Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 3

XIV. LEÁNYSZÍN BÁLINT ÉS GYÖNGYSZÍN ILONA

Volt egyszer a világon egy király, a kinek két gyermeke volt, egyik fiú, a másik pedig leány. A leány olyan szép volt, hogy széles e világon társa nem volt; a fiút nevezték Leányszín Bálintnak, a leányt pedig Gyöngyszín Ilonának; és azt a bátyja oly annyira szerette, és nagy szeretetből kívánta hogy mindenkoron előtte és vele legyen; de minthogy az épenségesen nem lehetett hogy mindig szem előtt legyen, egész országába kurrenseket ereszgetett, hogy ahol csak egy képiró találtatik, oda jőjenek valamennyien az ő tulajdon házába. Akkor egész országában a kik csak képirók voltak, valamennyien megjelentek; és a húgát eleikbe mutatta, hogy, ha úgy le tudnák őtet venni, amilyen valóban volt, ő felette igen nagy ajándékot adna nekiek. De a képirók közel sem jártak hozzája, nem hogy le tudták volna valósággal rajzolni. Amidőn már látta a királyfi hogy azok semmire sem mehetnek vele, azt mondja nekiek: Tudnátok-e még képirót országomban, aki meg nem jelent volna? Felséges királyfi, már senkit egyebet nem tudunk; egy öreg maradt el tőlünk az úton, aki nem győzött velünk jönni. Akkor mondja a királyfi nekiek, hogy várakozzatok addig, míg ide érkezik. Akkor oda érkezett az elmaradt öreg képiró, és megmutatták neki a királyfinak húgát, de még jól rá sem vetette szemét az eljött öreg, hogy azonnal kicsukta magát egy különös szobába, és huszonnégy óra alatt úgy lerajzolta, hogy még hétszerte szebb volt, mint a leány valójában. Itt a királyfi a lerajzolt képnek igen felette megörült, s a képíróknak jó-e, s bő ajándékot osztogatott, és azután széllel bocsátotta ismét az országba.

Itt a királyfi úgy annyira örűlt a képnek, még jobban mint ha húgát láthatta volna, és azt mindig szeme előtt tartotta és forgatta. Egyszer kimegy a Veres tengernek partjára sétálni, ő pedig a képet mindig nézegette; egyszer nekie jött egy nagy forgószél, a képet kikapta kezéből, és bevitte a tenger közepire. Itten a királyfi ezen szerencsétlenségen igen nagyon megszomorodott, hogy mely nagy nehezen tett reá szert, és még is ily véletlen nem reménylett szerencsétlenségből elvétetett tőle; azután haza megy a királyfi bújában. Az anglus királynak pedig volt itten hat halásza, és mindég hajtotta őket a tengerbe halászni, mondván hogy addig haza se jőjenek, míg az ő kedvére való halat nem fognak, különben mindnyájokat felakasztatja. Itten a halászok, amidőn a tenger közepire érnek, meglátják a képet, hogy a víz tetejébe lebegett; a halászgazda tehát azonnal felvette a vízből, és mindjárt mondja a többieknek, hogy vigyük mi meg ezen képet a királynak, hogy talán még nagyobb örömet okozzunk nekie, mint ha halat fognánk. Ezek után visszafordultak. A király meglátván hogy az ő halászai oly hamar visszajönnek, nagyon csodálkozott hogy mi dolog legyen az, holott másszor öt hat napokig is odakint halásztak, és még is alig kaphattak kedve szerint való halat. A halászok pedig kiszálltak a csónakból, és felvitték a képet a királynak eleibe, itt a király annak igen nagyon megörűlt, s azt mondja a halászoknak hogy többet ne menjenek ki soha halászni, amint van, mindenekbe szabadosok lesztek mint magam. Oly kegyelmet kaptak a halászok. Akkor a király a városba volt tizenkét tanácsos uraival, és míndjárt behivatta őket udvarába, és a képet elejekbe adja: Halljátok-e? ha tik ezt huszonnégy óra alatt ki nem tanácsoljátok, hogy hol lehet azon leány, aki itt le vagyon írva, és nekem meg nem mondjátok, hát én valamennyiteket erős büntetés alá vettetlek. Akkor a tizenkét tanácsos urak annyira tanácskoznak, majdhogy meg nem bolondúlnak valamennyien, mivel a legöregebbik úgy is olyan féleszű volt, s mondja a többieknek: Halljátok-e, hogy tudnánk mi azt amit soha sem láttunk avagy hallottunk, a királynak megmondani? hanem gyerünk fel a királyhoz, és mondjuk meg nekie, hogy mint lehetne ezt minekünk megmondani, amidőn soha semmit felőle nem hallottunk? hanem ne úgy cselekedjék azzal felséged, hanem ereszgessünk széjel kurrenseket az országokban, ahol csak van egy herceg avagy gróf, s báróknak fiai, és ahol csak királyságok is vagynak, hogy jőjenek ide az anglus udvarba. A király csakugyan szavukat fogadta a tanácsosoknak, és a megjelent királyfiak és más úrfiak eljövetele után nagy pompát tartott, kik közt volt Leányszín Bálint is. Az anglus királynak tehát, amidőn legjobban áll az ebéd, mondják tanácsosai: tegye ki az asztal közepire azon képen, akkor majd meglátja a felséges király, ki tud el leány felől valamit, avagy ösmeri, mert úgy megesik rajta a szíve, hogy a szemiből kiesik a könyű, és le kell nekie azt törülni; abból tehát megismerheti felséged aki afelől valamit tud; akkor csak menjen és szóljon nekie egyet, hogy várakozzék mindaddig, míg valamennyien széjel nem mentek és vége nem lesz a mulatságnak, hogy némely beszédit vele közölhesse.

Ezek után a király, amidőn már legjobban állt a déli ebéd, kitette a képet az asztal közepire, a királyfi meglátja a képet, s ezen meglátásra csakugyan úgy megesik rajta a szíve, hogy a szemiből kiesik a könyű, ki kellett a szemeit törülni. A király mindjárt gondolta magában, hogy Leányszín Bálint, királyfinak kell felőle valamit tudni, és oda ment a hátához, és mondja nekie: Várakozzál utóljáig, míg vége lesz a mulatságnak, kevés beszédem fog veled lenni. Amidőn már vége lett a mulatságnak, valamennyien széjel mentek a királyfiak, csak épen a Leányszín Bálint királyfi maradott az anglus király udvaránál. Akkor mondja nekie a király: valld meg igaz lelkedre, hogy tudsz valamit a kép felől, ne félj, nem lesz semmi bajod; láttam, hogy senkinek egyébnek meg nem esett rajta a szíve, csak teneked. Ezekre mondja Leányszín Bálint királyfi az anglus királynak: hogy ne tudnék én felőle, felséges király, midőn ezen képnek formája az én testvérem? No tehát hogyha teneked testvéred, húgod, nekem feleségem lesz. Akkor azonnal levelet küldöttek előre, hogy úgy készítse magát el Gyöngyszín Ilona, hogy az anglus király megy bátyjával érette, hogy feleségül elvegye. Volt pedig odahaza egy mennydörgős vén gazdasszony, akinek volt egy eladó leánya; ennek a fogai akkorák voltak, hogy, három rőf fátyolt vett, és azzal takargatta fogait. Így a vén asszony mindjárt lement a pincébe, és a hordókat valamennyit méreggel tele ereszgetett, és úgy lecsalta Gyöngyszín Ilonát a pincébe, hogy majdan ott veszti, és a maga leányát adja az anglus királynak; de Gyöngyszín Ilona észre vette, és egy cseppet nem ivott a kínált borokból. A vén asszony látta már, hogy itten el nem veszejtheti s hogy egyszer majd haza is érkeznek, akkor zsebéből kikapta a nagy konyhakést, és Gyöngyszín Ilonát keresztül döfte, és a hordók közzé vetette, hogy meghalt; azután felment szobájába, s a nagyfogú leányát Gyöngyszín Ilona ágyára fektette. Amidőn már az anglus király Leányszín Bálint királyfival házokhoz értek, itt bemennek a szobába; amidőn meglátta az anglus király a leányt: hohó Leányszín Bálint, mondta, ha én ezt tudtam volna, hogy ilyen a te húgod, nem hogy érette jöttem volna, de még csak meg sem mozdúltam volna. Akkor mondja a vén asszony: Ó felséges király, nem ilyen volt ám, amidőn a bátyja elment – hanem ha szép volt a kép, kin le volt rajzolva, maga még hétszerte szebb volt; de minthogy sokat sírt rítt bátyja után, nagyon elmásúlt a szine. Akkor mondja a király: hogyha úgy van, mégis elviszem, hogy hiába ne jöttem; de három esztendeig nem leszek vele. Itt a vén asszony megtanította; leányát, hogy, ha hozzája áll az anglus király, kérje őtet, ezen öreg gazdasszonyunkat hadd vigyük magunkkal el, mivel itten is már régi szolgám volt, s hogy ott is jó lesz valami szakácsasszonynak; de a király nem akarta elvinni a maga udvarához, mivel ottan nem szükséges, minthogy ottan minden szolgálatban vagyon ember, mégis oztán a leánynak szavát nem akarta megvetni a király: hogyha tehát úgy vagyon, még is eljöhet velünk. Itten mindjárt befogtak hat bokrétás lovat hintóba, s amidőn már be volt fogva, beültek ők hárman a hintóba, a vén asszonynak pedig hátul volt a helye zsákon. A király és királyfi semmit sem tudtak afelől, hogy a vén asszony úgy elvesztette Gyöngyszín Ilonát, és miben mesterkedik; mert a vén asszony leszaladt a pincébe, és Gyöngyszín Ilonát bedugta egy zsákba, és felvetette a bakra, és felült a teteibe, és úgy indúltak útnak Anglusországba. Amidőn már a Veres tenger közepe felé értek volna, itten a vén asszony felvette a zsákot, és belehajította a tengerbe hogy szinte zuhant. Akkor kitekint az anglus király a hintóból: hallod-e te vén kutya, mit vetettél most a vízbe? Azt feleli a vén asszony: mit vetettem, felséges király, egy zsák korpát hoztam, de a lovakra nehezteltem, azért vetettem belé. Akkor mondja a király: hallod-e te vén kutya, minek hoztad te a korpát az én országomba, midőn ottan több liszt van mint nálatok korpa?

No de már most hagyjuk a bevetett Gyöngyszín Ilonát a Veres tengerbe, és gyerünk velök haza. Amidőn már haza értek, itthon áll a nagy mulatság és lakodalom, és ennek is már vége vagyon, a vén asszony pedig szakács lett az anglus király udvaránál, és Leányszín Bálint királyfi is csak ott lakott az anglus király udvaránál. Itt pedig az én vén asszonyom azt mondja alattomban leányának; Hallod-e te, édes leányom, hogy veszítsük mi el innét a királyfit? ha ez itten marad velünk az udvarnál, utóljára még kivégez bennünket a világból. Itten a vén asszony mit cselekedett? Reggel felmegy a királyhoz, és mondja nekie: hallod-e felséges király, hogyha a Leányszín Bálint királyfit el nem veszted udvarodtól, hát fejér személyeid nem jól járnak miatta, mert így meg amúgy cselekszik velök. A sok hazugságok által így elárúlta az anglus királynál őtet; ezen pedig az anglus király nagyon megharagudott, és mindjárt felhivatta a maga szobájába a királyfit: hallod-e, nagy panasz jött reád: ha te azt el nem hagyod, és még egy jön panasz reád, majd meglátod mit csinálok veled. Ezen a királyfi felette nagyon megszomorodott, mert nem érezte magát semmibe bűnösnek, és még is ilyen bajba esett véletlenül, s az nap nem tudta hogy mit csináljon bújába; gondolkozott a királyfi, és mindég azon, micsoda erkölcstelenséget tehetett volna? Hanem itten a vén asszony nem hagyta abba; második reggel ismét felment a királyhoz: felséges király, hogyha el nem veszted őtet az udvartól, bizonyosan nem jól járnak fejér cselédjeid miatta, mert így meg így cselekszik. Ezekre az anglus király még jobban megharagudott, hogy ismét olyféle panasz jött reá: ha te még sem hagyod el, és még egyszer panasz jön, mindjárt szobámba fogsz jönni, azonnal keresztül szúrlak kardommal. Itten a királyfi még jobban megijedt volt, mert nem érezte magát semmibe bűnösnek, és hogy mely ártatlanul kell nekie a világból kimúlni. Itten második nap is abban maradt a dolog, ő pedig búsúl és gondolkozik: még is micsoda híbát követhetett volna el? Hanem az ördöngös vén asszony nem hagyta abba; harmadik reggel is felment a királyhoz: felséges király, bizonyomra mondom hogy, ha mai napnál tovább itten fogod őtet hagyni, még a feleséged sem jár jól miatta, minthogy így meg így cselekszik. Még jobban megharagudott a király; és itten a királyfit ismét felhivatja magához. Amidőn belépett a szobába, nekie ugrik az anglus király, és önnön kardjával keresztül taszította; azzal a királyfi mindjárt meghalt. Azonban a király mégis nagyon megbánta tettét, hogy ilyen szép ífju királyfit kivégzett ezen világból; és azonnal egy zsákba dugta őtet, és a maga szobájába felállította ajtaja mellé. Eféleképen vesztette el a vén ördög mind a két ártatlan testvéreket a világból.

No már hagyjuk ezt itten, és fordúljunk a Gyöngyszín Ilona után. Itt pedig ezen nevezett leányból a Veres tengerbe lett egy aranykígyó. Amidőn a deákok tíz órakor kijöttek az oskolából, és kimentek játszani a Veres tengernek partjára: itten tizenkét órakor, amidőn a nap legmelegebben sütött, az aranykígyó kiment a napra sütközni; A deákok ezt meglátták, és megfogták. Itten mindjárt azt mondja egyik a másikának: Vigyük mi ezt a királyhoz, majd sok pénzt ad nekünk érette. Azzal viszik haza felé. – Itt az aranykígyó megszólamlik a gyermekekhez: Halljátok-e? ha ti engemet a királyhoz visztek, akármennyi pénzt ajál érettem, ne vegyétek el, hanem azt mondjátok: felséges király, mi ezen aranykígyót nem hoztuk pénzért, hanem kenyérért és sajtért. Azzal a király mód nélkül megörűlt azon deákoktul hozott szép aranykígyónak, és kenyeret sajtot adott nekik érette. Itt a király bevitte a maga szobájába a kigyót, és egy aranykalitkát csináltatott számára, és felakasztotta egy szögre a feje fölé, és igen nagyon örűlt rajta hogy oly szép jószág van a szobájába. Azalatt a vén asszony kitanulta aztat, hogy azon aranykígyó lett volna Gyöngyszín Ilonából; itten elmegy a leányához, és megbeszélli nekie a vén asszonyi: Hallod-e, édes leányom, tedd magadat beteggé, és ha a király hozzád jönne, és kérdezi: micsoda bajod van? mondd meg nekie, hogy ha azon aranykígyót el nem veszejti házátul, hát te a szagátul szörnyet halsz, és soha veled beszélni nem fog. Ezen a király igen megszomorodott, mely móddal veszejtse ő el ezen szép jószágát? Bújában nem tudta mitévő legyen? kapta végre az aranykígyót, s kétfele vágta, és a házának két szegire a földbe beásta. Itt az elásott aranykígyóból egy éjtszaka akkora két aranyfa nőtt, hogy még hétszerte nagyobb öröme volt rajta, mint a kígyón. Itten a király azon két fának örömire több királyokat is oda hivatott, és alatta igen nagy mulatságot tartatott. Azalatt pedig a vén asszony ismét kítanúlta, hogy azon két aranyfa lett volna Gyöngyszín Ilonából. Hallod-e, édes leányom, mikor legmelegebben süt a nap déltájba, és legjobban áll a mulatság a fa alatt, hallgass csak reá; az a két fa megszólamlik, és vigyázz: mit fog mondani. Nohát az a fa, ki alatt a király állott, megszólamlik, s mond: Ó felséges király, de szívesen tartom reád ezen szép hűvös árnyékot; amely ágam reád szolgál, olyan könnyen tartom, mintha csak nem is volna; a másik fa pedig megszólamlik, ki alatt a vén asszonynak leánya volt: én meg olyan nehezen tartom ezen nagyfogú bestiára, hogy amely ágam reá szolgál, majd csak le nem szakad. Ezt a leány mind jól hallotta; elmegy az anyjához, és megmondja a fáknak szólásait; az anyja ezt mondja nekie: eredj az ágyba, és tedd magadat halálos beteggé amidőn már vége lesz a mulatságnak, ha hozzád fog jönni a király, és kérdezni fogja mi bajod van? mondd nekie: ha azon két aranyfát ki nem vágatja onnand, annak a szagától meg kell halnod. Itten a király azon igen megszomorodott, hogy ezen két aranyfát felesége kedveért el kell veszíteni az udvarból; hanem mit volt mit tennie, kivágatta és csináltatott magának és a nagyfogú leánynak aranynyoszolyát. A király ezen ismét megörűlt: mely szép aranynyoszolyái hogy szobájába vannak, de a vén asszony megintlen kitanúlta hogy azon fákból lett volna azon két aranynyoszolya, és még azt is, hogy kellessék elveszteni; mondja tehát leányának: ne aludj ma éjtszaka, és csak hallgasd: megszólamlanak azok a nyoszolyák, hát mit fognak mondani? Itten a királynak beviszik a fürdőt; amidőn már megfürösztötték, kezibe adtak egy pohár álomport; melyre úgy elaludt, hogy majd csak a lélek is alig maradt benne. Valami tizenkét óra felé megszólamlik a nyoszolya, kin a király feküdt, s azt mondja: Ó felséges király, de szívesen és könnyen tartalak, mintha semmise volna ben ne, avagy rajta sem volnál; a leányé pedig megszólamlik alatta: én pedig ezen nagyfogú bestiát oly nehezen tartom, majdhogy le nem szakadok alatta. A leány azt mind jól hallotta, s azonnal elment az anyjához, és mind elbeszéllette, és a vén asszony tanácsából legott elmegy a királyhoz, felkölti álmából: hallod-e? ha azon két aranyas nyoszolyát széjel nem vágatod és öszve nem égeted, hát én a szagától meghalok. Ismét nagyon megszomorodott azon a király, hogy kéréseit be kell teljesíteni; de mit volt mit tennie? összevágta és tűzre rakatta, és hogy megégett volna már, bújában a pernyét egy szakajtóban öszveszedte, és levitte a rózsás kertibe, és rózsái közzé hintette, és egy éjtszaka azon elhintett pernyéből oly nagy szép aranyrózsabokor nőtt, hogy mikor kiment a király sétálni, igen nagyon megörűlt azon, és mindjárt a legszebbik rózsát leszakasztotta, és szobájába a feje fölött levő képre felszúrta, és szobája ettől felette szép lett. A király ennek igen megörűlt, hogy oly szépen tűndöklik minden azon rózsától. Amidőn a fürdőt szokás szerént estve a királyhoz beviszik, és megfürösztötték őtet, ismét egy pohár álomport adtak neki, melytől úgy elaludt, hogy reggelig meg sem mozdúlt a nagy álom miatt. A kis gyermek, kit a király magánál örökbe tartott, lábához feküdt, és a rózsa valami tíz óra tájba leugrott a ház közepire a kép mellé, és egyet fordult, a ház földjén megfésülködött, megmosta magát, akkor oda állott a király fölé és úgy sírt, rítt, hogy a szoba térdig volt aranygyöngygyel teli. Ó felséges király, be hiába hoztad el bátyámat, nem különben engemet: még sem lehetek a tied! eztet mondotta: hogyha azonban röstelled álmodat érettem, eljövök még egyszer, de azontúl, nem tudom, jöhetek-e vagy soha! Azzal csak elfordult tőle, a szobát szépen kitisztította, és ismét felugrott a kép mellé, megintlen csak rózsa lett belőle. A kis gyermek mind ezeket jól látta, és mit beszéllett volt, azt is hallotta. A király reggel amidőn felkelt, nem tudott ugyan a dologból semmit sem, a gyermek pedig félt nekie megmondani. Második estve is következik az idő, megintlen csak beviszik a királynak mindennapi fürdőjét; amidőn már megfürösztötték, egy pohár álomport adtak a kezibe; amely minutában megitta volt, azonnal elaludt tőle, és feltették ágyára, és ismét rácsukták ajtaját, de a kis gyermek ugyanazon estve is ágyának lábaihoz feküdt volt. Valami tizenegy óratájkor a rózsa megintlen leugrik a kép mellől a ház közepire, és egyet fordul, a ház közepin megfésülködik, és mosakodik, s olyanná változott mint életibe volt Gyöngyszín Ilona királyleány. Akkor megintlen oda megyen a király fölé, úgy sírt rítt, hogy a szoba térdig volt aranygyöngygyel teli. Ó felséges király! be hiába hoztad el bátyámat egyetemben országomból, elveszejtettek mind engemet és bátyámat, még sem lehetek a tied! – eztet mondotta – hogyha azonban röstelled álmodat érettem, még egyszer el fogok jönni, de azontúl soha! és azonnal elment tőle, és egyet fordúlt a ház közepin, és felugrott a kép mellé; megintlen csak rózsa lett belőle. Ezeket pedig a gyermek mind jól látta s hallgatta; a király pedig, amidőn reggel felkelt, nem tudott semmit a dologban, a kis gyermek pediglen félt nekie a felől valamit mondani. A király itten mindjárt parancsolja kocsisainak hogy egy paripát nyergeljenek meg, mert kimegyen vadászni; és ki is ment, a kis gyermek pedig maga maradt azonba a szobába. A vén asszony is bement a király szobájába, hol a kis gyermek volt, s rá támadt hogy mit akar itten, amidőn semmi dolga nincsen? Itt a vén asszony előlvette a gyermeket s jól megverte; azzal a gyermek megijedett és elszaladt, és ott hagyta az udvart.

Amint a király haza jön, keresi a gyermeket, de sehol sem találhatja; azonnal öszvehivatja cselédeit, és kérdezi, hol van avagy hová lett, ki bántotta a gyermeket? Itt a vén asszonynak, mit volt mit tennie, meg kellett nekie mondani: felséges király, ő lejött a szakácsasszonyok közzé, és valamit eltört, azért reá ijesztettem és elszaladt. Arra azt mondja a király: no várj te vén boszorkány, én azt jól tudom hogy a gyermek a szobábul ki nem jött, hacsak te nem mentél oda, mert ő addig a szobát soha sem hagyta ottan. Erre a király igen megharagudott, és felült lovára, és az agarakat összehivatta, ismét visszament vadászni az erdőbe. Itt pedig az agarak elszaladtak előre, és a kis gyermeket megtanálták egy bokor alatt az erdő szélin: az agarak megismerték őtet, és mutatták örvendetességeket, a bokrot körülfogták, és csak a farkokat csóválgatták örömökbe. Eztet amidőn még messzirűl látná a király, gondolja magában: Micsoda állat lehet ottan, hogy azok a kutyák olyan nagyon örűlnek nekie? Amidőn már oda ért volt, hát látja a kis gyermeket a bokor alatt ülni. Kérdi őtet: Édes gyermekem, hogy merted ott hagyni a házamat és hogy jősz te ki? Felkelt a kisded, és kijött hozzája, és csak lova mellett jött mindig hazáig; és amidőn már haza értek volna, akkor mondja a kis gyermek: felséges király atyám, én nagy újságot mondanék neked. Szólj mi az? ne félj semmit. Ni az a rózsa, akit a kertből felhoztál, és a kép felett van, első estve tíz órakor leugrott a kép mellől, és elbeszéllette nekie, úgy amint valóban első estve volt; a második estve ismét eljött, de tizenegy órakor, és azt is szinte úgy elbeszéllette király atyjának, amint a dolog volt, és azt is megmondotta, hogy még utóljára el fog jönni ma, de soha többé, ha ma vele beszélleni nem fogsz. A gyermek továbbá azt mondja: Tudja-e, felséges királyatyám, mit csináljunk estvére? amidőn be fogják hozni a fürdőt, úgy is én tartom a gyertyát felette; amidőn már megfürösztik, kezébe adják azt az álomport: én akkor a gyertyát elejtem a fürdőbe, és elalszik; hanem azután azon pohár álomport meg ne igya, hanem lassan öntse le a fürdőbe, és vesse le magát az ágyba, mintha elaludt volna tőle, és azzal el fognak menni; azután így el nem fog aludni, mint most két éjtszaka, úgy is oda fekszem én a lábához; majd amidőn a rózsa lejön a kép mellől, megvakarom felséges királyatyámnak a talpát, de azért fel ne keljen addig, míg másodszor meg nem vakarom a talpát. Úgy kezdtek immár folyni a dolgok, mint a múlt éjtszakákon, de a király, bár nem aludt, fel nem kelt, csak amidőn a gyermek másodszor megvakarta a talpát: akkor ugrik a leánynak nyakába; te az enyim, és én a tiéd. Volt pediglen akkor ott a gerenda felett egy aranyszál vessző, és a kis gyermek azt mindjárt a királynak kezébe adja, hogy vágja vele a királyfit a zsákba mind addig, míg csak belőle ki nem ugrik; amelyet meg is cselekedett, és szegény Leányszín Bálint egyszerre csak a szoba közepire ugrott ki. Jaj, felséges király, de elaludtam! El bizony, te jó lélek, örökre is mind a ketten, hogyha ezen gyermek nem lett volna. Akkor mindnyájok elbeszélése után tudta csak a király melyféle csalárdsággal élt a vén asszony, csakhogy a maga leányát a királynak adhassa. Itten a gyermek mondja királyatyjának, hogy az a vén asszony leányostól együtt ördögséggel bir, amiért meg kell mind a kettőjöket égetni. És ezen gyermeknek javallására a király azonnal meg is köttette a vén asszonyt leányostúl, és egy szekér nádat kivitetett a város alá, be is rakatta azzal a náddal, meg is égettette a két csalárdot, és azután újra nagy mulatságot tartatott. Akkor vette elől az anglus király a portrét, de a leány sokkal szebb volt mint lerajzolva látszott; és így éltek sok esztendőket örömmel és boldogságban. A király a deákokat is megkerestette, akik csakhamar meg is találtattak, és őket érdemes rangba tétette a neki hozott ajándékért; ki nélkül soha sem is juthatott volna ezen örömhöz: így tehát azoknak hálálhatta, amint úgy is lett, és így van a mesének vége.