Kitabı oku: «Népdalok és mondák (3. kötet)», sayfa 14

13. A szegény ember és a király

A tengereken tul volt egy igen szegény ember, annak volt tizenöt apró lány gyermeke, ki őszi, ki tavaszi, egyik kisebb a másiknál, egyik rongyosabb a másiknál; igen szegényül éldegéltek. – A szegény apa tizenheted magával csak tizenhét tő kolompérból élt esztendőt által. – Egyszer már annyira kifogytak eleségből, hogy testig lelkig semmit nem találtak a ház körül; már kicsibe mult, hogy rakásra nem haltak. – A szegény ember mit nem gondol? Egyszer csak azt látják a gyermekek, meg az anyjok, hogy az apjok néhány sült kolompért a tarisznyába rak, azt egy boton a hátára akasztja. Nem szól egy szót is, csak elballagat magának. – Régen feltette magában, hogy el fog menni panaszra az istenhez. Most hát egyenesen oda indult. A mint ment, mendegélt nagy sohajtozva, utjába esik egy korcsma, betér a csaplároshoz, s köszön: jó napot adjon isten, csapláros ur! Adjon isten neked is, szegény ember, mondta a csapláros, – mi járatban vagy?

Én bizony, mondá a szegény ember, megyek heted hét ország ellen az istenhez panaszra, mert én igen szegény vagyok.

A korcsmáros igen nagy szivvel fogadta a szegényt, enni, inni adott neki mindent, a mi csak kellett. A mint jóllakott a szegény ember, tovább bötyörékelt. Hát a mint töprenkedve ment, mert szegény cselédeit szánta, azon veszi magát észre, hogy egy nagy rengeteg erdőnek áll a közepén. – Meghökken, a mint széjjelnéz, és fánál egyebet nem lát. Hát egyszer eleibe áll egy tisztességes öreg ősz ember, s azt kérdi tőle: hol jársz itt te szegény ember, a hol a madárnak is csak a vadja jár?

Állj félre előlem, jó barátom, mondja a fáradt szegény, veled semmi közöm; én megyek heted hét ország ellen egyenesen az istenhez, bepanaszlom neki sorsomat; csak két kezem van, azzal reggeltől estig untalan dolgoztam, tizenöt gyermeknek nem győztem eleget keresni. A ki az ég madarát táplálja, s a mező liliomait öltözteti, gyermekeimet sem engedi meztelenül halni el éhen!

Igen jó helyen beszélsz, – felel az ősz öreg, – az én kamarámból él a koldus, az én erszényemből költenek a királyok, én teszem koldusokká a gazdagokat, én ültetem hintóba az igazán élő szegények és koldusok fiait és unokáit, ihol van egy kis asztal, ezt ha akarod, a tarisznyádban is elhordhatod.

Hát mit csináljak én e bakatella jószággal, – vág közbe a szegény, – megenném én, megenné az én cselédem a földről is, csak volna mit?

Várd végére az okos szót, ha ketté vágod, magadnak csinálsz bajt – dorgálta őt az ősz öreg; akármit adnak a szegénynek, köszönje meg; kinek kevés nem kell, annak sokat sem adnak; ha kevés becsü dolgot jól használunk, sokszor többet ér az a drágánál! Ennek a kis asztalnak ollyan ereje van, hogy ha azt mondod neki: terülj, édes kis asztalom! mindjárt tele lesz étellel és itallal, millyen szemednek szádnak tetszik, ha nem hiszed, próbáld meg. – Megpróbálja a szegény ember. – Hát nagy örömére minden étel ollyan termett a kis asztalon, millyet ő legjobban szeretett. Jól is lakott róla első intrátában ugy, hogy még életében ugy jól nem lakott. Megköszönte az öregnek a szivességet.

Az öreg ember, a mint az erdőbe távozott, azt mondta a szegénynek: mindent megad a jó isten azoknak, a kik őtet és egymást szeretik, még pedig akkor, mikor legjobban rászorúlnak.

A szegény ember egy tapodtat se ment, sietett haza éhes felesége és gyermekeihez. – A korcsmánál elsötétedett és szállást kért. – A korcsmáros kérdezte tőle: nem ehetnék vagy ihatnék-e?

Nem biz én, felelt a szegény ember, csak egy kis pihenésre van szükségem, idős ember vagyok; igy gyalog szerben nagyon elfáradtam.

A hamis lelkü korcsmáros egyszeribe gyanakodni kezdett, hogy lehet az, gondolta magában, hogy ez az ember nem ehetnék? már azóta bizony, mióta innen elment, megéhezhetett; meglesem, alig ha valamihez nem jutok általa, s ollyan szobát nyitott ki neki, mellyen a tolvajlyuk volt. –

A szegény ember alig várta, hogy beléphessen, mindjárt elővette a kis asztalt, terülj édes kis asztalom! ezt mondá neki, és a kis asztalon kenyér, bor, étel annyi lett, mint az itélet. Ő evett, a mennyi bele fért; mikor már egészen jóllakott, ezt mondta: borulj édes asztalkám, – erre is az ősz ember tanította, s az étel, ital eltünt az asztalról.

Ezt a korcsmáros a tolvajlyukon mind kihallgatta és kinézte. Mikor a szegény ember elaludt, kilopta az asztalkát, s azon éjjel az asztalossal más épen ollyan kis asztalt csináltatott, s oda tette azt a szegény ember mellé. Reggel jól volt még lakva a szegény ember, rá se nézett az asztalkára, csak felkapta, s a korcsmáros szivességét megköszönve, annak minden jót kivánt, sietett háza népe közé. Még messziről meghallotta, mint sirnak éhes gyermekei, még messziről kiabált hozzájok: ne sirjatok, királykisasszonyok lesztek, én meg apátok, király.

A gyermekek elbámultak; felesége nyakát ölelte által.

A mint a házba bement a szegény ember, az asztalkát a ház közepén megállította, s mosolyogva igy szólt: terülj édes kis asztalom. De az asztal üresen maradt. – Megint kérte asztalát, megint semmi sem lett rajta; harmadszor mérgesen parancsolt rá, harmadszor is csak üres maradt. Akkor megharagudott az ember, összetörte az asztalt, s tűzre vetette. Gyermekei sirtak. Ő ki nem állhatta az éhesek sirását, ismét utnak indult – panaszra az istenhez.

A korcsmároshoz öreg estve érkezett; az őt untig étette és itatta. Hajnalban már oda hagyta a szegény a szállást. – A rengeteg közepén ismét a tisztes öreggel találkozott, ki őt utjában megállította.

Legázollak! már neked nem hiszek! ajándékodat csak egyszer kétszer lehet használni. Megyek az istenhez, annak áldása soha el nem apad előlünk, mihelyt arra magunkat érdemesekké teszszük. – Nézz csak ide! – mondá a tisztes öreg, ki kezében egy fehér kecskét tartott, mellynek farkát megcsavarta. – Hát szeme szája eláll a szegény embernek, midőn a gyepen temérdek aranyat lát elömölve, de még jobban elcsudálkozott akkor, mikor az ősz öreg a kecske farkát csavarította, s az arany ott a hol kiömlött, a kecskébe visszament. Ha istenhez igaz maradsz, neked adom e kecskét, sokszor ezt ne sanyargasd, csak annyit végy ki belőle, mennyi egy napra elég, mi egy nap el nem kél, el ne vesztegesd, bocsásd ismét oda, honnan vetted, ott más nap csak ugyan megtalálod. Ezzel átadta a kecskét a szegény embernek, s annak jó utat kivánva eltünt az erdőben.

A szegény ember későn érkezett a korcsmába, s bement épen azon szobába, hol már tudtán kivül kárt vallott. Az ajtót gondosan bereteszelte, s kecskéjével próbát tett éjfélben. – A mint farkát jobb oldalra csavarítja, ugy ömlik ki belőle a gyönyörű drága arany, hogy még az asztalról is folyt le felé. – De az ördög soha sem alszik. – A korcsmáros leskelődött, mindent látott. Kiment a kecskenyájba, abból egyet épen ollyant választott, mint a szegény ember kecskéje. Mikor a korcsmáros a kecskével haza került, akkor már a szálló visszaszivatta kecskéjével az aranyat, s jóllakván örömmel és vadcseresznyével, mit a zöld erdőben szedegetett, nagyon elaludt. A korcsmáros tudta az ajtónyilást, lábujhegyen besullogott az alvó emberhez, annak kecskéjét elvette, s helyette a magáét tette.

Reggel, uram, még viradta előtt, fölkelt a szegény ember, vitte kecskéjét haza felé. – Haza ért. – Alig várta, hogy megcsavarhassa állatjának farkát, s az aranyokon kenyeret vehessen. Kitette kecskéjét a dunna tetejére; de az sem jobbra, sem balra csavartatva, nem eresztett aranyat. A szegény ember átkozódott, békételenkedett, fenyegetődzött, s felfogadta, hogy ezentúl csak magának az istennek hiszen, másnak senkinek sem. – Kirántotta kecskéje farkát, azt megölte, megfőzette, gyermekeivel megétette, magának egy czimert tett külön belőle, hogy legyen mivel utazni szegény fejének.

Ismét utra kelt, a korcsmába nem tért be, kalapját levette, ment mendegélt énekelve, mint egy prosoncziós (processiós). Az erdő innenső szélén ismét maga előtt látta a tisztes öreg őszt; de azt haragosan félre taszította utjából, s csak egy kicsinybe mult, hogy meg nem kanyogatta. Az ősz öreg öklömnyi dobot vett elő, s arra vagy kétszer rá ütött, hát a a két ütésre két száz katona ugrott ki a dobból. – A szegény ember az erős izmos katonáktól ugy megijedt, hogy azt se tudta hirtelen, mit csináljon? – Az ősz ember figyelmeztette őt, hogy minden ember iránt kötelességgel viseltessék, kivált pedig az ősz emberek iránt, s a dobot neki ajándékozta. – A dobnak volt egy kis verője, mellynek egyik vége fehér, másik veres volt; ha a veres végivel ütött a kis dobra, akkor minden ütésre száz katona ugrott ki abból; ha a fehér végével ütötte, ugyanannyi ment vissza abba. A dob használására jól betanította az öreg a szegényt, s biztatta, hogy ez a kis jószág elvesztett asztalát és kecskéjét is viszszakeríti. Utóljára megáldotta az öreg a szegényt, s egyik az égbe, – mert az öreg az isten maga volt, – másik éhes gyermekeihez sietett.

Haza mentében betért a szegény ember a korcsmároshoz, ki őt igen szivesen látta, leskelődött estenden utána, nincsen-e most valami ispiritusféle a szegénynél; de annak is volt esze, hogy nem fitogtatta többé az isten ajándékát minden gonosz előtt, hanem kebelében tartogatta. – Vacsora után rá perdített a dobra, azonnal kipattant belőle száz erős vitéz; ezek közül kettőt ajtajára állított.

A korcsmárost nem fogta az álom, lábujhegyen besomótogott a házba; de majd a rosz törte ki, mikor észrevette, hogy két erős katona fogdossa amugy mostohásan a nyaka csigáját.

Add vissza gazdánk asztalát és kecskéjét, – mondá a két vitéz, különben, ha ezer lelked lesz is, halál az életeden.

A korcsmáros mindent visszahozott, ha még annyi lett volna is, csak hogy elbocsátották.

A szegény ember elbucsuzván a korcsmárostól, annak ezeket mondta: te gonosz pára, add istennek már a lelkedet, ne gonoszkodjál többé; mert az öreg tisztes ősz, ki nekem a kecskét és az asztalt adta, azt mondta nekem: a mit az isten ád jó kedvében, nem veheti azt el az ördög, vagy ha el veszi is, kinok között adja vissza. Ezzel örökösen oda hagyta a korcsmárost. –

Már csaknem elfeketültek a szegény ember gyermekei a nagy éhségnek miatta, mikorra apjok haza érkezett; de akkor ám megvirradt szegényeknek; mert az asztal terült, a kecske ontotta az aranyat, a mennyi kellett.

A felgazdagodott szegény ember, hogy mások is lássák ő rajta az isten áldását, elküldte feleségét az ország királyához, ki még hét nagy országnak parancsolt azon kivűl, mellyben a szegény ember lakott; azért küldte pedig a királyhoz feleségét, hogy hivja el azt ő hozzá ebédre. –

A király, kutyáit uszította a szegény aszszonyra, s hajdúival rugdostatta le palotájából, de tőle se hogy se tudván megszabadúlni, utoljára megigérte, hogy ha neki ollyan eledelt nem ád, millyennel otthon él, gyermekestül felaggatja őket. –

Mikor a király megérkezett, már akkor az asztal körül volt rakva tiszta aranynyal, az asztalon szintúgy kaczagott a sok drága étel a király szemébe. Úgy jóllakott a király a sok jó ételből, majd kiszakadt mind a két oldala, a kecskét, meg az asztalt ajándékban kérte, hogy a szegény embert ismét pankrótta tehesse. – A dobot nem mutatta a szegény ember senkinek. Alig ment a király a kecskével, meg az asztallal egy czigány mérföldet, már attól valami idegen katonák megfosztották. Visszament a király a szegény emberhez; hát látja, hogy az arany kecske a tornáczban mekeg. –

A király keservesen megharagudott, s fenyegette a szegény embert, hogy hadat viszen házára, s mindenét felprédálja. A szegény ember nem félt semmit, csak annyit mondott a királynak, hogy a mit isten adott, nem veheti azt el az ördög.

Két hét alatt terítve volt a mező katonasággal. A szegény ember is elkezdi verni a kis dobot a pálcza veres végével: annyi katona táborozott ki a dobból, hogy azokkal erdő, mező, hegy, völgy, még a vizek partja is tele lett. A király katonái mind egy lábig elvesztek, a szegény ember katonáinak egy hía se lett. A királyt arany lánczon vitték a szegény emberhez, ki azt csizmatisztítónak tette. – A királyi palotát elfoglalta a szegény ember, s király lett. Becsületesen országolt. Országában még az árva gyermek kezében is hús volt. Most is él, ha meg nem holt.

14. Mátyás király arany gyapjas báránya

Egyszer egy időben volt Mátyás királynak egy juhásza, a ki nékie még soha nem hazudott. Az burkusországi király ebéden vala Mátyás királynál, a hol az ebéd felett ezen juhászról gyakran folyt a beszéd, a többi között előhozá Mátyás király, hogy az ő juhászát lehetetlen volna reá venni az hazudásra. Felele a burkus király: fogadást teszek akármibe, a te juhászod kevés idő mulatja után meg fog tégedet hazudtolni. – Mondá Mátyás király: hogyha az én juhászom hazudni fog, fele királyságomat néked adom, ha pedig nem hazudik, te tartozol fele királyságodat nékem általadni. A fogadás megesett, más állapotokról kezdettek az ebéd felett tovább beszélni, és az ebéd után kvártélyára menvén elválása után, fogadását el nem felejtette, éjjel nappal azon volt, hogy nyerhesse meg a tett fogadást, mivel tudta a burkus király, hogy ezen juhász őrizete alatt legel Mátyás király arany szőrü báránya, abban a gondolatban táplálta magát, hogy pénzzel majd megvesztegeti a juhászt, és hazugságra fogja tanitani, gondolván, hogy a szegény juhász a sok pénzért meg fogja cselekedni. Kiméne tehát a legelőre a király, elérkezett a juhászhoz, beköszönt nála mint ösméretlen vidéki ember: jó napot adjon isten te juhász!

J. Isten hozta felségedet! (a juhász megösmérte termetén, hogy ezen vidéki embernek királynak kell lenni, ő tehát illendő tisztelettel állott előtte.)

B. K. Hallod-e te juhász, én te hozzád jöttem, hallottam, hogy itten nálad egy arany szőrű bárány vagyon; én azon bárányt tőled meg akarnám venni, adok érte annyi pénzt, aranyat, ezüstöt, a mennyit csak kivánhatsz magadnak.

J. Eladni legkönnyebb volna azt, sok pénzre nincs szükségem, hanem hogy hazudhatok én királyomnak, a kinek én még soha meg nem hazudtam, hogy hová lett a bárány?

B. K. Az legkönnyebb lészen; megmondhatod, hogy a farkasok elvitték.

J. De mondhat felséged a mit akar, tanácsát én nem fogadhatom, királyomnak hüséges akarok maradni, és neki hazudni nem fogok.

B. K. Tehát semmiféle mód alatt sem egyezhetek meg veled?

J. Kérem felségedet, kiméljen meg kényszeritésével, ha a bárányt meg akarja venni, vegye meg királyomtól, az övé, nékem csak az őrizete vagyon általadva.

Ezek után elméne a burkus király lakásába megszomorodva, már előre látta, hogy ha csak valami jobb tanács elő nem adja magát, fogadását elvesztheti. Gondolkozásba eredett. Megállj! monda magában, az én leányom szépsége, mellynek nap, hold, csillag megállott csudájára, valóban erőt fog venni a juhászon. Azon nyomban hivatja a leányát; a ki belépvén: atyám mit parancsolsz véghez vinni, mit tészel kötelességemmé?

B. K. Nagy dolgot, melly mind engem mind téged a nagy szégyentől szabaditson meg. Vagyon itt Mátyás királynak egy juhásza, a ki az arany szőrű bárányt őrizi, még soha királyának nem hazudott, fogadást tettem fele királyságommal, hogy őtet hazugságra fogom hozni, mellyet semmi módon véghez nem vihetek, ezen dolgot néked kell elvégezni, elmégy a juhászhoz, próbálj szerencsét pénz által megnyerni az arany szőrű bárányt, ha pénznek nem hajol, szépséged által próbálj, és hogy ha testedből kiván, még azt is engedd oda, csak hogy én nékem holnap reggelig az arany szőrü bárány lábam mellett feküdjön.

A királykisasszony tudta atyja kegyetlenségét, nagy szomoruan kiméne az atyjától, felraká az atyjától kapott sok váltó pénzt, és elindula a juhász felé, és estve felé oda ére, s beköszöne a juhászhoz:

L. Jó estvét, te juhász!

J. Isten hozta felségedet illyen későn, – mi dologban jár itt nálam illyen későn?

L. Hallod-e te juhász, az atyám Mátyás királynál vagyon, hozzá sietnék, de az estve miatt elkéstem, és itt hálok meg nálad, ha megengeded.

J. Nagy szerencsémnek fogom tartani felséges kisasszonyt ezen kvártélyomban, mellynek teteje az eget éri, és a jó isten minden nap a széllel kisepreti, felfogadni; de nem az arany szőrű bárány-e az az állapot, melly felségedet ezen különös meglátogatásomra ide vezérlette?

L. Bizony hallod-e megvallom néked, az az oka itt való létemnek, az atyámnak nem akartad adni, de nékem talán csak ide fogod engedni ezen láda pénzért, nézd meg csak jól, melly sok fénylik benne.

J. Sem pénzért, sem szép szóért, s az egész világért sem adhatom, mivel királyomnak nem hazudhatok. – Több beszédek között a királykisasszony előveszi a jó borokat, és itatja a juhászt, midőn látta, hogy jó kedve vagyon a juhásznak, ujontan kéri, és erölteti, a bárányt adja el néki, de a juhász nem hajol kérésére. Minekutána a juhász már a bortól jó kedvbe került, körülnézé a leányt, és nagyon megszereté, a leány észre vette a juhászon a változást, és ujra kéri a bárányt és felelvén a juhász néki: pénzért, szép szóért, egész világért sem adhatom, de hogyha felségeddel ezen éjtszaka meghálhatnék, talán csak nagy nehezen reá adnám magamat.

A leány, mivel látta, hogy a juhász egyéb módot nem talál, és bárány nélkül haza menni nékie nem lehet, mivel félt atyja kegyetlenségétől, reá állott a juhász kivánságára. A juhász, mivel a bor erejétől meg volt verve, nem gondolta dolgának következését, kiméne és behozá az arany szőrü bárányt a leánynak, a melly véle még mulatozott, és sajnálásai után parancsolá a juhásznak megölni és megnyuzni, a husát megfözni és az arany szőrü bőrét néki általadni, melly gondatlan eset hamarjában megtörtént, és a húsa az arany szőrű báránynak a bojtárok eledele lett; a leány a juhászszal nyugodalomra adták magokat egész reggelig.

Felébredvén a kisasszony jókor reggel, a juhász mellől eltevé az arany szőrű bőrt, indula atyja felé nagy sebesen kocsiával, a juhászt még aludva hagyá, beméne az atyja szobájába, ki már nem is alhatott nyughatatlansága miatt, felugorván az ágyból hogy látta az arany szőrű bőrt, megköszöné leányának végbenvitelét ezen dolognak, mellynek ugyan nem tetszett az atyja öröme, mivel néki magának okozott szomoruságot. Az atyja a burkus király mindjárt parancsolá a kocsiba fogni, és igyekezett, hogy mentől hamarább Mátyás királynál lehessen, hogy meghallhassa, miként fogja a juhász őtet meghazudtolni, a kocsi hamar előre huzatott, belé ült leányával, Mátyás királyhoz sietett, a kit is épen a fröstök mellett asztalánál találtak, őket is mindjárt früstökhöz kérte és leülének. S hagyjuk most ezeket mindenféléről beszélgetni, forduljunk a juhászhoz.

A juhász felébredvén látja változását, magában maradott. Kimén, nézi az arany szőrü bárányt, de a juhok és bárányok között nincsen; részegségéből kijózanodván, eszébe jön egész cselekedete, megijed, és bujában el akarja magát veszteni. Meggyőzi magát, gondolván, jobb ha királyához megyen ezen dolgot jelenteni, de hogy és miképen cselekedje ő azt. Nagy szomoruan fejébe teszi nagy kalapját, kezébe veszi botját, indul a palota felé a mezőről, utjában vagyon egy ürgelyuk, megáll előtte, gondolkozik, belé dugja a botját, reá teszi kalapját, hátra mén vagy húsz lépést, és képzeli ezen botot Mátyás király személyének; felé indul, mintha magához a királyhoz menne, ekkép kezdi beszédét:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.

Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bárány elveszett.

Nem igaz, kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna.

Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.

Felfogá a kalapját, botját, tovább méne; megint talál egy ürgelyukra, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra képzeli Mátyás király személyét a botban, felé indul ujra, mintha a királyhoz menne, folytatja ekkép:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek, –

Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb, felséged, az arany szőrű bárány a kutba döglött.

Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna benne.

Nem jól van, illyen adta teremtette! ha igy mondom, el nem hiszi.

Felfogá kalapját, botját, ujra tovább méne nagy gondolkozva, már mi tévő légyen ő, megint talál egy ürgelyukat, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra beszél a tulajdon botjának:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek –

Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb: az arany szőrű bárányt megették a farkasok.

Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többit is megették volna.

Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.

Felfogja a botját, kalapját, tovább méne, már közel vagyon a király palotájához, nagy félelemben vagyon, és még nem tudja beszédét, talál egy ürgelyukra ujra, belé teszi botját, ráteszi kalapját, és mint az előtt, folytatja beszédét.

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.

Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság a juhoknál?

Nincs egyéb: az arany szőrű bőrű bárányt feketeért cseréltem.

Megörüle ezen gondolatján a juhász, hogy ő ezen módon nem fog hazudni a királynak, hanem igazat mond, ugy a mint történt. Felszedé jószágát, bátran kaczagva mégyen be Mátyás királyhoz a palotába, a kit épen a fröstöknél talált, meglátá a burkus király őtet, örült, hogy muszaj lesz néki most meghazudtolni a királyt.

Mátyás király, mihelyt meglátá az ő kedves juhászát, azonnal szólittatá be felé palotájába, beköszön:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségteknek.

M. Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

J. Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bőrü bárányt elcseréltem fekete szőrűért.

M. Micsoda fekete bárány lehet az?

J. Ez olly fekete szőrű bárány, mellynek csudájára még felséged is megáll.

M. Hol vagyon? mentül hamarább szeretném látni, vezesd ide!

J. Nem szükséges (reá mutat a burkus király leányára), ez azon gyönyörüséges fekete szőrü bárány, melly a juhaim közé tévedett, és mellyért én az arany szőrü bárányt elcseréltem, s ez nékem e nyájamban a legkedvesebb bárányom.

M. Brávó kedves juhászom! csak hogy nem hazudtál, a nyereségemet te néked adom ajándékul.

A burkus király is egy részt megörült ezen eseten, más részt szomorkodott, s mondá Mátyás királynak: nem csak hogy hallottam, hanem magam is tapasztaltam, hogy a magyarral nincs mit kezdeni, mert a hová más indulni akar, már ő onnan megjött. A burkus király tudván az egész esetet jól, a fele királysága mellett Mátyás király parancsolatjára a leányát is által kelletett engedni nékie. S igy emelkedett fel a juhász nagy garádicsra az emberiség, becsületszeretés, és igazság után.