Kitabı oku: «Népdalok és mondák (3. kötet)», sayfa 13

11. A kivánságok

Az országuton megy tiz ezer kocsi, minden kocsin tiz ezer hordó, minden hordóban tiz ezer zacskó, minden zacskóban tiz ezer mákszem, minden mákszemben tiz ezer mennykő. Mind e mennydörgős mennykő üssön belé abba, a ki az óperencziából hozott mesémre nem vigyáz!

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény legény, a kinek egy fiatal csinos felesége volt. Mind a ketten szerették egymást, csak az volt a bajok, hogy szegények voltak; mert egyiknek sem volt semmie se. Illyenkor aztán történt, hogy néha egy kicsit öszvepöröltek, és szemére hányták egymásnak, hogy egyiknek sem volt semmie. De azért szerették egymást.

Egyszer estve az asszony előbb jött haza, mint férje, és a konyhában a padkán tüzet rakott, ámbár nem igen volt mit főzni. Legalább egy kis levest főzök uramnak; mire haza jön, elkészül, gondolta magában. De alig tette föl a bográcsot a tüzhöz, és a tüzre néhány hasáb fát, hogy a viz annál hamarább felforrjon, ura már haza jött, és ő is felesége mellé a padkára ült. Ott melegedtek a tüznél, mert már hideg ősz volt. A szomszéd faluban épen az nap kezdték a szüretet.

Tudod-e mi ujság, feleségem? igy kérdezte az asszonyt.

Nem tudom biz én, semmit se hallottam. Hát mondja meg, hogy mi?

Hát a mint jöttem most az uraság kukoriczaföldéről, messziről a sötétben is észrevettem, hogy az úton valami fekete folt van. De nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Közelebb jöttem, hát uram fia! mi volt? Egy szép aranyos kis kocsi, benne egy szép asszony ült, elül meg szép négy fekete kutya befogva.

Tréfál kend, szakasztá félbe az asszony.

Nem tréfálok biz én, valóságos igaz. Tudod, millyen sáros határunkban az út. Hát bizony a kutyák a kocsival megakadtak, sehogy se birtak tovább menni. Az asszony meg nem mert kiszállani a sárba, hogy aranyos ruháját be ne piszkítsa. Én a mint megláttam, el akartam szaladni, mert valami gonosz léleknek tartottam. De ő utánam kiáltott és kért, hogy segítsem ki a sárból, semmi bajom se lesz, meg is jutalmaz. Gondoltam magamban, hogy bizony jól esnék, ha segítene szegénységünkön, és segitségemmel a kutyák kihuzták a sárból. Ekkor az asszony kérdezte, hogy házas vagyok-e. Megmondtam neki. Hát gazdag vagy-e? kérdezte tovább. Dehogy vagyok! alig van két szegényebb ember falunkban. No tehát ezen segithetünk. Feleségednek három kivánságát fogom teljesíteni. Ezzel elment, mintha csak sárkányok ragadták volna. Tündér volt.

Az ugyan rá szedte kendet!

Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kivánni, édes feleségem! Erre az asszony hamarjában kimondta: bár csak volna egy kolbászunk, ezen a szép parázson ugyan csak megsülne.

Alig mondta ki, már is leszállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.

Ez helyes, helyes! kiáltottak mind a ketten, a másik két kivánságot okosabban kell használnunk. Be jó dolgunk lesz akkor. Mindjárt veszek két tinót, meg két lovat, egy malaczot is veszünk; igy beszélt a férfi. E közt levette kalapjáról pipáját, hátáról kihuzta a zacskót és megtömte. Most rá akart gyujtani, de ollyan ügyetlenül vette az üszköt, hogy a lábast kolbászostul feldönté.

Az istenért, a kolbász! Ugyan mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek, igy kiáltott a megijedt asszony, és a kolbászt ki akarta kapni a tüz közül. De az akkor már férje orrán lógott, le egészen lába ujjaig. – Uram teremtőm! segíts, igy kiáltott megint az asszony. – Lásd bolond, oda a második kivánság, mondá ura. – Hát ezzel mit csinálunk?

Leveszszük, mondá az aszszony.

Le biz az ördögöt! hisz egészen ide nőtt az orromhoz, nem lehet ezt levenni.

Hát levágjuk, máskép nem segithetünk.

Dehogy engedem, dehogy hagyom a testemet vágni a világ minden kincseért sem. De tudod-e mit feleségem? Még egy kivánságunk van hátra. Kivánd, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. Akkor megint jól lesz minden.

Az aszszony meg igy felelt: hát a tinó, meg a ló, meg a malacz akkor hol marad?

De hiszen illyen bajuszszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról.

Sokáig igy pöröltek, utoljára csakugyan rábirta az asszonyt, hogy azt kivánja, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. – De ezzel oda volt a három kivánság, és ők most is ollyan szegények, mint azelőtt. – Azonban a kolbászt jó izüen megették; de mivel most átlátták, hogy pörölésök volt az oka, hogy nem lett se tinójok, se lovok, se malaczuk, megegyeztek abban, hogy ezután jobb békeségben fognak élni. Nem is pöröltek azután soha. Jobban is ment dolguk, és idővel tinót is, lovat is, malaczot is szereztek, mert szorgalmatosak és takarékosak voltak.

12. A félelemkereső

Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is tul volt egy bolhaugrással, egy veréblépéssel egy gazda ember, kinek felesége is volt; volt kettejöknek egy fiok; ők azt Pihárinak nevezték. Ez a Pihári makranczos egy fiu volt. Egyszer az apa, meg az asszony mezőre mentek dolgozni, a fiut otthon hagyták ház őrzeni, s megparancsolták neki, hogy délben, meg estve a disznónak meg a tyukoknak enni adjon; osztán mikor estére harangoznak, a tüzhöz vizet tegyen, a tüzhelyet meg a házat seperje meg, az ólat hányja ki. – A fiú arra csak annyit mondott, hogy „jól van, jól!“ –

A szülék napestig dolgoznak, estve haza jőnek a dologból; a fiút nem kapják otthon; tűvé tesznek a faluban mindent, sehol sem lelik, utoljára megkapták a faluvégen, egy kis házban, hol ő az oda való lánynyal szerelmeteskedett. Megharagudott az apja keservesen, a fiút haza kergette; otthon az ajtót egy szolgafával betámasztotta, a szíj ostort elővette, s megrakta amugy magyar miskásan, hogy szintúgy csürgött csattogott minden a házban. Mikor untig fáradtig jártatta háta pecsenyéjén a suhogó bátyját¹⁴, hogy a vér csak úgy csatornázott végig a lába szárán, megpihent az apa és többet nem ütött; hanem azt kérdé tőle: félsz-e már most tőlem? Teszed-e másszor, a mit ma tettél? Fogadod-e ezután az apád szavát? – A fiu nem sirt, hanem makranczosan azt duhogta: sem nem félek, sem nem fogadom meg, a mit kend parancsol; úgy, csak azért sem!

No fiam! mondá az apja, soha se kellesz nekem többé! Koránt se ollyan fia voltam én szegény édes apám uramnak, az isten nyugtassa meg, ha a forgószélbe esik is a pora! mégis, a mit mondott, úgy néztem, úgy megfogadtam, mintha a tiszteletes mondta volna a katékrából! Eredj, fiam, eb a lelked! a merre szemeddel látsz, nekem többé nem kellesz se testemnek se lelkemnek; nesze itt egy butykos pálinka, meg egy kenyér, loholj a szél után, a merre a talu repül. Ha apádtól sem félsz, addig üldözzön az isten ostora, mig félszet nem kapsz. –

A fiu nagy dünnyögve elballagott; nem is köszönt senkinek. A mint ment, mendegélt, talált egy korcsmát, abban háromszáz katonát… A mint a korcsmába hág, egyenesen az asztalfőnek tartott, s levágta magát az asztalra, hogy a pálinkás üveg mind egy szálig tánczra kerekedett. A katonák csak egymásra néztek, s neki iszonykodtak, hogy kilökjék őt az ivó házból: akkor Pihári talpra ugrik, kalapját az asztal alá vágja, öklével megüti a gerendát, szintúgy omlott belőle a szúpor, s nagy hegyesen elkiáltja magát: ki a legény a korcsmában? kinek van kedve velem megbirkózni? jöjjön, ha a gyermekét akarja tartani!! Erősen verte jobb kezével a mellét, de a balban a pálinkás butykost tartotta, s abból a bámuló katonákat sortában megkinálta. – Jól meg húzták a butykost az oltott lábu katonák, s egymás után szép énekszóval mind egy szálig szépen elaludtak.

Ekkor a korcsmároshoz fordult Pihári s kérdte őt: tudna-e valahol ezen a világon ollyan helyet találni, hol ő félszet kaphatna? –

De tudnék ám! felelt a korcsmáros gyanakodó képpel; van itt hét mérföldnyire egy király, van annak egy elátkozott vára, mellyben éjjelenként hét esztendeig ördögök tanyáznak, ki oda nappal megy, annak semmi baja, de éjtszaka az ördögök izre porra szaggatják. –

Pihári elindult a királyhoz, s két óra alatt ozsonnatájon várába érkezett. Mikor a királyhoz bement, se nem kopogtatott, se meg nem hajtotta magát, hogy czipellőt csókoljon, sem a kalapját nem billentette, csak bokáját ütötte öszsze, s igy szólt: szerencsés jó napot kivánok az urnak! s az asztal mellé kényesen oda bigyesztette magát. –

A király elébb soha se tudta, miféle vakmerő emberrel van ügye, s nagyon megzavarodott; de utóbb neki bátorodva kérdte tőle: ki vagy, mi vagy? ki hozott ide? mi járatban vagy?

Vagyok apámnak elkergetett fia; azt mondja a legény, az ördögök hoztak, s azokat akarom megverni, megszalajtani. –

Épen jó helyen jársz – szóla örömmel a király, – van nekem egy igen szép, de hét esztendőre elátkozott, váram, az ördögök birják; nappal ugyan ellakhatik benne az árva gyermek is, de éjtszaka? nincsen ember, a ki benne életben maradjon; mindent széjjeltépnek benne az ördögök. Már tiz ezer katonám elveszett benne; ha te három éjtszaka váramban meghálnál s benne élve maradnál és váramat megtisztítanád a gonosz lelkektől: akkor fiu, ember vagy a talpadon, jó csillag alatt születtél, kérhetsz, a mit kivánsz; fele királyságom, a legszebbik lányom a tied lesz.

Pihári mindezekre csak kaczagott; csak illegette magát az aranyos széken. – „Sok kéne ahoz uram, monda későbben a királynak, sok kéne még ahoz, hogy az ördögök a várból elinaljanak; kéne ahoz huszonhat szekér fa, huszonhat szekér kalács, huszonhat szekér gyertya, huszonhat hordó bor.“

A király mindent rendesen beszállított a várba, s estére Pihári számára abban a legszebb szobát kitakaríttatá.

Pihári csordahajtáskor bekovártélyozta magát a várba, a fát mind egy szálig meggyujtotta, a gyertyákat is; a borokat szobájába hömpölygette, a kalácsot mind felszeldelte. Maga legelébb is mindenképen jóllakott, azután egy hajtókában egy palacz bort megivott, ismét máshoz kezdett, s köszöngette magára igy beszélvén: isten éltessen Pihári! itt légy ember, Pihári! itthon vagy te itt is, Pihári!

A mint az üveget a szájától harmadikszor elveszi, úgy berúgja háza ajtaját egy kis ördög, melly igen borzas volt, mellynek szakálla három rőf is lehetett, hogy az száz darabra is szakadozott, s mormogva igy beszélt: hogy merészeltél ide jőni, hová csak az ördög jöhet szabadon, honnan csak ördög mehet ki elevenen; ha ezer lelked lesz is, meg kell halnod; nem félsz, hogy mindjárt össze-visszatéplek?

Ide vele! szól Pihári kiürítve palaczkját, megválik, ki kettőnk közül a derekabb legény, gyere, ha még viszsza akarsz pokolba menni, fogj meg. –

A kis ördög belé csimpalykodott Piháriba, s úgy oda vágta a fényes padláshoz, hogy szintúgy nyekkent. Pihári felugrik, összeüti bokáját, bevesz egy pár itczét a kegyelemből, megfogja az ördögöt, úgy vágja az ablak vas rácsához, hogy az agyvelő mind kilocscsant a fejéből. Még egy pár itczét megivott az ördögrontó legény, lefeküdt, s a selyem ágyban reggelig édesdeden aludt.

A király hallotta éjtszaka várában a nagy dörömbözést, hallotta az ördög bőgését, mellyre a halálharang félre verődött. Még sötét reggel eljött a király szolgája megtudni: hányadán van Pihári? Pihárit a szolga még aludva találta, s látta hogy csüngeti véres kezét az ágyról.

Pihári akkor kelt fel, mikor már a nap a hasára sütött. Felkelvén megmosdott és imádkozott annak rendi szerint; akkor nap ki se ment a házból, hanem készült és készíttetett mindent éjszakára. – Minden kész lett a legvastagabb tőkétől a legvéknyabb szálkáig. – Mikor már öreg éjszaka volt, leült asztalá mellé, s a mint szokása szerint köszöntgeti maga felé az itczéseket, egy vastag ördög nagy dörömbölés közt berugja háza ajtaját, hogy az ezer meg ezer darabra szakadt. Héjh csunya egy ördög volt az! – két szeme ollyan nagy volt, mint egy egy taligakerék, s mindeniket mit egy tenyérnyi vastagságon vér futotta körűl; – a szája, – a szája mint egy repedt ég, mikor belőle tüzes isten nyila szalad ki; magassága ollyan volt, hogy nyolcz rét görnyedve bujt be a házba; a fogai úgy állottak, mint egy kidült bedült házoldal, az oldalbordái úgy látszottak mint egy felfordult kaszás szekér, a képe ollyan volt, mint egy hegy, mellyet a záporeső összevissza árkolt, völgyelt; az egyik lába mint az ököré, másik mint a strucz madáré: nagyot toppantott a réti csuda, s Pihárit, mikor épen iszik, igy szólítja meg: hát te vagy az a hitvány kurafi, a ki a mult estve szép öcsémet megölted? azért egyszeriben keservesen kilakolsz. – Ekkor megfogja a bámuló Pihárit, s ugy oda teremti a pagyimentomra, hogy egy fél óraig lélek se jött belé; de fél óra mulva felugrik Pihári a deszkáról, karjára tekergeti az ördög szakállát, úgy vágja a vár oldalához a tiz öles ördögöt, hogy a fal egyszeriben kidült; a gonosz lélek ketté tört; azzal lefeküdt, de még elébb megivott három czilinder bort s édesdebben aludt, mint akárki.

A mint más nap fél délben fölkelt, mosdott és imádkozott, a mint ő szokta. Alig nézett széjjel, már ott volt az estve; ismét mindent összehordatott, nagy teketóriával neki ült az enni és inni valónak; gondolta magában, vagy eszem iszom többet, vagy soha sem; azért hát csak hozzá látok. – A mint falatozás közben így elmélkedik és szép csendeskén iszkorál, egyszer hallja, hogy jő a legöregebb ördög, melly olly nagyokat dübbengetett, hogy lépései alatt csak úgy porlott a márványkő a tornáczban; megrugja az ajtót, mellyen Pihárihoz lehetett bemenni, ugy hogy az milliom darabra pozdorjázott. – A mint belépett, már a szarva, melly a homlokából állott ki, a ház átellenben levő oldalát szórta ki felé, savó szeme a jobb válla hegyén ragyogott, két füle ollyan volt, mint egy három hónapos csökös tinó lehúzott bőre, ujjain araszos köröm volt, egyebe nem fért be a várszobába. Haragosan kiáltott Pihárira, hogy menjen vele s birkozzanak meg a vár kapujában, de csak úgy menjen, ha bizik az inában, mert kutyakinnal fogja megölni; miért vesztette el két gyermekét, kikkel ő az egész világot akarta meggyőzni.

Pihári nem késett. Felölelt egy átalagot, mellyben igen jó beczkói bor volt, mellytől az ördög is megfutamodik, egy zsák kalácsot vállára vetett, szemközt állott az ördöggel a várkapuban. A mint terhét lerakta, feltekintett az ördög fejéhez, melly ollyan volt, mint egy görög láda, – s mégis csak ollyannak látszott, mint egy kenyérkovász, mert igen magasan beért az ájerbe. Leguggolt a hosszu ördög, mikor Pihárit megfogta, s mikor az őt felemelte, ő a falu tornyát is talpa alatt látta, a magasságból úgy csapta le Pihárit az ördög, hogy térdig haladt be a földbe. – Pihári elájult, s félig meddig meghalt; mikor látta hogy most mindjárt egészen meghal, egyet rúgott, s a földből magasan felszökött, összeütötte mezít lábát, – mert csizmája a földben maradt, – felhajtja hirtelen az átalag bort, bekap sebesen harmadfél kalácsot, a borból egy pofával az ördög szeme közé köp, az szeme világát azonnal elvesztette. Ő is derekon kapja a hoszu Luczifert, de karjával körül nem érhette… kapja magát, kihúz kalapja mellől egy anglius tűt, túlteszi azt az ördög derekán, megfogja a tű két végét, megszorítja az ördögöt amugy istenesen, s úgy nyomja a földbe, hogy csak a két keze, meg a nyaka látszott ki a kövek közül. Ekkor kap az oldalához, hogy kardját kirántsa, de minthogy ott soha kard nem volt, futott a várba a fegyveres kamarába; onnét kihozott egy mészáros bárdot, s azzal az ördög nyakába belé vágott. Mikor már az ördög feje le akart esni nyakáról, így szólította meg Pihárit: még illyen derék fiút mint te, soha nem láttam; megérdemled, hogy neked tanácsot adjak. No hát ide hallgass. A mint bemégy lakó házadba a várban, ott bal oldalon van egy fekete ajtó, azon nyiss be, ott van a király kassája, azt örzöttük mi! a mint oda belépsz, hunyd be szemedet, markolj a kincsbe kilenczszer, rakd zsebeidbe; mikor kijősz, az ajtónyiláson látsz egy kis csuprot, abból mosdjál meg, akkor amit akarsz mindent megcsinálhatsz, mivé akarsz, azzá változhatol. Ezeket mondván, szemét száját megtörölte, s meghalt. –

De Pihárinak volt esze, hogy nem ment a szobába, mellybe az ördög küldte; tudta ő, mi van a vas kádban; abban parázs tüz volt, mellytől a mi meggyult, azt eloltani nem lehetett, nem volt ő bolond magát megégetni! a csuporba meg választó viz volt; nem volt ő bolond, hogy azzal megmosdjék, hogy szemét elveszítse! –

Mikor a sárkányfejü ördögök fogait a király udvarán rakásra hordta, a királyhoz bement, s azt mondta: uram király! mindent elvégeztem.

Hát mit kérsz tőlem? – mondá a király.

Semmit uram, csak egy arany tüszűt, felelte Pihári. –

A király egy aranynyal megpakolt tüszűt kötött a Pihári derekára. – Pihári egyszerre oda hagyta a királyt városostul együtt, s ment utazni egyes egyedűl. A mint megyen mendegél, eleibe akad egy koldus, s neki ezt mondja: hová sietsz ollyan nagyon, arany tüszűs legény?

Biz én magam sem tudom, – válaszolt Pihári, szeretnék valahol ollyan helyet találni, hol én félszet kaphatnék; mert én csak azután lehetek boldog, addig nem. –

Hát, ha csak az a bajod, mond a koldus, látod hogy fénylik amott egy vár, annak van egy szomorú királya;… csak oda menj, megmondja ő a többit… Nem akarlak előre elijeszteni. –

Pihári megköszönte a koldus szivességét, s vetett neki harmincz aranyat, indult a vár felé, s a királyhoz érkezvén, megmondá, mi járatban van.

A király előbb Pihárit nagyon bolond embernek gondolta, hogy ő a veszedelmet keresi; de mikor látta, hogy kérése és igérete mellett ugyancsak megáll, megölelte őt, s mindent igért neki, csak kedves várát szabadítsa ki a tündér kisaszszonyok kezéből. –

Még ezelőtt százhetven esztendővel adta a nagyatyám zálogba ezt a gyönyörü várat a tündér lányoknak három száz esztendőre, még száz harmincz esztendő van hátra; akkor telik ki a zálog ideje, igen szeretném, ha még életemben kidisputálhatnám belőle a tündéreket.

Ha életembe kerül is, király uram! mondá Pihári, – mégis visszaveszem kezeikből váradat. Tizenhat szekér fát, hordó bort, gyertyát és kalácsot hordatott öszsze a várban, estve a számára kisepert szobába beült, a fát, gyertyát meggyújtotta, s kezdé magát szokása szerint vendégelni. Éjfél tájban a kő padláson keresztül egy szőrös kéz nyújtózott alá, s már szinte fejét markolta meg Pihárinak; de Pihári nem szokott megijedni a maga árnyékától, s amúgy szegény emberesen úgy megszorította a kisértet szőrös kezét, hogy a bőre a kezében maradt, s igy kiáltott rá haragosan: ne csak a kezedet, hanem magadat is mutasd, ha legény vagy! –

Legény nem vagyok – szóla egy gyönyörü hangu rózsaszáj, – mellyet Pihári a kő padláson keresztül látott mosolyogni, mellyet mikor meglátott, egyszeribe kilelte a szerelemhideg, erősebb vagyok én minden legényeknél, bár te náladnál ne lehetnék erősebb. – Ekkor egy pillanat alatt minden gyertya és fa kialudt, a kalácsok hulladoztak az asztalról, a boros üvegek töredeztek, s igen nagy lett a sötétség. Hát egyszer csak világosodik a szoba, mintha a hajnal jött volna belé hálni éjszakára; soha se tudta Pihári, mitől illyen fényes az ő sötét háza, mellyben ezelőtt a sötétet harapni lehetett volna, hát négy tündér lány áll a szoba négy szögletében! azoknak szemeik ragyogtak, attól volt a ház ollyan világos, az ötödik lány, a legkisebbik, a legszebbik a ház közepére állott, Pihárit derekon ölelte; mint a villámlás úgy szaladt Pihárival a szögletben álló tündérhez, az lökte őt a másodikhoz, az a harmadikhoz, az a negyedikhez ollyan sebesen, hogy a házban forgószél kerekedett. Midőn szegény Pihárival már szinte egy óraig igy lapdáztak, ő se vette tréfára a dolgot, középre ugrott a napnyugoti szegeletből, megragadta a legkisebbik tündért, azt az ágyba vágta, s mellé simult nagy jámboran. A házban tüstént sötét lett, mert a négy tündér eltünt a vári szobából.

A fiatal tündér lány igen megszerette Pihárit, mert Pihári szép legény is volt. Nagyon reszketett a tündér menyasszony, mert félt, hogy kedvese megtalál halni a sok szenvedés miatt, mellyel testvérei megkinozták: ugyanazért minden lehelletére és mozdúlására figyelmezett, csókjaival erősítette a lankadó legényt, s arany hajával talpát is betakarta, hogy a tündér erő által új erőt nyerjen.

Mikor a szépséges tündér lány észrevette, hogy Pihári már megél, így szólította meg őt: csudálkozom szivem, szép szerelmem, hogy meg nem haltál, mikor már itt száz meg száz emberből kihajtottuk a lelket; kérlek, ha neked tetszem, végy el engem magadnak feleségképen; birjuk ketten ezt a várat. – Nem ezt fogadtam én a királynak, szép galambom, – mond Pihári, – el kell innen távoznotok még ma, nem holnap, én addig boldog nem lehetek senkivel, veled se, mig valaki ugyancsak meg nem tanít arra, mi a félsz, nekem addig mindig mennem kell, ezzel apám átkozott meg engem. –

Elvehetnél pedig engem, szóla üveghangon a tündér lány, én tiszta lélek vagyok, én hiven tudok szeretni. Nézd csak, milly szépen hajnallik, mint az örökélet, nekem nappal föld felett járnom s feküdnöm nem szabad, mégis elfeküdném ártatlan oldalad mellett estig is, ha tudnám, hogy meg kell is érted halnom! kérlek, óh ne menj el, esküdjünk meg reggel, mikor a nap felkel.

Pihárinak az Alkorán se beszélhetett volna eleget, ő mindenre csak a vállát rázta, s a fejét lógatta. – Hiába! a kit az isten megver, nincsen annak addig tepedelme, mig az isten ostorának csapója a bünös ember hátán el nem kopik! –

Sirva adott Pihárinak egy pikszist a tündér kisasszony, s őt keservesen megsiratván, s kedve szerint száz meg százszor megcsókolgatván, elhagyta. – Pihári sem állhatta ki a dicsőséget, sirt, mikor a várat elhagyta, mint a záporeső. A királyhoz el se ment, hogy annak győzedelmét hirül adja, hanem ment ország világ sirdogálva bujdokolni. – Fél napig nagyon sebesen gyalogolt, s igen megfáradott; egy kis dombon leheveredett. Gondolkozott a szép tündérről, melly egészen a szivéig ette be magát; eszébe jutott az arany katulya, s azt tüszűje mellől kivette… Sokáig nyitogatta a kis fényes eszközt, de nyitjára sehogy se tudott találni: ekkor meg nyom rajta egy kis arany sorófot, egyszerre felpattan a pikszis fedele, s belőle egy kis tüzkigyó a Pihári orczájára ugrik, s ott széjelpattan; ettől Pihári úgy megijedt, hogy a rosz mindjárt kitörte! – Miután feljózanodott, igy beszélgetett Pihári magában: no jó Pihári, nem érsz már egy jó pipadohányt se; mennyi sokon keresztülmentél már, és meg nem tudtál ijedni, e haszontalanságtól mennyire meg tudtál rémülni! –

Ezzel félbeszakasztotta bolyongását, viszszament a királyhoz, megmondta neki, hogy várát megváltotta a tündérektől; azokat meggyőzte, s a várból egyen kivül kipusztította.

Királyságom felét igértem annak, és egyetlen szép leányomat, mondá az örvendező király; ha ezek neked tetszenek, derék ifjú! egyszerre átveheted!

Nekem, uram király! nem kell se fele királyságod, se szép lányod; én váraddal együtt azt a tündért választottam magamnak, a mellyiket az öt közűl élve hagytam. –

Jól van, derék ifjú! mond a király, ha azzal lehetsz boldog, azt sem ellenzem; de nekem megengedsz annyit, hogy holnap, hajnal előtt meglátogassalak, hogy megtudhassam, kit tettem boldoggá általad, és ki tehetett tégedet boldoggá.

Örömest, uram király! – mondá Pihári, – téged kérlek fel örömatyának, ha holnap esküvőmet tartom.

A király más nap hajnalban elment meglátogatni vára birtokosát s annak tündér ifju asszonyát. – Kit talált ott? Egyetlen leányát! ki a tündér lányokkal azért állott czimborába, hogy azokat megölethesse, s apja várát magának megnyerhesse.

Nem lehet kimondani a király örömét, midőn lányát látta tulajdon várában! Összeszólittatott papot, hóhért, vaskalapot; ettek, ittak, mulatoztak; estve lefeküdtek, hogy azóta mit mivelnek, nem tudom, mert onnan mindent kizártak, a többek közt engem is; mert ha ki nem zártak volna, most is ott ugrálnék örömömben!