Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 6
VISSZA A TETT SZÍNHELYÉRE
És újra Bécs.
Este az Árpád sínautón érkezünk, kóválygok és szédülök – keservesen panaszkodom, hogy rossz ez a jármű, vízszintesen is himbálózik, nemcsak függőlegesen ráz. Nem hiszem el, hogy más ezt nem érzi, én is csak most, felzaklatott egyensúlyérzésemmel.
Az Hôtel de France-ban szállunk meg. Milyen szomorú ez a város, különösen errefelé, mindenki kedvetlen, gyanakvó. Hangosan szidom a rossz világítást utcán, lépcsőházban, szobában, míg észre nem veszem, hogy senki nem tiltakozik, zavartan elhallgatnak: akkor hirtelen elhallgatok én is.
Reggel tízre jelentkezünk a Wagner-Jauregg Klinikán.
Ahogy vonakodva, akadékoskodva, kifogásokkal és ürügyekkel halogatva a dolgot, végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszít úgy innen. Itt, ezen a lépcsőn álltam meg három héttel ezelőtt – három hete csak? hihetetlen! annyinak tűnik, mint egész életem odáig! —, s mint valami viccet, groteszk gondolatot dobtam oda hetyke ötletemet: nekem agydaganatom van.
Tudom, hogy őrültség, műveltségem és pozitivizmusom tiltakozik ellene: mégis (efféle babonák végigkísérték életemet) az a makacs gyanú kínoz, hogy akkor kezdődött a dolog, mikor ezt kimondtam – a gyermek akkor született, nem is akkor: attól, hogy megneveztem. A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti. Esetünkben olyanformán, hogy a kutatást egyirányba terelte, elterelte más utakról, talán az igazitól.
Ezt a rögeszmét be kell vallanom, különben nem érti az olvasó, s magam előtt is felfoghatatlan volna, hogy kísértetiesen szorongó érzésem, ahogy a kongó folyosókat járjuk, tisztára a bűnösé, aki visszatér a tett színhelyére. Nyugtalanul kérdezősködöm: itt van-e még az az orvos, az a titkár, az a kedvesnővér, akit akkor láttam? Mikor kérdezősködésemet magam is nyűgösnek érzem már, hirtelen kivilágosodik, mi után nyomoztam, öntudatlanul. Igen, igen, tudom már – az az ismeretlen beteg, ott a neurológiai osztályon, akinek az arca mégis ismerős volt… mi van vele? Kicsoda? Nem emlékeznek… Ebben a teremben volt? melyik ágyon? a harmadikon? aha! megvan! Diegel bácsi szegény! ó, az már két hete… “Exitus” – az ápoló is így mondja.
A tanár úr csak délben érkezik, addig a bánatos arcú, halk szavú docens faggat, szemészek forgatják az arcom, mint egy elromlott fényképezőgépet. A szobában, ahol mindez történik, nagy a rumli, idegen arcok fájnak, fülem kínlódik a sok német beszédtől, nagy megkönnyebbülés egy szerény, fiatal orvos, aki megismer. Két éve van itt, egy felfedezését ellenőrzi, inzulinnal próbálja gyógyítani a skizofréniát.
Végre jön Pötzl, a tanár. Érdekes fej, kifejezése, tekintete, mozdulatai telivér művésztípust mutatnak – intelligencia, tehetség, szenvedés és önfegyelem sugárzik minden vonásából —, a művésznek és az artistának ez a négyes, biztos “tünetcsoportja”, amiben rokon költő és ekvilibrista. Kissé szinte édeskésen túlzott udvariassága nem kellemetlen, mert rokonszenves szórakozottságot sejtet, tiszteletet és részvétet gerjesztve a hozzáértőben. Szabadkozik, hogy idefárasztott, ha ideje engedi, ő keresett volna fel szállásomon: egyébként jól tudja ki vagyok, talán én is tudom, hogy édesapja Bécs egyik legismertebb humoristája volt. Orvosi dolgokról szó se esik, mégis pár perc múlva olyan biztonságban kezdem érezni magam, mint a vergődő hajó utasa, aki értesül, hogy a kapitány személyesen vette kezébe a kormánykereket. Szobát akar nyittatni a vizsgálat tartamára, de rögtön beleegyezik abba is, hogy kétnaponkint éjszakára hazamehessek a szállodába.
Ez a látszat-szabadság tartja bennem a lelket a most következő héten. Különben elveszettnek érezném magam. Mert a vizsgálat most nem óvatos, gyöngéd, leplezgető, enyelgő játék, mint otthon, ahol mindenki ismer és szeret, mindenkit ismerek és szeretek. Ezeknek eset vagyok, semmi más, egy csomó lelet, bőrtáskában. Olyan vagyok, mint a katona, aki parancsra bevonult, és akit most beöltöztetnek és kiképeznek, mielőtt a menetszázadba osztják. Vagy megint csak mint a bűnös, akinek hivatalos ítélete még nem érkezett le, de már el van marasztalva, büntetését tulajdonképpen már megkezdte.
Maga a börtön (persze csak per analogiam, a magamfajta impresszionista szemével) külső látszatra erősen emlékeztet a régi, inkvizíció korabeli intézményekhez. Élvezettel hasonlítgatom a vizsgáló műszerekkel zsúfolt szobákat kínzókamrákhoz, minden képemet innen veszem. Megállapítom, hogy szobámban olyan magasan van az ablak, mint ezekben a pincékben volt, s a jámbor ápolókat átlátszó humorral ugratom, mint pribékeket. A szem— és fül— és idegvizsgálatokat már könnyedén veszem, mint a rutinié, fölényesen, viccelve. De egy délelőtt abbahagyom a viccelést, csodálkozva figyelni kezdek. Egész új dolgokat kezdenek, ez eddig nem volt. Szaglásomat veszik elő, meg tudom-e még különböztetni a fokhagymát a szamócától? Aztán ínyemet vizsgálják, nem zavarodtak-e össze az ízképletek? Végre furcsa kérdések következnek: hirtelen kell felelnem, összeadatnak, kivonatnak velem, íráspróbát vesznek, majd megkérdezik, tudom-e, ki volt Napóleon?
Mi ez? Intelligencia-vizsga? Beszéd— és értelemgyakorlat? Hát már itt tartunk?
Itt bizony.
És ettől fogva görcsösen és feszülten figyelni kezdek, résen vagyok, vigyázok. Megfontolom minden szavam és minden mozdulatom. Másnap, mikor újabb reflex-kihallgatásra visznek, már úgy viselkedem, mint a gyanúsított. Tapasztalataim, a sok pesti vizsgálat segítségemre vannak, tudom előre, mi következik, színészkedem, megjátszom, mintha nem tudnám, miről van szó, aztán keserves fáradsággal olyan reflexet produkálok, mint egy egészséges ember. De nem hagyják magukat félrevezetni, a szép reflexre, amit büszkén kivágok, hallgatnak és tovább vizsgálnak. Később tudtam meg a diagnózisból, hogy egy otromba keresztkérdésre “buktam le” (hogy az argot-t használjam), ami döntő bizonyíték lett ellenem. A dysmetriára nem vigyáztam! Ez egy jelentéktelennek látszó tünet, a beteg, ha behunyt szemmel vízszintesen kinyújtja a karját, az egyik kezét parányival feljebb emeli. Semmiség, ugye? és mégis csalhatatlanul azt jelenti, hogy az agyvelő ugyanazon oldalán, rendszerint a kisagyban, üzemzavar állott be. De nekem elkerülte figyelmem a hozzátartozó hidegvízpróba (a Nobel-díjas Bárány találmánya), mikor a fülembe fújták.
Érdekes újságot észlelek magamon: gyakran álmodom s ami figyelemre méltó: jól emlékszem álmaimra, nagyon is jól, élénkebben néha, mint arra, ami napközben történik. A kép éles, álmomban ép a szemem. Milyen erős, éles, világos például ennek a mai álomnak emléke is. A fények és árnyak elosztása tisztább az álmodott képeken, mint a valóságban megtörtént eseményeken. Valami politikai párt élére kerültem, nagy beszédet tartok a parlamentben, szavaim tiszták, logikusak, meggyőzők – szép, kerek, szabályos taglejtésekkel szónokolok. Reformokat terjesztek elő, jól emlékszem, miről van szó, már-már szavazásra kerül a sor, úgy látszik, én leszek a miniszterelnök. Ekkor véres szemű, duzzadt fráter ugrik fel, nem is az ellenzéki padsorokból, középről, az asztal alól bukkant elő, a süllyesztőből. Zavaros halandzsát kiabál rekedten, nem értem, szája mint fekete örvény, tátog, ezeket a szavakat hallom: “tüneti kezelés”, “tüneti kezelés”. “Elég volt a tüneti kezelésből, le az uracsokkal, le az uracsokkal, kivágni, kivágni”. Csitítani próbálom, meggyőzni, de csak legyint dühösen, mintha hitvány nyávogás zavarná, és ekkor meghökkenve veszem észre, hogy csakugyan nyávogok. Apám integet a sötét ajtóból, szájára mutatva, rémülten, hallgattassam el a kiabálót, de legalábbis szóljak rá, hogy ne dobogjon és dzsiggeljen, mert Gasparecz, aki alattunk lakik, felébred és feljön. Nekem is eláll a szívverésem, gyerekkoromban csakugyan sokat emlegették Gaspareczet. A szónok pedig egyre sebesebben dzsiggel, már nem is beszél, vigyorog és dzsiggel, de az én torkomból erélyes rendreutasítás helyett egyre vékonyabban és élesebben kacskaringózik a nyávogás, míg fel nem ébreszt.
De jön utánam és jár utánam, mikor apró léptekkel csoszogok végig az Alser strassén, jár utánam ébren is a nyávogó unalom. Mert kezd nyávogássá és unalommá válni az egész, valami láthatatlan kéregető kintornát tol utánam, csak akkor hallom nyikorgását, ha megyek: eltűnik és elhallgat, mikor toppanva megállok és hátrafordulok. Unom, unom ezt az egészet, unalmas a betegség és unalmas a halál is, nem rémületes, nem megrázó és felemelő és lesújtó, csak unalmas, mint egy gyáva, alattomos, kuncsorgó eb, ami nyomomba kullog.
És unalmas, hogy befelé járok, s mert nem látok jól, kikorrigálni se tudom már léptemet, és folyton lebotlom a kocsiútra, vagy nekimegyek a falnak. És unalmas, hogy szemérmesen a sarokba megyek vagy elrejtőzöm, órákra, a hideg mellékhelyiségben – és unalmas a sofőr, aki részvéttel áll, mikor kiugrom a kocsiból, lihegve —, unalmas Buddha és Confucius, unalmas szembenézni vele és unalmas hátat fordítani neki – jöjjön inkább Demokritosz vagy a másik pogány, aki üres, vak szemgödreit fitymálva és kihívóan és kárörömmel mereszti immár a szikrázó nap felé, amitől a látó megvakul!
És egy reggel duhaj kedvvel ébredek. A kedves, fájdalmas szemű, de folyton halkan röhögő Jóskának, régi pajtásomnak mesélem (mindig feljön reggel hűségesen a szállodába), mit álmodtam már megint: Ide hallgass, megyünk fel, mint rendesen, őnagyságával a klinikára tíz órakor. De csodálatosképpen Pötzl már bent van, édeskésen mosolyog, mégis láthatóan mérgelődik, amiért elkéstünk. Őnagysága szabadkozik, ó, garnichts, garnichts, Gnädige, parancsoljanak, tessék parancsolni, de én érzem, hogy valami baj van, nem mutatom, előzékenyen mosolyogva és tréfálkozó, csevegő hangon kezdem neki felsorolni a tüneteket, közben szedegetem a leleteket, mint egy könyvügynök a prospektusokat, és magyarázgatom, ajánlgatom neki, hier Röntgenbefund, nichtwahr, Herr Professor, hier Staungspapillae, nichtwahr, auch erwähnungswert. Ő nagyon udvariasan, összehúzott szemmel figyel, egyre jobban hadarok, érzem, hogy valami nincs rendben, az arca elsötétül, hová a csudába tettem, és egy egész jelentéktelen leletnél egyszerre csak kitör a botrány. “Hier Patellen-Reflex…” Próbálom szépíteni a dolgot: “appart, sehr hübsch, wirklich… ich würde sehr empfehlen…” de ő már feláll, iszonyú magas, előrehajlik, kinyújtja a karját, hosszú ujjai meggörbülve reszketnek. “Wa… a… as? Pat-tel-len? – üvölti egyre emelkedő hangon – Marsch hinaus!” Őnagysága, csitítani kezdi “Aber Herr Professor… ich als Ärztin”, de ő már nem lát és nem hall, nekünk ront, rémülten hátrálunk, aztán rohanni kezdünk a lépcsőn, lefelé – ő mint egy őrült utánunk, óriási alak és egyre jobban ordít, magyarul káromkodik, nagyon csúnyán és rugdal: megbotlunk, gurulunk le a lépcsőn, aztán ki az utcára, csak a lábát látjuk, ahogy két méternyire rugdal kifelé és a hangját végigsüvíteni az utcán: “Nesze nektek!… Nesze patellenreflex.”
Délelőtt álmom hatása alatt csárdás jókedvem van a klinikán, nem merem bevárni a tanárt, félek, hogy a szemébe nevetek. A bánatos képű, halk szavú docenst nem hagyom élni, addig ugratom, évődöm vele, míg elneveti magát. Utána elvörösödik, és szokatlanul emelt hangon, szinte haragosan rám szól: “Ich muss Sie aufmerksam machen, Sie sind schwer krank – Sie sollten nicht so lustig sein.” Kicsit csendesebb leszek, de hazakéredzkedem ebédre.
A kocsiban sértődötten dohogok. Schwer krank – nevetséges! Hiszen még nincs diagnózisom! mi köze hozzá? majd ha diagnózisom lesz, úgy fogok viselkedni, ahogy illik. Egyelőre beteg vagyok, semmi több. Betegállomány, különben ugyanannyi; mint más úriember.
Önérzetesen szegem fel a fejem, émelygek – hát aztán?
Hát igen, émelygek kicsit – beteg vagyok, ennyi az egész. És ha az vagyok – talán nincs jogom hozzá? mint akárki másnak? akár meg is halni?… ha csak ennyi volt az egész… ezért nem volt kár, igazán… és ha csak ennyi voltam, mint ti, hencegő, fölényes egészségesek, akkor meg pláne nem kár értem… Talán azt hiszitek, többre becsülöm ezt a rongyot, mint azt a rongyot, amit ti ráztok előttem nagybüszkén?
Halló!… bleiben Sie stehen!
Kikecmergek a kocsiból, odaállok a forgalmas utca szélére, és hányni kezdek, hetykén, szemtelenül, szemérmetlenül. Az emberek megállnak, némelyik megütközve csóválja a fejét, mások csak bámészkodnak. Egy inas röhög. Csak bámuljatok – gaffen Sie nur, Herrschaften, hányok, mit szóltok hozzá? Hát aztán? Beteg vagyok, betegállomány, nekem szabad, nektek nem szabad – nézhetitek, kiadom —, tessék, tessék besétálni – itt látható a véleményem rólatok, magamról, az egész életemről, úgy, ahogy sikerült, ahogy itt áll most a bécsi utca szélén, és köszönettel visszaköpi a csodálatos ajándékot, amire olyan büszke volt, aki adta, ami ennyit ért annak, aki kapta.
De este nyolc óra felé a hideg márciusi szélben ott ülök mégis a Café de France teraszán. Nem tréfálok, és nem káromkodom már, hallgatok. A fejem fáj. Csodálkozva figyelem a fájást, hogy ez is lehetséges. Soha nem tartottam volna lehetségesnek, hogy ilyen mértékben… és az ember mégis eszméletén van, és gondolkodik is. Gondolkodik és figyel és számításokat végez. Az acélabroncs, ami a koponyámat szorítja, apró roppanásokkal húzódik össze. Meddig tud még összehúzódni? Számolom a roppanásokat. Még kettő volt azóta, hiába vettem be háromszor abból a kombináltból.
Előveszem az órám, leteszem az asztalra.
– Morfiumot kérek – mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen.
– Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az órával?
– Három percen belül morfiumot kérek.
Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik. Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok.
– Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják, nagyon jó.
Felszabadulva ugrálnak fel.
Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben —, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam.
Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.
BETEGLÁTOGATÓK
Nagy meglepetés. Az izgalmas napon egy hét múlva, mikor a tanár színe előtt megjelenünk, hogy ítéletemet meghallgassam, kiderül, hogy ítélet még nincsen. Kupolaformán, mintegy imádkozva összeillesztett ujjakkal, édeskés mosollyal és nagyon nyájasan a művészfejű Pötzl rövid, óvatos ismertetést közöl, eddigi megfigyelésekre hivatkozva. Ő úgy látja, mintha jobboldalt folyadékkal telt hólyag terpeszkedne a kisagyon. Egyebet is gyanít, erről most nem nyilatkozik. Mielőtt végleges elhatározásra biztatnak, szeretne egy kísérletet tenni. Hátha fel lehetne szívatni a folyadékot, belső úton, a hólyag összelappadna, felszabadulna a nyomás. Ezüstkenőcsöt ír fel, vízelvonót, ezzel egy hétig kenni kell magam, diétán élni, talán sikerül. Egy hét múlva jelentkezzem újból.
Egy hét sok idő, szenvedélyesen ragaszkodom hozzá, hogy Pesten szeretném eltölteni. Az utazáson nagy üggyel-bajjal átvergődöm, de otthon most már ágynak esem, nincs kedvem többé felkelni. Kétnaponként, testem más-más részén dörgölik belém, félóráig, a szürke zsiradékot.
Idegen, kietlen érzés és mégis boldogító, hogy nem dolgozom. Terveim sincsenek, semmi felelősség. A kenőcs, úgy látszik, jót tesz, néhány tünet elmarad, egy teljes napon át gyomrom se émelyeg. Nem erőltetek semmit, lustán, tompán heverek, figyelem az embereket.
Mert nem vagyok ám egyedül. Látogatók serege népesíti be három szobám, a Reviczky utcai szép úriházban, ahol lakom. Egyre többen jönnek, nagy örömömre – mulattat és foglalkoztat ez a sok ember. Könnyen és szívesen viselem el a fáradtságot és kimerültséget, késő este, mikor magamra hagynak. Egyre szól a telefon, és ha félóráig nem szól, magam veszem fel, hívom a vendéget.
Mint ínyenckedő szakértő, élvezettel kóstolgatom a karaktereket. Tisztában vagyok a helyzettel. Pozitív és negatív előjellel, a legizgalmasabb emberi képesség, a részvét dőzsöl, lakmározik, a részvét üli orgiáit betegágyam körül, karszékekben, pamlagon, összezsúfolva, ágyam szélére telepedve. Két véglet alakul ki, a duhaj, nagyhangú, tréfáló részvét, mely fölényes biggyesztés és legyintő lekicsinylés mögé rejti a páni rémületet, ami mindenkit elfog a mindnyájunkra leselkedő nagy Talány közellétében. És a másik, csendes és komoly, ez a bátrabbik, mely tisztázta szívében az igazságot, hogy tudniillik önzés nélkül nincs részvét, hogy utóbbit idősebb testvére, a személyes halálfélelem mutatta be nekünk, gyermekkorunk alkonyán, az első veszedelem napjaiban, azóta ismerjük.
S egy harmadik: őszinte, egyszerű, elfogulatlan. Rokonomtól reggel levél érkezik. Hallja, hogy hamarosan elutazom. Reméli, nem akarom őt cserbenhagyni, tekintettel a komoly helyzetre. Okvetlenül gondoskodjam róla, hogy ő elutazásom napján 300 pengőt kapjon.
Ez legalább világos beszéd, nem kell hozzá lélektani vegyelemzés.
Négyen-öten bent üldögélnek szobámban, mások az ebédlőben uzsonnáznak, pálinkáznak, esetleg bridzselnek. Imádom ezt a mozgalmat, még ma is hálás vagyok nekik érte. Bébinek, aki finom ösztönnel megérzi, hogy minél könnyebb és mégis minél borsosabb lelki kosztra van szükségem: nemcsak maga szolgál vele, ismeretleneket hoz magával, most látom őket először. Épp ez a kedves, benne vagyok az élet sodrában. K. Rózsinak, aki kölnivízzel, gyümölccsel, házikabáttal kedveskedik, Lacinak, aki irodalmi pletykát közvetít, Oszkárnak, aki vicceket hoz, és kollégáimat utánozza, Bandinak, aki készülő regényéről referál lelkesen, Andornak, akivel emlékek korhadó zamatját ízlelgetjük, mint gourmet az “érett” sajtot. Becsvágyam, hogy ne unják magukat, és nem is unják, erről gondoskodom – régi ellenségek békülnek ki nálam, az általános jó hangulatban. Akit csak lehet, ott tartok vacsorára, a beszélgetés benyúlik az éjféli órákba.
Közben a megbolygatott külső világ halkan, csendesen, észrevétlen végzi feladatát.
Néha úgy rémlik, mintha nem menne simán. Mintha vitáznának fölöttem, mintha a rendkívüli parlamentben, ami összeült, hogy döntést hozzon életem és halálom kérdésében, és ami most permanens ülésben tárgyal – persze egyik se tudja, hogy képviselője ennek a parlamentnek —, módszerpolitikai vita folynék. Két fontos pont körül: mi a teendő, s ha ez eldől, hogyan vegyenek rá, óvatosan, hogy a határozatnak alávessem magam?
A Gyulák kétszer is, külön-külön, meglátogatnak, de szó sincs a jövőről, tréfálunk és vitatkozunk, sejtelmem sincs róla, mi a véleményük. Ellenben egy reggel mégis felkászálódok, bevitetem magam a szerkesztőségbe. Milyen kedvesek és jók és tapintatosak, még arra is gondjuk van, hogy a részvét ne nyilatkozzék meg feltűnően, nem állnak körül, nem bámulnak, mint csodát, mindenki úgy végzi dolgát, mint rendesen. Csak Láng titkár úr hallgat el pillanatra, mikor a főszerkesztői ajtó kilincsét nem találom meg. Az egyik főnök, mintha csak véletlenül jutna eszébe, mert éppen meglátott (hopp, jó, hogy itt vagy, gyere csak fel a szobámba!), becsukja az ajtót, aztán felszólít, menjek át most mindjárt a nagynevű sebésztanárhoz, már tudni fogja, miről van szó, megemlítettek neki. Bármit mond, ne aggodalmaskodjam, ők mögöttem állanak, és pénzre se legyen gondom.
Bevánszorgok a klinikára. A tanár urat a folyosón csípem el. Szikár, katonás, nagyon kedvemre való ember. Egyszer novellaformában meg is énekeltem, mint mesterségének valódi művészét, egyéniséget. Kertelés nélkül megmondja, mikor meglát, hogy neki is ez jutott eszébe.
– Ahá… hát itt a bűnös. Mondják, rólam írta azt a… na mindegy, fő, hogy jó írás volt. Hát mi jót hozott?
– Volna egy ritka, szépen fejlett daganatom tanár úr részére, ha érdekli… gyűjtőknek való példány. Olcsón megszámítanám.
– Aha, aha. Hát lelkem, én szóba se állok magával. Ne gyulladjon be azért, úgy értem, szóba se állok, amíg tökéletes diagnózist nem hoz. Tervrajzot, mérnöki művet, ami pontosan megmutatja nekem, hol nyissam ki a fejét, a fejéről van szó, ha nem csalódom, és mit találok benne, ha kinyitom. Mint az artézi kútnál. Előbb a varázsvesszővel végezzenek az urak, aztán jövök én a fúróval. Hát viszontlátásra.
Okos, száraz keze keményen megszorítja a kezemet. Honnan ismerem én ezt a nem gyöngéd, határozott, de megszégyenítően bizalomkeltő parolát? Igen, a tulajdon novellámból, ahol a duzzogó tanársegéddel kezel, kinyújtva a paplan alól.
Sokkal ruganyosabb léptekkel mászok fel otthon a lépcsőkön. Úgy érzem, nem fogok már habozni, ha mégis arra kerül a sor… Bár hiszen… Két nap óta egész tűrhetően érzem magam, ez a kenőkúra, úgy látszik, használ. Mindegy, az a fő, hogy most már mindenesetre tudni fogom, hová forduljak.
De a titkos parlamentben szavazás lehetett közben és a szavazás eredménye – bár senki se tudta, hogy bent van a szavazó bizottságban – másképp ütött ki, más irányba terelte sorsomat.
Óvatos üzenet érkezik a Gyuláktól. Ők, persze, megint csak “véletlenül”, megint csak “beszélgettek” rólam és közös barátunknak, a már említett sebésznek, eszébe jutott amerikai tanulmányútja, amikor is Cushingnak, a modern agysebészet úttörőjének asszisztált, több kitűnő tanítvánnyal együtt. Cushing… Cushing… ismerős név, hol is hallottam?… Aha! Az a keskenyfilm, amit láttam, hát nem furcsa véletlen, a Földgolyónak, ennek a nagy koponyának a másik oldalán egy ember, aki harminc éve gondol az én kis koponyámra, és dolgozik érte, anélkül hogy tudna róla – és itt, ezen az oldalon: én, aki félórára betévedtem abba az amatőrfilm-klubba… Igen, igen, érdekes, de most nem erről van szó. Hát miről van szó? Arról; hogy írtak ki Amerikába, hogy amennyiben mégis és esetleg… nem, nem úgy, hogy Bostonba fogok utazni, bár azt se kell teljesen kizártnak tekinteni… hanem úgy, hogy van ennek a Cushingnak egy tanítványa Stockholmban… Micsoda? Stockholmban?… Igen igen, nem kell ugrálni, hiszen ez csak egy kombináció… Úgy látszik, Cushing maga nyilatkozott erről a tanítványáról, legalább olyan kitűnőnek tartja, mint önmagát, csak agyat operál és a felszerelése világviszonylatban is első… Szóval, izé… ezzel már leveleztek, M. ismeri Bostonból… Micsoda? Már leveleztek? Igen, leveleztek, előrelátónak kell lenni, ez nem azt jelenti, hogy most már okvetlenül… hm, érdekes. Hogy hívják azt a stockholmi tanárt? Olivecrona, Herbert Olivecrona. Oliven? Nem, csak Olive. Furcsa név, de szép. Olajkoszorút vagy olajkoronát, vagy olajfalombot jelenthet magyarul, vagy talán hódolati olajágat. Tetszik nekem ez a név, patetikus, éppen azért tetszik. Magas, görög arcélű férfinak képzelem. Igen ám, de hiszen ez mind afféle akadémikus képzelődés, feltéve, hogy rákerül a sor, honnan veszek annyi rengeteg pénzt, ami ekkora útra kell? Kiadóm előzékeny, de még efféléről egyelőre nem volt szó, és a pesti tanárral való tárgyalás után nem is merném szóba hozni.
Ekkor váratlan fordulat. Úgy látszik, a parlament Alsóházának működésébe beleszólt, önmagától, a Felsőház.
Ötödnap nagy örömömre (bár sejtelmem sincs, minek köszönhetem) megjelenik betegszobámban … grófnő, a legrégibb, legmagasabb polcokon szereplő magyar arisztokrata család tagja. Nem ennek örülök, hanem mert igazán kedves, okos, melegszívű asszony, régi ismerősöm. Kettesben teázunk, közvetlenül és minden betegnek járó ceremónia nélkül csevegünk. Egyszerre csak kiderül, hogy egész jól tudja, mi bajom, hát hogyne, háziorvosuk, a jeles sebésztanár, pontosan megmagyarázta neki. Hát mit szól hozzá, próbálok gáláns, hányaveti fölénnyel napirendre térni. De ő csodálkozik ezen. Kérem, ez nem tréfa. Maga nem gyerek és tudtommal nem is gyáva. Természetesen azért vagyok itt, hogy erről beszéljünk. Igenis, nagyon komoly a helyzet. El kell készülnie rá, hogy meg fogják operálni. Ezt is tudja? Beszéltem az orvossal, tudom, hogy esetleg Stockholmba fog utazni. Igen, de… Kérem, ez rendben van, ezt már elintéztem. És a legelőkelőbb írót említi, aki felhívta a napokban ebben az ügyben. Beszéltem a miniszterrel és még másokkal… (Kiderül, anélkül hogy akarná, napok óta csak ezzel foglalkozott.) Természetesen minden rendben van, annyi pénz lesz, amennyi kell. Érdekes, mindenki egyetért, az egész mozgalmat egy olyan úr kezdte, aki halálos haragban van azzal, aki aztán folytatta… Ezen a ponton megszűnt az ellenségeskedés.
Nem tudok felelni. Készenlétben tartott tréfás megjegyzéseim eláztak. Szótlanul szorítunk kezet.
Meghatottságomat enyhíti az a rögeszmém, hogy hiszen mindez úgyis csak afféle “esetleges” feltevés. Hiszen még nem volt határozott utasítás, majd én megmutatom a társaságnak, éppen azért, mert ilyen kedvesek és jók, hogy nem kell engem félteni, kivágom én magam a slamasztikából. Lám, milyen jól hat a szürke zsiradék, ma se volt különösebben kellemetlen tünet, még ugrató tréfára is kedvem kerekedik. Hallom, Sándor barátom érdeklődik a telefonon, virtuóz író, egyik kedvencem a stiliszták közt. Odaveszem a készüléket ágyamba, eszembe jut, valaki mondta, mennyire sajnál, de éppen ezért fél felkeresni, “fáj neki a hőst véribe’ látni”. Te vagy az? – kérdem síri hangon, mintha kriptából beszélnék. “Ajajaj… jaj… jaj… Sándorkám… végem van… vé… é… é… gem va… a… an…” Elfelejt felelni, szinte látom, hogy elsápad a másik készüléknél. Váratlanul fordítok a hangon, csevegő, vidám modorban folytatom: “na igazán nem szép tőled, hogy meg se látogatod öreg barátodat, mi újság nálatok?” Felszabadulva nevet, öt perc múlva megérkezik, pompásan mulatunk.
Később többen jönnek, teázunk, a hangulat emelkedett, R. doktort jelentik, a kiváló szemészt. Tessék, legyen szerencsém. Nagyon örülök, tanár úr, talán küldjem ki a vendégeimet? Hát… egy félórára, ha lehetne, szeretném megnézni a fundust.
Sokáig, nagyon hosszú percekig mereszti belém a szemtükör villogó lámpácskáját. Türelmetlen vagyok, szeretnék már egy mulatságos történetet elmondani.
Végre abbahagyja. Körülményesen megtörli a készüléket, visszarakja a kazettába.
Szembefordul velem. Térdére csap, mosolyogva néz rám. Hála Istennek, végre valami kellemeset is hall majd az ember.
– Hát, kedves mester, a papilla megint két és fél dioptriát romlott. Elfajulási pontok is vannak már.
– Ugyan.
– Igen. A múltkori változáshoz képest negyedannyi idő alatt.
– No de ha tekintetbe vesszük…
– Várjunk csak. Orvosi kötelességem közölni kedves mesterrel, hogy amennyiben tíz napon belül nem vágatja ki az agyvelejében fejlődő daganatot, három hét alatt véglegesen megvakul. Úgy tessék érteni, hogy teljesen. Mint az éjszaka.
Nem szólok, mégis felemeli a kezét, mint aki még nem fejezte be.
– Pardon. De ez csak az első tünet lesz. A teljes megvakulás. Utána, további két hét múlva sorban, egymás után jön a többi… teljes bénulás… megbutulás… és végre…
– Köszönöm, ne tessék folytatni. Megértettem, tanár úr.
Valaki bekopog. Jöhetünk már? Igen, tessék, készen vagyunk.
A vendégek vidáman betódulnak.