Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 3
TALÁLKOZÁS EGY HALDOKLÓVAL
Esős, nyirkos rosszindulatú reggel a piszkos bécsi pályaudvaron, mikor 11 felé az Árpád sínautón Cinivel megérkezünk. Minden tavasszal van néhány ilyen nap, a rosszkedvű természet mintha meg akarná gondolni magát, hogy most az egyszer nem tartja be a sorrendet, átugorja a nyarat, amit annyiszor rendezett meg, óriási befektetéssel, újra átfestvén, anyagot nem kímélve, zöldre és aranypirosra és kobaltkékre az egész óriási csarnokot, gyümölcsök és madarak és bogarak monstre-kiállítását, szikrázó tűzijáték és csodálatos központi fűtés kíséretében. Átugorja a nyarat, ami soha még nem hozta be neki költségeit, amibe soha nem találta meg számítását – átugorja, visszafordul a télbe. Telet váró ősz didereg, őszi lucsok locsog a köveken, kíméletlen, kellemetlen őszi szél mérgelődik és zsörtölődik az utca során, köhögve, kehesen, mint egy öreg ember.
Vizesen, köhécselve szállunk ki a josefstadti ház előtt ebből a furcsa bécsi taxiból, ami podagrásan recseg és ráz, s magas tetejével különben is olyan, mint egy kopott divatjamúlt gavallér, kürtős kalapban. Őnagysága H.-éknál lakik. H.-né ideges, intelligens asszony, emigráns környezetben, század eleji típus, intellektuálisan finom, tanult, az irodalomkedvelő, régi pesti világból. Ura, kitűnő orvosa a legjobb bécsi idegklinikának, egy hónappal ezelőtt, tudatos elmezavarban, hurokkal egy szék lábához kötözte, és a földön megfojtotta magát. Soha nem ismertem, nagyon sajnálom szegényt, özvegyét is, szerelmi házasság volt.
Ürügerincet ebédelünk a közeli tipikus kiskocsmában. Elég jó hangulatban vagyok. Szóba kerül, hogy a bécsi Ravag-nál viaszlemezre fogok beszélni, Pesten, majd szombaton, saját előadásomat hallgathatom a rádióban. Futóan említem, hogy az utóbbi időben gyakran fáj a fejem, örülök, hogy senki se hallja, véletlenül heves vita folyik éppen, zajos hozzászólások, egy bizonyos pletykáról, két érdekes ismerőssel kapcsolatban.
Ebéd után Cinivel lődörgünk a Grabenen. Először van Bécsben (és egyáltalán a határon túl), csupa izgalom, amit előkelően leplezni próbál, a Stefansturm magasságát igyekszik kiszámítani trigonometriával, mint telivér ötödista. Pillanatok alatt kiismeri magát, már jobban tudja nálam Bécs térképét, épületekre talál rá, amiket sohase hallott, mint egy szimatoló kölyökkutya Jack London regényeiből, arra is emlékszik, ami apja életében történt, nemcsak tulajdon életére. Láthatóan kellemetlenül érinti, mikor kalandos felfedező sétánk közben egyszerre csak meg kell állnia:
– Mi az, apa?
– Semmi, fiam, kicsit pihennem kell. Ne szólj anyádnak, tudod, mostanában néha rám jön, mindjárt elmúlik.
Lihegve támaszkodom egy hirdetőoszlopnak, nagyokat, szabályosakat lélegzem, szűkölve magamban, hogy el kell kerülnöm az ájulást, undorodom a nyilvános, hát még utcai szerepléstől. A roham csakugyan elmúlik. Élénken megindulok, gyorsan másról kezdek beszélni, Cini örül, hogy folytatjuk Stanley úttörését a bécsi őserdőben.
Este érdekes lokálba megyünk, alkalmi zsargonkabaré ezzel a címmel: “Szonya a plüssdíványon”. Tehetséges zsidólány, a hitlerista Németországból kiutasították, most élelmesen és makacsul tengeti tovább azt a ritka módon stílszerű, egységes valamit, ami az élete is és a művészete is. Minden tudatos és szándékos körülötte, a levegőtlen pincehelyiség, rossz szagú díszletek, kényelmetlen asztalok, émelyítő italok és pocsék fekete. Valamit hangsúlyozni akar mindezzel. Társa bajuszos, hosszú ember, afféle levantei ügynök, meglátni rajta, hogy valami másból él. Laterna magikából primitív rajzokat vetít a szöveghez, amelyek szó szerint ábrázolják a szöveget: a könnyeket, amelyek beszakítják a padlót és a nagy követ, ami leesik a hős szívéről. Blődlizés, de nagyon intelligens, az egészben van valami hallatlanul tehetséges és fölényes és emellett valami megfoghatatlan durvaság. Szonya is ilyen: kicsi, törékeny, sovány, beteges, bőre szinte átlátszó, szeplőre hajlamos, óriási barna szeme furcsán lobog, mint a lemuroké. Gúnyos ajkai, mint két vörös kígyó furcsa táncba kezdenek: a “mámeléről” és a “drámeléről” énekel, az elcsábított szűzről. Egész lelkét beleadja a kis műbe, nagyszerűen csinálja. Ez a bosszantó és izgató béka csúfot űz minden nőiességből, és éppen ezzel válik hallatlanul nőiessé. Úgy lebeg a sok ezer éves emberi kultúra fölött, mint akinek nem imponál ez a kultúra, hiszen jó néhány ezer évvel idősebb, s a “nagy időket” jól ismerte kicsi korukból – ellenszenves, és mégis azon kapom magam, hogy irigylem a nagy markos férfit, aki a chansonban a “drámelét” okozta, belehelyettesítve Szonyát az áldozat szerepébe.
Mint a tébolydák régi “habitüé”-je, reggel elkísérem feleségem a Wagner-Jauregg-klinikára. Nem vallom be neki, de imponál, hogy kulcsa van a zárt osztályhoz. Fehér köpenyt húz, az ajtót bezárjuk magunk mögött. Csak két orvos van bent, udvariasak, jólesik, hogy ismerik a nevem. Kicsit furcsán szertartásosak és tartózkodók, gyakorlott szem a mozdulataikon felismeri, hogy sokat vannak bolondok közt. Gyorsan bevonulnak a mellékszobákba, ahol félmeztelen, hatalmas férfit tartanak az ápolók, háttal előregörbítve, a széken. Az egyik orvos hosszú tűt szúr a férfi hátába, a beteg kicsit behúzza a nyakát, nem jajdul fel. Érdekes új kísérletnek vagyok tanúja, néhány hónap óta egy tehetséges neurológus inzulinnal próbálja gyógyítani a tudathasadásos elmebetegeket.
A teremben csak ketten vagyunk. Éppen csend van, szép rendben, gitteres ágyakban fekszenek vagy ülnek a “nyugtalanok”, ennek az osztálynak lakói. Egyre erősebbé válik bennem egy furcsa káprázat, ami már a mellékszobában elfogott, hogy mindez milyen valószínűtlen, panoptikumszerű. Nem is élők ezek, mozgó viaszfigurák, s az illúziót csak fokozza, hogy milyen gépiesek. Egészen más, éppen ellenkezője Kaulbach rajzának a tébolydáról, ami gyermekkoromban viszolygással töltött el, és ahol minden furcsa, kiszámíthatatlan, egyéni, rendetlen, fenyegető. Itt, aki nem alszik, egyhangúan és szüntelenül ugyanazt csinálja, a mozdulatok bármily komplikáltak, kiszámíthatók, mint a szövőgép zakatolása. Éppen ezért nem félelmetes az se, aki kiabál vagy ugat – az a tévérzésed van, hogy kötelességüket teljesítik, csak neked játszanak, szorgalmasan, mint a hivatalnok, ha a főnök belép. Ha becsukod magad mögött az ajtót, abbahagyják.
Az első ágyban feltűnően szép fiatalember: barna, karcsú, lángoló szemű, egzotikus, mint egy beduin törzsfőnök. Meghökkenve hallom, hogy kitűnő bécsi családból származik, egy héttel ezelőtt kitüntetéssel doktorált, kész orvos – három napja tört ki rajta a skizofrénia. Kérdésünkre, hogy mit keres itt, fölényesen vállat von, sejtelme sincs róla, mit akarnak tőle, miért tartják ketrecben, mint egy veszett kutyát, hiszen őneki dolgozni kell, rendelőt akar nyitni. Vagy talán nem hiszek neki? Hát idenézzek. S mint egy ugrásra készülő párduc, felpattan az ágyban, köpönyegét szétnyitja, büszkén: eszményien tökéletes, meztelen férfitest tárul elénk – én ösztönösen, riadtan hátralépek, feleségem nem mozdul, orvosi megértéssel bólint. Ahogy a másik ágy felé megyünk, nyugtalanul visszabandzsítok – a “doktor úr” lustán, nyugodtan, közönyösen ül, és elmerülve vizsgálja jobb kezét, ami a tulajdon hüvelykujját próbálja elkapni, pontosan úgy, ahogy a bolondokat ábrázolni szokták.
Másik fekhelyen mosolygós öreg, piros arcával, ősz szakállával illusztrációja lehetne Tolsztoj novellájának a három balga szentről, a szigeten. Kéken, derülten néz körül. Mosolyogva hallgatja diagnózisát, hogy dementia senilis és a többi, és hogy Istennel szokott beszélgetni. Ezt mindjárt meg is erősíti, egyenesen, szinte haptákban imára tartott kezeit felemeli, ég felé veti tekintetét, figyel, aztán mormogni kezd, megáll, megint figyel, megint mormog. Válaszol a “hangnak”, néha erőlködést látni, hogy jól megértse, fülét hegyezi, integet fejével. Reszketős hangon, de szívesen válaszol a kérdésre, jól érzi magát, csak a füle lehetne élesebb, sokszor nem hallja világosan Isten beszédét, de Isten jó, ilyenkor kicsit kiabál.
Rablógyilkos, megfigyelésen van itt. Két hete nem eszik, mesterségesen táplálják. Gyanakodva húzódik el, egész testében remeg. Nyilvánvalóan nincs eszénél, a szörnyű káoszban, mely lelkében háborog, egyetlen akarat vonaglik: nem enni, nem enni, éhen halni, ezzel az önmagára szabott büntetéssel talán ki tudja kerülni az emberi igazságszolgáltatást.
Hatéves proletárkölyök, az ápolónő nem tudja, miért van itt, úgy látszik, az osztályán nincs üres ágy, majd délután visszaviszik. Félénk, de jókedvű, környezete csöppet se nyugtalanítja, elmerülten játszik egy csomóra kötött rongydarabbal. Lesütött szemmel, de határozottan azt állítja, hogy a rongydarab motoros hintaló, és hogy ilyen náluk otthon sok van. Szerteszét hevernek a szobában.
Náluk otthon különben is csoda világ lehet, állandóan málnaszörpöt isznak, a fagylalt fazékban áll, csokoládébútorok között élnek, ezeket naponta kicserélik. Kiderül, hogy igazat véletlenül se mond, ha álmában beszél, akkor is hazudik. Vigyázni kell rá, mert lop.
Egyszerre csak nyugtalanság fog el, szeretnék már kint lenni – sokszor jártam tébolydában, most először történik, hogy félek. Hangulatomat vizsgálva, megtalálom a nyugtalanság okát: egy kényszerképzet csúszott gondolataim közé. Arra kell gondolnom, hogy a feleségem a következő pillanatban tréfából és a hátam mögött rám uszítja az egyik őrültet, hogy ugrasson, és bebizonyítsa, hogy igenis, meg vagyok illetődve. Az őrült rám ugrik, és nem tudják megfékezni, nagy baj lesz a rossz tréfából. Természetesen szó sincs efféléről, mégis fellélegzek, mikor elhagyjuk az osztályt.
Kietlen rossz szag a folyosón, karbolos tisztaság, kopár falak, gyászosan kongó léptek. A neurológiára megyünk át, egy percre látom Pötzl tanár urat – túlzottan, szinte félszegen udvarias, nagy darab ember, édeskésen beszél, kissé összecsucsorított szájjal. A kórteremben csak kevés ágynak van lakója, ezek mind apatikusan fekszenek, senkinek semmi kívánsága.
Az ágycédulák kimerítő feliratokkal magyarázzák az “esetet” – ezek a cédulák olyanok, és a formanyelvük is, latin szakkifejezésekkel, emlékeztetnek azokra a földbe dugott, vagy ketrecekre szögelt táblácskákra, amikkel növényeket és állatokat jelölnek az állatkertben és botanikai intézetben.
Íme “aktinomikózis”. Ez bizony furcsa betegség lehet. Valahogy gombák vagy kemény moszatfélék kerültek a testbe, olyanok, mint a gabonakalász apró, hegyes horgocskái, mik ha a torokba jutnak, nem lehet kiköpni őket, belekapaszkodnak a nyálkahártyába, konokul csúsznak, kapaszkodnak lefelé. Ez a gombafajta szétterjed, egy része az agyvelőbe kerül, csomóba áll össze, képtelen zavarokat csinál, aztán “áttételeket” okoz. Ez egy előrehaladott beteg. Kifordult bal lába bénán, csonttá aszva lóg, egyik szeme kidagad, lefelé bámul tompán, reszkető szájából nyál csurog. Az ember halkan nyöszörög, elviselhetetlen fájdalmakról panaszkodik, morfiumért könyörög.
Másik ennél is borzasztóbb: cisti cercus, agykukac. A galandférgek egy fajtája, a központi idegrendszerbe fúródik, befészkeli magát, betokolódik. Férges alma a fej, látni is rajta, ráncos, petyhüdt, koraérett. Vizesborogatás a homlokán, a szeme csukva, keserű száján és orrán látni, hogy nem alszik, szenved.
A következő csodabogár: akromegália, túlnövekedés. Egy kis mirigy lóg az agy alsó lapján, pontosan középen, az agyfüggelék. Ennek egyik megbetegedése a sejteknek ez a megvadult túlbuzgalma, a mirigy tovább növeszti tagjainkat, mintha csecsemők volnánk. Ennek a betegnek akkora álla van, mint egy cipókenyér, egyik lába kétszer akkorára nőtt, mint a másik, néhány hét alatt. Komolyan hallgat, szerényen és figyelmesen néz: furcsa ellentétben testének nagyzási mániájával.
A feleségem türelmetlenül szól vissza – már az ajtónál van, én még mindig ott állok egy ágy előtt tűnődve, mintha gyökeret vert volna a lábam. Mi az, miért nem jövök, elkésünk a találkáról, azzal a fordítóval.
– Ennek mi baja? – kérdem már harmadszor.
– Hagyja, nem érünk rá. Nehéz eset, láthatja.
– Nem sokat látok. Furcsa az arckifejezése.
– “Terminális”, ahogy itt mondjuk. Kevés napja van hátra. Tumor cerebri, inoperábilis. Gyógyíthatatlan daganat.
– Aha… tudom már… Havas barátom pusztult el ebben… huszonöt évvel ezelőtt. Hát azért olyan… Szegény…
– Jaj, már annyiszor mondtam magának, ne mutasson részvétet a beteg előtt, azt nem szabad, súlyos kedélybántalmat okozhat.
– De hiszen nem tud magyarul… Magyarul mondtam, hogy “szegény”.
– Mindegy. Az arckifejezését is megérti, csak úgy tesz, mintha nem venné észre. Nagyon vigyázni kell. Jöjjön már.
Előreszalad a széles lejárón. Én lassabban bandukolok utána. Ismerős orvossal találkozunk, pesti dolgokról esik szó, nevetünk. Hirtelen megállok a nevetésben. – Ejnye, mit is gondoltam az előbb? Mit nem szabad elfelejteni? Fel kellett volna jegyezni a noteszomba.
Aha, tudom már: ezt az arckifejezést, annak a betegnek az arcát, jobbra a harmadik ágyban. De ki lehetett? Kire is emlékeztet? Kire vagy mire?
– Jöjjön már, miért csoszog?
Nemcsak csoszogok, egyszerre csak megállok a kapuban, mint az ökör, ott a vágóhídon, mikor nem akart bemenni.
E pillanatban villan át rajtam: tudom már. Az én arckifejezésemet juttatta eszembe a sápadt, szórakozott arc, az enyémet, ahogy utóbbi időben, a tükörben látni szoktam reggel, borotválkozás közben.
Két lépést teszek, megint megállok. Vigyorogva, kérkedő grimasszal fordulok a feleségemhez, mint aki viccel, könnyedséget játszva, henceg:
– Aranka – nekem agydaganatom van.
– Menjen már a hülyeségeivel – nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.
VÉRCSEPPEK A SZEMFENÉKEN
– Hogy érti, hogy orvostanhallgató?
– Úgy. Ez egy régi tapasztalat, enélkül nem is megy a tanulás. Az elsőéves orvosnövendék előírásosan keresztülmegy minden betegségen, amivel szembekerül. Himlője van és kolerája és tüdővésze és rákja, sorrend szerint, ahogy a könyvben olvassa, vagy ahogy a klinikákon látja. Ez egy törvényszerű “foglalkozási hipochondria”, hozzátartozik a stúdiumhoz, át kell esni rajta, nem is veszik komolyan. Emlékezhetne rá, hiszen volt félévig orvostanhallgató is.
– Szóval azt hiszi, erről van szó… De értse meg, nem vagyok neuraszténiás és húszéves… Elég betegséget és halált láttam életemben… soha nem estem képzelődésbe, különben most se… egy furcsa ötlet volt, hogy olyan ismerős ez a…
– Ugyan kérem. Hát tanulja meg: az agydaganatnak hármas klasszikus tünetcsoportja van, amire a diagnózis épül: fejfájás, szédüléses hányás, papillitis.
– Ami a fejfájást és hányást illeti… csak nem akartam szólni. És mi az a papi… hogy mondta?
– Pangásos papilla. A daganat nyomja az agyat, a legkisebb ellenállás irányában. Azon a kis lyukon, ami a szemfenékből nyílik, vér tolul a hártyára, amit a szemtükör konstatál. Ez egy biztos tünet, szinte feltétele az agydaganatnak. Nem minden papillitis agydaganat, de agydaganatnál rendesen van és a négy tünet együtt olyan megbízható, mint luesnél a négykeresztes Wassermann-reakció. Siessünk, mert Gáspárék fél kettőkor ebédelnek. Hát kérem, négy dolgot ne felejtsen el.
– Tudom: fejfájás, szédülés…
– Dehogyis, hagyja már ezt – Gáspárnak kell szólni a fordítás miatt, J.-t felhívni és Cininek egy pulóvert… aztán…
– Vagy úgy. Ami J.-t illeti, különvéleményem van… Majd meglátja, ez a dolog…
Érdekes, egész délután nem jutott eszembe többé a kórtermi jelenet. Ehelyett sürgős elintéznivalók Pesten, és ragaszkodtam hozzá, hogy estére otthon akarok lenni. Haza is utaztunk. Cini ugyan még szeretett volna maradni. Éjszaka jól aludtam, bár bosszantott, hogy Józsefet nem tudom olvasni, viszont nem gondoltam az új szemüvegre. Félálomban kéjes gondolatok jelentkeztek egy ismeretlen nővel, akit sohase láttam. Reggelre ébredve se jutott eszembe a tegnapi furcsa borsódzás a hátamban.
De tíz órakor ott állok a Mária utcai szemklinika kapujában, s csak most eszmélek rá, miért jöttem. No lám, bosszankodom magamban, megrögzött orvos-látogató lett belőlem, egyik rendelőből a másikba, mint az aggodalmas fóbiások. F. barátom és Gabi. Ezt abba fogom hagyni… és elmosolyodom, eszembe jut a téma, amiben ki akartam figurázni, húsz jelenetben, a klinikajáró, orrviszketéses páciens kálváriáját és mennybemenetelét.
Míg az első emeletre értem, ez a téma foglalkoztatott. Nem sejtettem, hogy első, hatezer évre berendezett gyermekéletemnek, a hetykeség és önérzet korszakának, ez a lépcsőház volt az utolsó stációja.
H.-val, a kedves, előzékeny tanársegéddel a folyosón találkoztam.
– Á, szerkesztő úr… rég láttuk, kerüljön beljebb. Mi az, új szemüveg kellene, mi? öregszünk, öregszünk?
– Na igen, úgy látszik, megint fejlődtem egy fél dioptriácskát… A látásom nem féltem, csak a karom lenne hosszabb, ahogy az egyszeri távollátó mondta.
Mialatt a szemtükröt próbálgatja, odavetően és “művelten” megjegyzem:
– Megnézhetné a fundust is, tüzetesen, drága tanár úr, nincs-e valami rendetlenség?
– Kérem, kérem, nagyon szívesen.
És már ott kukucskál szeme előtt a hosszúkás, téglány alakú fémmonokli, amiből éles villanysugár ugrik át szembogaramba. Egész közel hajol, orromat súrolja az elmés kis masina. Lélegzését hallom, ahogy szuszogva, erőlködve figyel. Várom a szavakat, ahogy megszoktam: “Nna, jól van, szerkesztő úr, majd írunk egy jó kis üveget, egész kicsi különbség, olyan friss és zöld, mint egy pöszmétebogyó.”
Ehelyett más történik.
H. gyorsat, éleset füttyent.
– Ejha! apuskám! – csúszik ki a száján, nem ijedten, inkább szinte vidáman, mint mikor ritka példányt talál a bogarász, akinek számára, ha munkában van, nincs más a világon, csak a tudomány és annak örömei. (Dollinger, a sebész, egy emlékképemen, papírtálcán kivágott rákot mutat fel: “nézzék, uraim, milyen gyönyörű példány”.)
– Mi az? – csodálkozom.
Az asztalra ereszti a műszert, oldalt kapott fejjel elkomolyodva, megütközve néz, mintha hirtelen idegenné váltam volna. A vizsgálóbíró nézhet így, mikor jó barát kerül elébe, hivatalosan, súlyos és ritka bűnténnyel vádolva.
– A szemfenék tele van vérrel. Ekkora vércsomók. Egész duzzadt a papilla.
Szótlanul ülök, a látomás tovább tart. Igen, szótlanul ülök, mint a gyilkos, akit leleplezett a detektív, nem tudok védekezni, pedig azt hittem, ártatlan vagyok. De a szemfenék tele van vérrel! Sajnálom, a zsebkésen vérnyomokat látok: egy szót se! ön most itt marad, nem mozdul, amíg behívom a hivatalos nyomozóbizottságot.
És csakugyan. H. felugrik, az ajtóhoz siet. Hihetetlen gyorsan tele van a fülke. Asszisztensek, alorvosok, cselédkönyvező hallgatók vesznek körül. Mohón kapkodják egymás kezéből a szemtükröt. Egyszerre szétnyílik a csoport: ünnepélyesen, szikáran, jön a kedves, öreg professzor. Erre a hírre hozták be.
Sokáig vizsgálja a szemem. Aztán rögtön a tanársegédhez fordul. Egy kis ünnepélyesség van a hangjában, ahogy feléje biccent.
– Gratulálok, tanársegéd úr. Kitűnő diagnózis. Klasszikus eset. Gratulálok.
– Ó… professzor úr… az ön klinikáján lettem szemorvos…
Halkan szólalok meg: – Uraim…
Mindnyájan felém fordulnak. Mintha csak most eszmélnének rá, hogy a szememen és annak hirtelen az érdeklődés központjába került papilláján kívül magam is jelen vagyok. A tanársegéd egyszeriben megváltozik, barátságosan, biztatóan néz rám, meglátja bennem a régi ismerőst.
– Hát, kedves szerkesztő úr, egyelőre semmi képzelődés, ez sok minden lehet. Most szépen átmegyünk a szomszédba, látótérvizsgálat, színlátásellenőrzés, scotoma, nystagmus. Jöjjön.
Az új szemüvegről már szó sincs. A szomszédos szobában sokáig manipulálnak. Furcsa gépek. Keresztbefektetett két rúd, négy végén fehér pontocskával. Lassan forgatják, szólnom kell, mikor a pontocskák látóterembe érnek. Kínosan erőlködöm, hogy ne csaljak, bandzsalítva, tudom, mennyi múlik most azon, hogy becsületes legyek. Forgó korong, piros meg kék ponttal. Körülményesen pepecselnek rajta, meg kell mondanom, mikor piros, mikor fehér. A vizsgálat elhúzódik, jegyzetek, számítások. A kedves, halk szavú segédorvos ujját többször elhúzza a szemem előtt, megkérdem, a pupillát nézi-e, talán luesra gyanakszik? és meghökkenve konstatálom magamban, hogy örülnék, ha luesra gyanakodnék, “csak” luesra. Nem, az egész szemgolyó esetleges rezgését figyeli.
A folyosón várok, félóra múlva kijön hozzám H. Kezében zárt boríték.
– Na, itt a lelet, szerkesztő úr. Ezt sürgősen vigye el valamelyik klinikára. – Korányit ajánlom. Ott majd aztán megmondják a többit. Még sok vizsgálat lesz. Talán tovább küldik. Csak most nem szabad hanyagnak lenni. Legjobb, ha már holnap jelentkezik. És ugye, értesít bennünket – gondolhatja, mennyire magával vagyunk.
– Nagyon köszönöm… nagyon kedves… vagyis mit akartam mondani… tudja, ugyebár, hogy ezek a… ezek a vérzések… esetleg agydaganatra…
Gyorsan a szavamba vág.
– Ugyan kérem, mondtam már, hogy sok mindenféle lehet. Soha nem kell kombinálni. Különben is ahhoz az kellene, hogy szédüljön és hányjon és mindenféle reflex… de szó sincs róla, rég láttam ilyen jó színben. Hát ugye, nem felejt el bennünket? na sietek, alázatos szolgája.
Még a lépcsőházban feltéptem a borítékot. Néhány szemvizsgálati adat, amiket nem értek.
A végén nagy betűkkel a verdikt, az ítélet: “Pangásos papilla, a bal szemen másfél, a jobb szemen két és fél dioptria”.
Visszateszem a leletet a feltépett borítékba. Lassan megindulok. Furcsa, milyen könnyűek a lépteim. És az egész, az utca, minden, valami más… De hiszen nem erről van szó. Mire is kell most gondolnom? A felöltőmön kopást veszek észre. Igen, felöltőt kellene vennem, már múltkor… felöltőt kellene vennem? nem, nem, ezúttal egész másvalamiről van szó. Tudom már.
Negyedóra múlva ott ütök a könyvtárban. Négy könyvet válogatok ki, két külföldi, két magyar szerző. “Daganatok”, “Az emberi agy”, “A fejfájásokról”, “A központi idegrendszer szomatikus elváltozásairól”. Bosszant, hogy a legújabb irodalmat nem tudom megkapni. A legújabb is két-hároméves.
Fél kettőre körülbelül tudom, ami érdekelt. Ahogy a felöltőmet veszem, próbálok rezümét csinálni. Mondatok kavarognak előttem. Különösen egy: “Ezek a daganatok előbb-utóbb feltétlenül halálra vezetnek, azért a műtéti beavatkozás, a daganat eltávolítása még a mai nem kedvező statisztika ellenére is okvetlenül javasolt, ha a diagnózis, főként persze a röntgenkép nem hagy kétséget a daganat létezését és helyét illetően”. És egy másik: “A műtéti beavatkozás halálozási arányszáma ezek után és mindent tekintetbe véve, sajnos, még mindig hetvenöt-nyolcvanöt százalékra becsülhető.”1
A József utcánál kiérek a körútra. Hová is kell mennem? Igen. Ebéd előtt még felszaladok a szerkesztőségbe, a korrektúra miatt, utalványt is ki kell állítani.
De miért megyek olyan lassan?
Hiszen nekem most sietnem kell, el kell intéznem valamit, el kell intéznem, nagyon sürgős. Viszont nem a klinikáról van szó, oda majd holnap. Most valami más van, magammal kell valamit megbeszélni, sürgősen, és nekem ehhez semmi kedvem sincs. Valaki dörömböl bennem gúnyosan és erőszakosan: ő az, megismerem, énke, szemtelen kis ember, aki független tőlem, ott mászkál bennem valahol, “néha a szívemben, az ujjaimban, néha és néha az agyvelő párnás tekervényeire lefekszik” – énke, akit egyszer, fiatalon, felfedeztem magamban, nevén neveztem, énke, aki döntő pillanatban, mikor az életet felfedeztem, mikor szerelembe estem, mikor hittem a túlvilágban, kopogni kezdett, szemtelenül és sürgetően: no, mi lesz? észre térsz-e végre? abbahagyod nagyképű fellengzéseid? Énke, aki ott fog ülni az orrom hegyén, utolsó perceimben, hogy akkor is gúnyoljon és gyalázzon: “hát ehhez mit szólsz? nyilatkozol-e végre? vagy még most is halogatni akarod a vallomást? egy jól hangzó frázis, az utolsó szó érdekében?”
Énke mozgolódik és kérdez: “Na, mi az? akarsz mondani valamit? azt hittem, mondani akarsz valamit: beszélj hát, nyavalyás! Vagy adj egy jelet! Csak őszinte legyen – ordíts hát fel végre, kiabálj, üvölts, te félni is gyáva!”
De én nem ordítok fel, ballagva megyek tovább. Egy látszerész előtt megállok, nini, homokóra – nem tudom, miért —, utóbbi időben okvetlenül be akartam szerezni. Szép, karcsú homokóra, tízperces, ötperces beosztással. Lám, nem is drága.
Mégse veszem meg, tovább megyek. Mi van itt? Miért olyan esetleges, valószínűtlen minden? Házak és boltok. Hiszen ezerszer láttam őket. Nem is ezerszer, ötezerszer. Hiszen éppen ez az…
Észrevettétek már, hogy nemcsak akkor hat idegenszerűen egy város, mikor először látjuk, hanem akkor is, ha utoljára sétálunk végig rajta, utazás előtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre? Tűnődve nézem a feliratokat, az ismerős kirakatok olyan fájdalmasan újak és az egész mintha szűkebbre, kisebbre zsugorodott volna, mint mikor gyermekkori házunkat pillantjuk meg és az udvart és a kertet, és csodálkozunk, mert nagyoknak és pompásaknak hittük. S mikor visszatérünk felnőtt életünkbe, nem az fáj, hogy olyan szép és hatalmas volt, amit elvesztettünk, hanem az, hogy olyan kicsi és értéktelen volt a gyermekkor, amiből táplálkoztunk egy életen át.
A kedves Láng titkár, mint mindig, mosolyogva fogad, én is összeszedem magam. Pannival viccelek. Sz. R. jön be, könnyed “jenseits vom Guten und Bösen” arckifejezésével, amivel olyan kedves ellentétben áll lobogó, sűrű, forradalmár-üstöke. Szeretem benne, hogy tud természettudományt is, nemcsak humanisztikát, mint a fiatal írók általában. Most is efféléről beszélünk, felfedezésekről, irányzatokról az orvostudományban és hogy a harctér kitágul: nemcsak a betegségek elleni küzdelem erősödik, a betegségek is fegyverkeznek.
– Nekem például agydaganatom van – jegyzem meg.
Jót nevet.
– Miket beszélsz, művelt ember létedre. Tudod, mit beszélsz?
– Hogyne.
– Jó, jó. Értem. Ha már betegség, neked valami különleges kell, ami másnak nincs. Ezúttal kicsit elvágtad magad. Ajánlok valamit, ami szebben hangzik és nem olyan komoly: extra-szisztolé és disz-hidrózis.
– Nem. Egyszerű agydaganat.
– Beszéljünk másról. Erről majd akkor, ha mutatsz nekem egy leletet pangásos papillával.
Villámgyorsan nyúlok a zsebembe.
– Parancsolj.
Elolvassa, aztán még egyszer kezdi olvasni, megnézi még egyszer a nevet, amire a leletet kiállították. Csak én látom, hogy egy kicsit elváltozik az arcszíne. Határozottan büszke vagyok. De csak egy pillanatig.
Összecsukja a leletet.
– Hát… – mondja kicsit rekedten – izé… pikáns. Kicsit pikáns, ez igen. Hm… tessék a lelet.
Óráját nézi.
– Hű… diktálnom kell… szervusztok.
Mikor eltűnik, hátradőlök a pamlagon, keresztbe vetem a lábam, mert a padló furcsán elforog alólam. Így érezheti magát, akit kilógatnak a rács fölött, és egyszerre csak észreveszi, hogy el akarják ereszteni.