Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 5

SZANATÓRIUM

A szanatórium előkelő és csendes, kora tavasz van, alig vagyunk húszan a hegycsúcsra épült óriási palotában. Még nem tudják, hol vagyok, két egész nap telik el tökéletes magányban. Nehéz délelőttök, a hallba se megyek le, a reggeli rosszullétek nem rövid rohamok többé, ebédig tart az önkívülethez hasonló tompaság. Felöltözetlenül, borzongva kuporgok hátradűlve a karszékben, s nézem az erkélyablakon át Pest-Buda csodáját, mint egy valószínűtlen ködképet. Megmaradt tudatom élesen, görcsösen két pontra szegeződik: a gyomromat és agyvelőmet figyelem, mikor mozdul előbbi, hogy a mosdóhoz vánszorogjak, félórákig topogni előtte, előrebukott fejjel – utóbbi mikor mondja fel a szolgálatot, hogy gyorsan csengessek, amíg még van idő. De egyszer se csengetek, orvost se hívok – három felé levánszorgok az étterembe, fontoskodva turkálok az ételekben, aztán alvást mímelek a folyosó pamlagán, a homályban. Pedig nem tudok aludni, a kényszergondolat újra megmozdul, s odabent koponyám falai között berregni kezd a leadógép, s a sötét nézőtér kínlódva figyeli a kérődzést. Mert kérődzik a vetítő, nehéz dolga van, húsz év előtti elfakult, nem is jól exponált képet kell forgatnia, a vékony szalag összegubancolódott, szakadozik, percekre megáll. Havas Gyula utolsó napjait ábrázolja a homályos felvétel. Huszonkét éves, nagy tehetségű, rajongó költő volt és nekem elfogult hívem: ez az elfogultság önimádat is lehetett, hiszen logikánkban és képzeletünkben volt valami rokon. A harctérről jött vissza sebesülten, s mikor a kórházban meglátogattam, eldicsekedett vele, hogy a tábori műtőben egy füst alatt kivágatta egy veleszületett zsírdaganatát a melléről, s abban furcsa dolgokat talált az orvos: szőrcsomót, apró csontokat. Még tréfálkoztunk: talán új, az élők világában ismeretlen valami akart ott megszületni, hatodik érzék, magnetikus leadó – és feltaláltuk a rádiót, ami még nem volt akkor. De váratlan tünetek jöttek, fejfájás, aztán bénulások, erre jól emlékszem, hogy ekkor hallottam először: szemfenék-vizsgálat. És hogy daganat keletkezett az agyvelőn. Ő maga referált naponta. Nem volt túlságosan kétségbeesve, fiatal volt, a kíváncsiság erősebb volt benne a félelemnél, és különben sem hitt a halálban, legalább tudatosan nem. Egész virgoncan szavalta el egy délelőtt legfrissebb versét, ami ezekkel a szavakkal végződött, az akkor divatos, borongós-pesszimisztikus-misztikus, dekadens líra modorában:

 
Nézek a tükörbe
Hosszan a tükörbe
Két karomat kitárom…
 

“Tudod – magyarázta élénken —, ez azt jelenti, hogy búcsúzom magamtól, ugye hatásos?” Igen, a vers hatásos volt, közös barátunknak, a csodálatosan nemes költőnek, e műfaj legnagyobbjának, Tóth Árpádnak is tetszett, de Havas Gyula nem írt több verset. Előbb a nyaka bénult meg és ferdült el – legalább nekem úgy rémlett —, aztán a lába, nem kelt fel többé, átlós vonalban feküdt, suttogva, dadogva beszélt, mikor meglátogattam, viccelni próbált és hunyorítani, de az egyik szemén már nem ment, ez a szem nyitva maradt, a szemhéj nem mozgott, úgy tetszett, mintha kiugrott volna kicsit. Mikor utoljára láttam életben, egész mozdulatlanul feküdt, alsó ajka el volt fordulva, mintha nevetne – és csakugyan nem is volt rosszkedvű, erőlködve és lihegve egy barátunkat próbálta karikírozni, aki félórával előbb ment el. Ennek a barátunknak ideges arcrángatózása volt és szegény Havas Gyula furcsa fintorokkal igyekezett utánozni őt. Aztán a ravatalon láttam csak, borzasztó volt az arca.

Nem bírom tovább ezt a megújuló, kényszerű erőlködést, hogy ezeket a képeket jól levetítsem. Kivánszorgok a fogaskerekűig. Leülök az állomáson. Dénes talán jön már a következő vonattal, híreket kapok, mert újságot sem olvastam három napja. Arra is gondolok, nem lehet a tompa, tespedő napokat folytatni a Havas-komplexummal: dolgozni kellene, délután majd diktálok Dénesnek. Nyitogatom a szemem, hogy noteszemben talán el tudok olvasni valamit, s lám, négy jókora betűvel, egy szó, mintha azt suttogná: “Móni.” Móni, Móni, mi lehet ez? mellette is van valami, de azt már nem látom – nini, ködlik már, a feleségem említette néhányszor ezt a Mónit hazajövet a klinikáról, ahol dolgozott.

Móni, Móni, csak ennyit tudok, hogy Móni, soha nem is láttam, mégis pár szóból, nagy időközökben, ahogy felbukkan, eleven összefüggő, folyamatos emlékem van róla, s éppolyan biztos és befejezett, mint szegény Havas. Pedig Móni, tudtommal, ma is él.

Humoreszk? Nem, nem jó… de talán humoros rajz… és próbálom kompozícióba szedni a gyér adatokat.

MÓNI

Ott kóvályog valahol a tébolyda csendes osztályán, a folyosókon, bekukkant a termekbe, nyáron a kertbe kisétál. Nem nyugtalanít senkit, magától ritkán beszél. Huszonöt éve van az intézetben, skizofréniás, több orvosgenerációt kibicelt ki, két tanárváltozás is volt azóta. De Móni nem változott, legrégibb ismerőse ápolóknak, szolgáknak, érkező és távozó betegeknek. Fiatal orvosok enyelegve eltréfálnak vele, az újak is Móninak hívják, vezetéknevére senki se emlékszik, nem is fontos, lehet Lefkovits, vagy Perl, mindegy. Vagy hatvanöt éves, de ez se jellemző. Ügyvéd volt, ezt mindenki tudja, némelyek ügyvéd úrnak szólítják. Tapasztalt, sokat látott beteg. Demonstrálásnál otthonosan jelenik meg, unatkozva tűri, ahogy a tanár, hallgatóknak, vendégeknek lelkesen és gyakorlottan magyarázza esetét. “Nézzék, uraim, ezt a tipikus tekintetet, járást – menjen csak pár lépést, Móni —, körülírt klasszikus kórforma.” Móni unatkozva nézelődik, de ha feleltetésről van szó, és a jelölt dadog, visszafordul, s profilból, hogy a tanár ne hallja, szégyenkezve kicsit, ám jóakarattal, sebesen odamorogja a helyes választ, hibátlan orvosi terminológiával, az ő betegségét.

A klinikán senki nem emlékszik, hogy Móninak valaha is lett volna látogatója. Feleségét régen elvesztette, rokonai, ha voltak, meghaltak vagy elfelejtették. Elmebetegsége ártalmatlan lévén, ki is engednék időnként, de hova küldjék? Pénze, háza, lakása nincs. Régi élete, amiről senki se tud, oly nyomtalanul süllyedt el, mint a legendabeli Atlantisz. Ápolóknak nincs idejük, ha magában engednék sétálni a városban, elkódorogna, elfelejtene visszajönni, nem találna rá többé a társadalom. Tehát hagyják szegényt békében tölteni napjait és éveit.

Pedig valamikor betegsége előtt tevékeny és becsvágyó lélek lehetett. Móni ugyanis, bármily furcsán hangzik, nem közönségesen művelt ember, s műveltsége csorbítatlan még most is. Közvetlenül ez soha nem derülne ki, mert Móni nem beszél, s amit előtte beszélnek, közönyösen hagyja, mintha nem is hallaná. De ha – a kórforma szempontjából vagy kíváncsiságból – úgynevezett “műveltségi kérdést” intéznek hozzá, Móni megfelel a kérdésre, s a legnehezebb kérdésnél se hibázik. Csak nem egyenesen felel: valami zagyvaságot mormol, és ebbe a zagyvaságba belekeveri a helyes választ. Például azt kérdezik, “mikor volt a lipcsei csata, Móni?” akkor ő morogva hadarni kezd valamit, ilyesfélét: “leszakad a lámpa, ha trampliznak az emeleten, nekem ne meséljenek, trágyahordó, ezernyolcszáztizennégy, gőzmozdony.” Vagy azt kérdezik, “mi volt Wagner Richard fő követelménye a művészettől, ügyvéd úr?” akkor ő mormogni kezd: “négyen is leülhetnének szilvás gombóc mellé, jönnek a tatárok, ki kell önteni a vájdlingból, Gesamtkunst.” A betegekkel nemigen érintkezik, nem érdeklik, vagy talán túlságosan megszokta őket. Néha a nyugtalan-osztályon vendégszerepel, nem mintha nyugtalankodna, csak a változatosság kedvéért. De itt se izgul fel, bölcs egykedvűséggel nézi a világ tarkaságának rögeszmékben kifejezett lelki térképét. Feleségem egy Laci nevű bolondról beszélt egyszer. Veszedelmes, ravasz fráter ez a Laci, tudja, hogy bolond, visszaél ezzel, és ebből az állapotából következő viszonylagos szabadsággal, törvényfölöttiséggel. Hosszú, nyurga ember, fiatal, hegyes, fekete kecskeszakálla van, különös keveréke Don Quijoténak és Lucifernek. Fürdőköpenyben, hosszú karjait keresztbefonva, sunyi paripaléptekkel sétál körbe, mindig a fal mellett, lábujjhegyen, órákig járkál így, mintha kalandos gondolataiba volna merülve, de mint aztán kiderül, semmi sem kerüli el a figyelmét. Olyan, mint egy nagy pók, aki áldozatot keres. És áldozat mindenki, akiről észreveszi, hogy fél. Ezekre utazik, kezdő orvosokra, akik először járnak a nyugtalan-osztályon, vagy nőkre, akik meg vannak illetődve az őrült-romantika hatása alatt. Ha ilyet lát, élénkebb lesz, nem tör ki mindjárt, gyorsabban, de még óvatosabban folytatja fal mellé lapuló keringését, csak a szeme sarkából figyel. Egyszerre, mikor legkevésbé számítanak rá, kiugrik, az áldozatra veti magát, szétfeszített két ujjával szeme fölé bök villámgyorsan – az ijesztgetés fontos ennél a műveletnél és nem a szemkibökés, mert a rémülten visszahőkölő áldozat látványa akkor is ördögi kacajra ingerli, ha hozzáérnie se sikerült, vagy idejében lefogták. Egy ilyen kitörésnél úgy megijedt mindenki, hogy valamennyi ott-tartózkodó, betegek is, az ajtóhoz rohantak. Csak Móni maradt nyugodtan egy helyben, tekintetét se emelte fel, vállat vont, folytatta monoton morfondírozását.

Sok vizet nem zavar, baj sincs vele, de vannak megrögzött kívánságai, amikhez szerényen, erőszakoskodás nélkül ragaszkodik. Inkább szokásból, mert látszólag nem veszi észre, hogy soha nem teljesülnek kívánságai – elfelejti őket, vagy titokban jól tudja, hogy nem teljesülhetnek? Ki mondhatná meg? Egyik ilyen szokása, hogy a vizitelő orvos körül lebzsel, türelmesen, feltűnés nélkül – de mikor az orvos kimegy odafurakodik hozzá, papírcédulát nyújt át. A cédulán saját írásával rövid igazolvány, mely szerint “57-es beteg (ő az) a mai napon elhagyhatja az intézetet”. Ezt olyan mozdulattal nyújtja át, mint aki aláírást vagy pecsétet kér, hogy érvényesítse az igazolványt, büszkén kimehessen annak birtokában. Ha visszaadják neki, aláírás nélkül, nem panaszkodik, szót se szól, zsebre teszi. Ismervén ezt a szokását, némelyik orvos alá is írja, vagy úgy tesz, mintha aláírná – jól tudják, hogy úgyse eresztik ki. De a furcsa az, hogy ezt mintha Móni is tudná: az aláírott cédulát éppen úgy zsebre teszi, mint a többit, nem is kísérli meg, hogy fölhasználja. Úgy látszik, elhomályosult lelke mélyén pislákol valami tudat, hogy csak tréfáról van szó úgyis.

Pedig, hogy a szabadulás vágya nem halt ki végleg hervadt szívéből, más, elmosódott jelek is mutatják. Nyáron szívesen botorkál a kert rácsa mellett, két rudat megfog, hosszan bámul kifelé s ő, akit a bentlakók nem érdekelnek, figyelmesen és behatóan; homlokát ráncolva vizsgálja a járókelőket.

És télen néha órákig áll, meggörbülve, szorosan a bezárt ajtó előtt – kulcs-csikorgásra se ugrik el, sokszor ellöki őt a belépő alkalmazott. Lehajtott fejjel áll, nem veszi észre, ha szólnak neki, vagy félre akarják tolni. Egyszer megfigyelték, hogy ilyenkor a zárral és kilinccsel van elfoglalva. A kilincset nem nyomja le, de a zárat megtapogatja.

És hosszan, makacsul, mint aki elfelejtette, hogy mit akar, csak annyit tud, hogy itt akar valamit – harag nélkül, sőt gyöngéden, de hosszan és makacsul simogatja reszkető öreg ujjaival a kulcslyukat.,

A feleségem egyszer megkínálta a csokoládéból, amit éppen majszolgatott, és észrevette, hogy az öregnek nagyon jólesik a figyelmesség. Nem köszönte meg, de a következő vizitnél feleségem észrevette, hogy az öreg eltette a sztaniolpapírt, amiben a csokoládé volt: gondosan összehajtogatta, és ott szorongatta a kezében.

Ettől fogva gyakran vitt neki nyalánkságot, eszébe jutott, hogy az öregnek nincsenek látogatói, és így nyilván soha nem jut efféléhez.

Móni nem szólt, de mindig elfogadta az ajándékot, a burkolópapírt eltette és gyűjtögette. Hogy bizalma lassan és szerényen megerősödik, ezt abból vette észre, hogy ettől fogva a szabadulócédulákat kizáróan csak neki nyújtotta át, a többi orvost elhanyagolta. És néha tűnődve követte a termen át, mintha mondani akarna valamit.

De szótlan maradt, a jóindulatúan enyelgő és tárgyilagosan tréfálkozó kérdésekre se válaszolt.

Feleségemben mégis kialakult a feltevés, hogy talán valamilyen érintkezést keres a beteg, miután sikerült bizalmát felkeltenie.

Egy napon tehát faggatni kezdte:

– Jó volt a múltkori teasütemény, Móni bácsi?

Móni szokása szerint valamit motyogott, amibe sárkeféről és általános választójogról volt szó, de mellékesen azért az is benne volt, hogy a teasütemény jó.

Ekkor rajtaütő orvosi kérdés következett, talán annak megállapítására, hogy a beteg lucidus pillanatában van-e?

– Mondja, Móni bácsi, ki vagyok én?

Móni egy pillanatra felnézett, és ezúttal, talán először, bár tévesen, hosszú és nyakatekert halandzsa nélkül ezt felelte:

– Brüll Malvin.

Feleségemnek szöget ütött fejébe az ismeretlen név. Mikor kettő felé újból felment a kórterembe, eszébe jutott a dolog, és még egyszer megkérdezte tőle:

– Móni bácsi, ki az a Brüll Malvin?

És Móni felemelte a fejét, és halkan és egyszerűen azt mondta:

– Az anyám.

A GYULÁK SZÉKE ÖSSZEÜL

És mialatt odalenn a szanatóriumi hall homályában s odabent a koponya sötétjében lassan és szívósan dolgozik a végzet, odakünn megmozdul az a csodálatos valami, az Ismeretlen, amiről csak közvetve s nagyon hézagosan s még így is csak rövid ideig tudunk, aminek minden ember egyetlen központja és egyetlen bizonyossága: rejtelmes módon átrezdül a Külső Világ.

Bent, a csontfalak közt valami történik. Hogy mi, én tudom legkevésbé, mások is csak sejtik. Valahol, a lágy gumihoz hasonló halmazállapotban, aminek formája feltűnően, szinte figyelmeztetően emlékeztet a dióbél fél gerezdjére (még a kanyargós rovátka-utak is megvannak) s színe is olyan sárgásfehér, mint a friss dióbél. Egy ponton megindul valami folyamat. Nem lehet tudni egyelőre, hol: belül a félgerezd két élesen szétváló negyede közt, vagy alul a lapos agyfenéken, melynek közepéről az a parányi mirigy függ, növekedés és nemi jelleg kormányzója. Lehet elöl a kérgen vagy belül a szürkeállományban. Lehet hátul, a két pót-agy valamelyikén, de lehet lejjebb is, a nyúltvelő felé. Kis keményedés, velem született, olyan, mint apró hiba a magon, soha nem okozott zavart, most, életem delén túl, egyszer csak növekedésnek indul. Vagy hártyácska, váratlanul telítődni kezd, hólyaggá fúvódik fel, s a folyadék egyre szivárog belé valahonnan, nő, terpeszkedik, helyet keres, mindent összenyom. Vagy meggörbült erecske, amiben a vér megakad, megalszik, egyre fejlődik, egyre több tapad hozzá – két mellette futó ér, amik eddig párhuzamosan szaladtak a hosszú vezetékben, most összeérnek, egymásba öntik tartalmukat. Neki teljesen mindegy, hol kezdődik, hol kapaszkodik meg, nekem nem. Az ő számára szövetekről van csak szó, anyagról, az a fontos, mennyivel erősebb vagy gyöngébb szerkezete a környezetnél. Az én számomra izgalmas szerencsejáték, hogy a csontrulett melyik rovátkájában állt meg a golyó. Mert ezek a szövetek alkotják együtt, amit én-nek nevezek: – az egyik gondolkodik és beszél, a másik számol, a harmadik képzelődik, a negyedik vágyakozik és szenved, az ötödik emlékezik és mereng, a hatodik mámort szív magába, és kergeti a fájdalmat.

De mind ismerős. És egyik se fogja fel, közvetlenül, kín és kéj formájában, ami az Ismeretlenben, odakint történik.

A Valószínűtlen és Fantasztikus se tudja, hogy vele most valami történik: hogy a kis láncszem, ami valahol megrepedt, kiesni készül, valami kimutathatatlanul aprócska rezdüléssel megindította az egész nagy láncsort, amihez tartozik, mint ahogy az elpattanó apró villamosszikra megrezegteti maga körül az egész Földgolyót és léggolyót.

És a láncsor ellenáll, anélkül hogy tudná vagy akarná, a folytonossági hiánynak. A formákat kereső élet, ugyanaz, mely életet olt, hogy éljen, most egészében tiltakozik a formátlan külső beavatkozás ellen – úgy látszik, mégis szüksége van rám, erre a kis sejtre, nem adja oda ingyen. A fajta ahelyett, hogy felfalná, kiáll az egyénért, aki annyiszor állt ki érte.

De a szándék csak a kiválasztottakban válik tudatossá.

Reggel valahonnan a Zugligetből egy munkás mogorván ballag a város felé. A gyerek lázas volt reggel, torkát fájdította, nyafogott. Bemégy a gyerekklinikára – nyűgösködött az asszony , úgyis útba esik, megkérded, mikor vihetem be holnap.

Nem szívesen megy be, jó volna inkább egy keserűre belógni a pálinkáshoz, de ha egyszer gyereket okozott az ember… ugyan minek kellett? nem elég, hogy elvette? most már itt a kényszer… Morog az ambulancia fapadján, felkötött fejű kölyök sír, belenyilall a szívébe – a sima képű, komoly, szép szál tanár elé már szorongva, áhítattal áll. Hát maga mit akar, fiam?… Méltóságos tanár úr, a gyereknek… Jó, jó, hol a gyerek?… Hát azt nem hoztam el, az anyjuk behozná holnap, ha úgy tetszik gondolni… Hát mi vagyok én, távcső vagy orvos? Na, szaladjon haza, és hozza el a gyereket… hol laknak?… Zug… hm… na várjon, majd délután kimegyek… Isten áldja, kérem a következőt.

Ahogy rendelés után a kórtermek felé siet, pillanatra elmosolyodik. Bolondok ezek a szegények – az a munkás is —, mit is mondott a másik a “rögtön-masinával”? pedig fel akartam írni, hogy elmesélem K. Fricinek… igaz, hopp, jó, hogy eszembe jut… őt is meg kell látogatnom – hatkor a Zugliget felé menet, megállok a Central előtt, ott szokott üldögélni… vagyis dehogy, hiszen valami van vele… Gyula futólag említette… csak nem, igazán?… Mindjárt fel is hívom Gyulát, mondta, hogy neki hamarosan lesznek leletei… kérem kisasszony a telefont… Gyula? Itt Géza… a K. Frici ügye iránt érdeklődnék… Igen… igen… igen… úgy? Hm – ez elég komoly. Tessék? Hogy éppen fel akartál hívni?… Kit? Szóval összejöttök – hol?… Értem… hát legyen fél öt… éppen meg akartam látogatni… szóval a Svábhegyen van, jó, hogy szólsz… de fél ötre akkor én is eljövök oda… ilyet, ki gondolta volna, soha nem volt semmi baja… szervusz, köszönöm szépen.

Az Andrássy úton egy kereskedő kiáll a boltajtóba, sógorával beszélget. Á, nem megy ez sehogy – micsoda világ, kérlek, már ez a nyakkendő se megy, ami bombasiker volt, gyapjúból… az az író is, ki akart venni fél tucatot, nem látom két hónapja, azt mondják, megdagadt a feje… hiszen nem is csoda a mai világban.

Fél kettőkor indul a bécsi autóbusz. Házaspár búcsúzik, siess, fiam, aztán nem tudsz beszélni, mit bámulsz? Az az angol repülőgép, de milyen alacsonyan száll, Istent kísértik ezek a veszett pilóták, oda nézz, a háztetőt súrolja… ja, igaz. Arankát el ne felejtsd felhívni a klinikán… Friciről? hát mondd el, hogy talán mégis jobb volna, hm… különben ne mondj neki semmit; úgy látszik, nincs informálva – illetve óvatosan megmondhatod, hogy hívjon fel engem… hát szervusz, Olga fiam… szervusz, Jenő, jól viseld magad…

A Krupp-művek ma reggel hat óta dolgozik – belekezdtek az új típusú repülőgép-puskák gyártásába.

De valahol Helsingforsban, egy műszerész új szerszámon dolgozik, izzadva – nagy hírű sebész rendelte nála, jelentéktelennek látszó újítás, de újítás… ez a tanár az utóbbi években kizáróan csak agyvelőt operál, az amerikai úttörő szép sikerei óta nagyon fellendült ez az ág. Most ennek a tanárnak eszébe jutott, hogy a fejtőkés mozoghatna, elfordulhatna a nyelében, akkor be lehetne hajlítani, átgörbíteni, a kisagy alá, nem kellene kiemelni, nagyon fontos… egész modern fajta műtétre gondol, amilyen még nem volt… az oldala is éles volna, nem csak a hegye – és elfér az érlekötő ollók között… a műszerész szorgalmasan dolgozik, egyenletesen sivít a köszörű, feni a kést, a kés muzsikálva, sziszegve élesedik a köszörű alatt.

Hallottad, K. F.-el mi van? Na, mi lenne, hallottam valamit, de nem izé… hogy nem izé? Éppen csak vége van, kész… No, ne mesélj már ilyet! rémes, mik történnek… És ahogy tovább megy, ruganyosabbakat, fürgébbeket lép, fütyörész, miközben a fejét csóválja… Hát elmegy ez is, fütyörészi szórakozottan… na, hála Istennek, meg lehetne most próbálni D.-t a helyére a lapnál – ejnye, szólok V.-nek, küldjenek szegény K.-nak valamit, most nemigen dolgozhat.

A kis budai utcán ábrándozva, egyedül jön lefelé a finom lírai költő… Rólam olvasott valamit, erre gondol most, mélyen és komolyan meg van hatva, végigfut emlékein. Velem való találkozásait csoportosítja… Könny szökik a szemébe, érzelmek találkozása… igen, ez nagyon szép volt… ezt izé… meg kellene valahol írni… nagyszerű, az Isten is nekrológnak teremtette, halála után rögtön odaadom a Szemlének… szegény fiú… igen, ez szép lesz, kezdetnek, tulajdon novelláját idézve, a kisfiú, aki összerakott állvány tetejébe mászik, hogy ott trikójából elővegye a gyermekkori hegedűt… s ebben a pillanatban összedől az egész építmény… Hű! de találó! gyönyörű! és milyen alkalmas jelkép, egy nekrológban az egész élete benne van… És egész komolyan elérzékenyedik.

Így terjed a hullám a térben, de vajon csak a térben? Nem ér vissza gömb-sugara az időkiterjedésen át?

Vagy talán nem évezredek távlatából bukkant fel ez a négy komoly férfifej, a hídfői kávéház csendes, magányos sarkában? Nem ama gyulák gyülekezete, akik döntő csaták előtt egybegyűltek, hogy megbeszéljék a tanácsot, amit a hadvezérnek adni kell, hogy diadalmasan kerüljön ki az összeütközésből, vagy legalább megmentse a bőrét? és tekintetbe veszik a táltosok és vajákosok jóslatait, komolyan forgatják az állati beleket, melyekben ott olvasható a jövendő igéje?…

Kettőt csakugyan Gyulának hívnak, Szórakozott Gyula és Szabatos Gyula, a drágák – az egyik mindig mintha másutt volna kicsit, figyel és beszél, de fejét forgatja —, ki tudja, mire gondol közben? A másik, mozdulatlanul, leszegett homlokkal, keskeny, zárt szájjal, mint a Szabatos Gondolat elszánt bikája, néz szembe a Feladott Problémával, ami láthatatlan betűkkel oda van írva elébe az asztalra, mindig jelen, mindig a helyén, egy jottával sem több és nem kevesebb energiát folyósítva, mint amennyi a megoldáshoz szükséges. És itt van még Géza, szürke ruhában, mint rendesen, a munkás gyermekét már meg is vizsgálta közben, holnap befejezi tanulmányát a gyermeki csontok növekedésének feltételeiről. Ő a legcsendesebb, komolyan pislogva figyel, nagyon álmos, de nem alszik el – ritkán szól, halkan és óvatosan, a magánhangzókat szívesen nyeli el, ezzel is spórol, fontosabb elintéznivalói érdekében. “Csecsemő” helyett azt mondja, “cscsemő”. (Most azonban nem “cscsemőről” van szó, hanem “gyvelőről”.) Végre M. Endre, a zseniális sebész, magas, elegáns ember, arcán szellemes, szinte világfias fölény és gúny. Nagy ívben induló pályafutása most széles, egyenletes tempóban hajlik el ifjúi becsvágyak felől a férfimunka irányában. Világot járt, most is azért van itt, mert Bostonban tanítványa volt az említett professzornak, aki lendületet adott a modern agysebészetnek.

Már folyik a tárgyalás. Szórakozott Gyula fejét forgatja, tűnődik. Szabatos Gyula a már tegnap pontosan összegyűjtött és megszámozott leleteket forgatja az asztalon. Itt az agyfotográfia, a szemlelet, a belklinika jelentései – végleges diagnózis még nincs, a fődologra nézve azonban, sajnos, minden egybevág.

Az agyvelőmről van szó és megint az agyvelőmről. Egy szó se esik rólam. Ez a négy ember úgy, ahogy itt ülnek, mind a négyen szeretnek, mint ahogy én szeretem őket, az egyik közülök testvéri gyöngédséggel, ami több elismerésnél és becsülésnél is, viszonzása egy elemezhetetlen vonzódásnak. Egy sincs köztük, akinek részvétét ne tartanám többre gyermekes lelkek rajongásánál – és mégis, ha így látnám őket, talán félreérteném, többet várnék a férfias szeméremnél, amivel tartózkodnak minden érzelmi reakciótól. Idegen azt hihetné, nem is ismerik személyesen a beteget, akinek sorsa fölött konzultálni egybejöttek, felszólítás nélkül, a beteg tudta nélkül, magánszorgalomból. Szórakozott Gyula csak a részletekhez szól, sóhajtva, feltételesen, mintha minden szót hajlandó volna visszaszívni, az első ellenvetésre. Úgy kóvályog “szerény véleménye” a tárgy fölött, mint őszi mező fölött a bánatos esti szellő. Szabatos Gyula vérfagyasztóan udvarias és határozott. Cscsemő Géza sűrűn bólogat, és nagy erőfeszítéssel uralkodik magán, hogy el ne aludjon. A fölényes, remek sebész viszi a szót, példákat idéz, széles körű tapasztalataiból merít. Ő már tudja, mit fog ajánlani legközelebb, ha túl leszünk a diagnózison, aminek eredményében nem kételkedik.

– Tehát, uraim – ha nem csalódom, elhatároztuk, hogy a kitűnő belklinikai leleteket ellenőrizzük és kiegészítjük egy speciális neurológiai diagnózissal —, ha aztán ezt véglegesnek vesszük, dönthetünk a teendőket illetően. Sajnos, az a gyanúm, teendőkre lesz szükség, mégpedig haladéktalanul. A papillának ez a rohamos romlása nem biztat semmi jóval. Lesz majd javaslatom…

– Az a kérdés, az anyagi körülmények… – sóhajt Szórakozott Gyula – lesz-e annyi pénz, ha…

– Ez második kérdés – mondja kurtán Szabatos Gyula —, az első elintézése után kerülhet csak szóba.

– No igen… és a neurológiai vizsgálat… Küldjük el még egyszer R.-hez?… Fázik tőle, makacskodik, érthetetlen, hogy miért.

– Igen, igen, ez így szokott lenni… egyébként klinikai vizsgálat jobb volna… Nem lehetne a…

– Tudtommal az asszony fent van Bécsben, a Wagner-Jauregg Klinikán… Nem volna leghelyesebb, ha egyszerűen odamenne?

– De igen, nagyon helyes, az is fel van szerelve mindennel, ami kell… és P. zseniális diagnoszta. Akkor hát délután kimegyek a szanatóriumba, és óvatosan megmagyarázom neki, hogy ez lesz a legjobb… nem gondolod?

A habozó kérdés Szabatos Gyulához szól, akinek mereven, a láthatatlan szövegre szegezett tekintete fölött a vastag, egyenes szemöldök úgy sötétlik, mint ellentmondást nem tűrő aláhúzás a mondat legfontosabb szavai alatt. Nem felel, ami nála azt jelenti, hogy a felajánlottnál tökéletesebb megoldást keres.

– Jobb, ha én megyek – mondja percek után. – Határozottan figyelmeztetni kell. Nem lehet habozni.

És délután ő jelenik meg a homályos hallban, ahol hármasban üldögélünk: két pompás, nagysikerű színésznő kis vitáját élvezem éppen – az egyik naiva, a másik drámai hősnő. Egyformán fiatalok, de a naiva olyan bámuló tisztelettel beszél a hősnővel, mint egy kezdő színinövendék az öreg nagy tragikával. A hősnő levegő után kapkod felháborodásában.

– Halló, Gyula, de örülök… Üljünk félre… – Sokáig, leszegett homlokkal hallgatja, ahogy fecsegek. Aztán egyszerre felém fordul.

– Mondjad csak… vidékre kocsizom holnap reggel, tíznapi pihenőre… nem jönnél velem?

Elnevetem magam.

– Azt hiszed, jó volna? Ezért jöttél?

Először látom életemben következetlennek. Mintha egy kicsit indulatba jött volna.

– Hát persze hogy az lenne a legjobb… vigye el az ördög az egészet. Pihenni kellene neked, nem gondolni semmire, nem látni embert egy darabig, nem tárgyalni, beszélni.

Azonban este élesen felharsan az interurbán telefon. Bécs hív.

Őnagysága szavai nagy lendülettel, hevesen áradva bugyborékolnak a kagylóból.

– Jézus Mária… mi van magával?… Most beszéltem Jenővel… hát maga nem értesít engem, hogy pangásos papillája van? Egy óra múlva indulok, hajnalban ott vagyok Pesten… Rémes, hogy valaki ezt csinálja… Hogy lehet valaki ilyen… két hete tudja, és eszébe nem jut, hogy…

– Bocsánat, három perc…

Hajnalban őnagysága nagy sebbel-lobbal beállít.