Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 4

BARLANGVASÚT

A városligeti Angol Parkban tavaly újfajta barlangvasutat építettek, a régi közelében, ahol az utcasarkokon törpék és királykisasszonyok, idilli jelenetek, kristálypaloták bukkantak az utazó elé. Ezt az újat, ha jól emlékszem, “kísértetek vonatjának” nevezik. Indulás után koromsötétségbe kerül az ember, melyben baljós szél zúg, láthatatlan ajtók csapkodnak, lánc csörög, sóhajtás és csikorgás rémlik, mint ama “külső sötétségben”, melyről a biblia beszél. Beteg fény villan – pillanatra, a falban, csontváz vigyorog fel, de a kísértetvonat máris elcsapott előtte, mintha mélységbe zuhanna. Alattad reszket és hullámzik az ülés. Következő fülkében öngyilkos fekszik, aztán akasztott ember, koporsófedelet feszegető tetszhalott. Bagoly huhog, kuvik ketyeg. Furcsa mulatság a vidám nép számára. Úgy látszik, mégis mulatság, az emberek fölényesen nevetnek a kocsiban, tréfásan rémítgetik egymást, brekegnek, huhuznak. Erre szükség van, tapasztalat szerint rosszabbul bírja, aki hallgatagon ül, sötétben, a pániknak és szorongásnak ebben az alantas, rikító és émelygős légkörében, melyet kárörvendő, keserves verklinyekergés fest alá.

Nem jelentkeztem a klinikán, Bécsbe se írtam. Azzal halogattam a dolgot, hogy egyelőre majd várunk, és figyelünk a sötétben, talán magam is megtalálom a kifelé vezető vagy végleges megoldásba nyíló ajtót. Áltattam magam, hogy a nyugalom mindennél többet ér, különben is sok dolgom van. Ez az állapot valami különös félálom-világnak ígérkezett, nem is volt rossz ebben a minőségben. De nem tartott soká.

A verkli nyekergését nyugtalan villanások váltották fel. Ha az ember reggel megsebzi a kisujját, napközben csodálkozva tapasztalja, hogy az érzékeny ujjat mindenhová beléveri: ez valószínűen tévedés, máskor is így van, csak nem veszi észre. Bing neurológiáját, Bleuer pszichiátriáját azelőtt is lapozgattam, de most, hogy a betű összefolyt beteg szemem előtt, különös erővel keltek életre a szövegmagyarázó ábrák. Személyes ismerőseimmé váltak a csonka-bonka, ferde-görbe bénultak, a petyhüdt tekintetű myxödémás, a nagyzási hóbort megszállottja, gőgösen felszegett állával, a mikrokefál legény, csöpp fejebúbja alatt széles arcán a pokoli vidámságnak nem is dantei, inkább homéri kacajával. Egy fényképre sokszor visszalapoztam: teljesen csonttá aszott idiótanő, meztelenül odatámasztva a klinika lócájára, csapzott hajjal, magas, de homorú homlokkal, profilja sejtelmes kínokról beszél, amiket nem tud kifejezni, még jajgatással se, mint az állatok. Little-kóros fiú, görcsbe csavarodott végtagokkal, négykézláb: agyát akkor érte a sérülés, mikor a világra jött, puha koponyáját összeroppantotta az anyaöl. Némelyik beteg szemét négyszögletes fekete álarc takarja el, hogy ne lehessen ráismerni.

Este az ágyam fölé boruló lámpaernyő alatt szomjúság fog el, valami másra gondolni végre. Évezredek “kulisszafalai” mögé jó volna nézni megint, ibolyakék messzeségbe. De nem tudok olvasni – ötletem támad, behívom Rózsit, és ő készségesen és korlátlan ideig olvassa fel “József”-et. Kicsit éneklős hangon, de meglepően értelmesen forgatja le Thomas Mann nehéz, bonyolult mondatait az orsóról. Csodálkozó kérdésemre, hogy érti-e a szöveget, amin hiperkultúrás esztétikusok törték a fejüket, vállat von, hogyne értené, hiszen csak az van benne, amit az iskolában is tanult, hittanórán. Az ám, emlékezetes részhez jutottunk éppen. A József életén és boldogságán és szemtelen elbizakodottságán felbőszült fivérek megragadják az Anya káprázatos nászköntösében páváskodó fiút, alaposan összepüfölik, és belelökik a kiszáradt, mély kútverembe. Ott hever most bevert bordákkal és véresre lapított, félig kiütött szemmel, megkötözve. Helyzete reménytelen. Eddigi napsugárban izzó életére gondol és arra, milyen természetesnek találta. Kilátás nélkül, hogy valaha hasznát veheti, egy tanulságot regisztrál el: emberek, akiket alázatos, mindenre kész szolgáinknak hiszünk, mert csodálnak bennünket, és rajonganak értünk, nem segíthetnek rajtunk a balsorsban, mert közöttük a legnyomorultabb és legkisebb is minden rajongáson túl jobban szereti önmagát, mint bennünket.

Gyorsan megkérem Rózsit, hagyja abba és aludni próbálok.

Délelőtt, ahogy a Belváros felé ballagok, csoportosulás. Epilepsziás munkás rángatózik a földön. Egy pillantással megállapítom, hogy nem szimuláns, ajkát tajték lepi el, szemgolyója kifordult. Jackson-epilepszia, bólintok magamban, ahogy tovább megyek: ezt mostanában megkülönböztetik. Műtéttel is próbálják gyógyítani: a leemelt koponya alatt felszabadítják a szorongó agyvelőt, szép sikereket értek el… az ám, ha nincs daganat…

Felriadok: vak koldusnak mentem neki, botjával tapogatva igyekezett át a kocsiúton.

A szerkesztőségi jelenet óta nyugtalan vagyok, lelkiismeret-furdalás gyötör, amiért egy hatásos fordulat kedvéért elárultam a “leletet”. Igazán várhattam volna, ezerszer megtanulhattam, hogy a túl korai hencegésből baj lesz.

Talán még el lehetne felejtetni az emberekkel hiszen… lehetséges, ugye, hogy még sincs komoly baj, s akkor elmúlik az egész rossz álom.

De elkéstem. Gyanúm, hogy már mindenki tud mindent, igazolódik.

Eleinte képzelődésnek igyekszem hinni, ha az emberek gyorsan megfordulnak utánam. Ismerősök kutató arccal néznek rám, gyöngédebbek, felugranak, hogy a kabátomat felsegítsék. Várakozó kíváncsiság feszül körülöttem. Semmi, semmi, mondom magamban, és túlzottan, szinte támadóan vidám vagyok.

A szerkesztőségbe napokig nem megyek be, inkább ődöngök az utcán, de folyton beteg emberekkel találkozom. Valami lassan fejlődő ellenséges hangulat lett úrrá rajtam. És mint a verkli, egyre nyöszörgőbben, egyre keservesebben jön utánam, jár utánam, fordul be utánam az utcasarkon a káprázat, hogy vendégségben vagyok. Igen, haragos irigységgel, vendégségben járkálok egy idegen városban, ahol figyelnek és várnak.

Az Egyetem téren D.-vel találkozom, rég láttuk egymást. Elkezelés után visszafordul, odavetően mondja:

– Hja igaz, hallom, valami bajod van – veseizé vagy micsoda.

Gyorsan közbevágok.

– Dehogyis, hová gondolsz. Idegfájdalom…

– Igen, igen, valami központi dolog… Hát kérlek, okvetlenül menj el az M. úti kórházba, szóltam rólad dr. R.-nek – de ne felejtsd el…

– Micsoda? Szóltál rólam?

Mások, akik rendesen továbbmennek, ha találkozunk, most megállnak, beszélgetni kezdenek, holott nincs semmi mondanivalójuk. Már képtelen vagyok észre nem venni, hogy kutatva vizsgálják az arcom.

A villamoson egy nálam fiatalabb úr feláll az ülésről, erőszakoskodik, hogy bizony csak üljek a helyére, nem fontos, én nem emlékszem rá természetesen, de ő ismer engem látásból. És míg le nem száll, nem veszi le rólam a tekintetét.

Kár volt szólni, kár volt szólni, ez borzasztó. Riadtan kapkodom a fejem, szimatolok, érzem, hogy beszélnek, pletykálnak, kombinálnak. És valahol van valaki, nem tudom, ki lehet az, aki már szedi össze a szálakat, figyel, vár, telefonál, intézkedik, alkalmas pillanatot keres. Egy ismeretlen Porfir, akinek figyelmét, egy szerencsétlen pillanatban, Raszkolnyikov maga hívta fel magára.

Valamit tennem kell, elhárítani a gyanút, mielőtt mások cselekszenek helyettem. Intézkedni kell, bármily szívesen poshadnék még a homályban, ahol olyan jó, nem kell gondolni semmire.

Ezt a kedves, szórakozott, tűnődő Gyulát keresem fel, aki a legjobb, legóvatosabb, legszkeptikusabb tudós orvosbarátaim közül. Soha nem beszélünk tudományról, a finom és választékos irodalom érdekli. Lám, milyen kedvesen, elfogulatlanul fogad, ez biztosan nem tud semmit. Különben mondaná. Viccelünk, Elza asszony is bejön, igyekszem mulattatni, bosszant, hogy szótalan.

– Igaz, Gyulus, megnézhetnéd a gyomrom meg a tüdőm meg egy pár reflexem, sokat fáj a fejem, pedig két hete nem dohányzom, meg kérlek, mit szólsz hozzá, a szemem…

– Igen, igen, tudom – illetve… már említetted. Kérlek, jó hogy szólsz – arra gondoltam, okvetlenül menj el az M. úti kórházba, R. tanár úr már vár. Vagyis, ha akarod, mindjárt telefonálok neki.

Pár perc múlva szólok csak.

– Ha már úgyis vár, ne fáradj, majd elmegyek. – Az előszobában a gyerekek kikísérnek. Élénken beszélgetek velük, és közben azon tűnődöm, mikor említettem én ezt a szemdolgot Gyulának? Nem, egész biztos, hogy nem említettem.

Dénes nem alkalom nélkül, de váratlanul megemlíti délben, hogy a biztosítási kötvényem lejár, pénzt kellene gyorsan szerezni, mégis, ugye… kár a sok befizetett részletért.

Öt órakor ott ülök R. tanár úr rendelőjében a Falk Miksa utcában. Puha arcú, derült, kiegyensúlyozott férfi, ha nem tudnám, hogy kiváló tudós, valami jól menő kereskedelmi vállalat főnökének gondolnám. Csak hallgatagsága árulja el a szakembert. Nem említi, hogy várt rám. Meztelenre vetkőztet, sokáig vizsgál, vagy tízféle reflexet próbál ki, szurkál, csiklandoz, járat, emelgeti végtagjaimat. Egyre csillapuló szívdobogással, növekvő önérzettel hallgatom, ahogy mormog, “negatív… negatív”. Hát persze hogy negatív, azt szeretném látni, nézze csak, milyen biztosan járok behunyt szemmel.

Egyszerre csak eszembe jut, hogy B.-nél voltam, a másik Gyulánál két jó barát közül, a laboratóriumban, és röntgenképet csináltunk a koponyámról. Szóba hozom ezt.

– Hogyne, már nálam vannak a képek – bólint gyorsan.

– Ugyan, már itt is vannak – no, és van folt az agyvelőn?

– Nincs. Különben még jobban is megnézzük…

– Hátha egyszer nincs, mért kell még jobban… Különben, ha nem csalódom, csupa negatív reflexet talált a papillán kívül…

– No igen, igen…

– Tehát sehol semmi jel…

– Itt volna talán ez a dizmetriás… ezen még gondolkodom… Holnap mindenesetre tessék feljönni.

Holnap mindenesetre nem megyek fel. Ez az ember nem tetszik nekem. Az a benyomásom, nem szeret. Mások milyen kedvesek, évődnek, enyelegnek, bíznak bennem, ha látják, hogy valami negatív, örülnek neki, nem nyomoznak tovább, együtt drukkolnak velem a jó eredményért. Ez meg egyenesen szeretné, ha baj volna, addig nem nyugszik, míg nem talál valamit. Igazi detektívtermészet. Csak a pozitív sikerek érdeklik. Neki az kell, elfogult a betegség irányában, az egészség rovására. Nem szeret. Érzi bennem, hogy ösztönemberekre van szükségem, el akarja űzni őket mellőlem, ablakot nyit, ahol anélkül is jól látni: nem tanulta meg, hogy a túlságos világosság éppen úgy megtéveszti a szemet, mint a teljes sötétség.

A Bucsinszky Kávéházban délelőtt Nagy Lajos barátom csodálkozva néz rám, mikor visszajövök a telefonfülkéből.

– Mi az, nem beszéltél?

– Nem volt senki a telefonnál.

– Hiszen nem is hívtak…

– Dehogynem… nem hallottad?

– Én nem hallottam semmit.

Aha, igen… tulajdonképpen én akartam fölhívni a másik Gyulát. Nem tudom, honnan vettem, hogy hívnak, csöngetnek sürgetően.

– Te vagy az, Gyula?

– Parancsolj.

– Kérlek szépen, hallottam, hogy elkészültek azok a koponyafelvételek.

– Igen.

– És hogy nincs folt az agyvelőn.

Egész pici szünet, csak én veszem észre.

– Nincs.

Most én tartok kis szünetet, aztán tréfás hangot ütök meg, rejtvények modorában, melyeknek mindketten szenvedélyes barátai vagyunk.

– Kérdezek valamit, Gyula.

– Parancsolj.

– Ha volna folt az agyvelőn, akkor most megmondanád nekem?

Szünet.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert bizonyos fokig az orvos a beteggel szemben is titoktartásra van kötelezve.

Nevetek.

– Nem gondolod, Gyula, hogy második válaszod némiképp problematikussá teszi az első értékét?

– De gondolom.

– Tehát most mit higgyek?

– Nem tudom.

– Jó, majd beszélünk. Szervusz. Köszönöm.

Másnap reggel titkárom kíséretében jelentkezem a Korányi-klinikán, felvételre. Az irodában, mialatt személyi adataimat felveszik, Dénes tréfálkozva megjegyzi, hogy úgy viselkedem, mint aki hosszas habozás és tépelődés után feladja magát a rendőrségen.

KÉZLEGYINTÉS AZ ABLAKÜVEGEN

Szeretném, ha az olvasó elhinné, hogy nem olcsó hasonlaton nyargalok, vagy költői aláfestéssel próbálom érdekessé tenni magam ezzel a bűnügyi beállítással – szívesen kerülnék mindent, ami “jelképes”, hiszen az olvasónál sokkal szorongóbban érdekel, hogy tisztán és világosan, hangulatcafrangoktól fertőzetlenül emlékezem-e arra, ami történt. De éppen ezért vagyok képtelen nem venni észre, hogy egész betegségem alatt végig, öntudatlanul, anélkül hogy észrevettem volna (csak most eszmélek rá) bűnösnek éreztem magam valamiért, valami elfelejtett bűnért, amit nem mentett, hogy nem akart eszembe jutni: talán ezért nem tudtam elejétől végig panaszkodni vagy lázadozni végzetem ellen. Ami pedig a jelképet illeti – az olvasó, ha elég megértés és részvét van benne önmaga iránt ahhoz, hogy életét figyelje, fel fogja ismerni, hogy mindennap történik velünk három vagy négy olyan apróság, ami nemcsak arra a napra, hanem sorsunknak és lelkünk fejlődésének arra a korszakára jellemző – csak észre kell venni ezeket a jeleket.

Az orvosi vizsgálat, szigorú klinikai bentlakással – ezt is csak most látom – például pontosan meg is felel a vizsgálati fogságnak, amivel az őrizetbe vett gyanúsítottat sújtja a törvény, és mindegy, hogy börtönről vagy úri, kényelmes államfogházról van szó – hiszen a gyanúsítottat csak a bűnösség kimondása és a várható ítélet érdekli, ő maga, akárhogy is végződik a dolog, úgyis megbűnhődött már azzal, hogy a gyanúsítás nyilvánosságra került.

Reggel vonultam be, de mindjárt le kellett vetkőznöm, és ágyba feküdnöm: nem arról van szó, jól vagyok-e vagy rosszul, ez az előírás. Az első vizitre várva lapokat kérek, mérgelődve próbálok olvasni, nem megy, a kedvesnővér rögtön vállalkozik, hogy felolvas, nem is kérdi, mi bajom. Úgy teszek, mintha a vezércikk vagy novella érdekelne, de hamarosan rálapoztatok vele a személyi hírekre. Már-már fellélegzem, de nincs kegyelem: az első szerény kis közlést apró betűkben és szűkszavúan ugyan, de felfedezzük – az újságíró sajnálattal értesült, hogy múló jellegű betegségem alapos kivizsgálása céljából önként bevonultam az egyik előkelő klinikára, remélhetőleg rövid idő múlva friss erőben stb. Megadással várom a többit, s egy félóra múlva már bosszant, sérti hiúságom, hogy még senki se telefonált. Ám Bécs jut eszembe, meghökkenek, és gyorsan intézkedem, hogy sürgöny menjen “Lap tévedett, semmi bajom, levél megy”.

Tíz órakor kezdődnek az előzetes általános vizsgálatok. Cs. doktor elmés, jókedvű, könnyű szavú ember, hamar összebarátkozunk. A reflexellenőrzéseket már én mondom be előre, gyakorlatom van karkinyújtásban, behunyt szemmel előre-hátra dőlésben, lábujjaimat úgy mozgatom a talpcsiklandozásra, mint egy felnőtt, s nem úgy, mint a majmok és csecsemők. Na jó, holnap majd vért nézegetünk, cukorra, egyébre, kis szurkálás lesz. Hát egy parti sakkot játszanék-e? De mennyire, nagyon szívesen, ebéd után rendelkezésére állok. Hallom, mesterszerű játékos.

Nini, hisz ez nem is lesz olyan kellemetlen kávéház, ez a klinika: a nyomás, ami reggel szívemre nehezedett, fölenged. A sakkpartit ebéd után elvesztem ugyan, ám néhány kedves, vidám ismerős, akik egyelőre telefonálnak csak, de majd később kijönnek hozzám, felfrissíti kedélyem. Délután kisüt a nap. Valami olyan jóleső, békés nyugalom fog el. Keresem az okát. Mi lehet az? Talán mert nem kell dolgoznom, ürügyem van henyélni? Nem, ez túlságosan felületes magyarázat. Valami van a hangulatomban, amit soha nem éreztem. Először élvezem a teljes felelőtlenség boldogító állapotát. Hogy magyarázzam a normális, rendes embereknek? Értsétek meg, az ilyen görcsös lélek, amilyen az enyém, állandóan és szüntelenül abban a feszültségben szorong, amibe ti, boldogok, csak egyszer-kétszer kerültök egy élet folyamán: az élet minden pillanatában kénytelen vagyok az egész életemre gondolni. Nekem minden percem olyan, mint nektek, ha a hatodik emeletről zuhantok alá, vagy elkapott a forgószél – ostoba érzékenység, hogy lehetne kigyógyulni belőle? Vagy talán csak túlzott aggodalmaskodás, gyerekkorból megmaradt, nádpálcától, büntetéstől való félelem? Hogy mondja Shakespeare: “A gyáva ezerszer hal meg, a bátor csak egyszer.” Hát én most, úgy látszik, ki fogok gyógyulni ebből – milyen jól érzem magam, ez nem az életem itt, ez egy délután, lehet, hogy beteg vagyok, lehet, hogy meg kell halnom, de ahhoz ennek a délutánnak semmi köze, nekem se ahhoz az emberhez, akinek majd baja lesz belőle, hogy a világra jött. És csendesen fűzögettem a gondolatokat, nem is gondolatokat, csak szavakat – nem várom meg, míg a logika szövevénye gyümölcsöt érlel: letépem, mikor virágot hajtott, ha csak szóvirágot is. Két remek kecskerímet komponálok a másik Gyula részére. Különben is mi minden történik még, maga a vizsgálat százfélét deríthet ki, s aztán bármi derül ki, sok idő van még gondolkozni, határozni, dönteni.

Este kissé lehervadok. Nem a szédülés és fejfájás tör le – nyolc felé ezen többnyire túl vagyok. Erre a nagy csendre azonban nem számítottam. Hét óra után a folyosók élénk élete kialszik, az orvosok hazamennek vagy visszavonulnak. Néptelenné válnak a széles kaszárnyafolyosók, a termekben túlvilági kék fény dereng, magam is stílszerűen kéket gyújtok fel különszobámban. És bámulok ki a nedves parkra – közben megeredt az eső —, leltárt csinálok lelkemben, és azon tűnődöm, van-e vesztenivalóm egyáltalán? Mindentől eltekintve, jól tudom, nem lenni rendkívül unalmas állapot az élet tarkaságához képest. Viszont határozottan nagyon sok előnye van. Nem kell beszélgetni, kifogásokat keresni. Az ám, ha az ember élvezni tudná ezeket az előnyöket, életen és halálon túl valami harmadik állapotban — hogy bemehetnék kedvenc kávéházamba anélkül, hogy ott legyek, leülnék az emberek közé, és nem tudna rólam senki. De vajon úgy van-e csakugyan, ahogy a “Mennyei Riport”-ban álmodtam – és ha mégis tévedtem?

Lábujjhegyen bolyongani kezdek a kékben derengő kórtermeken át, mintha keresnék valakit. A kedvesnővérek némán néznek utánam. A betegek többnyire háton fekszenek, nagyon csendesek, pedig nem alusznak: csupa gyerekszoba ez, a szülők színházba mentek, vagy vacsorára vannak meghíva, és a kicsinyek most nyitott szemmel ábrándoznak az életről. Egy fülkéből halkan füttyent valaki: Ernst Ottó barátom, a kalandozó publicista hív magához, tüdejével van valami, még két hetet kell feküdnie. Leülök az ágyához, fölényesen viccelődöm, ahogy egészségesek szoktak a beteggel, meg se kérdi, miért vagyok itt. Aztán a régi barát özvegye szólít meg, hosszan magyaráz valamit a veséjéről, őt is megnyugtatom. Egy kétágyas szobába csak benyitok éppen: a nővér közli, agybajos az egyik, csak menjek be, ébren van, szívesen lát. Á, most nem zavarom, majd holnap meglátogatjuk.

Reggel nem tudok aludni, üzleti ügyekben telefonálgatok, de még senki sincs a helyén. Fél tízre bevetődöm az egyik kórterembe, ahol szigorlat folyik éppen. A finom, halkszavú professzor (most látom először) ül az ágy mellett. Csinos szigorlókisasszony kipirulva felelget, az ágyban fekvő betegre vonatkozó kérdésekre. “És mit lát még?” “Tapogatásra a hasizmok ernyedtek, ez azt mutatja, hogy…” A kisasszony habozva, erőlködve nézi a betegét. “No és? Nézzen csak a szemébe.” “Icterus” – mondja hirtelen, diadalmasan a szigorló.

“Bravó” – mondom magamban elismerően, és rögtön utána a tanár is helyeslően bólint. A beteg nyugtalanul néz egyikről a másikra. Tízre befut az első látogató. Éktelen jókedve van, na öreg, kitaláltál valamit, hogy lustálkodhass. Megjegyzem, igazad van. Hoztam ám egy kis pálinkát meg finom egyiptomit. Micsoda, nem dohányzol? Hát ez meg mi? Nagyra vagytok egy kis fejfájással. Tudod, min mentem én keresztül? De hiszen itt jön már Imre is… Szervusz. Mit szólsz, hogy él a barátunk? Délre egész kis társaság verődik össze, mindenki hozott valamit, virágot, ennivalót, italt. Bianka egész kis arrangement-t állított össze: óriási kosár, déligyümölcsök, ananászkonzerv, pezsgő. A kórházi ebédet visszaküldjük, újabb látogatók érkeznek, fél négy felé nagy ribillióval három újságíró-kolléga, a lapoktól – zsivaj, kiabálás: hát veled mi van, na mit írjunk, mit szeretnél? Van valami jó mondásod? Nagyon kellene, ki kell használni az ilyet.

A jókedv dőzsöléssé fajul, egymást villanyozzák a vendégek. Tegnapi aggodalmamhoz képest igazán nincs okom panaszra – lám, szeretnek, nem haragszanak rám, még minden jóra fordul. Akkor hát – mi ez, mi ez? Ez a furcsa borzongás…

Nagyon is jókedvűek vagytok, gyerekek, ez már túlzás. Ha egyedül jöttetek volna, külön-külön, nem vennék észre semmit, de így egy kicsit feltűnő, hogy mindannyian egyformán ragyogtok a derűtől. Végre is sokféle kedély van a világon, nem gondoljátok, hogy ez az egységes jó hangulat a nézőtéren eszembe juttatja a színpadot, amin vagyok? Lassan, borúsan alakul ki bennem, végre meggyőződéssé válik – nagy csöndben voltatok ti, mikor bejöttetek hozzám, és nagy csöndben lesztek, mikor kimentek. S az újonnan jötteken már egész világosan látom, hogy az ajtó előtt, mikor beléptek, megálltak egy pillanatra, és álarcot vettek fel – széthúzták a szájukat, tekintetüket nevetésre állították be, a torkukat öblösre köszörülték.

Eltűnődve fordulok az ablak felé, és ekkor a kihajtott üvegen rövid kép villan fel: Pista fejét látom, aki a hátam mögött áll felesége mellett. Az arca elnyúlt, a szája szögletei komoran lebiggyednek, szemöldöke felhúzódott, felesége odahajol a füléhez, valamit súghatott éppen. Pista nem fordul felé, biccent. Ugyanakkor lemondóan legyint a kezével.

Hangosan felnevetek. Megütközve néznek rám. Semmi, semmi, valami eszembe jutott. Na jól van, mégis iszom egy stampedlivel, adjatok.

De ahogy az utolsó vendég is kitette a lábát – alkonyodik már —, felugrom, öltözködni kezdek, lázasan kapkodom magamra ruhámat. Kikandikálok a folyosóra, már üresedik, fehér köpenyes orvos ballag lassan, visszakapom az ajtót. Mikor egész csönd lesz, magamra rántom a felöltőm és kalapom, felhajtom gallérom, mint tolvaj lopózom le a lépcsőn. A portás nem lát meg, mikor kikanyarodom a sivár Üllői útra. A villamoson lehajtom a fejem, hogy ne lássanak. Nem csöngetek, lassan nyitom ki kulccsal az előszobaajtót. Észrevétlen jutok a szobámba a fürdőszobán át, a spalettákat beteszem, megtapogatom a virágos, ismerős függönyt, végigheverek a pamlagon, behunyom a szemem. Mikor kilenc felé Rózsi tapogatózva bejön, villanyt gyújt: felsikolt, ahogy ott talál. Jézus Mária. Itthon tetszik lenni? Nem baj, Rózsi, nem kell semmi, itthon fogok aludni. Cini is feküdjön le. Telefonálni? Nem, nem, majd én telefonálok – nem kell semmi, olvasni se kell, álmos vagyok – reggel? Reggel majd meglátom. Jó éjt.

De hajnalban olyan heves hányingerre ébredek, hogy szó se lehet többé bujkálásról. Rózsi befut, megtörten mentegetőzöm, látja, vigyáztam, nem hánytam össze semmit. Adja a ruhámat, mégis visszamegyek a klinikára, ha keresnek, ott vagyok.

Már vártak. Az orvos reggel ijedten keresett, hová szöktem? azonnal menjek a laboratóriumba, hármas vér— és vizeletvizsgálat lesz, itt vannak a palackok.

És kezdődnek elölről a szertartások.

A rugós tű félóránként bepattan ujjaim begyébe. Utána a Röntgen-szobába megyek, fogó közé szorított fejem három oldalról is fotografálják, aztán vissza a görebek, fiolák, mércék közé. Délfelé jelentik, hogy cukor nincs. Cs. csodálkozik, hogy a Röntgen-leletek nem érdekelnek, pedig már készen vannak. Vállat vonok, majd megtudom, mit izgassam magam. Na jó, akkor gyerünk át a szemészetre. A kerten át kanyargunk a pavilon felé, előszobában várni kell, aztán megint az elsötétített szoba hosszan, körülményesen a szemtükör, a látótér korong, piros és zöld foltok…

Fásultan várok, nem kérdezek semmit. A szerény, udvarias szemész mondja meg, hogy egyik szememen további másfél dioptriát romlott a papilla.

Délután valahogy egyedül maradok, könyvek közt motozok, amiket behoztam: csodálkozom, hogy kerül ide Scott délsarki útja, amit már olvastam. S méghozzá lám, milyen jól emlékszem rá – furcsa olvasás kezdődik, a betűket nem látom, de pontosan tudom, hol tartok, ahogy a lapokat pörgetem. Lám, itt a vége felé milyen egyszerűen, szívfacsaróan szép rész. Az öttagú kis társaság kutyaszánkóval nekivág az utolsó útszakasznak. El is érik a sarkot, megtalálják Amundsen zászlaját, amit – annyi század sikertelen erőfeszítése után – két hónappal ezelőtt tűzött ki a szerencsés vetélytárs. Megtörten, céltalanul indulnak vissza, de soha többé meg nem érkeznek. Ennek a gyászos útnak leírását Scott szíve fölött találták meg, egy évvel később, az összeomlott hókunyhó sírjában. Dühöngő hóvihar érte utol a kis társaságot, nem volt menekvés, átölelték egymást és meghaltak. Csak hárman voltak már ekkor. Oates kirohant az éjszakába. Ewans pedig már előbb, útközben maradt el. Erről az Ewansról azt írja Scott, hogy utolsó napjaiban már nem volt magánál: a havas förgetegben gépiesen jött velük, sántítva, vakon, térden, négykézláb, de nem tudta, hol van – lázas szavaiból tűnt csak ki, hogy álmodik. Mámoros, gyönyörű álmot: pálmaligetek közt sétál a trópusi alkonyatban. Ez az utolsó feljegyzések közt van, amiket Scott így fejez be: “Ujjaim nem engedelmeskednek, attól tartok, nem fogok többet írni tudni. Üdv és hódolat Angliának.”

A három nap alatt, amit még a klinikán töltök, egyszer nevetek csak szívből, jóízűen és felszabadulva. Hosszú esti sétám után levelet találok szobámban, ez a jópofa, D. Erzsi volt itt, sokáig várt, aztán ennyit írt csak: “Aki beteg, haljon meg, de ne császkáljon, mikor vendége érkezik, hogy utoljára lássa.”

Egy keddi napon délelőtt tizenegykor nyílik az ajtó és fehér egyenruhás tisztikara élén, mint egy haditörvényszék elnöke, ünnepélyesen bevonul a Tanár. Kezében az összegyűjtött leletek, vagy kilenc darab. Felállok, haptákban. Néma, tiszteletteljes csönd, miközben néhány ellenőrző vizsgálatot tesz könnyedén. Ablakhoz állít, és percekig szótlanul, gondolkozva nézi az arcom. Feszült várakozás. Most fogja kihirdetni, hogy meghosszabbítják-e a vizsgálatot, vagy átadnak az ügyészségnek. Vagy talán… talán már… ítélet?

– Önnek mindig ilyen ritkás szemöldöke volt?

Felriadok, elhűlve, ámulva.

– Mindig, tanár úr.

A következő pillanatban megfordul, és szótlanul, vezérkara élén kivonul a szobából.

(Pár hét múlva tudtam csak meg, hogy kérdése logikus, orvosi kérdés volt. Sajnáltam. Számomra sokkal rokonabb, művészibb lett volna a szórakozottság, amelyet jobban érdekel az ember, mint a beteg.)

Egy óra múlva hivatalosan értesítenek, hogy egyelőre elhagyhatom a klinikát. Kialakult eredmény nincs, minden öt napban jelentkeznem kell. Imre jön értem, és közli, hogy szobát vett ki nekem a svábhegyi szanatóriumban.