Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)», sayfa 6

Akkor elindúlt visszafelé; annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger partjára, hol a Világ szép asszonya kijárt hozzá; látja, hogy a tengerben oly garádics változik a habból előtte, mintha csak kőből raknák eleibe. Itten gondolja a fiú magában: bármit ad az isten, én lemegyek rajta. Elindúlt, és mind addig ment, valamig le nem ért az alsó Indiába; akkor öszvecsapódott a Verestenger és ő odaalá maradt.

Oda alá már annyira járt kelt, hogy éhen szomjan majd elveszett, sehol semmit sem talált. Ekkor talál egy kis szép gyümölcsöskertet, a kiben volt mindenféle arany gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany nyoszolya; itt, gondolá magában, mivel már éhen volt nagyon: nem bánom, akármit csinálnak velem; s fölment egy arany körtvefára, jól lakott arany körtvével, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között. Az pedig volt a halak királyának az udvara, hanem szerencséjére nem volt hon a király, oda volt az országát járni. Egyszer látja a fiú, hogy a halak királynéja jön le a kastélyból a kis kertbe; mihelyt meglátta, mindjárt térdre esett a fiú, és úgy panaszolja dolgát a királynénak: felséges királyné, mi tűrés tagadás, nem bánom akármit csinálnak velem, hanem én jól laktam az aranygyümölcsből, mert az éhségemet nem állhatám. Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jó laktál, ne félj, nem lesz semmi bajod. S megfogta a fiú karját s fölvezette a szobájába, meg ott újra ennie innia adott; a fiú hogy jól lakott, lefeküdt, egész nyolc óráig estve aludt. Akkor haza jött a halak királya; mihelyt bement az ajtón, azt mondja a feleségének: idegen szagot érzek a házamnál. Mi volna? nincs itt semmi sem. – Már ne is tagadd: csak hozd elő, jobb lesz. – Mi tűrés tagadás, egy idegen országi gyermek akadt ide, enni s inni adtam neki, most pedig aluszik. – Mondja a király: hozz nekünk is, vacsoráljunk. Akkor oda ülnek az asztalhoz, s mondja a király: hallod-e, fiú, kelj föl, jer hozzánk s vacsorálj velünk. Feleli a fiú: köszönöm, felséges király, már én beelégedtem vele, volt elég. – No csak jere, a mennyi kell, egyél igyál. Akkor a fiú fölkelt s oda ült az asztalhoz, itt ett velek, a mennyi kellett neki, mikor jól lakott, lefeküdt arra a a helyre, a hol elébb feküdt. Itten a király feleségestől egyűtt hozzá fogtak a kártyához pénzre játszani; mondja a király: fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől bujdosok. De itt arra semmit sem adnak, s másodszor is mondja neki a király: hallod-e fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől bújdosok. Arra nem ad a király semmit sem, harmadszor is mondja neki: hallod-e fiú; jer velünk játszani – Dehogy megyek, felséges király, most is az elől bújdosok. Akkor a király tudakozta tőle: mi dolog lehet az, hogy az elől bújdosol? – Ez, felséges király: volt nekünk egy öreg boltos keresztapánk, kinek volt két boltja, és volt nekem olyan húgom mint magam, földig ért neki az arany haja. És az az öreg boltos elvitt minket a maga házához, egyik boltot adta egyikünknek, másikát másikunknak, hogy a mit nyerünk legyen a miénk, csak a tőke maradjon meg. Annyira kereskedtünk mi ott, volt már hatszáz forint keresetünk; akkor mi is a húgommal úgy öszveültünk játszani, mint felséges király feleségestől, hanem oly fogadást tevénk, a melyikünk elnyeri a másikét hamarébb, visszaadjuk egymásnak. Igaz, hogy a húgom elsőben elnyerte az enyémet, s én nem játszhattam, visszaadá nekem, és másodszor hozzá fogtunk, akkor én nyertem el a húgomtól, ő is kérte vissza, de én nem adtam neki, hanem azt mondám, hogy én nem adom vissza akár hol veszem, nem azért játszom, hogy hiába törném az eszem, vagy hogy szemem hiába rontanám. Akkor a húgom visszament, és a tőkepénzből fölvett három forintot, hozzá fogtunk harmadszor is, akkor a húgom mind a magáét, mind pedig az enyémet elnyerte; akkor én is kértem, adja vissza, de húgom azt felelé: tudod mit fogadtunk, én visszaadtam neked egyszer és te nem adád; én sem azért rontom az eszem és szemem, hogy visszaadjam, nem bánom akárhol veszed. Mondám én: hallod-e, édes húgom, ha vissza nem adod, úgy elátkozlak, hogy se az ég, se a föld, se én, se senki ne tudjon felőled semmit, úgy elveszesz erről a világról. Akkor a föld csak megnyílik a leány alatt, és oda van, s én most is őt keresem.

Itt a halak királynéja mindjárt öszvecsapta a kezét, elszaladt a más udvarba, hol a király öcscse, s ennél a legénynek a húga lakott. Felséges princeszné, itt van a maga bátyja, úgymond. Erre a leány mindjárt térdre esett, s meg sem birt mozdúlni, hanem a királyné haza ment, a fiút karon fogva oda vitték a húgához. Itt hogy megismerték egymást, úgy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök. Ott vannak ők egy kevés ideig. Egyszer a fiú azt mondja a húgának: hallod-e édes húgom, mondd meg az uradnak, jőjön el, nézze meg a mi országunkat is, mert ha nem jön, úgy is elviszlek. Az urának kedve volt reá, s mondá: szívesen elmegy. Akkor mindjárt társzekeret pakoltak ezüsttel aranynyal, úgy elindúltak haza felé hárman, annyira, hogy mikor haza értek, már oly öreg volt az atyja és anyja és az öreg boltos feleségestől együtt, hogy a házból ki sem birtak menni. Itten mikor az atyja házához mentek, beköszönt a fiú: jó estvét öreg atyám uram. – Hozta a szerencse a felséges királyfit, hogy volnék én magának apja? – Ugyan, öreg atyám, nem adhatna az éjtszaka hármunknak szállást? – Szívesen adnék, de az én házam nem arra való, hogy egy királyfi meghálhasson benne. – Héj, öreg atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Be is szálltak hárman a pitvarba, ott viradtak fel. Itt reggel bemegy öreg atyjához a fiú: ugyan öreg atyám, mit kiván a szállásadásért? – Felele az öreg: mit kivánnék a felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De, öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. S azzal hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak pitvarába.

Második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám. Hozta a szerencse a felséges királyfit. – Adhat-e szállást az éjtszakára? – Szívesen, királyfi, mert nekem is jól esett néha napján, mikor kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát, ágyat is jót adott nekik, ott viradtak fel akkor éjtszaka hárman. Itt reggel kérdi a fiú a boltostól, mit kiván a szállásadásért? – Mit kivánnék a felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De nem veszem én hiában. Úgy két társzekér aranyat s ezüstöt leraktak a boltos házába, és maradt magoknak négy társzekérrel. Azzal kiindúlnak a városból s elmennek egy darabot, az úristen koldusruhában elejekbe kerül az út mellé, melyre mentek, ott kéregetett mint a koldus szokott, ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy az öreg föl sem győzte szedni a mit neki hánytak. Másodszor ismét elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy az öreg fel nem győzte szedni, s azzal elhagyák. Harmadszor megint elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy fel nem győzte szedni. S így szól hozzá: ugyan, felséges királyfi, mit kivánnak az úristentől? ha valamit tudnék segíteni. – Mond a fiú: nem kivánnék az istentől egyebet, mint van nekem egy öreg atyám és öreg anyám és egy öreg boltos feleségestől együtt, csak azok mind a négyen oly fiatalok lennének mikorra oda érünk, mint mi. Erre csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordúltak. Mire haza értek, olyan fiatal lett a négy öreg mint ők hárman voltak. Akkor beszélt meg mindent az atyjának és anyjának, hogy hol járt azóta, hogy nem akarta magát mindjárt kimutatni.

Így ezek után a leány újra a halak királyának öcscsével megesküdt, és magzatokat neveltek és éltek örömök között.

VIII. A ZÖLD DRAGONYOS

Volt egykor egy özvegy királyné, és kiadta parancsolatban, hogy a mely katonája mars közben tíz lépést előre megy vagy hátra marad, mindjárt agyon lövettessék. Egy zöld dragonyosra igen rá ért a szükség, és mivelhogy már nagyon megszorúlt, tehát gondolta, bármi büntetést kapjon, mégis hátramarad. Leszáll hát lováról, s a mint leült, hetvenhét esztendeig azon a helyen maradt. Az özvegy királyné pedig, ki táborával az ellenségre ütött, meggyőzetett, oly annyira, hogy még lakóvárosából is kinyomták. Volt a királynénak egy szép princnéje; a királyné tehát a princnét az ő királyi palotájával együtt elátkozta, hogy senki hozzá ne jusson, hacsak három nagy próbán keresztül nem megy. Itten a szegény dragonyos hetvenhét év múlva észrevette magát, s bement azon királyi lakóvárosba, mely el volt átkozva, és bement egy fogadóba, s kért magának egy meszely bort, és fizetett volna már a borért; volt nála pénz, de az, mit még akkor kapott, mikor háborúba indultak, tehát már ekkor nem volt kelete, és a korcsmáros mondja, hogy ez a pénz már nem jár az országban, mert ez annak a királynak a pénze, ki ezelőtt hetvenhét évvel elvesztette országát. Akkor jött eszére a zöld dragonyos, hogy oly sokáig ült szükségén, s elbeszélte a korcsmárosnak, hogy s mint járt; erre a korcsmáros elmondá, hogy a princné el van átkozva a rezidenciával együtt, hanem, úgymond, te próbált ember vagy, kisértsd meg a szerencsét, ha megszabadíthatnád. A dragonyos rászánta magát, s elment a palotába. Amint egy szobából a másikba járkálna, jön eleibe az elátkozott princné fekete medvebőrben, s megszólítja mit keresne itt, nem tudja-e a parancsolatot, hogy aki az ármádiától hátramarad, legkeményebben megbüntettessék? A dragonyos feleli, hogy eltévelyedett. – No tehát, mond a princné, maradj itt, és ha három napot és három éjtszakát kitöltesz, tehát megszabadítsz az átoktól, s megkapod a királyságot és személyemet. Reáállt a dragonyos, eltűnik a princné. Itten mindjárt mindenféle ételek teremnek az asztalon, de a nélkül, hogy a konyhában tüzet találna, vagy a ki azt behordta, látná; minden a mit csak gondolt hogy ez jó volna, kedvére megtermett. Így tölté el a napot, jön az estveli idő, ihol jön a princeszné, hoz magával gyertyát, egy könyvet és egy fekete keszkenőt, s eleibe teszi, mondván: csak arra kérlek, meg ne ijedj, ne félj semmit, hanem gyújtsd meg ezt a gyertyát, és itt e könyv, ezt olvasd, hogy akárki jön le hozzád, reá ne nézz se ne szólj. Elmegy a princeszné, maga marad a dragonyos, meggyújtja a gyertyát, s eleibe veszi a könyvet s olvassa. Eljön tizenegy óra; itt öszvejönnek mindenfélék, szebbnél szebben felöltözve, de ó reájok sem tekintett; eleget kérdezték: mit keressz itt, dragonyos? Amint így kérdezgetik, egyszer feleli az egyik: mit szólítgatod? hanem kapd fel, hajítsd nekem. És így hajigálta egyik a másiknak. Üti tizenkét órát, elmentek mindnyájan, csak a dragonyos maradt maga, de már magával jót tehetetlen volt. Jön reggel a princeszné tiszta veres ruhában, mindjárt megkenegeti, és azután semmi baja sem lett. Ismét mondja a princeszné: már egy éjtszakát szerencsésen eltöltöttél, tehát még azt a két éjtszakát álld ki; akármit fognak veled tenni, ne félj semmit, megjön ismét egészséged. Eltávozott a princeszné. Volt neki, úgymint a dragonyosnak, kivánsága szerént mindenféle enni és inni valója, sétált egyik szobából a másikba, így töltötte az egész napot. Jön ismét a második éjjel, eljő megint a princeszné, hoz magával ismét gyertyát és könyvet és egy veres kendőt, s leteszi a dragonyos eleibe, és mondja hasonlóképen mint tegnap, gyújtaná meg a gyertyát és olvassa a könyvet, és akár kik jönnek, akármit kérdeznek, semmit se felelne, hanem csak azt a könyvet olvasgatná. Föltette magában a dragonyos, hogy akármi történik vele, már csak kiállja azt a két éjtszakát. Üti tehát a tizenegy órát, nagy lármával jönnek a palotába, úgy hogy még a palota is rázódott belé. Itten legelőször is mihelyt bejöttek, azt mondják: no nézzétek, megint itt van a dragonyos; eleget kérdezgetik, mit akarna, de ő csak folyvást olvasgatá a könyvet. Megúnták mindig szólítgatni, kapják, kirántják az asztal mellől és szíjat szabnak a hátából; mikor a negyediket szabnák, akkor kezdi tizenkét órát ütni, és úgy hagyják a dragonyost. Már ő föl sem kelhetett a fájdalom miatt, hanem azon helyen, a hol kínozták maradt reggelig. Eljön megint a princeszné kékes ruhába, megölelvén a dragonyost, azután megkenegeti, és ismét jobban lesz; kéri megint, hogy ezt az egy éjtszakát még töltené el, azután minden jól lesz. Fogadta a dragonyos. Ezek után ott hagyta magát a princeszné, így hát csak evéssel, ivással, gondolkozással töltötte az egész napot. Beestveledik, újra jön a princeszné, ismét hoz magával gyertyát, könyvet és egy kék keszkenőt, mondván, hogy most is csak úgy cselekednék mint már két éjtszaka: gyújtsa meg a gyertyát s olvassa a könyvet, s ne szóljon senkihez, ne nézzen senkire. Mondá a dragonyos, hogy mindent megteend; ezzel ott hagyta a princeszné, ismét elérkezett tizenegy óra, még nagyobb zörgés támad a palotába, de a dragonyos nem is fülelt reá; bejönnek a szobába hol ő volt, ott dombéroznak s mondják, menjen ki, mivel itt semmi keresete; a dragonyos ezt csak elhallgatta, s akármit kérdeztek, nem felelt; ekkor mondják: fogjuk meg, nagy úr akar ez itt lenni. Kapják tehát s viszik a konyhába, hol iszonyú tűz égett, és a nyárs készen állt; itt mindjárt a nyársba húzzák, és sütik forgatják a nyárson. Üti a tizenkét órát, mindjárt elszéledtek. A princeszné felszabadúlt az átok alól, mindjárt leszaladt, s szabadítóját levette a tűzről és nyársról. Már a dragonyos majd hogy meg nem volt halva, megkenegette ugyan a princeszné, mi által jobban is lett, de mégsem járhatott, így mint beteg ágyban feküdt három nap, s azután nem volt semmi baja.

Már ők úgy vannak mint házasok, csak hogy nem voltak megesketve, töltenek egy hetet így egymással, mondá a princeszné: kedves férjem, minthogy én is rég nem voltam a templomban és te is, menjünk tehát ebbe és ebbe a városba. Felele a dragonyos: nem bánom, kedves társam. Elmentek tehát a városba, s beszállnak egy nagy vendégfogadóba. Volt pedig abba a kocsmába egy ördöngös vén csaplárosné, a ki irígylette a dragonyosnak ezen nagy szerencséjét, ki már most mint király volt, mióta a princnét kiszabadítá az átok alól. Volt pedig a dragonyosnak egy fiatal inasa, kinek mondá a vén kocsmárosné alattomban: jőj ide, te ifjú, fogd ezt az aranyat, miért nem kívánok egyebet, hanem hogy azt a gombostűt tűznéd az urad frakjába. Gondolván az inas, hogy ez által semmi kárt nem okozhatna urának, tehát örülve az aranynak, megigérte a vén asszonynak, s meg is cselekedte. Más nap reggelre kelvén az idő s felöltözvén mind a dragonyosból lett király mind a princeszné, mielőtt elindúltak volna, mondá a princeszné: no, szívem, vigyázz hogy el ne aludjál, mert ha elalszol, tehát nálam nélkül fogsz élni. Mennek a templomba, bemenvén, leülnek egymás mellé. Mihelyt kezdődött az ájtatosság, mindjárt elszunnyadt a király, pedig eleget rángatta a princeszné, de mind hasztalan volt. Vége lett az ájtatosságnak, kimennek a templomból, mondá a princeszné: megmondtam, hogy el ne aludjál, mert nálam nélkül maradsz. A király örömest aludt volna egész nap s egész éjjel is, csak hogy a templomban ébren lehetne, de akkor nem jött reá az álom. Második nap következett, elmennek megint a templomba, és mihelyt beültek a székbe, mindjárt szundikált, eleget rángatta a princeszné, de hiába volt. Vége lett az ájtatosságnak, kijönnek, mondja a princeszné nagy szomorúan: már látom, hogy nálam nélkül kell maradnod, mert meg nem tudod magadat az álomtól tartani. Oly nagyon szivére vette a király, hogy könnyezett, hogy a sok szenvedései után sem lehet a princesznével boldog. Mondá a princeszné: még egy nap, azaz még egy próba van hátra, mert még egyszer elmegyünk a templomba, de ha akkor is elaluszol, mint már kétszer, úgy nem látsz többé soha. Eleget sohajtozott a király, nem tudhatá, mi lelte hogy mindig álmos mikor a templomban kell lennie. Elmennek harmadszor is; eleget erőlteté magát a király hogy el ne aludhassék, de mind haszontalan volt, mert mihelyt a székbe beültek, mindjárt oly mélyen elaludt, hogy mikor már minden ájtatosságnak vége lett, még akkor is alig tudták felkölteni. Ezzel kijöttek a templomból; itten a princeszné sírva nyakába ugrik a királynak, mint az átok alól megszabadítójának, s zokog keservesen s mondá: nincs már többé veled maradásom! s megölelvén, eltünt. Könyek csordultak ki a király szemeiből, látván szemlátomást, hogy veszti el kedvesét, kiért annyit szenvedett. Haza megy az inasával a korcsmába, szobájába s keservesen sírt. Az inas nem gondolta, hogy mindezt ő a gombostűvel okozta légyen; a vén korcsmárosné pedig felette örült magában.

Már most mitevő legyen a király? haza felé indúlt, úgymint a királyi lakóvárosba, itt előbeszéli az egész történt dolognak mivoltát; igen sajnálták az ország nagyjai, eleget vigasztalák, de mind hasztalan. Legtöbbnyire mindig magánosan töltötte idejét, s mikor sétálni ment, tehát azon fiatal inasát vitte magával, ki a gombostűt a frakjába szúrta; mert ezt leginkább kedvelé. Kimegy tehát a király egykor napközbeni a városon kívül levő erdőbe sétálni az inassal, szomorkodván mindig; és azon, erdőben volt egy nagy vendégfogadó, mert keresztűlment rajta az országút. Kivetődött oda a király és ott épen három deák volt. Ezek ismerék a királyt, s látván, hogy nagyon bús, annyi bátorságot vettek magoknak, hogy megkérdezték: felséges király, mi lehet oka e nagy bánatának? – Feleli a király: kedves fiaim, ha megmondom is, nem segíthettek rajta. – Hátha segítünk? csak beszélje el felséged. – Előbeszéli tehát a király, mikép szabadítá meg a princesznét az átok alól, s miként járt a templomba, hogy muszáj volt elaludnia, s nem tudhatja okát; eleget inté a princesznéje hogy, ha elalszik, tehát el fogja őt veszteni. Ekkor újra könyezett a király; s mondják a deákok: felséges királynak a frakjába van tűzve egy gombostű, az okozta hogy elaludjék. S odamegy egy a deákok közűl s kihúzza és eldobja. Hanem felséges király, ezt annak a vén korcsmárosnénak tulajdoníthatja, ki azon fogadóban van, hol felséged a princesznével szállva volt; hanem most, ha felséged még idővel meg akarja princesznéjét találni s magáévá tenni, fogadja tanácsadásunkat, tudniillik: most mindjárt hozasson magának akárhonnan egy oly fekete lovat, kiben egy szál fejér szőr sem találkozik, és csináltasson egy aranygolyóbist, mert azt a vén asszonyt mással meg nem lehet ölni, hanem aranygolyóbissal, pedig míg ő él, addig felséged boldog és dolgaiban szerencsés nem lehet. A király jól figyelmezett tanácsadásukra, amint tovább így folytatták: mikor, felséges király, meglesz a tiszta fekete paripa, fekete szerszámmal és hasonlókép felségednek tiszta fekete öltözete, és az aranygolyóbis, mikor mindezek készen lesznek, töltse azon aranygolyóbist felséged egy pisztolyba, s menjen el azon vendégfogadóba ahoz a vén korcsmárosnéhoz; ő majd a legnagyobb szivességet fogja mutatni, hanem felséged csak tekintsen be a szobába s meg se kösse a lovát; s mikor kijő a szobából, a vén asszony ki fogja kisérni: de mihelyt ő kilép, felséged kézen tartva lovát, fordúljon vissza s lőjön belé, akkor tüstént kapjon lóra, s csak hagyja reá, míg meg nem áll magától, mind addig hátra se nézzen. – Mindezt így végbevitte a király; meghozatta a lovat s elment a korcsmárosnéhoz, bemenvén a szobába, csakhamar megfordúl, a korcsmárosné kimegy utána, akkor a király csak kikapja a pisztolyát és belélőtt, azzal felült a lovára, eresztve kedve szerint; a ló fél óra alatt egészen a tengerekig vitte, s ott egy kunyhó előtt megállapodott. Ott pedig lakott a félvilág csősze; beköszön a király: jó estvét, öreg apám. – Felele az öreg: jó estvét, fiam; szállj le lovadról és jőj be. – Akkor fogadván az öreg szavát, bement a kunyhóba; a mie volt az öregnek, azzal szolgált. Már most kérdi az öreg, ki legyen és hová igyekeznék? Elbeszéli a király, hogy mint járt dragonyos korában, s hogyan szabadítá meg a princesznét s mikép vesztette el egy vén asszony miatt; utoljára kérdezi az öreget, tudna-e valamit mondani róla? – Kedves fiam, felele az öreg, én nem tudok semmit felőle, mivel e határban, hol én csősz vagyok, sehol sincs, mert napjában gyakran egy fertály óra alatt bejárom; hanem a tengereken túl, a másik felében a világnak, az öcsém csősz, ott bizonyosan megtalálod, mert ott van az öreg király, kinek semmi gyermeke, tehát nála szoktak az olyan szerencsétlen személyek és férfiak tartózkodni. Javaslom tehát, menj a tenger partjára, lesznek ott szebbnél szebb csónakok, de te egyikbe se ülj, mert ha beléülsz, tehát végedre fognak járni; hanem menj mindaddig a tengerparton, míg csak egy rosz csónakra nem találsz, mely félig tele van vízzel, csak ülj bátran belé, és az fog minden sérelem nélkül általvinni. Elbucsúzik tőle a király, megköszönve jó tanácsadását s minden jót kivánt. – Ott jár a tenger partján, hívják mindenütt azon szép csónakokba, de ő megfogadta szavát az öregnek, ment mindaddig, míg csak azon roskadt hajóra nem talált; belé ült bátran; és általvitte nagy hamarsággal a tenger tulsó partjára. A tenger partjától kissé távol levén a kunyhó, oda ment és beköszönt: jó napot öreg apám. – Isten hozott, édes fiam; már jól tudom mi járatban vagy, a mátkádat keresed. Igaz, hogy az én határomban van, az üveghegyen levő várban; a király, fiam, már férjhez akarta adni, de ő azt mondá: mivel három próba által mentettek meg az átoktól, tehát három próba által megy végbe az én férjhezmenetelem. A király reáállt, és a princeszné kéreszkedett az üveghegyen levő várba, hogy aki oda felugrat s azon három ajándékot, mit ő kirendel, három próbatétel által magáévá teszi, az leend férje. És már, édes fiam, sokan próbálták, sok király és herceg, mivel szépsége különös, tehát mindennek szemébe tűnik, de a módját nem tudják, miként lehetne oda felugratni, az ajándékot megnyerni és a princesznét magáévá tenni. Most, kedves fiam, van-e pénzed? – Biz én nekem nincs, öreg apám. – No ha nincs, van nekem elég; szedj magadnak aranyat elegendőt és menj be a városba, most áll a vásár, s nézz magadnak egy oly lovat, a melyben semmi fejér ne találtassék, s csináltass egészen fekete ruhát, a lovadra fekete szerszámot, s üttess reá aranypatkót gyémántszegekkel. Ha már ezek készen lesznek, jőj hozzám, hogy megláthassam.

Utána látott a király, hogy ezeket minél hamarább megszerezhesse, meg is szerzette, s kiment az öreg kunyhójához és mondá: no, öreg apám, minden jól van. – Derék, fiam; most csak menj az üveghegy alá, rés már ott sok mindenféle nagy urak fiai lesznek, akik igyekeznek felugratni, de föl nem érik észszel, hogy lovukra aranypatkót gyémántszögekkel üttetnének. Hanem mikor oda érsz, mindaddig várakozzál, míg csak reád nem kerül a sor, és tudd meg, hogy lovad minden bizonynyal felugrik. Az első ajándék lesz egy csudálatosan aranynyal kivarrott keszkenő, második próbára egy arany alma a harmadikra pedig a princeszné gyürűje.

Ezek után elmegy a király; mikor odaért, látja, mely számosan vannak, mindenik próbál és minden haszon nélkül. Már rajta a sor, ő pedig oly könnyen ugratott fel, hogy még a hegy tetején túl száz ölnyire volt a lova körme. Megismerte mindjárt a princeszné s örömmel szorítá szivéhez. Megkapván a keszkenőt, leugratott, a jelenlevőkön messze túl jött le a lova. A királytól pedig erős parancsolat volt, hogy aki az ajándékból nyerni fog, mindjárt személyesen jelenjék meg nála, de ő nem ment a királyhoz, hanem egyenesen az öreg kunyhójához. Amint megérkezett, mindjárt kérdezte az öreg: no, fiam, megtetted-e az első próbát szerencsésen? – Feleli a király: meg, öreg apám. – De már holnapután, fiam, ebben a ruhában ne menj oda, mert reád ismernek, hanem csak menj be a városba és végy tiszta sárga ruhát, sárga lovat mint a ruha, s a lóra tiszta sárga szerszámot. – Megint megszerzé a király mit az öreg ember mondott, és mikor minden készen volt, ment az öregnek bemutatni. Az öreg ember mind jónak találta: hanem most ha oda érsz, úgymond, ne várd meg, míg reád kerül a sor, hanem mihelyt oda érsz, csak ugrass fel; de e lovadon is rajta legyen az aranypatkó gyémántszegekkel.

Elmegy tehát a király; az ott uralkodó pedig neheztelt, hogy be nem jelenté magát az, aki elkapta az aranynyal kivarrott kendőt; tehát a fél ármádiát a vár körül húzta, hogy megkaphassák. Mikor oda ért a király sárga lovon, sárga ruhában, nem várt senkire, hanem felugratott és elkapta az arany almát, ezzel megcsókolván a princesznét, keresztűl szökött a lova az ármádián, és elszalajtották; haszontalan okoskodott a vén király. Elment tehát az öreghez, s ez mindjárt kérdezi: no, fiam, majd megkaptak úgy-e? – Majd ám, öreg apám. – De már most megint máskép kell cselekednünk. Menj el hát a városba s végy egy tiszta fejér paripát, arra fejér szerszámot és magadnak tiszta fejér öltözetet, a lóra pedig üttess aranypatkót, gyémántszegekkel. Addig ki sem jött a városból a király, míg mindez készen nem vala. Mikor tehát már minden megvolt, akkor felült a lóra s elment megmutatni az öregnek. Az öreg megnézte: ez jól van, fiam, csak vigyázz, hogy meg ne fogjanak. Akkor elindúlt a király, és mikor oda ért, akkor sem várakozott a sorra, hanem neki ereszti a lovát és felugratott, megkapta az aranygyürűt, és akkor is megcsókolván a princesznét, leszöktet. De azt gondolta, hogy most is csak annyira való katonaság van a vár körül, pedig kétannyit parancsolt a király, így tehát a katonaság közepébe ugrott le a lova. Ezt látván, mindjárt ki akarja szöktetni; amint ugranék ki a lova, egy a katonák közül a lába ikrájába döfte bagnéjat, s megismerték hogy sebet kapott, mert amint felettek ment a ló, csepegett a vére.

Megérkezik az öreghez, az öreg mindjárt mondta: meg nem kaptak, úgy-e, de megsebesítettek? – Igaz, öreg apám. – No, fiam, jer, hadd bekötni sebedet, s nyugodd ki magadat. – Az öreg király pedig igen mérgelődött, hogy nem tudhatta, ki nyerte legyen azon ajándékokat el, és hogy kié lenne a princeszné. – Mond az öreg csősz: no, fiam, tudod-e mit kell most cselekedned? – Nem tudom, öreg apám, feleli a király. – Vedd föl e szegény ruhát, mivelhogy már most nincs az üveghegyi várban a princeszné, hanem a városban levő királyi palotában: tehát e ruhában elmégy a királyi udvarhoz szolgálatot kérni, megfogadnak mindjárt kuktának a konyhában; a sebedet pedig kösd be ottan; mikor gondolod hogy már vaksolja a princeszné hogy te lennél és alattomban nézni fog tégedet, tehát akkor kötözgesd be sebedet azon keszkenővel, melyet első ugratáskor nyertél, a gyürűt pedig vesd azon csészébe, melyben neki a kávét viszik be, és mikor inni fogja, szájára jön.

Elmegy tehát a király és szolgálatot kér az udvarnál, meg is fogadták kuktának; csak a volt a fő gondja, hogy mikor lesz alkalma a gyürűt a princeszné kávéjába vetni. Másnap reggel mindjárt szerencséje volt hozzá, mert a szakács midőn kitöltögette volna a kávét, más valami sietős dolga volt, tehát nem várakozhatott míg a kávét széthordják, hanem megparancsolta a kuktának, mutatná meg az inasnak, melyik a király kávéja, melyik a princeszné. Ő tehát élt ez alkalommal s belé veti a gyürűt a kávéba. Beviszik a princesznének, a mint keveri, hallja hogy csörgene a kanala, tehát nézi, mi lehetne benne, látja hogy a gyürű, mit harmadik próbatételkor adott. Mindjárt behivatta az inast, hogy micsoda idegen volna az udvarnál? – Nincs itt más, mint a kukta, kit tegnap fogadtunk. – No menj, és mondd neki, jőjön hozzám mindjárt. – Felséges princeszné, még semmi ruhája nincs készen, amely ruhában pedig ide jött, nem igen lehet kegyelmes princesznéhez beereszteni. – No csak te mondd meg neki, feleli a princeszné. – Meg is mondá az inas, de ő mint kukta azt felelte: mondja meg a princesznének, hogy neki annyi ide, mint nekem oda. Ezt megmondá a princesznének. Azonban észreveszi a király, ki mint kukta, volt a konyha körül, hogy a princeszné a konyhába szolgáló szobába ment; mindjárt oldozza tehát sebét s ismét beköté azon aranynyal kivarrott kendővel. Mindjárt megismerteti princeszné, hogy ő lenne, ki őt az átok alól kiszabadítá, s ki az ő három kivánt próbáját megtette; nem szólott semmit, hanem bement az öreg királyhoz s előbeszélé mint szabadítá ki az átok alól, és a három próbát is megtevé, tehát érdemes, hogy férje legyen. Itten az öreg király mindjárt parancsolta az udvari papot, s felhivatván a királyt, öszveesküdtette őket.

Élnek már most együtt néhány hónapig; mondja egykor az ebédnél az öreg király: vedd kezedhez az ország kormányzását, már én öreg vagyok s a nyúgodalmat óhajtom. – Feleli a dragonyosból lett király: jóllehet már sokat próbáltam, de még esztendeig elmegyek próbálni valamerre. Eleget marasztá a felesége és az öreg király, de haszontalan volt kérésök; elbucsúzott tehát újra feleségétől és az öreg királytól. Megy már mendegél, és egykor bemegy a vendégfogadóba és kér magának enni. Itten a korcsmáros mindjárt parancsolja: Ignác, hordj be ebédet ennek az úrnak. Feleli: mindjárt. Hordja az ételt és nem látja a király; kérdi a korcsmárostól, ki lenne az, ki az ételt hordja? Mondja, hogy az inasa; kérdi a király, mennyiért adná neki? feleli a korcsmáros: háromszáz aranyért. Mindjárt lefizette a király, akkor felkölt az ebédtől s mondja: Ignác, jer menjünk. Megy tehát, és beszélgetnek együtt mindétig; egyszer beestveledtek, és menvén, egy helyet találtak, és kifogva sok furmányos szekereket. Mondja nekik a király: jó estvét; elfogadták, s egyszersmind kérdi, megengedik-e neki, hogy itt velek meghálhasson? – Felelték: miért ne? Itten mindjárt parancsolta a király: hordj fát, Ignác, rakj tüzet nekik. Akik ott voltak, kereskedők, furmányosok, hogy ki hordaná a fát és ki csinálná a tüzet, nem láttak senkit; itten mondja egy: ez helyes szolga; hanem cseréljünk, mondja a kereskedő, nekem van egy tarisznyám, és abból, ha mondom: Mars kifelé! annyi katonaság masírozik, míg azt nem mondom: elég. – Itten megteszik a próbát, kinyitja a tarisznya száját és mondja: Mars kifelé! Omlik bandával sok lovasság s gyalogság mindaddig mindaddig, míg csak ismét nem parancsolá: Mars befelé! Erre mind szépen bemasíroztak. Ez megtetszett a királynak, tehát cseréltek; de a kereskedő, mikor elváltak egymástól, nem mondá: Ignác, maradj nálam; tehát a király már megy haza felé a tarisznyával; egykor megéhezik s mondá: Ignác, ha most itt volnál, de megenném valamit te hoznál. – Hiszen itt vagyok. – Hát nem mentél el a kereskedővel? – Hiszen nem mondá: maradj nálam, tehát eljöttem.

Elérkeznek már ők a királyi város alá, itt mindjárt kinyitja a tarisznyát s mondja: Mars kifelé! Itten bandával jő ki lovasság és gyalogság; akkor mondja Ignácnak: menj el a királyhoz, s mondd meg neki, hogy jönne ki s nézze meg a katonáimat. Elmegy Ignác a királyhoz, bemegy a szobájába és mondja: felséges király, a fiatal király hivatja, jönne megnézni az ő katonáit, mely kivűl van a városon. Nem látta a király, ki híja, tehát azt felelte, hogy nem megy. Mond Ignác: ha felséged nem jön, tehát elviszem. S felkapja az öreg királyt és vitte kifelé. Itten látták hogy hozná az öreg királyt, tehát mindenütt szólt a banda. Mond az öreg király: fiam, tudod hogy az országom nem oly nagy, mit fogunk csinálni ezzel a sok néppel? mivel tartjuk? Felséges király, nem kell ennek enni. Itten parancsolá: Mars befelé! s mind bemasíroztak. Csudálta az öreg király. Ezek után bementek a városba, az öreg királytól átvevé az ország kormányzását, és élt a feleségével csendességben.