Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 2

RÖVID HETEK ÉS EGY HOSSZÚ PILLANAT

“Munkás embernek rövidek a napjai, hosszú az élete.” Már az iskolában tetszett nekem ez a mondás, bár mindig éreztem, merőben hamis, s ami a legnagyobb baj, még fordítva sem használható. Fő az, hogy paradox, önmagának ellentmondó, s ezért jó irányban keresi az igazságot, ahová tapasztalatom szerint csak ellenkező oldalról lehet elindulni, lévén a lét kettős, pozitív és negatív áram harcából származó valóság. Annyi bizonyos, hogy ezen a három héten, április elejéig, erősen dolgoztam és szaladgáltam, de napjaim azért nem voltak rövidek, sokat töprengtem és fecsegtem, valami nyugtalan és fárasztó élénkség vett erőt rajtam. És nem hagyott békén az “elintéznivaló”. Életem folyamán ez a homályos érzés, hogy nekem valami “elintéznivalóm” van, valamit ottfelejtettem, valamiért vissza kellene menni, valamit s méghozzá a legfontosabbat, kihagytam, holott éppen a valamiről van szó, különben talán nem is jöttem volna a világra – ez a noszogató, sürgető parancs gyakran jelentkezett, de soha ilyen határozottan és makacsul. “Le kellene tenned a doktorátust” – mondtam magamban gúnyosan, Imre barátomra gondolva, aki egyszer bevallotta, hogy viharos és kalandos életének döntő pillanataiban mindig jelentkezett benne ez a hang, hogy talán mégis jobb lett volna annak idején letenni a doktorátust, ahogy a szülei akarták. De mit kell nekem elintézni? A kusza selyemgubancban egy fonalat keresek, aminél fogva aztán az egész gubót le lehetne bonyolítani. Mindig azzal nyugtattam meg magam, hogy hiszen mindegy: ha a lánc megvan bennem, akármelyik szemét fogom meg, mindig az egész lánc megmozdul. Ezért írtam annyi rengeteg cikket is például, az egyetlen, ezerkötetes regény helyett, amit gyermekkoromban terveztem.

Egy költő barátom, kissé tág értelemben, azt magyarázta, hogy “magamat keresem”. Igen ám, de akkor ki az a magam és hol találom meg a sok közül, akiket itt vagy ott felfedezek, miről ismerem meg?

Egy délelőtt minden ok nélkül befordulok a vásárcsarnokba – lődörgök a pultok közti utcákban, nézegetem a főzelékes kupacokat, gyümölcsdombokat: a káposztásteknők, uborkáshordók sárgán és zölden kérkednek. Mint drága pointe-lace csipkék, függenek a zsigerek a mészárszék előtt, sajthegyek ingerelnek, hogy fúrjam át magam, alagutat vájva, mint a kukacok; kettészelt harcsák rózsaszín húsa dagad a vizes deszkán. Sokszor hittem magamról, hogy tulajdonképpen haspók vagyok, utóda ősömnek, az egysejtű amőbának, aki mindent bekap, ami útjába kerül. Különösképpen nincs étvágyam, a szokásos kóstolgatás is elmarad.

Másnap a vágóhídra megyek ki, azzal áltatom magam, hogy riportot fogok írni. Ökröt vágnak éppen: halkan bőgve, kelletlenül ódalog a fal mellé, de azért nem ellenkezik. Lesüti a szemét, ahogy a legény elébe áll, szétterpesztett lábbal, magasra emelve a taglót – mintha restellné a dolgot, de belenyugszik, hogy be kell tartani az emberrel kötött szerződést, mely szerint élete utolsó éveiről lemond, hogy az első éveket gondtalanul, harc nélkül, jó legelőn tölthesse. Mint egy darab rongy, ruhacsomó, ami alól kihúzták a fogast, roggyan össze, nehéz puffanással, ahogy a tagló lesújt. Rossz hangulatban megyek el, a riportot nem írom meg, nincs étvágyam.

Azon kapom magam, hogy régi ismerősöket látogatok meg, visszamegyek olyan helyekre, ahol először se éreztem jól magam. Ruhát rendelek, szokatlanul sokat veszekszem a szabómmal, végre – előleget veszni hagyva – nem csináltatom meg.

Egy délelőtt a Kerepesi-temetőben találom magam, az igazgató úrnak magyarázom, hogy mennyire ellene vagyok a halottégetésnek (megint szóba került a lapokban a krematórium) – erőszakos dolognak találom: a holttest nem olyan nagyon halott valami, mint ahogy hisszük, vagy legalábbis nem lehet tudni biztosan, nincs-e rá szükség: nem is a természetre gondolok, a nitrogénre, ami a növényeknek kell, de hátha egyszer kiderül, hogy nekünk magunknak, a lelkünknek, vagy annak a valaminek, amit így hívunk, fontos, hogy éppen így, ilyen lassan bomoljon fel, ahogy szokott – talán az asztráltest ebből a maradékból szedi össze a maga finom anyagát. Hazamenet nagyon restellem magam, ez most azt hiszi rólam, misztikus okkultista vagyok. Pedig csak azt akarom megértetni vele, hogy mindennek megvan a maga tempója, időrendje, nem szabad semmit elhamarkodni.

Így telnek a napok, néha elmegyek a fülemet kezeltetni, mert a vonatok állandóan indulnak azóta is, pontosan hét órakor délután, a fejemben – már megszoktam, nem sokat törődöm vele, néha szinte mulattat, nem is bánom, hogy a dolog nem szűnik. Valahová mennek a vonatok, majd csak megérkeznek egyszer.

Régi barátommal, a nemes költővel és stilisztával, és egy érdekes idegorvossal, akivel itt ismerkedtem meg, együtt vacsorázunk H.-nál. Barátom, már ötvenéves és komoly polgár, szerelembe esett, regényesen hallgatag, titkolódzó, úgy viselkedik, mint húszéves korában, még arcban is megfiatalodott. Vacsora után egyedül maradunk A.-val az utcán. Irigykedve beszélek barátunkról, hogy milyen szenzációhoz jutott ezzel a szerelemmel. Megdöbbenve értesülök, hogy nagyon beteg, komoly szervi baja van: ezúttal azonban elmarad a rendesen velejáró gondolat, amit a múltkor a keskenyfilmnél is éreztem, hogy velem ilyesmi nem történhetik.

Az idegorvossal, aki pszichoanalitikus, beülünk egy kis kocsmába, ahol csak ketten vagyunk. Vörösbort iszunk. Érdekes, túlfűtött lélek, csupa gondolat és ötlet: magas, nagy fejű, nagy testű ember, kerek gyermekarccal, engem Thomas Mann egyik romantikus hősére emlékeztet. Azt mondja, egy időben erősen foglalkoztatta őt, amit írtam, analitikusan érdekeltem, van is egyéni képe erről a tárgyról. Elmesélem, hogy az utóbbi napokban mennyit mászkáltam mindenfelé, mikkel foglalkoztam, mintha leltárt akarnék csinálni, pedig nem a múlt felé forduló természet vagyok, még ma is hiszek a korlátlan lehetőségekben, utálom a fatalizmust. Mosolyog, fejét rázza, biztosít róla, hogy ez nem is attól van, de azért úgy beszél rólam, mint egy régi íróról, akiről saját szavait idézve lehet ítéletet mondani. Panaszkodom a vonatról, és hogy mostanában gyakran fáj a fejem. Ez nagyon érdekli, rejtelmes kérdéseket tesz fel, aztán váratlan módon, merész ugrásokkal, ahogy analitikusok szokták, olyan “diagnózist” csinál, amiben a fülzúgás és fejfájás szervi összefüggésben áll karakteremmel, vágyaimmal és csalódásaimmal, gyermekkori emlékeimmel és egy bizonyos novellával, amit húsz évvel ezelőtt írtam, és amiben szemeteslapátról volt szó. Hazamenet jó hangulatban vagyok, mégis csak valami ez a lélekelemzés, gondolom némi bűnbánattal, amiért annyit csúfoltam őket – alapjában véve ez a laikusok szemében groteszknek látszó ugrálás a képzettársítások közt, ez az egzakt és óvatos kórrajz és nem a konzervatív természettudomány, amely csak a testet figyeli, és mégis ugyanazt próbálja csinálni a beteggel, mint a cigányasszonyok: jóslatokat mond, prognózis címén, ha valami baja van az embernek – a lélekelemzés soha nem esik ebbe a hibába, őt csak a múlt érdekli és nem a jövő, ami úgyis attól függ, hogy az ismeretlen léleknek mik a szándékai? A test, komoly ember számára, érdektelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek.

Még másnap is, kora délután a kávéházban, a beszélgetés hatása alatt vagyok. Nagyon is igaz azokkal a gyerekkori izékkel, és a szemeteslapátban is van valami – lám, máris jobban vagyok, mert egy kicsit kibeszélgettem magam. A fejfájás is szépen el fog maradni, hiszen a testi bajok, amiket természetesen mindig a lelki állapot okoz, maguktól elmúlnak, ha az időszerű ok tudatossá válik bennünk. A lelkemen van a sérülés, azt kell kikúrálni, aztán minden rendbejön. Nem is volna rossz analízisbe menni. “Menj analízisbe, Ofélia” – mondja a modern Hamlet kedvesének. Lám, már a humorom is visszatért, megint a régi vagyok.

Egyszer csak valami furcsa történik.

Szemben velem, a tükör mintha elmozdulna. Nem nagyon, egy kicsit, pár centiméterrel, aztán úgy marad. Ez nem volna baj, lehet káprázat, éppen olyan, mint a dübörgő hallucinációk. De mi ez?

Igen, mi ez a… ez a izé… ez a furcsa. Ugyanis az a furcsa éppen… hogy nem tudom mi, sőt talán éppen csak az, hogy nem tudom mi van, és mégis van valami, ami még sohasem volt, illetve nincs valami, ami mindig volt, mióta élek, és eszméleten vagyok, csak nem szoktam törődni vele. Fejem se fáj, vonatok sincsenek, semmi se fáj, nem lüktet a szívem se… ellenben…

Ellenben az egész dolog, velem együtt, elvesztette létezésének bizonyosságát. Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen, előttem kancsó, víz, gyufatartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően esetlegessé vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne. S ami a leghihetetlenebb, az se biztos, hogy én itt vagyok, vagy hogy ami itt van, az én vagyok – az is lehet, hogy a kancsó víz ül itt a díványon, és én állok helyette a tálcán. Az egész mindenség, mintha kihúzták volna alóla a talajt, hullámzani kezd. Az az érzésem, hogy meg kell kapaszkodnom. De mibe? Az asztalba vagy a pamlagba nem, mert az is hullámzik, nincs sehol egy fix pont… csak odabent, a fejemben, ha találok egy képet, emléket, kapcsolódást, amiben önmagamra ismerek… Vagy akár csak egy szót.... “Valami tévedés…” próbálom motyogni, görcsösen… “tévedéss…”

Na…

A tükörben meglátom az arcom, fehér, mint a kréta. De hiszen akkor…

“Gutaütés”, villan át rajtam. Elpattant egy ér valahol. Még azt is megállapítom, hogy másformán képzeltem el. Mindig azt hallottam, magam is mondogatom, hogy mennyivel szebb, egyszerűbb, mint egy hosszú, kínos betegség – egy pillanat és vége az embernek. Mintha főbe lőnének. Nahát, súlyos tévedés volt. Az igaz, hogy csak egy pillanat – de ez a pillanat hosszabbnak látszik egész eddigi életemnél. Még csak a felében vagyok ennek a pillanatnak, és mégis iszonyúbb a most következő, másik felére várni, mint az elítéltnek, akit holnap reggel akasztanak. Az emberek rosszul mérik az időt – egyetlen mérték van, az átélés sebessége, mint Wells “Időgyorsítójában”, ahol a benyomások tempójához képest fél esztendő egy perc.

Szó sincs róla, hogy ez jó, vagy legalábbis jobb a fájdalomnál – nincs az a kínszenvedés, aminél ez ne lenne rosszabb, pedig nem érzek fájdalmat. Odakint süt a nap, látom a fényt, és mégis idebent a fejemben, hirtelen elsötétedik. És egyetlen érzésem van már: ha a pillanat másik felében nem tudom, üstökön ragadva, víz fölött tartani magam, akkor a következő pillanatban nem parancsolok többé a hajón, nem uralkodom a milliónyi részecske és szervecske és sejtecske fölött, akiknek születésem pillanata óta királya vagyok – ez az egész, fellázadt népség közömbös tárggyá változik, és ez a tárgy, felszabadulva zsarnoki önkényem erőszakoskodása alól, elfoglalja régebbi, kellemes, természetes helyzetét a gravitációs térben.

Vagyis magyarul: azonnal lecsúszok a földre, és elvágódom.

A testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbe jön, mint anyag – de mi lesz velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel?

Iszonyú hosszabb minden inkvizíciós kínpadnál. Ezt már akkor mondom, borzongva, mikor lassan kezdek magamhoz térni.

Igen, igen, kétségtelen, ezúttal a gutaütés elmaradt, de egy illúzióval lettem szegényebb – nem vágyom többé ilyen halálra.

Nagyon utálatos volt. Vagy talán csak azért, mert nincs igazi hitem? Szörnyű, szédítő érzés, hogy itt tudok csak megkapaszkodni, ezen a parton – ha ez csuszamlani kezd, képtelen vagyok átdobni a horgot a túlsó partra —, odaát semmit sem látok.

Nem, nem, más baj van itt.

Az a baj, hogy nincs múlt és jövő; mint ahogy eddig áltattam magam. A valóság mindig jelenvaló, egyetlen pillanat a valóság, örökké tartó, egyetlen pillanat. Ez nem rövid és hosszú, a pillanat, ami van – ez az egyetlen módja a létezésnek, és ebből a bűvös körből, a pillanat börtönéből nincs, nincs menekvés.

Mert halálom pillanata éppen olyan jelen pillanat lesz majd, akkor, mint a mostani, mikor meghökkenve próbálom összeszedni magam – az is jelenben fog lejátszódni, nem a jövőben, ahogy önmegnyugtatásomra elhitettem magammal. Mert jövő nincsen, ez csak olyan szólásforma.

Az orvos, akinél fél óra múlva jelentkezem, meg se vizsgál. Felét se mondhatom el a tüneteknek, fölényesen legyint. Nincs itt, drágám, se fülhurut, se gutaütés. A lélekkutató bácsit is hagyjuk egyelőre. Magának nikotinmérgezése van. Azonnal beszüntetni a cigarettát.

A STRUCC VÉDEKEZIK

Ha visszanézve, mostani eszemmel gondolok ezekre a napokra, olyan furcsának és érthetetlennek látom viselkedésem, mint amilyen az első húszéves szerelem idején lehetett. Mint akkor, most is valami tehetetlenségi nyomaték pörgetett magam körül, s nem voltam hajlandó észrevenni azt a nálam hatalmasabb vonzó Erőt, ami, mint kavicsot a parittya, forgatott nagyobb pályámon. Akkor a Nagy Ösztön formájában magához rántani igyekezett az életközpont, most (ma már tudom) el akart hajítani az érintő irányában, a sötétségbe. De vonzást és taszítást ugyanaz a törvény kormányoz, s én, hetyke kis bolygó, úgy látszik, megint valami üstökösfélének képzeltem magam, ami tulajdon útját járja, csak belső parancsnak engedelmeskedve, függetlenül kozmikus rendszerektől. S mint ahogy akkor vadul és tágra meresztett szemekkel belérohanni véltem az egek kráterébe, hogy majd megbirkózom vele, most azt hittem, nem talál rám a Fekete Nap, ha elrejtem fejem a homokba.

Tizenhárom éves koromban egyszer, Szentendrénél, átúsztam a Dunát. Alkonyodott már, senki sem járt a parton. A közepén elfáradtam, a víz sodra erősebben kezdett ragadni magával, mint gyenge karjaim, láttam, hogy kilométerekkel kerültem el a szigetet a ponttól, ahol ki akartam kötni. Egyszerre csak, mint a villám, belém nyilallt a nyirkos ijedelem. Lihegve álltam meg, vizet tapostam, hogy szívdobogásom csillapodását bevárjam. És ekkor vonítást hallottam a hátam mögött. Egy kis kutya, ma sem tudom, miért, utánam úszott, és nyilván ő sem bírta már, kétségbeesetten vergődött, megtört szemekkel nézett rám. Ez a segélyt kérő vonítás magamhoz térített. Elszégyelltem magam, amiért már-már segítségért kiáltottam magam is – mint egy hitvány kis kutya —, nekirugaszkodtam, és jó messze elértem a szigetet. A kutya egyenesebb vonalban szintén kivergődött, boldogan csóválva futott elém, mialatt – este lett már – a komp felé bandukoltam. Úgy tettem előtte, mintha semmi se történt volna, fütyörésztem, de a hátamban ott borsódzott, hogy milyen hidegen és gúnyosan és közönyösen futott mellettem a víz, mialatt fuldokoltam.

Egyszer meg egy éccakai reklámrepülőgépen, ócska kis lélekvesztőn, mikor lefelé jöttünk, a szárnyak alól lángok csaptak elő. Mögöttem a pilóta valamit ordított, nem hallottam, azt hittem, le kell ugornunk, kezdtem magam kiszíjazni. Érdekes, határozottan emlékszem, hogy akkor pillanatig sem voltam megijedve, meg voltam győződve róla, hogy száz-százötven méter magasból nyugodtan le lehet ugorni, legfeljebb kicsit megütöm a bokám. Mikor földet értünk, kitűnt, hogy nem lángok voltak, a pilóta magnéziumfáklyát gyújtott meg, hogy kivilágítsa a leszállást.

Ennél a második kis kalandnál, úgy tudtam, nem volt halálfélelmem, mint az elsőnél, csak a fejem fájdult meg. Úgy látszik, mégis éppolyan mély nyomot hagyott bennem, mert ezekben a napokban egyszerre csak álmodni kezdtem mind a két emlékről, de együtt szerepeltek. Úszom a hűvös, gúnyos, közömbös Dunában, vergődöm, sötét van, nem látom a partot, a kutyát sem látom, de a vonítása ott nyúlik mögöttem, szüntelenül. Vadul félek, sokkal jobban, mint akkor, mikor megtörtént. Aztán kóválygunk, és siklunk lefelé az éjben, a kis vászon szárnyú gépen – mind a két szárny lángokban áll, a repülőtér pedig hihetetlen mélységben ködlik alattunk, mint egy fekete lyuk. És most, álmomban, tudom, hogy halálos veszélyben vagyunk. De a pilóta sárga arca, sovány halálfej, éppolyan gúnyosan vigyorog, mint előbb a víz. És hallom a vonítást is.

Nappal ezeknek az álmoknak hangulata nyomokban sem jelentkezett. Végeztem a dolgom, közben jegyzeteket csináltam egy készülő regényhez, ami nagyon foglalkoztatott – a pénz tragédiáját akartam megírni, ravasz és érdekes mese keretében. Különben minden úgy megy, mint eddig: fontos teendőimet halogatom, ráérősen, álmodozom a jövőről, mint a gyermek, aki – ha terveit nézem, hogy mi mindent akar átélni életében – hatezer évre rendezkedik be, nem hatvanra. Teljesen megfeledkezem az ökörről, amit a vágóhídon láttam. A jelentkező kis bajokat tovább is “kellemetlenségnek” nézem, mint azelőtt. Megnyugodva benne, hogy az ájulás, ami meghökkentett, nikotinmérgezésnek tulajdonítható, abbahagyom a cigarettát. Meglep, hogy nem is megy olyan nehezen – a nikotinszomj csak néhány napig idegesít, aztán elmarad, már dolgozni is tudok füstölés nélkül.

Megállapítom, hogy első eszméletzavaromnál is az ijedtség volt nagyobb, mint a tényleges baj – az ijedtség ijesztett meg, semmi más. Mikor másodszor jelentkezik, ezúttal valami kóválygó szédülés után, már úgy fogadom, mint ismerőst – sokkal kevésbé hat rám tragikusan. Tudom, hogy pillanatokig fog tartani, aztán elmúlik, nyomtalanul. Persze, nikotinmérgezés, nem megy olyan könnyen a dolog, a leszoktató kúra elején (valahol tanultam is) még fokozottabban szoktak jelentkezni a tünetek, mint heveny állapotban. A vonatdübörgéssel és szédüléssel együtt beveszem a “rezsibe”, műsoromba iktatom, napi teendőim közé számítom fel. Este, hat órakor jön a szédülés – eleinte furcsa, hogy minden kóvályog, tompán kering bennem, de aztán megszokom. Hét órakor a vonat jelentkezik, újabb szédülés – aztán, néhány pillanatra az ájulás. Ezt már előrelátóan fogadom, mikor érzem, hogy közeledik. Ismerőseim, kik bejárnak hozzám, néhány napig csodálkozva néznek rám, de látván, hogy egyébként semmi bajom, csevegek, vitatkozom, viccelek, belenyugszanak, elhiszik, hogy hozzám tartozik, mint valami rossz szokás. Annyira rendszeressé válik a dolog, hogy egy naptól kezdve, mikor az ájulást lecsapni érzem, diszkréten intek Tibor pincérnek, aki már tudja, miről van szó. Észrevétlenül mögém áll, felemelkedem (könnyűnek érzem magam, mint egy léggömb), hátraszegem a fejem, ő megfogja a derekam és hátul a nyakam, feltűnés nélkül kivezet a kávéházból. Kint, az utcán (még hűvös van, jót tesz a levegő) nekitámaszkodom a falnak és várok. Ha ismerős megy el mellettem, csodálkozva megfordul, derülten, szerényen és biztatóan mosolygok rá, néha még mondok is egy-két szót, mint aki álmában beszél. Autogramot is adok a kisfiúknak, ha felismernek. A mozdulat, amivel kinyújtom a kezem, olyan, mint az alamizsnát kérő koldusé. Aztán óvatosan a mellékutcába fordulok, ahol pad áll a járda szélén: ráereszkedem, az ájulás után szépen felállok megint – ma már nem lesz több, visszamehetek a kávéházba. A társaság még ott ül, pillanatra elhallgatnak. Magam veszem fel a társalgás fonalát, jól emlékszem, hol hagytuk abba.

Így szaladnak a napok. Cikkeimen, amiket írok (most, hogy megnézem a “főkönyv”-ben), nem látni semmit, vagy csak erőltetve, ha utólag magyaráznám belé. Ilyen címeket találok: “Turi Dönczi megadja neki”, aztán “Gondolkodom” (nem filozofálás, kroki), aztán “Tizenkilencedik század” – csupa pillanatkép, semmi “rezümé” – legfeljebb a “Köd” címűre gyanakodhatnék, de ez a “Tizenkilencedik század” folytatása.

Közben két új tünet. Az egyiket könnyen hozzácsapom a többi háromhoz (vonat, szédülés, ájulás). Szédülés előtt görcsös, brutális fejfájás szorítja össze hátul a koponyám – olyan éles, percekre, hogy a lélegzetem kihagy. Ez egy régi dolog feltámadása, nem veszem komolyan, aszpirin és pyramidon, úgy-ahogy, segít rajta.

A hányás április elején tör rám.

Egy reggel (ez a különös, hogy éhgyomorra) egyszerre csak, de olyan hirtelen, mintha megcsömöltem volna, émelyegni kezdek.

Lehetetlen, mondom magamban, ez valami tévedés, hiszen semmi sincs a gyomromban. Igyekszem “kellemes képzetekkel” elnyomni a gyomor úgynevezett “perisztaltikus mozgását” a visszafelé fordult lüktetést, mint az álmatlanságot. De egy perc múlva már ugrom ki az ágyból, s bár még nem hiszem, hogy a gyalázat csakugyan ki fog törni, a mosdó felé hajolva nyitott szájjal várok, államra nyál csorog. A fürdőszoba enyhén forogni kezd, mintha részeg volnék. De nem vagyok részeg, kínosan jól és élesen figyelek. Csikorgó fájdalom, bárzsingom megmoccan: ez már ökrendezés, előredöntöm fejem. Megint abbamarad, az émelygés azonban nem múlik, tovább kell várnom. Sokáig tart a dolog. Szerveimet képzelem magam elé, teljen az idő. Látom a gyomor lombik alakú vonalát, ahogy kínlódva vonaglik, a duodenum görcsösen összezárul, nem enged lefelé semmit, a regurgitációs epeömlés szünetel, a gyomortartalom kavarog – “feszít a kóranyag, a zagyva táp” – csak már túl volnék rajta. S ami a legutálatosabb, azon kapom magam, hogy már megint “színészkedem”. Ezt régen figyelem magamon, egész elméletet csináltam hozzá, időközben, egy “színészi világszemlélet” lehetőségének körvonalai alakultak ki, világszemlélet és világkép, amelyben semmi sem “létezik”, mint olyan, minden csak “szerepel”, a csillagok mennyei ensemblét és az almafa almafát játszik. Mozdulataimról sokszor fedeztem fel, hogy nem eredetiek, a cigarettát úgy tartom, ahogy apám tartotta: fejfordításom egy volt miniszterelnök mozdulatára emlékeztet, ahogy csodálkozva fordult felénk, újságírók felé, mikor a karzaton egyszerre csak kiabálni kezdtünk. Csak ha egyedül vagyok, válik néha tudatossá bennem a kényszermodor, tudatossá és ellenszenvessé. Emlékszem, mikor először ültem repülőgépen, ócska, primitív masina volt, békebeli. Mire a levegőbe emelkedtünk, abba kellett hagynom a társalgást, vezetőm előttem ült, senki sem látott. Zavaromban kiegyenesedtem, köhécseltem, szám elé tartott tenyérrel, pedig nem is kellett, aztán kezeimet próbáltam elhelyezni, hanyagul felraktam őket a párkányra, aztán felváltva ölembe tettem őket, előkelően doboltam ujjaimmal, ahogy Hegedűstől láttam, a drámai jelenetben. Most is, a hányásra várva, szétterpesztett lábakkal, kissé oldalt fordultam, mintha fontos volna, hogy a “vonal” jól hasson, tenyeremet bánatosan emeltem homlokomhoz, mikor észrevettem magam a tükörben. Rögtön ezután három-négy rövid lökésben, kiadtam magamból a sárgás folyadékot, dühösen és jajgatva, mintha valamennyi zsigeremtől akarnék megszabadulni, egyszer s mindenkorra.

Másnap, ugyanerre a komédiára ébredvén, nem halogattam tovább a vizsgálatot. Azzal a fenntartással, hogy hiszen nem vagyok beteg, csak valami hibás beidegzés történt, harcra készen beállítottam H. tanár úrhoz, akivel sokat vitáztunk valamikor valláserkölcsi kérdésekről: rendkívül tehetséges, sok irányban művelt, lobogó, nyugtalan elme. Most egyszerre ünnepélyes lett és szűkszavú. A szokásos kopogtatás, vérnyomásmérés és információk után egy másik fülészhez küldött leletet kérni, egyébként nem volt hajlandó nyilatkozni. Bosszantott ez az oktalan titokzatosság, végre is rólam van szó, nem róla, nem nekem kell alkalmazkodnom az ő “orvosi” módszeréhez, hanem neki az én jogos kívánságaimhoz. Csak napok múlva mentem el a fülészhez, nem is vittem vissza a leletet, egyébként a fülész – szép arcélű, érdekes ember, olyan, mint egy moziszínész – fölényesen legyintett első fül-leletemhez, szó sincs hurutról, zongorahangolók megirigyelhetnék a hallásom. Különben miért nem voltam tegnap a főpróbán?

Rögtön és szívesen elhatároztam, hogy nincs ennek semmi értelme, majd én magam csinálok diagnózist. És nem vettem észre, hogy már régen benne vagyok a “disszimuláció”-ban, abban a sajátos magatartásban, amivel néha őrültek is próbálkoznak, hogy panaszkodás helyett inkább letagadják tüneteiket. (Természetesen leginkább önmaguk előtt.) A jó, megbízható, komoly orvosokat kerültem, bosszantott, hogy nem hajlandók beugrani “érdekes” vagy inkább fantasztikus feltevéseim tárgyalásába – azok társaságát kerestem, akikkel lehetett kalandos biológiai témákról beszélni, belementek az én lóugrásszerű logikámba: hiúságomnak hízelgett, hogy jobban érdekelje őket az ember, mint a páciens. Ezek közt aztán találtam olyan, nekem megfelelő médiumot, nem is egyet, akit rá tudtam vezetni, hogy a végén azt állapítsa meg, amit én előre elhatároztam: szuggeráltam nekik, hogy mit mondjanak, aztán nagyon meg voltam elégedve magammal, hogy énnekem milyen jó orvosi ösztönöm van. Így lassanként kialakult bennem a meggyőződés, hogy az idült nikotinmérgezéshez gyomoridegesség hárult, és hogy Karlsbadba kellene mennem, ha volna pénzem és időm, ebben a robotban.

– Miért mégy folyton jobb felé? – mondta egy nap Cini, akit az iskolába kísértem.

– Hogyhogy jobb felé?

– Folyton jobb felé tartasz, utánad kell igazodni, egyszer neki fogsz menni a falnak.

Akkoriban Thomas Mann zseniális bibliai trilógiáját olvastam, éppen Jákobról meséltem Cininek lelkesen, nem vettem tudomásul figyelmeztetését.

De este, mikor elégedett sóhajjal kinyitottam a könyvet (a középső kötet hetvenharmadik oldalán tartottam), többszöri szemdörzsölés és szemüvegpucolás után végre tudomásul kellett vennem, hogy már nem látom jól ezeket a nagy betűket. Új szemüveg kell, bólintottam rezignáltan, majd holnap bemegyek a klinikára.

Nem mentem be, a MÁV-hoz kellett sietnem jegyért. A feleségemtől levél jött, panaszkodott, látni akarja Cinit, ha vasárnapra nem hozom fel Bécsbe, abbahagyja az egész stúdiumot.

Levele végén szemrehányást tett “mi ütött magába, nem tudom elolvasni az írását, csupa krikszkraksz és lefelé tartanak a sorok, magának megváltozott a manuszkriptuma”.