem álmodtam meg a menekülést, de az az érzésem, hogy nem sikerült.
– Én sem hiszem. Nem tűnik fel valami?
– Furcsa.
– Másra gondoltam. Mindig ott vagy te és én is.
– Ez érthető, hiszen csak rád gondolok.
– Az idő és a helyszín, ahol történik, az figyelemre méltó. Aztán a smaragd-álmodban egy fiatal fiú voltam. Te a gyémántbányában egy lány, és én egy fekete férfi!
– Tényleg furcsa.
– Úgy is álmodhatnál rólunk, amilyenek most vagyunk.
– Igaz, de mire akarsz kilyukadni?
– Ne mondd, hogy még nem hallottál a reinkarnációról.
– Dehogynem.
– Aztán a drágakövek.
– Azokkal mi van?
– A smaragd-álmodban maga a smaragd mondja meg a jelentőségét.
– Lilia, ez már majdnem mágia!
– Az, de lehet, hogy sok minden mágia, csak nem vesszük észre.
– Holnap veszek néhány könyvet a kövekről.
– Nekem van egy barátnőm, Renáta, ő ezzel foglalkozik, és gyógyít is. Menjünk el a hétvégén hozzá.
– Ha, úgy gondolod, menjünk.
– Most felhívom a gyerekeket. Hol találkozzunk és mikor?
– Talán fél nyolckor, a cukrászdában.
ERNŐ APA
Lilia és Ernő a gyerekeket várták.
– Mindig késnek, ha valahova készülnek. Gábornak még ezt meg azt meg kell csinálnia. Bea kiszórja a ruháit az ágyára, mert nem tudja, hogy mit vegyen fel. A végén visszaveszi azt, ami rajta volt. Na, ott jönnek.
Ernő messziről nézte a két gyereket. Gábor a korához képest kicsi volt és dundi. Egy hátizsákkal a hátán baktatott a testvére mellett. Bea a nagyon fiatal lányok dacos arckifejezésével közeledett. Már látszott rajta, hogy hasonló nő lesz belőle, mint Lilia. Odaértek és zavarban voltak.
– Szia, anya, csókolom.
Bea is köszönt Liliának, majd Ernőhöz fordult:
– Jó estét.
Lilia éppen rá akart szólni, de Ernő szeméből kiolvasta a figyelmeztetést: Majd én!
– Szervusztok – köszönt vissza. – Üljetek le, aztán nézzétek meg, hogy mit szeretnétek.
Leültek.
– Gábor, minek hoztál hátizsákot magaddal? – kérdezte Lilia.
– Kellett.
– Abban hozta az eszét magával! – cukkolta Bea. – Nem hiszed el, hogy meddig tartott, amíg a kincsét becsomagolta és belerakta.
– Te csak ne beszélj! Amíg végre be tudtam a fürdőszobába menni kezet mosni. A pattanásaidat akartad kinyomni, és ott őrjöngtél – védekezett Gábor. Bea nyakon legyintette:
– Tudod, hogy ez milyen égő, amikor anyánk barátjával találkozunk!
– Vőlegényével – javította ki Lilia.
– Jó, vőlegény, de hogy szólítsam a vőlegényedet? Vőlegény úr?
Gábor vigyorgott.
– Vagy vőlegény bácsi?
Lilia tanácstalanul nézett Ernőre – különben is idegesítette a gyerekei viselkedése. Ernő élvezte szabad viselkedésüket. Nagyon tetszettek neki.
– Mi lenne az Ernővel?
– Csak úgy? – csodálkozott Bea.
– Miért, máshogy is lehet?
– Én is? – érdeklődött Gábor.
– Nem, Gábor, majd három különböző formát vezetünk be. Egyet anyátoknak, egyet Beának, és egyet neked.
Gábor felnevetett.
– Tehát nekünk is csak Ernő. Vicces vagy, nem bánom, hogy elhoztam megmutatni a kisautót, amit Balázsnak csináltam.
– Te jó ég, hát azt pakolgattad a hátizsákodba! – rázta Bea a fejét.
– Azt, és semmi közöd hozzá, Ernőnek hoztam. Várj, Ernő, mindjárt kiszedem.
– Stop! – fékezett Lilia. – Már kétszer megkérdezték tőlünk, hogy mit szeretnénk.
Mindenki a választékot nézte. Ernő felsóhajtott:
– Nem szeretem a fagyit.
– A múltkor megetted – figyelmeztette Lilia.
– Ha valami nagyon finomat akarsz enni, rendeld meg az egzotikus kelyhet. Kókusz, ananász, mangó vaníliával és tejszínhabbal. Isteni! – adta Bea a jó tanácsot.
Az ananász említésére Lilia hangtalanul nevetett. Gábor rámeredt.
– Mi ezen olyan vicces?
– Az ananász – felelte Ernő, és ő is nevetni kezdett –, és nekem ajánlják! Mit gondolsz, konzervnyitót is hoznak hozzá?
A gyerekek döbbenten nézték őket.
– Bea, te érted ezt?
– Nem.
– Nem is érthetitek, ez a mi viccünk.
– És még te mondod, hogy mi, tinédzserek mindig vihogunk!
– Jó, igazad van, én egy banánhajót kérek csokoládéval és mandulaszilánkokkal – zárta le a témát az anyja.
– Én meg azt, amit mindig: vaníliát eperdarabokkal és tejszínhabbal – közölte Gábor.
– Én is azt, amit mindig: Péche Melbát – így Bea.
Megrendelték.
– Most megmutathatom az autót?
– Mutasd.
Gábor óvatosan kivett egy kis csomagot a hátizsákból és a sok selyempapír közül előkerült egy szépen, gonddal dolgozott, csiszolt és lefestett kis faautó. Ernő a kezébe vette és alaposan megnézte.
– Ezt te csináltad? Nagyon ügyes vagy. Még rendszámtábla is van rajta. Jelentenek valamit a számok és a betűk?
– Igen, látod, itt százharmincöt van. Tizenhárom én vagyok, Balázs öt.
– És a betűk?
– GBAR. Gábor és Balázs apja Róbert, ennek a rövidítése. Az és-t kihagytam.
– Perfekt!
Lilia nézte a fiát és Ernőt, ahogy egymáshoz hajolva a kis autót szemlélik.
Ők együtt, akiket olyan nagyon szeretek.
Bea őt figyelte. Lilia észrevette. Az anya és a lánya komolyan néztek egymásra. Halkan odaszólt Beához:
– Te érted?
Bea bólogatott, és ugyanolyan halkan válaszolt:
– Jó, hogy boldog vagy, anya.
Hozták a fagylaltot, és el kellett rakni az autót az asztalról.
– Mit szeretnétek inni?
Gábor az anyjára nézett.
– Szabad még kólát?
– Szabad. Holnap szombat van, és apátok csak tízre jön értetek. Nekem vizet rendelj, Ernő.
– Ez érdekes, elkezdem megszeretni a fagylaltot – állapította meg Ernő néhány kanál után.
– Ernő, ez nem fagylalt, ez egy Mövenpick Ice Cream – oktatta ki Bea.
– Attól még édes és hideg!
– A cukrozott jégkocka is édes és hideg – replikázott Bea.
– Bea! – szólt rá Lilia.
– Hagyd csak, igaza van. Most már csak az egyes fogalmakat kell tisztáznunk.
– Ha ti ketten elkezdtek fogalmakat tisztázni, én elmegyek Gáborral a játszótérre mérleg hintázni.
– Én itt maradok, még Ernővel akarok beszélgetni. Te menj csak, és hintázz egyedül.
– Szerintem a fogalomtisztázást eltoljuk egy másik időpontra. Lenne olyan kedves az asszisztensem, hogy ezt is intézné?
– Igenis, doktor úr – ragyogott Lilia.
– Te vagy az asszisztense?
– Már évek óta.
– Hogy mi minden derül ki! Ugye, Bea? Ernő, képzeld, holnap a papánkhoz megyünk, három éve nem láttuk. Úgy izgulok.
– Örülsz?
– De még mennyire!
– Én is izgulok és örülök, különben köszönöm a tippet a bábbal. Anya képes lett volna Katikának egy méregdrága ruhát venni egy bébibutikban.
Ernő nevetett:
– Ez nála szakmai ártalom. Jobban teszi, ha csak magát öltözteti.
– Na, ahhoz ért!
– Szerintem is. Milyen bábot vett?
Bea elpirult.
– Egy mókust, én is elhoztam megmutatni – és elővette a táskájából.
– Nagyon aranyos.
– Már gyakoroltam.
Lilia azon gondolkodott, hogy megmondja-e nekik, hogy Ernő okozta a változást az apjukkal kapcsolatban. Aztán úgy döntött, hogy megmondja.
– Ernő nem csak tud erről, ő okozta a változást bennem, ami apátokat illeti.
– Te! – meredt rá Bea. – Nem volt ember vagy Isten, aki rá tudta volna erre venni.
Ernő komolyan a lány fiatal, szép, nyitott arcára nézett.
– Bea, én pszichológus vagyok, és nagyon szeretem Liliát. Mivel hozzá tartoztok, ti is fontosak vagytok nekem.
– Köszönjük – mondta majdnem sírva Gábor. – Azt mondtam, hogy nem akarok mostohaapát, amikor kiderült, hogy eljegyezted anyát. Nem lehetne benneteket valahogy megszámozni? Mondjuk apa egy és apa kettő?
– Vagy betűkkel, apa A és apa B? – ajánlotta Bea.
– Nyugodtan, de Ernő maradok. Most én is elmondok nektek egy titkot: nekem is van egy lányom.
Lilia ledermedt.
– Ezt még soha nem mondtad!
– Nem, mert csak két napja van.
Lilia félig felemelkedett a széken.
– Ernő, mi ez? Két napja született?
– Nem, mindjárt tizennyolc éves lesz. Kornélia felajánlotta, hogy adoptál, mint apát. Szerinte ha gyerekeket lehet adoptálni, akkor szülőket is lehet.
– Jaj, Ernő! – rogyott vissza Lilia a székre. – Ez most durva volt. Remélem, nem szeretett beléd.
– Dehogyis. Úgy gondolja, hogy egy életen át Jenőt fogja szeretni.
– Ki az a Jenő? – érdeklődött Gábor.
– Lassan haza kellene mennünk, de azért érdekes, ahogy a gyerekek gyűlnek… ez a kettő, Robertnek kettő, és a te titkos lányod, Kornélia. Lassan egy kisdobos őrsöt tesznek ki.
– Az már nincs, anya!
– Fizetek, és elkísérlek benneteket az autóhoz.
A gyerekek bent ültek a kocsiban és Liliát várták.
– Bea, még mindig ott állnak?
– Ott.
– Mondd, hogy lehet ennyi ideig csókolózni? Nem unalmas?
– Dehogy, csak még nem értesz hozzá. Ernő végre elengedte, most meg anya ment hozzá vissza! Tényleg bírják, pedig egy egész hétvége van előttük.
– Gondolod, két napig egyfolytában csókolózni fognak?
– Betétekkel, igen.
– Valamikor enni is kell nekik.
– A szünetekben. Látod, hogy anya milyen boldog?
– Látom, de legközelebb hozok magamnak valamit játszani.
Éjjel az ágyban Lilia SMS-t írt.
„Drágám, a gyerekeim nagyon meg vannak elégedve a vőlegénnyel! Én meg boldog vagyok, hogy így sült el a dolog. Alig várom már a holnapot. Szeretlek!”
Ernő válaszolt: „Fantasztikusak a gyerekeid, de mit várhatunk egy ilyen anya mellett? Én is várom a holnapot. Szeretlek! x100”
A SZABAD HÉTVÉGE
Szombaton délelőtt Gábor és Bea már kilenckor teljesen elkészülve várták az apjukat. Idegesek voltak. Lilia is ideges volt, de nem mutatta, inkább csitítgatta őket. Az időt kihasználva rávasalt az új, piros ruhájára, amit tegnap hozott haza a butikból. Leírhatatlan piros színe volt, nem korallszínű, nem is cinóber, valami a kettő között. Mélyebben kivágva, a szegése elöl dupla anyagon, finom, a színhez illő kis csillogó pajetákkal díszítve. Felvette, kifestette magát és rendbe rakta a haját. A gyerekek állandóan kérdezgették, hogy mit csinál. Gábor háromnegyed tízkor már pánikolt: Az apjuk biztos elfelejtett értük jönni!
Röviddel tíz előtt megérkezett. Ahogy kilépett a liftből, a két gyerek már az ajtóban várta. A férfi megállt és nézte őket, a gyerekek meg őt, míg Gábor félénken megszólalt:
– Apa.
– Gáborkám! – és kitárta a karját. A gyerek repült felé. Az apja felkapta, magához szorította, ekkor Bea is odaugrott és oldalról puszilgatta. Lilia az ajtóból figyelte őket. Róbert ránézett.
– Szervusz, Lilia.
– Szervusz, Róbert – de nem indult el felé. Róbert sem közeledett, csak nézte.
– Akkor, sziasztok. Mikor hozod vissza őket?
– Még nem tudom, valamikor holnap estefelé.
– Majd szóljatok előtte, hogy én is itthon legyek. Szép hétvégét.
– Neked is, Lilia. Neked annyi szépség jusson, amilyen szép te vagy. Tényleg megtaláltad?
– Tényleg.
– Légy boldog!
– Köszönöm – és becsukta ajtót.
Megérkezett, Ernő elkapta, magához ölelte, és csókolta, ahol érte.
– Édes csillag, most kezdődik a menyegző – és már vezette is a hálószobába.
– Ernő, még csak délelőtt van. Még nem is reggeliztünk.
– Miért, elő van valahol írva, hogy csak evés után lehet?
Eközben Liliát az ágyra döntötte.
– Nem bánnám, szerelmem, ha egyszer állva vetkőzhetnék, ezt a ruhát most vasaltam ki.
– De gyorsan!
– Versenyezzünk, hogy ki lesz előbb kész?
– Vedd fel a pongyoládat.
– Miután levetkőztem, öltözem fel?
– Bízd rám.
Ernő kibontotta az övét és szétterítette a pongyolát az ágyon, aztán Liliára feküdt és amennyire tudta, betakarta önmagát is a pongyola szárnyaival.
– Most jön a rubin násza!
– Egy megfulladt menyasszonnyal, mert agyonnyomsz.
– Pedig milyen romantikus lenne a piros szárnyak alatt – gurult Ernő mellé. Lilia kibújt a pongyola ujjából.
– Feküdjünk rá.
A konyhában kávéztak.
– Mit csinálunk ma?
– Reggel vettem néhány könyvet az ásványokról és a drágakövekről.
– Tehát olvasunk.
– Az első közös hétvégén? Majd öt év múlva.
– Öt év múlva kezded el őket olvasni?
– Akkor, ha öt évig már együtt éltünk.
– Menjünk el Renátához, ő ért a kövekhez.
– Gondolod, van ideje ránk?
– Megkérdezem.
– Szia, Renáta.
– Szia, Lilia, régen hallottam rólad. Tudom, egész nap dolgozol. Itt lenne az ideje, hogy egy kicsit lazíts.
– Azt csinálom a hétvégén.
– A gyerekekkel vagy?
– Nem, az apjuknál vannak. El szeretnék jönni hozzád Ernővel.
– A fafejű professzoroddal?
– Már a vőlegényem.
– Mi?
– Eljegyzett.
– Megáll az eszem! Ezt hogy csináltad?
– Nem én csináltam, a sors.
– Sok mindent történt, amióta nem beszéltem veled.
– Egy hete történt minden. Mikor jöjjünk?
– Ötkor egy angyal-csoportmunka lesz nálam. Gyertek most.
– Félóra múlva ott leszünk.
– Szia, puszi, várlak.
Ernő hallotta a beszélgetésüket.
– Tehát mindjárt indulunk, ezek szerint én vagyok a fafejű professzorod.
– Ki más? De most a rubinszívű lovagom vagy.
– Mit tud rólam Renáta?
– Inkább rólam tud. Hozzá jártam, amikor nagyon el voltam keseredve és valakivel beszélnem kellett. Ezt, mind pszichológus, csak megérted. Hozzád nem jöhettem, hogy a kilátás nélküli szerelmemről beszéljek irántad.
– Miért nem?
– Most vagy fafejű, de bükkfa fejű!
– Menjünk.
– Piros ruhában egy piros autóval… kár, hogy nincs egy piros ingem, vagy legalább zoknim.
– Nem kár, ez válóok lenne. Nem autóval megyünk, két megálló a metróval. Addig mesélek neked Renátáról.
Ölelkezve mentek az utcán.
– Renáta fiatalon rákbeteg lett. Kilátástalan volt a helyzete. Kezeléssel adtak neki másfél évet. Kétségbeesésében alternatív megoldásokat keresett. Valahogy rátalált egy látóra és elkezdett vele dolgozni. Bízott benne. Továbbá is kapta a terápiát, megoperálták és meggyógyult. Mindennel foglalkozott, ami akkor a nyitás után bejött Magyarországra. Röviden: úgyszólván elragadta a New Age-hullám. Majd meglátod. Fontos, hogy vedd le a cipődet, ha bemegyünk, és ne lépj a küszöbre.
– Viselkedni fogok.
RENÁTA
Renáta kedvesen fogadta őket. Liliát hosszasan ölelgette, Ernőt pedig összetett kézzel, a buddhisták főhajtásával üdvözölte. Ernő viszonozta. Ami a lakás berendezését illeti, egyedi volt; úgyszólván üres szobák. Fátyolszerű textíliák mindenütt, a falon, a lámpák beburkolva velük, és az ablakon is lógtak. Ülőpárnák feküdtek a földön. Gyertyák, füstölőpálcikák, a házioltáron egy kép a Dalai Lámáról és Helena Blawatzkiról. Mindenütt ásványok, a polcon és nagy üvegtálakban a földön.
A legtágasabb szobájába kalauzolta őket. Mielőtt leültek, eléjük állt egy kis üveg sprayvel és beszórta őket.
– Ne féljetek, nincs szaga, ez aranyspray.
Összevont szemöldökkel, komolyan nézte őket:
– Egy igazi királyi pár!
Ernőt idegenül, mélyen érintették a szavai. Lekuporodtak a parkettán lévő párnákra. Liliának nehéz volt az alul szűkülő ruhájában a földre ülni, ezért combközépig felhúzta.
– Látom, egy smaragdgyűrűt kaptál. A smaragd, a gyémánt és a rubin a drágakövek királyai. A legfelső szinten vannak, de évezredek óta sok vér és kín tapadt hozzájuk. A legmagasabbat csak fájdalommal és minden szinten valamilyen halállal lehet elérni. Látod – fogta meg Lilia kezét –, a smaragd a megújulás és a remény köve. Ahhoz, hogy a változtató újulás bekövetkezzen, a réginek el kell múlni, meghalni. A rubin a láng, a szenvedély és a szerelem vörös fénye. Ezeknek a királyi köveknek hatalmas az angyaluk, több szárnyú.
– Ernőnek volt egy álma a smaragdról és a gyémántról. Meséld el – fordult a férfihoz.
Ernő elmondta az álmait Renátának, aki figyelemmel hallgatta.
– Mit szólsz hozzá, Renáta? – kérdezte Lilia kíváncsi izgalommal.
Renáta először semmit sem szólt, aztán felállt.
– Gyertek, menjünk ki a balkonra, iszunk egy teát, még müzli is van. Ez most nagyon erős volt, ki kell egy kicsit mennem a levegőre. Lilia, ha nem rólad lenne szó, nem érintene ennyire, de már régóta az életemhez tartozol. Ne haragudj, Ernő, hogy elsősorban rá vonatkoztatom, pillanatnyilag ő a főszereplő.
– Hogy haragudnék, Renáta, nekem is ő a főszereplő!
Lilia sírt.
– Sokat sírtál itt nálam, Lilia, és most a boldogságtól sírsz – mondta Renáta könnyes szemmel. – Üljetek ki a balkonra, amíg én főzök egy teát.
Renáta hozta a gőzölgő teát, három tálkát müzlivel, és néhány bio zabkekszet. Rátette az ott álló asztalra.
– Ernő, amíg a teát csináltam, gondolkodtam az álmaidon. Nagy hatással voltak rám. A múlt éltetek emlékeit álmodtad. Már régóta együtt vagytok a Földön. Összetartoztok. Azon, hogy a drágakövek hozták ezt ki belőled, azon nem csodálkozom. A smaragd-beavatási álmod hatalmas. A gyémánt az, ami vérrel, kínnal van alátámasztva. Nem hiszem, hogy ott megmenekültetek.
– Én sem. Vettem az ásványokról néhány könyvet. Elkezdek foglalkozni velük.
– Nagyon jó lesz, de foglalkozz a reinkarnációval is.
– Az már nehezebb.
– Együtt foglalkozunk vele, Ernő. Lassan menjünk, Renátának még fel kell készülnie estére.
– Ernő, megmutatom a hálószobámat.
– Hűha! Ernő, ennek olyan súlya van, mintha az angol királynő koronakincseit mutatnák meg neked! – ölelte át Lilia. Renáta hálószobája kicsi volt. Egy gyékénymatrac a földön, mellette egy másfél méter magas vas gyertyatartó vastag fehér gyertyával, és egy nagy ametiszt. Bámulatosak voltak a falak. A szoba egészen a mennyezetig angyalokkal, szárnyas lényekkel, érdekes, rögtönzött stílusban és színekkel volt kifestve.
– Ez döbbenetes! Tudsz itt aludni?
– Igen, és meditálni, ide nem jön be senki.
