Kitabı oku: «Utazás a koponyám körül», sayfa 7

A HALÁL MEGKÍSÉRT

Közjátéknak vagy álomnak kellene neveznem ezt a rövid fejezetet, vagy zárjelben közölni az egészet, mert így történt: zárjelben, elkülönítve, igazán álomszerűen. Ma se értem, miért volt, és mit jelentett. Elmondom, megjegyzés nélkül.

Másnap reggel történt, két nappal elutazásom előtt.

Tíz óra felé egy urat jelentettek be.

Kiderült, hogy tanársegéd valamelyik vidéki vagy talán külföldi egyetemen, eddig nem hallottam a nevét.

Fiatal ember, aligha több harmincnál. Rendkívül választékos, ruhában, viselkedésben. Tökéletesen szabott zakó, nem feltűnő, rendkívül ízléses – talán csak a kihajtó szélesebb egy gondolattal, mint ahogy szellemi munkát végző embernél megszoktuk. Kétfelé választott haja sima és hibátlan. Szabályos, komoly arca mintha az öltözék kiegészítése volna és nem megfordítva.

Ő magyarázza meg, szerényen, de valami elnéző jóakarattal, hogy tudnom kellene létezéséről, ha normális állapotban lennék. Már találkoztunk, csak persze elfelejtettem, ez érthető. Ő egykorú ismerősünktől hallotta, hogy beteg vagyok, azért jött föl, hogy – ha megengedem – megvizsgáljon. Nem merek ellenállni, mert valahogy az jön ki az egészből (bár ezt nem mondja ki), hogy az illető, akivel beszélt rólam, egyenesen felküldte hozzám.

Egyébként az egész beszélgetés furcsa. Bár olyan tartózkodó és közvetett, mint egy kínai diplomata, az a furcsa dolog alakul ki, hogy negyedóra múlva mindent tudok róla, ellenben nem sikerül eltalálnom, mennyit tud ő az én esetemről? Mihelyt efféléről kérdezem, elhallgat, akár egy nyomozóközeg, akinek ki van adva, hogy nem szabad elárulnia magát, a birtokában levő adatokat illetően. Soha még nem láttam orvost, aki a hivatás magas rangú, szinte papi jelentőségét ilyen komolyan vette volna, a beteggel szemben. Mindenre kitérő választ ad, vagy nem válaszol. De csak rám vonatkozó kérdésekre. Őróla, bármily szerényen és óvatosan adagolja a szót, mégis megtudom, hogy fiatal kora ellenére igen fontos és jelentékeny szerepet tölt be az intézetben, amelyhez tartozik. Tervei is vannak, valószínűen külföldre megy, ösztöndíjjal, tanulmányútra – egy bizonyos dolog érdekli a mesterségében, azt szeretné kitanulni.

Félóra múlva egész kicsinek és jelentéktelennek és ostobának és kiszolgáltatottnak érzem magam. Fiatalsága ellenére annyival komolyabb és fontosabb nálam, mint egy megyei hivatalnok, szolgabíró, a tudatlan vén paraszttal szemben, akinek ügyes-bajos dolga akadt az állammal, s aki jóságosan kérdezget, felelni azonban csak annyit felel, amennyit jónak lát, vagy amennyiről felteszi, hogy a vén paraszt megérti. Az is elbátortalanít, hogy képtelen vagyok mosolyra bírni, pedig igyekszem eleinte – ő azonban komoly marad minden tréfás megjegyzésemre. A komolysága mögött – bár különlegesen udvarias és előzékeny a modora – azt a sértő álláspontot szimatolom, hogy áthidalhatatlan távolság van köztünk: én egy hírhedt humorista vagyok, ő pedig egy tudós. Más bolygón élünk. Nem lehetnek közös képzeteink, még érzelmi vagy kedélyi területen se.

Nem győzöm ismételni: egész félszeg érzésemet annak tulajdonítom, hogy annyival fiatalabb nálam.

Gyengéden, de szerény határozottsággal rátér végre a tárgyra – hát most talán megnézne, ha nincs ellenemre.

Megint meztelenre kell vetkőznöm, jobb meggyőződésem ellenére. A különféle reakció-vizsgálatok jönnek, amiket már oly jól ismerek – de ő valahogy komolyabban végzi a szertartást, nem jut más szó eszembe: titokzatosabban. Még azokat a bólintásokat, hümmögéseket se engedi meg magának, amik a kedves R. tanárnál olyan jólesően nyugtattak meg, vagy ingereltek fel, mindenesetre kapcsolatot teremtettek orvos és beteg közt. Természetesen egyetlen megjegyzést se tesz.

A széles pamlag-díványon üldögélünk utána, hármasban – én hátradőlök, ő feszes, egyenes derékkal ül, feleségem felugrik, szaladgál.

Óráját nézi, ő is feláll.

– Hát kérem – mondja hivatalos természetességgel, de halkan, ahogy fontos, elkerülhetetlen dolgot mondunk —, holnap lesz szerencsém, ugyebár, fél kilenckor reggel, az S. klinika négyes számú műhelyében, ahol éppen dolgom van reggel.

– Hogy én… minek?

– Egy kis diagnosztikai próbát csinálunk.

Feleségemnek megmagyarázza, miről van szó. A diagnosztikai próba némi beavatkozással jár, amihez műtői felszerelés kell. Bizonyos váladékhoz szeretne jutni, közvetlenül, onnan, ahol keletkezik.

Magam is csodálkozom megütközésemen és a spontán ellenkezés-ingeren, amit a felszólítás kivált belőlem. Nem mutatom, azzal próbálom magyarázni magamnak, hogy kényelmetlennek érzem a korai felkelést és elmenést ebben az állapotban.

De ezt szégyenkezésből nem árulom el, és megígérem, hogy ott leszek.

Másnap kilenckor őnagysága nagy ribilliót csap ágyam mellett.

– Jézusmária, maga nem öltözött fel, félóra óta várják a műtőben!

– De jót aludtam… Minek?

– Hát amit tegnap megbeszéltek…

– Hja… biz ez kiment a fejemből.

– Azonnal öltözzön.

– Hm… mit szólna, ha nem mennék?

– Fél?

– Izé – hogy én? Nna. Ha parancsolja, félek.

– Egy ilyen jelentéktelen dologtól?

– Majd holnap elmegyek, még nem utazik el.

– Holnap már mi utazunk.

– Hát akkor majd ott… Hagyjon békén, fontosabb dolgaink vannak.

Betegségem után, mikor már láttam a betűt, egy napon szó nélkül megmutattam feleségemnek a legjobb neurológiai tankönyvnek azt az oldalát, ahol a szóban forgó diagnosztikai próbával kapcsolatban ez olvasható: “óva intünk minden orvost, hogy ezt a próbát végleges diagnózis előtt alkalmazzák. Amennyiben ugyanis a hólyag a kisagyon van, alul, ennél a próbánál az öreglik a nyomásváltozás következtében beszippantja a hólyagot, és rögtöni halált okozhat, amint az, mielőtt ezt tudták, gyakran megtörtént.”

Mint két nap múlva (lásd a következő fejezetben) kiderült, agyvelőm kisagyi részén, alul, az öreglikhoz közel, hatalmas hólyag volt.

A fiatal orvost azóta se láttam. Lehet, hogy nem is létezett soha, csak én fantáziáltam az egészet.

AZ ÍTÉLET KIHIRDETTETIK

Tehát tíz nap.

Hivatalos diagnózis és javallat még nincsen, de már senki nem tagadja, előttem se, hogy egyik se lehet kétséges, tekintettel a belső kúra kudarcára.

Gyors intézkedések. Vendégek már nem jöhetnek, néhány részvétteljes érdeklődőt az előszobában világosítanak fel – néha tompított suttogást hallok az ajtó előtt. Állapotom, mintha csak azt várta volna, hogy pontosan megnevezzék és kimondják, teljes vadságában bontakozik ki, nem takargatja magát előttem. Egy gondom van csak, lehetőség szerint úgy tartani a fejem az ágyban, hogy ne szédüljek – azzal már nem törődöm, tudomásul veszem, hogy az arcokat se igen ismerem meg, csak ha egész közel hajolnak az arcom felé.

Nincs kedvem intézkedni. Az előttem fekvő papírokra firkálok ugyan néhány ákombákomot, csak úgy, a kezem szokásából (nem látom, amit írok), de mindig újra összegyűröm. Különben se sokat ér – úgy látom, üres dolgok jutnak eszembe. Csupa lényegtelen, apró ügyek, aznapi elintézetlenségek, egy sincs köztük, ami egész életemre vonatkoznék. De hiszen mindig tudtam én ezt. Nem is vártam mást, amióta az ifjúság boldog, tudatlan képzelődéséből, hogy egész életünk külön, függetlenül napjainktól, jelent valamit, kigyógyultam. Csak napok vannak. Huszonnégy óra, huszonnégy órát pedig valahogy mindig ki lehet bírni. Nyilván azt a bizonyos utolsót is. Be kell majd osztani, mint a többit, ha sor kerül rá.

Az indulásom előtti huszonnégy óra elég tűrhető, hála a sok dolognak, csomagolásnak, üzleti ügynek, ami körülöttem zajlik. Valutát kell beváltani, osztrák pénzt, svéd pénzt. Az útirányt is összeállították – két nap Bécs, aztán Berlinen át Malmö, Trelleborg, Stockholm – Berlinben tizenhat óra, a Harmadik Birodalom Németországát most fogom először látni. Elég jónak bizonyul poggyászom, még egy koffer kell csak és őnagyságának, aki elkísér, apróságok. Többek között egy kalapskatulya, amit barátnőitől kér kölcsön. Ezt a kalapskatulyát azért említem, mert utólag sokszor szóba került, egész legenda alakult ki körülötte, két pártra oszlott a társadalom, még ma is vannak, kik emlegetik. Voltak ugyanis, akik zokon vették, hogy kalapskatulyát kért: borzalmasnak, a kegyelet és gyászos közhangulat nemtője felé hetykén kesztyűt dobó cinizmusnak tekintették, hogy valaki kalapskatulyával kísérje haldokló férjét Európán át. Nem tudom a felháborodók érzését osztani, az a gyanúm, ha valami hatásos jelenet kapcsán “érthetően” rendkívüli lelkiállapotban főbe lőtt volna, fél akkora rosszallást sem kelt. Miért, mondtam vállat vonva valakinek, aki a minap még mindig szemrehányóan felemlítette a dolgot – talán madzagon kellett volna vezetni, egyik kezében, a kalapját, hóna alatt koporsóval?

Egyébként meg vagyok magammal elégedve, utolsó napomon. Nem nyűgösködöm, sikerül külön kívánság nélkül átvergődnöm az előkészületeken. Óvakodom minden “rendkívüli” vagy “emlékezetes” megjegyzéstől, amire később rá lehessen majd fogni, hogy “igen, hát ezért mondta”, vagy még rosszabb esetben, “hogy megérezte!” Most már kezdem remélni, hogy azt a rossz esélyt is sikerül majd “utolsó szavak” nélkül megúszni. (Mindig rossz véleményem volt az “utolsó szavak”-ról. Úgy tekintettem őket, mint az utolsó gombot, amin kiszámolják, hogy “igen, nem, igen, nem”. A túlélő az utolsó “igent” vagy “nemet” határozottabb rezümének tekinti aztán a többihez képest, holott a nyomatékot csak a helyzeti hiány adja, hogy kifogyott a gomb.) Csak egy elég ízetlen akasztófahumorka terheli lelkiismeretem: délben a kedves Ilonka, Mihály felesége, érdeklődik, mikor utazom, s hogy nem kerül-e nagyon sokba? “Odafelé – felelem – elég drága, de visszafelé apró dobozban hoznak – az urna, úgy tudom, vámmentes.”

Délelőtt tizenegykor indul a Bécsi gyors, lesz kis fülkém, fekhetem. Lefelé menet, az autóhoz, nem engedem, hogy támogassanak, a karfába kapaszkodom. A kofferek már fel vannak rakva.

Cini kísér le bennünket, Rózsi és Pali. Pali okosan bámészkodik, Rózsi amulettet ad, drága lélek, és mégiscsak elfakad sírva, akárhogy gyűri. Ettől viszont Cini kihúzza magát: már bevergődtem a kocsiba, onnan nyújtom a kezem. “Hát szervusz, Cini, vigyázz a házra. Ha önhibámon kívül nem volna módomban visszajönni… azt ajánlom neked… hm? mit is ajánljak? Növessz szakállt, ha felnősz, talán így több tekintélyed lesz nálam.” Cini nem felel, idegesen nevet, egész arca elvörösödik, szétálló két füle két szegedi paprika. Milyen ismerős, kihez hasonlít? Tudom már, egy négy év előtti fényképéhez.

De már a pályaudvaron egész kis csokor ismerős, főként asszonyok, és mind hozott valami útravalót, és nevetnek és biztatnak, Isten áldja őket! Édes istenem, ami komoly bajom volt életemben, asszonyoknak köszönhettem vagy talán mégsem így volt? Akárhogy volt, milyen jó, hogy vannak! Nem, nem azért — azért, hogy emberformában mégis egész másvalakik, mint az ember, örök reménység, hogy mégis visszük talán valamire. Ha Isten egyszer megbocsát az emberi fajnak, miattuk fog megbocsátani – könyörögj érettünk, Mária!

Megint a France-ban szállunk meg, két éjszakára. Délelőtt a klinikán, jelentem alássan, bevonultam. Néhány gyors adatfelvétel, a szemész csöppet se restelkedik már elszörnyülködni, hétdioptriás a papilla, sejtettük. Hát kérem, reggelre tessék korán bejönni, kész lesz a levél Stockholmba, estére lehet is már utazni, a berlini gyors, hálófülkével, akkor indul. Viszontlátásra, azaz hogy, várjunk csak! Egy kis formaság, az iratokból, az aktacsomóból, amiből reggel a tanár megcsinálja a leletet, hiányzik valami… Tessék gyorsan leszaladni a röntgenszobába… nem, nem fej, az már mind megvan… puszta formaságból egy gyomorkép…

Gyomorkép? Minek az nekik? Erőlködve tűnődöm, nagyon megörülök, mikor az elsötétített szobában, gyomrom előtt a függő ernyővel, magamtól eszembe jut. Hát persze! gondolhattam volna, a kizárásos módszer nem lesz teljes – a távoli feltevést, hogy a daganat mégis rákos eredetű, vagyis másodlagos, áttételes, mert elsődleges rák, furcsa módon, agyban soha nem keletkezik – meg kell szüntetni. Ez esetben ugyanis kár operálni. No, akkor nincs hiba. Nem tudom, honnan, meg vagyok győződve róla, hogy rákom nincs. Nem is találnak semmi nyomot.

Ágyban töltöm a napot, dohogva, hogy nem láthatom kedves bécsi utcáimat. Reggel már korán ott várakozunk Pötzl előszobájában. Előbb jött be, most odabent tanácskozik az orvosokkal, készül az okirat.

Ekkor furcsa intermezzo.

Hirtelen kinyílik az ajtó, és Pötzl (negyedszer látom két hét óta) kilép, de, úgy látszik, nem véglegesen, nincs nála semmi írás. Odasiet hozzám.

– Mindjárt, mindjárt – biztat —, mindjárt kész… Csak közben eszembe jutott valami… Tessék csak leülni erre a székre gyorsan…

Leülök, ő fölém hajol. Nincs nála semmi műszer. Egész közel hajol, mint aki súgni akar valamit, hátul, a koponyámon. De azt is tudom, hogy nem erről van szó. Még most sem értem mitől, honnan, miféle gyerekkori, eltemetett tárnából villant át rajtam a bárgyú érzés, hogy most meg fogja csókolni a fejemet, lent, hátul, ahol “bibis”.

Aztán észreveszem, hogy a fülét szorítja oda nagyon erősen, sokáig. Hallgatózik, mint ahogy a szíven szoktak.

Kiegyenesedik, bólint.

– Úgy van! – mondja. – Na kérem, mindjárt megleszünk.

És siet vissza.

Félóra múlva kivonul a bizottság, élén a tanárral. Kezében az irat. Nem adja még oda, leteszi az asztalra, maga elé. Mosolyogva, de elég ünnepélyesen szólít fel mindnyájunkat, hogy üljünk le.

Aztán beszélni kezd, nyájasan, nagyon kedvesen. Közben biztatóan néz rám néhányszor, ennél okosabbat nem is tehetne. Mert ez azt jelenti, hogy egyenrangúnak tekint, lelkes lénynek, akit vele együtt az igazság az életnél is jobban érdekel.

– Minden lelet egybevág. Megállapítottuk ezeknek alapján a legutóbbi kísérletből is, hogy az agyvelő jobb felén, hátul a kisagyban, pontosan körülírható helyen, jelenleg mintegy tyúktojásnyi hólyag növekszik. A hólyag mögött, vagy benne, vérdaganat van, úgynevezett angioma. Mindezekről kimerítő jelentést írtunk, amit, amennyiben a beteg jónak látja…

És most, különös dolog.

Azt hiszem, csak én veszem észre, rossz szememmel, hogy Pötzl összeszorítja a száját. Nincs benne kétség – ásítást nyomott el! Ásított, igen ásított a lelet felolvasása közben! Ó, milyen közel került hozzám ezzel, hogy megértem egyszerre, ó, milyen igaz részvétet érzek, olyan igazat, mint ő velem! Igen, igen, drága dolgos társam, a bűn és butaság ellen való harcban – rajtakaptalak, ásítottál, ne nyomd el, ne szégyelld! Ó, hogy ismerem ezt az ásítást! szüntelenül zakatoló, álmatlan, embertelen munka után, éppen ott, éppen akkor, éppen annak szeme láttára, akiért tanultam, dolgoztam, erőlködtem, fizetség, hála, elismerés reménye nélkül, talán azért, hogy szembeforduljon majd velem, leköpjön, fölém kerekedjék! Ó, mennyivel több nekem ez az ásítás, mintha az álpátosz krokodilkönnye buggyant volna ki szemedből, mikor az istenítéletet kihirdetted előttem!

Már folytatja is, úgy tesz, mintha semmi se történt volna.

– “…amennyiben a beteg úgy határoz, ezt a jelentést rendelkezésére bocsátom az általa választott sebésznek.”

Feláll, mi is felállunk. Átadja az iratot.

– Tessék. A lelethez javallatot is csatoltam, természetesen alternatív formában. Úgy értesülök, hogy Stockholmba akar utazni. Amennyiben csakugyan felkeresi kiváló kollégámat, kérem, adja át neki üdvözletemet. Az Isten áldja meg – és sok szerencsét!

Kézszorítás, kikísér bennünket a folyosóra. Most már szabad ismernem a hétpecsétes “chiffre”t, ahogy orvosok egymással leveleznek, be vagyok avatva. Az utcán egy padon felolvastatom magamnak.

Rendkívül tanulságos irat. Már a múlt században műnyelv alakult ki a diagnosztikában és terápiában, aminek etikettje a diplomácia nyelvét közelíti meg. Bár hozzá íródott, nem Olivecronának van címezve a levél, “általában” nem is sebésznek, csak annak, aki a másik nagyhatalom, a kirurgia képviseletében, jónak látja vállalni, mint a nagyhatalom nagykövete. A részletes és bámulatosan pontos diagnózis után, amit néhány homályos adatból, tiszta spekulációval úgy állítottak össze, mint ahogy a fizikus következtet, csalhatatlanul, mindig egyformán jelentkező jelenségekből a soha nem jelentkezőre, mint ahogy Le Verrier jelölte meg pontosan az Uranos helyét, nagyságát, keringési pályáját, a helyet, ahol keresni kell, más bolygók eltéréséből, semmi másból (dysmetria!) – a határozott diagnózis után óvatos, határozatlan, feltételes javallat következik. Belső kezelések nem látszanak hatásosnak. Valami mást kell próbálni. Ha a sebész úgy látja jónak, további megfigyelés. “Eventuell Operation.”

“Esetleges műtét.”

Esetleg — így mondja, jól tudván, hogy nem esetleg, hanem minden bizonnyal és okvetlenül, különben elpusztul a beteg, csak az istenítélet mentheti meg, mint a középkori bűnöst, akit meztelenül eresztettek össze a páncélos lovag pallosával. A két nagyhatalom diplomáciája így érintkezik. A neurológus nem parancsolhat a sebésznek, legfeljebb tanácsot adhat.

Utoljára bandukolok végig az Alserstrassen, a vén hídlás alatt, de már hagyom vezetni magam, mert egyre határozottabban alakul ki bennem derék sorstársaimnak, a kerge birkáknak makacs szokása, hogy nem egyenesen mennek, hanem körbe igyekeznek, valami ismeretlen központ parittyapórázán. Őnagysága pillanatra eltűnik, engem a falhoz támasztva. Kiderül, hogy Szent Antal temploma előtt mentünk, ő beszaladt. Szótlanul veszem tudomásul. Pár lépés után mégis megkérdem, mennyit ígért a kegyes szentnek életem fejében? Csodálkozik, bizony ezt elfelejtette. Kereken megmondom, mi a véleménye a szentnek ilyen üres fogadkozásról.

*

Úgy látszik, a hallból felszüremlő muzsika hatása alatt álmodtam, ebéd után, az alább következő, hosszú, hosszú álmot. Háromtól ötig aludtam csak – felébredve, sehogy sem tudtam összeegyeztetni a valóság rövid idejét az álom tartamával.

A KOPONYÁK HEGYE

Vakító fénnyel nyirkos éjszakámban

Csillárok íve gyúl ki hirtelen…

(Egy ifjúkori versemből)

(Intermezzo)

Igen, ez az a vakító fény, nem is lehet máshonnan, ennek az ifjúkori emléknek távlatából került elő és annál ragyogóbb, minél sötétebb volt nappalom és ébrenlétem. A muzsika is erősebb, mint imént a hallból, álomfülem is pótol valamit a régi valóságból. És minden olyan felfokozott és mámoros és dobogó, mint akkor, tizennyolc éves koromban, annak az estének hangulatában, mely a “Hangversenyen” című verset inspirálta, mintha nem is emlék, az a múlt volna még egyszer. De nem is hangverseny, inkább operaelőadás, méghozzá valószínűen “Lohengrin”, a nászinduló vagy a búcsúzó ballada? Lehet, hogy mindkettő egyszerre. A színpadon tumultus, tarkaság, jelmezes karok, a zenekarban diadalmas fortissimo. Maga a páncélos és fehér palástos lovag azonban nincs a színpadon, nem is lehet, hiszen itt ül, helyemen, a páholyban, várja, hogy sor kerüljön rá. Úgy látszik, csakugyan magam vagyok Lohengrin, legalábbis a színész, aki ábrázolja, izgatottan nézegetem a maszkom egy kis tükörben, azzal a kínos szorongással, mint mikor felolvasást kell tartanom, és mindjárt a pódiumra megyek. Mennék is, csak tudnám, miről kell beszélnem, és ragyogó jelmezem ellenére csak ne lennék mezítláb… és csak tudnék gondolkodni, ne suttogna mellettem valaki, a páholy sötétjében, makacsul és egyhangúan, édeskés orrhangon… miért is suttog, hiszen úgysem értem a szavakat a harsogó zenekartól? És udvariasnak kell lennem, nem szólhatok rá, hogy hagyja abba, pedig mindjárt csöngetnek, hogy menjek a színpadra, és tartsam meg a felolvasást… ugyan mit fogok felolvasni az üres papírról, amit elfelejtettem teleírni? Mindegy, hiszen az elragadtatott hangulat majd csak kisegít… viszont vigyázni kell, nagyon vigyázni… azonkívül pedig most már nem is mondhatom le az egészet, az a dolog ott van a színpadon, talán az első felvonásban felejtettem ott, meg kell találnom óvatosan, anélkül hogy észrevenné… Remélem, hogy ott van, akarom, hogy ott legyen, biztosan a padlón fekszik valahol, talán félrerúgták, de nem gurították le a rivaldába, azt észrevettem volna. És még jó is, hogy mezítláb vagyok, majd felolvasás közben óvatosan tapogatódzom és keresgélek a lábujjaimmal, rá fogok ismerni a puha, gumiszerű anyagra, még nem lehet nagyobb, mint egy tyúktojás vagy labda. Óvatosan tapogatódzom majd az asztal alatt, és ha megtaláltam, észrevétlenül felcsempészem, vagy megsemmisítem… De jaj, mi lesz, ha mégsem találom. Ha csakugyan lesodorták azóta a zenekarba… mehetek utána, sohasem találom meg…

Úgy látszik, utóbbi történt, különben mit keresnék itt New Yorkban? ahol most vagyok először, ha nem ide vezettek volna a szálak, boldogtalan detektív, ami vagyok, abból a városból, ahol Lohengrin voltam, ami lehetett Budapest, Bécs, Berlin, nem tudom. Erről tudom, hogy New York, különben nem szédülnék oly keservesen a felhőkarcoló ötvenedik emeletén, valahol, ahol ülök egy kis szobában és tárgyalok – miközben a szoba folyton inog és hintázik, ami nem nyugtalanít, mert tudom, hogy a felhőkarcolók felső emeletei így szokták, csak kellemetlen —, tárgyalok ezzel a kreol bőrű, udvarias, de erőszakos, hatalmas fickóval, akiről nagyon jól tudom, hogy Al Capone vagy efféle, csak nem áruljuk el egymásnak. Nem áruljuk el, nagyon vigyázni kell, a dologról is burkoltan és ravaszul beszélünk, diplomatikus gonosztevők módjára. Én elmélkedem és fecsegek, ő hallgatag és gúnyos, mint aki birtokon belül van, hagyja erőlködni a másikat. De biztos, hogy őnála van, ő lopta el, tartogatja valahol, valami páncélszekrényben, nem semmisítette meg, őrzi… És a gazember úgy tesz, mintha a Lindberg-bébiről volna szó, és mintha nem venné észre az ellentmondást, hogy én egy daganatról beszélek, ő meg egy bébiről. Persze csak körülírásokkal mindketten, de hiszen nyilvánvaló, ha én jól körülírt, kitapogatható képződményt mondok, ami semmiképpen nem rákos, az nem egy csecsemő, mégis mindig visszatér rá, igen ám, de nem hasonlít az ezredesre, mégsem lehet az. Nagy baj kezd lenni, mert folyton “tapping”-et mondok, és szorongva érzem, nem ez az a szó, hiába, nem jut eszembe a “kidnapping” kifejezés, és ő nem segít ki, pedig ő csak tudja. Reménytelenül igyekszem meglágyítani, szavalok neki, hogy mutassam, milyen szép a magyar nyelv, Reviczkyből szavalok, még énekelek is érzelmesen. Pálinkát tölt, ez azt jelenti, hogy befejezte, nem tárgyal tovább, nem vezet nyomra. Hetykén koccintok, de a pálinkának nincs íze.

És nincs íze a finom egzotikus ételeknek, amikkel itt Ankarában (mert Ankarában vagyok) kínálnak, a tiszteletemre tartott banketten, ami nem nagyon előkelő ugyan, kis csapszék söntésében vagyunk, négyen-öten egészben, de hát ez Balkán. Nincs íze, pedig folyton eszem, habzsolok, piláfot és más töltött dolgokat, hurkát és valami idegen, nyúlós anyagot, ami ugyan hús, mégis édes. Hiába habzsolok, nincs íze, és a gyomrom üres marad. Szerencsére a piros fezes helybeli szerkesztő dévajul kacsint, és hív az ankarai éjszakába, zegzugos sikátorokon lopózunk, elragadtatva ismételgetem, hogy Ankara egészen olyan, mint Velence… Biztat, hogy csak menjek bátran előre, és megyek is… és már feltünedeznek, elcsapnak mellettem az éj titokzatos hölgyei… Gyönyörű kígyózó alakok regényes selymekben, gyorsabban loholok, az egyiket végre utolérem, csábító idomai már megigéztek, mohón előrehajolok. Átkozott dolog, feredzse takarja el az arcát, csak szemei csillognak. Megyünk egymás mellett egy darabig, mormogva suttogok, várom a hangulatot, de rémülten veszem észre, hogy késik, a nőnek nincs íze, pedig… Egy homályosan pislákoló laterna alatt türelmetlenül letépem a feredzsét… aztán még beszélgetünk egy ideig, vontatottam, közönyösen – de már tudom, hogy vége mindennek, hiszen ez a nővéremhez hasonlít, aki néhány éve halt meg, altesti daganatban. És már nem szólítok meg senkit, biztos vagyok benne, hogy mindegyik őhozzá hasonlít, a feredzse alatt…

Hiszen nem is ezt akartam én, más dolgom van nekem és hiszen ez nem is Ankara, ez a régi múzeum, régi spanyol múzeum, Madridban vagy Sevillában, de mégis az Alhambra lehet, az ám – milyen sajátságosan van berendezve, régiségtár, természetrajzi múzeum, fegyvertár, ásványtár, képek, minden együtt, zsúfolt rendetlenségben, ami azonban nagyon kedvemre van, zavartalanul turkálhatok, az őr se zavar, néhány ládát kinyitok, kotorászok a selymek, finom szövetek közt, kirakok könyveket, poros iratokat az íróasztalom lapjára… Bizony, évek óta zaklat a gondolat, hogy rendet kell csinálni az iratszekrényben és az íróasztalfiókban… most nekifekszem, ezt el kell végre intézni. Iskolafüzetek kerülnek elő, nini, hát mégis megvan még a herbárium, amire oly büszke voltam, szép fehér itatósok közé préselt halványrózsaszín kökörcsin levelestül… Kökörcsin, más növények, kacskaringós piros meg kék ágakkal-bogakkal… hiszen ez mégse a herbárium, nagy csalódás, hogy örültem pedig, mikor megtaláltam… de nem az, viszont mégis jó, erről is azt hittem, elveszett, a Szobota anatómiai atlasza, és amit növényzetnek láttam, az a vérerek bonyolult, színes képe, még a lüktetését is látni, milyen finom tipográfiás munka, úgy látszik, vékony üveghálózattal csinálják, de tényleg lüktet, és néhol csomóba verődik… Igen ám, az atlasz megvan, de hová lett… hová lett a… mégis át kell vizsgálnom a szekrényeket és az ásványokat és a fegyvereket, itt kell annak lenni, csak ne jöjjön az őr… sajnos, múlik az idő és mindig csak képek, megint képek… grafikai gyűjtemény, úgy látszik, igen, biztos, hogy az, ezt a rajzot megismerem: ez Goya műve, szinte szívdobogást kapok, hogy az eredetit láthatom, kétségtelen, jól ismerem – “A király gyümölcsöskertje”, ez a címe, és óriási tölgyfa terpeszkedik a közepén, és az ágakról, százával, akasztott emberek lógnak, szánalmasan vékony, egyenes tartásban, fürtösen.

Borzalom borsódzik a hátamon, nem merek az akasztott ember arcába nézni, pedig meg kell néznem, így, mikor még él, és ajkait görcsösen húzza szét, mint a hal – bele kell néznem, hiszen írnom kell róla reggelre, kilencre meg kell írnom a riportot, borzasztó, nem csalhatok, nem írhatom másképp, mint ahogy a valóságban történt. Pillanatra ujjongó felszabadulás, hiszen ez talán nem is valóság, hiszen álmodom, nagyszerű! Csak álom az egész, a gyötrelmes detektívhajsza, szerte a világon, hogy a daganatot megtaláljam, nincs is daganat, nem kell tovább keresni, és az akasztott ember sincs, tehát nem kell róla írni, nem kell az arcába nézni! Még egy kicsit ődöngök itt, ezen az érdekes óriási téren, a tömegben, már nem félek, akármi történik, hiszen úgyis csak álmodom, és mindjárt fel fogok ébredni, nem is siettetem, érdekel ez a másik, idegen nagy város, bár egy kicsit hideg van.

De nem ébredek fel mégsem, és megint elfelejtem, hogy csak álmodom, és egyre nyugtalanabbul forgolódom, nyugtalanul és dideregve, a tömegben, oroszul nem tudok, és a németet nem értik. Nagy kár, pedig most végre nyomon vagyok, egyenesben vagyok, bár nem értik a szavam, látom és tudom, a mozdulataimból és a hangjukból, hogy éppen arról van szó, azért gyűltek össze, ezt akarják elintézni, a szónok is, az emelvényen, erről szaval, a szél idehozza a csikorgó, kemény, ostorpattogáshoz hasonló szláv szavakat. Hiába, nem beszélhetek, senki se ért, gúnyosan félrelökdösnek a durva arcú, kiálló pofacsontú, rongyos figurák – nem mondhatom el nekik, pedig ha tudnák, hogy én vagyok az, rólam van szó, velem kapcsolatban szaladt össze az egész forradalmi népgyűlés, nem az akasztás volt a fontos, hanem a nagy újság, a kinyilatkoztatás, a közhírrététel, hogy megvan, megtalálták, az öntudatos munkásság feltörte a féltett és rejtett kincstárakat, és most birtokába veszi… Rendetlenül zakatol halántékom, türelmetlenül topogok a hidegben, gyerünk már, gyerünk már, fejezze be a nagyképű a szónoklatot… És csakugyan, ordítva és lázadva lódul már a tömeg, szétszalad a térről, a Kreml előtt futunk, aztán mellékutcákba szóródunk, egy csoport mindig eltűnik a kapuk alatt… Az emberek tanácstalanok, néhányan megállnak, veszekednek, nem erre kell menni, a régi parlamentbe vitték, dehogy, ez a központi bizottság dolga, biztosan átadták a palotában… Gyanús lépcsőkön botorkálunk lefelé, most hárman vagyunk, egy micisapkás, hórihorgas szenesember és Vedres, a Galilei-körből, aki később influenzában meghalt. Vedres fölényesen magyaráz, bennfentes, húsz éve él itt, bízzam csak rá, ő jobban tudja ezeknél. A daganatot bevitték a leltárba, de persze iktatni kell, lajstromozni, bízzuk csak rá magunkat, öt perc alatt bevisz, ismeri a titkos ajtókat. Ott is állunk, egy vasajtó előtt, most mindjárt beengednek, látni fogom – ám az ajtó nem nyílik, Vedres bosszúsan toppant, ördög vigye, tizenkettőkor bezárták, nem lehet semmit csinálni, csak holnap van hivatalos óra. Hacsak… hacsak nem megyünk fel a permanenciába, egy Szergejelev van ott, akit ismer, az talán tehet valamit, hogy még ma… de mégis érzem, hogy benne vagyunk a bürokratikus labirintusban, sohasem találjuk meg, amit keresünk.

Vagy már meg is találtam, inkább arról van szó, hová rejtsem, hogy ne tudják meg, hogy szabaduljak meg tőle? Ki tudja, ki sejti – ha sejtenék! hogy a nehéz, otromba csomagban, amit napok óta cipelek, újságpapírba csavarva, mint egy dinnyét, a világ legnagyobb gyémántját rejtegetem, hússzor akkorát, mint a Kohinoor vagy Orlov. De persze nem lehet értékesíteni, kutya nagy darab üveg, ki hiszi el nekem, hogy gyémánt? Feldarabolni nem tudom, műszerem nincs hozzá, egyben senkinek sem kell, mihez kezdjek vele? Már megpróbáltam elhagyni, “véletlenül” letettem, ottfelejtettem, mindig utánam hozták. Lopakodva nézek körül, látja-e valaki, beleereszteném a csatornába. Nem, odaát figyelnek. Viszem tovább, keservesen.

Nagyon keserves. Mindenki hazament már, az utcák üresek, úgy látszik, az egész város kihalt, de kihaltak az erdők és mezők is. Nagy körökben kering a hold, a zene is elhallgatott. A Tejúton túl, ez az a Tér, amiről Arrheniusban olvastam, ködfoltok, spirálgomolyok, igen, ez a Táguló Világegyetem. Ha egyszer tágul, egyre nagyobb lesz, egyre gyorsabban szalad szét, hol teszem le ezt a terhet, vagy hol találom meg azt, amit keresek, feltéve, hogy amint látszik, kiszabadult a vonzás köréből?

És még sok más város és vidék és ködfolt és spirálgomolyok…

És ekkor egy éles, világos szó, hangosan mondom ki, tagoltan, hogy el ne felejtsem, hiszen vizsgáznom kell, talán már holnapra kiírták, és az érettségi biztost nem ismerem. Szerencsére eszembe jutott a Tétel. “Ko-po-nya”, szótagolom.