Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 4

XV. CSONKA ÉS SÁNTA PAJTÁS

Volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű felesége, kinek e világon szépségre párja nem volt. A király maga is szép volt. Egyszer a felesége lebetegedett, és azt hagyta nékie testamentomba, hogy ha meg találna halni, addig meg ne házasodjék, míg csak oly szépet nem kap mint ő. Ugyanazon betegségben a királyné csakugyan meg is halt, s a király őtet eltemettette, és özvegységben élt egy esztendeig; azután gondolkozásba esett, hogy meg kellene nékie házasodni, de nem tanál semmiféleképen olyan szép asszonyt mint a volt felesége. Itt tehát gondolkozásában és bújában a király nagyon megsoványodott és elment országokat összejárni, de mi haszna, hasonló szépségűt az ő feleségéhez nem tanálhatott, s így megintlen visszafordúlt a maga országába. Volt pedig nékie egy szakácsa, a ki úgy tudta a jövendőt mint az elmultat; ez kérdezte a királyt: ugyan felséges király, mi okból most olyan sovány, és ennekelőtte olyan szép és kövér volt? A király azt felelte reá: mi haszna, édes szakácsom, hogyha meg is mondom, te arról nem segíthetsz. Felséges király, én sem vagyok már hálá az égnek gyermek, sokat láttam és hallottam, hát hogyha tudnék rajta segíteni? Akkor a király mondja: tudod-e mit hagyott a megholt feleségem a testamentomba? hogy mindaddig meg ne házasodjam, míg oly szép feleséget nem tanálok, mint ő volt; már pedig sok országokat bejártam, és még sem tanáltam olyat; a miatt epesztődik az én szívem. Itten a szakács azt mondja: vagyon egy még olyan szépségű, de nehéz lesz ahoz férni, t. i. vagyon az óriás királynak egy olyan leánya, mint az volt, de annak nagy vitéznek kell lenni aki ottan szerencsét akar próbálni, mert már sok vitézek ott hagyták életeket miatta. A király azt mondja: nem bánom hogyha életem oda lészen is, mindazonáltal azt a szerencsét még is megpróbálom, tehát adj énnekem igazi tanácsot, igazi útat, hogyha tudod. Itten a szakács mondja: Felséges király, vigyen magával katonaságot, egy batalion granátérost, egy svadron huszárt, és egy regement gyalogságot: amidőn már oda érkezik az óriás királynak gránicára, ottan lógerozza le tulajdon népeit, és úgy maga menjen be az óriás rezidenciába, és azon rezidencia alatt vagyon három aranyoszlop, és úgy irányozza magát, hogy ha gondolja magát legjobb vitéznek, kösse az elsőhöz a lovát, de ha nem bízik vitézségéhez, úgy kösse a hátulsóhoz, úgy nem adnak oly nagy próbát. Ezen tanácsát a király mind jónak gondolta; elkészül tehát az ő népeivel, s egykor útnak indúlnak; és amire oda érkezett népeivel egyetemben, őket lelógerozta az óriás gránica előtt, maga pedig lóháton bement, a rezidencia előtt leszállott, és úgy gondolkozik magában, és úgy határozta magát: legjobb fog lenni nekie a lovát a hátulsó oszlophoz kötni, mert ő nem vélte magát a legjobb vitéznek lenni. Amidőn már lovát megkötötte volt; az aranyoszlop megzördűlt; itten az óriás király mondja leányához: ismét jött egy vitéz a házunkhoz. Az óriás királynak leánya kiszaladt a folyosóra, és visszaszaladt atyjához oly hírmondással; hogy még ez nem vitéz, mivel a hátulsó oszlophoz vagyon lova kötve. Itten az óriás királyhoz felment a király; amint a többi között egymásnak köszöntenek mondja nekie: Isten hozott, barátom, mi járatban vagy? Én, barátom, a leányodhoz jöttem szerencsét próbálni, akarnám magamnak feleségül elvenni. Erre az óriás király azt mondja: hallod-e barátom, három próbán kell neked általmenni, ha azt megcselekszed, úgy örökösen a tiéd leszen, mert a leányom nagyon erős, és hatalmat vesz rajtad; Itt mindjárt is a legelső próbához állítják a királyt. Két óriás behozta a kardját és tarsolyát: Hogyha ezt a derekadra felkötöd, a fegyverit megtöltöd, és a lovát megnyergelvén felülsz a lovára, vele együtt kimégy vadászni: de a király a végit sem tanálta a kardkötőnek, mivel olyan egy rakásból állott, mint egy petrence széna. Behoznak egy puskát mint egy ágyu; de a király a földről sem tudta megmozdítani; s így mondja az óriás király nekie: Látod, ennek sem vagy ura, hogy mertél a házamhoz jönni? És így bevezették őtet a lovához, és kihozzák nekie a leányának lovát, és itten, amint meglátja a ló őtet, kitátotta száját hogy befalja, de a király elszaladt előle úgy, hogy az utól nem érte, s bement egy szobába, magára csukta az ajtót, és így szabadította meg azon lótól az életét. Parancsolta tehát az óriás király kötözzétek meg, és vigyétek őtet a legerősebb tömlöcbe, hogy ily hitvány ember hogy mer a leányommal próbálkozni. Ezen parancsolatot véghez vitték, és letették a legalsóbb tömlöcbe, és katonákat rendeltek mellé vigyázatul. Azon idő alatt, míg a király tömlöcbe volt, az óriás király a kocsisát hazugságban tanálván, háza előtt egy oszlopot csináltatott, s a kocsist fél lábánál fogva arra felakasztotta; Itten hamarjában az óriás király kocsist nem kapott a négy igás ló mellé, kihozatta tehát azon királyt, akit tömlöcbe tétetett, és kocsisnak tette melléje. Amidőn már hosszú ideig kocsiskodik, és búsúl azon ki volt ő, és mivé kellett magát tennie; az ő szakácsa az ő állapotját mind tudván, gondolja magában: el kellene nekem királyom után menni, és őtet kiszabadítani rabságából; és itten a szakács azonnal csináltatott magának egy királyi ruhát, és ő is annyi katonaságot vett magához, mint a király, és elindúlt utána. Amidőn már oda érkezett, a gránic előtt lelógerozta embereit és maga benyargalt a városba, és leszállott lováról a rezidencia előtt, az első oszlophoz kötötte lovát; azután felment az óriás királyhoz, köszönnek egymásnak, és kérdezi tőle az óriás király: Micsoda járatban volna? Ez is azt mondotta: leányodhoz jöttem szerencsét próbálni. Az óriás király mondja, hogyha te azt megteszed, amit az én leányom, úgy magadévá teszed; ás itt az óriások behozzák a kardját tarsolyát a leánynak, és nem késődött vele, hamarjában a végit megkapja, és a derekára köti; a puskát is behozzák nekie, egyik kezibe tartja, a másikkal pedig lőtt, és az ablakhoz megy, és látja, hogy azon felakasztott ember még is ottan kínlódik féllábon, akit az óriás királya felakasztatott: nekie céloz a lábának, amelyet el is tanált, és így a felakasztott ember leesett, és elmászott bármely nehezen. Igy tehát levezették a szakácsot királyi ruhában az udvar közepire, és kihozták nekie azon mérges erős lovat: gondolta a princeszné, hogy amely szempillantásban meglátja, azonnal el fogja nyelni, de a ló nem bántotta, hanem hozzája megy, és nyalogatja, ő pedig a lovat megnyergelte és felült, a kaput sem kereste, hanem csak a rezidencián felűl ugratott; így a leány is felült a másikra, utána nyargalt, de hírét sem hallotta, és így a leány visszafordúlt, és mondja az atyjának: ez ám a nagy vitéz, kinek párját sohasem hallottam. Visszajön a szakács is egy kevés vártattal, mondja az óriás királynak: no barátom, mit akarsz még adni próbául? Nem adok már többet semmit, hanem tied már a leányom: az is erős, de te még erősebb vagy, ki nem foghat rajtad. Amint a leány oda ment hozzája, megöleli a nagy vitézt adott csókjaival, és mondja: enyém vagy, gyönge szerelmem: itten az édes atyám előtt fogd meg a jobb kezemet; és így felmennek a rezidenciába, és az atyja mondja: hallod-e barátom, soká ne halaszszad, hanem esküdjetek öszve. Itten tíz napot vetett nekie az öszveesküvésnek.

Ezen idő alatt lement a királyi ruhába felöltözött valóságos szakács a kocsishoz, aki királya volt, és mondja a kocsisnak: no felséges király, ösmér-e engem? Azt feleli nekie: felségedet ugyan nem ösmérem. A szakács azt feleli nekie: én vagyok a volt szakácsa, aki a tanácsot adta volt. Itten azt mondja a király: tehát, lelkem, mit keressz itten? Én jöttem felségedet rabságából kiváltani, megnyertem a leányt, tíz napokat adtak az esküvésre, ime felséges király, itt vagyon a ruhám, öltözzék belé, azután nem fogják vélni hogy az én személyem nem lenne, és leszek én azon ideig kocsis, míg innet elmegyünk. Felöltözött a király a szakács királyi ruhájába, és felment a maga szobájába. Amidőn már, az idő elérkezett az esküvésre, a király esküdött meg, nem az erős vitéz; lakodalmat tartottak sok ideig; azután lement a megesküdött király szakácsához, ki most s kocsis helyett volt: Mitévő legyek? adj már most tanácsot. A szakácsa azt tanácsolta nekie, hogy búsúljon, és ha az óriás király kérdezni fogja, miért búsúl, felelje: azért, minthogy ily messze vagyok eltávozva országomtól, és hogy régenten nem láttam. Az óriás király kérdezi őtet: miért búsúl? Azért, mivel haza szeretnék már menni a magam országába. Itten feleli nekie: azon ne búsúlj, ha hamarább szólottál volna, feleségeddel együtt már elmehettél volna. Itten mindjárt tizenöt napot vetnek az elkészülésre; és itt vannak az istállóba különbnél különb lovak, válaszsz magadnak. De a szakács azt javaslotta királyának: csak azon négy igás lovakat válaszsza, ahol ő vagyon. A király amidőn ezen lovakat kiválasztotta, mondja az óriás király: mely okból nem választott szebb lovakat, amidőn itten szebbnél szebbek vagynak? de erre aztat mondotta, hogy az útra úgy sem kell a parádés ló, hanem aki húzni bír, mivel messze földre kell mennünk. Itten a király megengedte nekie mind ezeket, és az óriás király még azt mondja, adok egy olyan kocsist, aki már régen nálam szolgál; de ezt megköszönte a király, és azt mondja nekie: a kocsist ne szakaszsza meg a lovaktól, mivel a másik nem tudná a lovaknak szokását, s így az út-alkalmatossága alatt megsoványodhatnának az erős lovak, a melyekért nagy kár volna. Ezt is megengedte az óriás király: látod, pedig az rabszolga, mindazonáltal még is eleresztem veled, hogyha a magad országában is erős őrizet alatt vigyáztatsz reá.

Amidőn már az idő eltölt, és el kellett nekiek menni; mondja a szakács a királynak: engemet többé máskép ne nevezzen, mint kocsisnak, különben észreveszi a felesége. Amidőn az óriás királytól a két öszveesküdtek elbucsúztak, ezeknek utána lejöttek; itten, minthogy a király hamarébb lejött mint a felesége, azt mondja hamarjában neki a kocsis: a városon kivül vagyon az óriás király virágos kertje: ha mondani fogja feleséged: megállj kocsis, hadd szakaszszak három rózsát, amilyen szép vagyok, annál is hétszerte szebb leszek; csak parancsolja felséged: hajts kocsis, mivel attól nem hogy szebb lenne, hanem inkább hétszerte erősebb, nem bírunk oztán erejével. Amint már felültek, kiértek a város szélire, és akkor mondja a király felesége, amint a kocsis megjövendőlte: Megállj kocsis, hadd szakajtsak legalább három rózsát; de a király azt felelte: hajts kocsis, ne töltsük hiába az időt. Onnet csakugyan jó hamar el is mentek. Amint már a gránicon által érkeztek, a magok népét, akit ott hagytak volt, visszavitték magokkal. Amidőn már saját országokba beérkeztek, nagy ágyuszólásoknak üdvözlésivel tisztelték, és harmadnap múlva a szent János templomába a király a feleségit megkoronáztatta, és így boldogul éltek hosszas ideig.

A királyné meg nem tudta, ki volt a vitéz, gondolta az urát annak lenni, de pedig a kocsis volt. Egykor estve, amidőn lefeküsznek, öszveperlekednek egymással: a király felkel az ágyából és elmegy a kocsishoz, és előlbeszélli az ő történeteket; a kocsis kéri tőle a ruháját: hadd menjek én fel; amelyet oda is adott; felöltözve felment, és magával vitt egy háromágu korbácsot. A királyné itten minthogy meg nem ösmerte, nem szűntette a pört; azonban a kocsis nekie megyen a korbácscsal, és úgy öszvevágta oldalait, hogy ötöd napig feküdt ágyában. Itten a kocsis kiment, és ismét oda adja a királynak ruháját, és elbeszéllette a vele tett történetet, és meg-megtanította a királyt, hogy micsoda szavakkal jött ki a házból, minthogy a királyné ki nem tanúlta, hogy ki volna itten a mester.

Egykor a király elment diétára, és azon idő alatt egy vén asszony azt mondotta: Felséges királyné, nem a tulajdon hitvese olyan erős, hanem a kocsis, és az is verte meg a felséges királynét, mivel a király lement hozzája, és a ruháját elcserélte. Itten azt mondja a királyné: lehetetlen az, vén bánya, mert magam tapasztaltam hogy a király nagy erővel bír, és micsoda próbákat tett az atyám házánál. Hiszen ott is a kocsis volt a mester; mivel itten volt a királynál szakács, és ez adott nekie tanácsot is, és úgy csalták meg felségedet, ott is így cserélték ki ruhájokat. Itten a királyné azt mondja a vén banyának: már elhiszem a szavadat; hát hogy kellene nekem ezen kocsist elveszejteni? Azt mondja a vén asszony: Amidőn a király haza jön, tegye magát beteggé, és kivánjon a kocsis szivéből és bal keziből enni, azt a király majd megteszi, minthogy a felséges királynét nagyon szereti. Már amidőn a király levelet küldött haza, hogy ekkor meg ekkor megérkezik, már harmadnap előtt beteggé tette magát. Amint már a király, haza érkezett, és feleségét tudakozta, mint vagyon, és itten mondja nekie: én, szivem, meghalok, ha nem segítesz rajtam. Hát lelkem mit kívánsz? mindezeknek eleget teszek. Énnekem más nem kellene, mint a kocsisnak a szíviből és bal keziből legalább csak egy harapást ehetném, mindjárt jobban lennék. Itten a király azt mondja: azt nem tehetem, hanem mást akármit kérsz, megadom. Nekem más nem kell, és ha kívánságomat be nem teljesíted, huszonnégy óra alatt meghalok. Itten még jobban elhagyta magát a királyné; és úgy a király lement a kocsishoz, de a király nem mer neki szólni, mert a vele tett sok jótéteményei eszébe jutottak, hanem a kocsis megszólítja: ugyan miért búsúl felséges király? Én nem búsulok, hanem azon gondolkozom, hogy a diétán nem jól ment a rendelés; de a kocsis azt feleli: jól tudom én miben mesterkedik felségednek felesége; és egyszersmind mondja a kocsis: felséges király én azt is megengedem, de nem eszik ő abból. Bal kezemet vágassa el, és a szivemet ne bántassa, hanem hozasson egy esztendős malacot, és vetesse ki a szivit, meg nem ösméri ő azt, és adjon énnekem egy levelet, úti költséget, hogy azon levélre mindenütt kaphassak enni és inni; én annyira el fogok menni, hogy még soha hírét se hallom ez országnak. Itten a király azt mondja: no, kedves feleségem bár kedves cselédem a kocsis, mindazonáltal kedvedért azt is megcselekszem; itten melléje strázsát rendeltetett, és hogy holnap reggel kiviteti. Amidőn reggel kikisérték a kocsist, amidőn az akasztófához, vitték, a hóhér melléje áll, és elvágta balkezét, úgy a disznót is előhozzák, és kivették a szívit; a borbély pedig beköti a kocsisnak az elvágott kezit, és elbocsájtják; az itt való katonaságot mind megesküdtette, hogy a királynénak senki ki ne vallja. Így a kezét és a disznónak a szivit, egy arany tányérra tették, és eleibe vitték. Amidőn a királyné meglátta volna, mondja: nem kell énnekem, csakhogy elveszejtetted a csúnya orgazdát. Akkor nekie megy a királynak, és hétszertebb jobban megverte, mint őtet megverette, és még a rezidenciából is kihajtotta, annyira, hogy már kondásságra jutott, mert mindenütt kergették és üldözték; azt megfogadtaták vele hogy ő a királyt soha nem is ösmérte, hanem hogy mindig kondás volt gyermekségitől fogva. Azalatt a királyné princekkel dombérozott, és nem mertek nekie véteni, mivel nagyon erős volt, úgy cselekedett az országban amint maga akarta.

Jól vagyon; lássuk már, hogy vagyon dolga az eleresztett kocsisnak. Elment ő már idegen országba, és egykor útjában öszvetanálkozik azon kocsissal, akit az óriás lábánál fogva felakasztott, és itten tudakozza tőle: Hallod-e pajtás, hová indultál? Azt mondja: én bizony országomból bújdosok. – Tudakozza tőle: ösmersz-e engem, pajtás? – Erre azt feleli: én nem ösmerlek. Én vagyok azon ember, akit az óriás rezidencia előtt az akasztófáról lelövött. – Erre azt mondja nekie: Hát te hol jársz? Én az országomból bújdosok. No látod, a király a jótéteményemért mint fizetett: én váltottam ki őtet az óriás királytól rabságából, és még is a szívemet és balkezemet el akarta vétetni felesége kedveért; de még is köszönöm nekie, hogy a szivemet ki nem vétette, és adott uti költséget és olyan levelet, melyre széles e világon reá enni és inni kaphatok. No tehát, kedves pajtás, gyere menjünk együtt. Ők tehát sok ideig együtt utaztak, és egyszer beérnek egy nagy erdőbe; és ottan az estve is reájok érkezett: csináljunk édes pajtásom egy kis kunyhócskát; de mivel hosszas esős idő volt, kiszorúltak a kunyhóból; tehát beásták magokat a föld alá, annyira már, hogy ottan két hetekig tengelődnének, és minthogy ottan már megszokták volt, nem akartak onnet elmenni, és ott magoknak mindeneket megszereztek; és gondolták, hogy őnekiek semmi sem hibázik. Akkor mondja a kocsis, akinek a keze el volt vágva: hallod-e, sánta pajtás, – az pedig úgy hítta: csonka pajtás; – vajon, mi volna itten nekünk még jó? édes pajtásom, minekünk jó volna egy leány, a kinek kötelessége lenne mireánk főzni és mosni; de azt mondja a sánta a csonkának: hallod-e pajtás, hol veszünk mi itten egy leányt; azt mondja a csonka: hallod-e sánta pajtás, van ebben a városban egy özvegy királyné, és annak van egy fia, és három leánya, hozzuk el a legkissebbiket. Itten mondja a sánta: de pajtás, hogy hozzuk mi aztat el? Erre megint mondja a csonka pajtás: csináljunk mi egy szekeret, és majd te abba belé ülsz, mert nem jó a lábad; én pedig bele fogódzom, ha kezem hibázik is, de a lábam jó. Majd elhúzlak én téged ülve. Te is megfogod a ki kezedbe akad, úgy a templom eleibe megyünk; hát a királyné fiával elől jön, öregebbik leánya utána, és úgy a legkissebbik utóbbá; és amidőn neked alamizsnát akar adni, hát fogd meg a kezit és rántsd a taligába, és úgy elszaladok én veletek, hogy soha hírünket, se hallják. Amidőn már a talyiga készen volt, beleült a sánta, a csonka belefogódzott, és úgy bementek a városba, a templom előtt megállottak, és mint a többi koldusok úgy várták a szerencsét. Egykor itten jön a királyné három leányival, és osztogat pénzt a koldusoknak, úgy azután a leányai, elsőbb az öregebbik, úgy a középső, s úgy legutóbb a legkissebbik. Mikor már nézte a csonka, hogy az adományokat a sánta elveszi, és hogy a leányt elkapja-e? amidőn a legkissebbik adott nekie adományt, általkapcsolta a kis királyleányt, és felvette a kocsiba, a csonka pedig úgy elszaladt velök, mintha az ördög vitte volna őket.

A királyné azalatt bement a templomba, anélkül hogy visszanézett volna, és leült a maga székibe, és úgy tanálta megnézni leányait: hát látta csak ketteit ottan lenni, s tudakozza a legöregebbtől: hát a legkissebb hol vagyon? Azt feleli: én nem tudom. Hiszen most jött utánunk. A királyné felkelt, és kiment a templom eleibe, s ottan tudakozta a koldusokat, hogy nem láttátok-e, hogy hova ment volna leányom? A koldusok azt mondották: igen is láttuk, hogy itt volt két koldus egy kocsival, az egyik benne ült, a másik pedig húzta; az egyik bekapta a kocsiba, a másik elszaladt velek, s egy szempillantás alatt még hirét sem hallottuk. Erre a királyné bement a templomba, és mondja a két leányának a dolgot hogy mint vagyon. Mind a hárman vissza mentek tehát a templomból haza, és küldöttek levelet mindenfelé, hogy a legkissebbik leányát a királynak ellopták, a ki tudja hogy merre van, avagy ki vitte el, nagy ajándékot fog kapni a királynétól; de itten őket sehol sem találja a levél, mert ők sem falun annál inkább városba nem laknak, csak kivül a hegyek közt, a nagy erdőségbe.

De lássuk azokat is. A legkissebbik királyleány azalatt a kunyhóba érkezett; mondják neki a csonka és sánta pajtás: itten fogsz velünk együtt lakni; ne gondolkozz semmit, nem lesz teneked semmi bajod, itten lesz, teneked enni és inni valód, ha mink meg nem halunk, te sem halsz meg; a lesz pedig a dolgod hogy főzöl és mosol reánk, mivel mi mindaketten kimegyünk mindennap az erdőbe vadászni. Így vannak ezek vagy két hétig; azalatt egy vén asszony oda szokott járni a leányhoz, és amidőn a vén asszony bejött a szobába, a leány magát azonnal hanyatt vetette, és úgy szopta a vén asszony a mellit. Itten a leány nagyon kezd soványkozni; ezt észreveszi a csonka; szert másnap, amidőn kimentek, kezdi előlbeszélleni a sántának: hogy a mi leányunk nagyon soványkozik, mi baja, lehet annak? A sánta mondja: annak vagy szeretője volt odahaza, és azt sajnálja, vagy más belső nyavalyája van. Mondja a csonka: ha haza fogunk jönni, majd, megkérdezzük, és ha meg nem vallja, meg fogjuk vizsgálni. Amidőn már haza mentek, tudakozzák a leányt: mi bajod van? mondd meg nekünk, mért vagy olyan sovány, hiszen ételed italod nem hibázik; vagy a szeretődön búsúlsz? vagy másféle bajod vagyon? Itt ezekre a leány semmit sem szól, és csak azt adta feleletül, hogy semmi baja sem volna, és szeretőm odahaza nem is volt. A sánta azt mondja a csonkának: nézzük meg jól, mí baja lehet nekie; mire a sánta megfogta, a csonka pedig ruháját fel akarta oldani: de erre a leány kiáltja: bocsássatok el, megmondom mi bajom vagyon; kendtek mindennap hat órakor elmennek, – és itt hagynak engemet; akkor egy vén asszony jön hozzám hét órakor, és oly hatalma vagyon nekie, hogy ha engemet meglát, kell hanyatt feküdnöm hét óratól egész nyolcig, és mellemet szopja: az emészt el engemet. Akkor a csonka azt mondja: no sánta, ezt holnap megvárjuk: én idebent elbújok, te pediglen odakint, és vedd a nagy fejszét kezedbe, és úgy várjad; ha bejön az ajtón, megkaparítom, és neked kiáltok. Ígyen ők másnap a szokott időre ki nem mentek, hanem amint elhatározták magokban, úgy el is végezték. A vén asszony amidőn gondolta már hogy ők kimentek volna vadászni, elment a leányhoz, és kinyitja az ajtót, a leány hanyatt esik, a vén asszony meglátja a csonkát hogy eleibe ugrik, vissza akar menni, de megfogja a csonka őtet erősen, s elkiáltja magát: ide sánta pajtás! A sánta mindjárt beugrott a fejszével: fogd meg csak csonka pajtás, majd megrakom én: tartja a csonka a félkezivel, a sánta pedig jól megverte, még a csontjait is összeverték nekie; a vén asszony reménykedik: bocsássatok el, mindaketten nyomorúltak vagytok, épet csinálok belőletek, vezetlek olyan forrásra, hogy ha bele teszitek kezed és lábad, az hétszerte jobb lesz a másikánál. No gyere hát, vezess oda, úgy többé nem bántunk. Amidőn már a forráshoz értek, a sánta mindjárt be akarta dugni a lábát, de a csonka nem hagyta: várj, törj csak elébb le egy gallyat, és nyújtsd belé, hogy nem csal-e meg ez a vén boszorkány. Amidőn az én sánta pajtásom a gallyat szépen benyújtja, azonnal lángot vet; akkor mondja a csonka: üssed, majd tartom én őtet; és nagyon megverte a vént egy nagy doronggal. Amint a többi között rimánkodott: ne verjetek többé, gyertek, már mostanában igazán oda vezetlek; a másik forráshoz is elvezette őket, és mondja nekie; nyújtsd bele csak, csonka, a kezedet; de a sánta bele vetette a vele hozott dorongot, és az is mindjárt lángot vetett; megint mást tört, s verte a vén banyát; ez pedig ismét rimánkodott, hogy minden bizonynyal már oda vezetlek benneteket. Itten megengedték nekie; vezeti őket a harmadikhoz is, és mondja a vén asszony: ez az a forrás, akivel biztattalak; belé vetettek egy száraz fát próbául, hát mindjárt kifakadt; a lábát belényujtja a sánta, és kiveszi belőle, és különb lett mint a másik. Akkor mondja a csonkának: No látod, nem vagyok már sánta. Gyere tehát, fogj meg engemet is, hadd nyújtsam belé én is a kezemet. A volt sánta addig tartotta a csonkát, míg ez a kezét benne tartotta. Már a csonkának is jó a keze, akkor mondja a volt sántának: no pajtás, már mostanába nincsen semmi bajunk, most verjük már meg ezen vén boszorkányt, hogy ne csigázhasson senkit; és ketten addig verték, míg csak szuszoghatott, s végre meghalt, akkor ott hagyták, és magok visszamentek a leányokhoz.

A szokott időben a két pajtás ismét kimegy vadászni, és a leányokat látják, hogy mindennap jobban s jobban hízik; kevés idő s alatt egészen helyre jött. Egykor amidőn kimentek, azt mondják egymásnak: Jó volna egyikünknek a leányt elvenni, a melyikünket jobban szeret, tégedet, vagy engem: ha tégedet szeret jobban, én hozzája se nyúlok, de ha engemet, úgy te se nyúlj hozzája. Ha estve haza megyünk, majd megtudakozzuk tőle. Amidőn jókor hazamentek, tudakozzák tőle: melyikünket szeretsz jobban? mondd meg azt. A leány azt mondotta, hogy én szeretem mindakettőt; de a csonka azt mondja: amelyikünket jobban szeretsz, az elvesz tégedet: úgy beszélj már mostan. A leány a csonkát választotta, és meg is esküdött vele; a sánta haragudott, hogy ő anélkül maradott. Azt mondja a csonka: ne haragudj pajtás, majd teneked is szerezzünk egyet. De kit vegyünk el nekem, hiszen senki sem lakik itten? Azt mondja a csonka: van még nekie két nénje, elvehetjük egyikét teneked, hiszen már nem vagyunk nyomorúltak; szerezhetünk pénzt is; és valóban igen is sokat szereztek. Amidőn már pénzt jóformán szereztek, azután magoknak tisztességes ruhát csináltattak, és azután útnak indúltak az özvegy királynéhoz, és az útban kérdezi a csonka feleségitől, hogy mely móddal ösmerhetik meg a fiatalabbikat? Azt mondja: az öregebbik az asztalnál jobbról fog ülni, a fiatalabbik pedig balról, és így a leánynak megparancsolta hogy meg ne merje mondani, hogy ő a legkissebbik leány, míg őmaga ki nem fogja vallani. Mikor már most a királynéhoz beértek, és bevett szokás szerint köszöntek, az szívesen fogadta őket, és tudakozza hogy mi járatba vannak? Felelik: mi szerencsét jöttünk próbálni a leányához, ha elsülne feltett szándékunk! A királyné szívesen ajánlotta: ime itten vagynak ketten: tetszésök szerint engedelmet adok választani, ha pedig úgy tetszik, magam is itt vagyok, anélkül is özvegyen élek, és máskülönben öreg sem vagyok még. Amidőn már az ebéd következett, a két leány leült a királyné mellé; a csonka tudakozza: vagyon felségednek még több leánya ennél a kettőnél? a királyné azt mondja, már több nincsen. A csonka tovább tudakozza: nem is volt soha több? feleli a királyné: volt még egy, de két gazemberek ellopták őtet. A sánta kérdezi; hát megösmerné-e felséged, ha még megláthatná? Hogy ne ösmerném meg amidőn balkezén vagyon egy jegy, amely soha elmúlni nem fog. Amidőn már az ebédnek vége lett volna, a sántának odaadták a fiatalabbikat. Amidőn már a kézfogás is megvolt, és a lakodalmat a legnagyobb mulatság alatt szentelték, az özvegy királyné a lakodalom alatt mindég csak az elragadt leányát óhajtotta: akkor jelenti ki magát a legkissebbik leánya: hiszen, édes szülém, én vagyok a legkissebbik leány. Az anyja pedig addig nem hitte, míg csak a balkezét meg nem nézte; itten legnagyobb öröme volt a királynénak, hogy az ő kedves leánya előlkerűlt.

Amidőn már a lakodalomnak is vége lett, a királyné rövid idő alatt meghal, és így a csonkára és sántára maradt a királyság. Itten a csonkát mindjárt felkoronáztatta az ország királyának, a sánta pedig legfőbb generálissá tétetett, úgy hogy ha a csonka meghal, a sántára fog maradni a királyság, a csonka pedig a többi között a régi volt királyáról is gondolkozott, aki egykor kezét elvágatta, és ugyan tudta minden állapotját, hogy vagyon a királynak a dolga, és hogy ő kondás. Mondja tehát a sánta pajtásának: Gyere velem, látogassuk meg őtet! Az elkészülések után elmentek hozzája, és csak kívül a mezőn keresték őtet, s amidőn megtanálták, elszaladt volna tőlök, de nem bocsátották, és tudakozzák tőle, mint vagyon az országa? Feleli: én nem tudom, mivel csak kondás vagyok. A csonka tehát megszólamlik: hát felséged ösmer-e engemet? A kondás feleli: én nem, talán soha nem is láttam; feleli: én vagyok a volt szakácsa, akinek a kezét elvágatta; s tudakozzák tőle: mint vagyon a felesége? feleli: most is csak az udvarbeli főurakkal éli világát, engem nem is ösmer, és nem is tudja hollétemet. Itten felvették a hintóba magokkal, és felvezették. A királynétól tudakozzák: hol vagyon az ura: a királyné azt mondja: Énnekem uram nincsen, volt, de már régen meghalt. Akkor beviszik eleibe a kondást, és kérdik tőle, hogy ösmeri-e ezt az embert? A királyné feleli: soha sem is láttam. A csonka tudakozza: hát engemet? a királyné mondja: biz én nem tudom ki légyen; akkor mondja: én vagyok azon ember, akinek a sziviből enni és kezét elvágatni kívánta. A királyné itten megijedt, hogy még annak a vitéznek élete megvagyon, akkor mondja a csonka: hallod, rosz asszony, ez a te urad, ez a kondás, hogy merted a háztól a királyt elveretni? de megszenvedsz mindenekért. Erre a királyné letérdepölt előttök, és úgy kérte őket, hogy csak most engedjenek meg neki, soha többé azon cselekedetet tenni nem fogja. Az asszonynak pityergető kéréseire megengedtek azon feltétel alatt, ha az urát még magához veszi és fogadja, hogy legkissebbé sem fog nekie véteni. A kondás uramat felöltöztetik kírályi ruhába, és úgy ismét újra megkoronázták, és királylyá maradt a maga országába. A csonka mondja a királynénak: míg én élek, és legkevesebbet is fogsz véteni, és én megtudom, azonnal megjelenek. Így ezek után együtt istenesen éltek, és a csonka sánta pajtásaival megint visszamentek a magok országába. De a szegény csonka nem soká élt, a sántára maradt a királyság fiúról fiúra, azután azon országbéli uradalom is, és ha magzatja ki nem fogyott, még most is kormányozza azon királyságot.

Jól vagyon. Minthogy pedig a csonka király úgy reá ijesztett azon erős királynéra, nem mert legkissebbet sem véteni. Egykor még is kedvetlennek mutatta magát a királyné; kérdé tőle a király: mi bajod vagyon? feleli: semmi, és így tart valami egy hétig, egyik sem tudott semmit a csonka haláláról. A többi között mondja a király a feleségének: édes lelkem, teneked legkevesebb kedved sincsen, én ugyan nem akarlak szomorítani unalmas beszélgetésemmel, hanem minthogy csak a magánosságot kedvelled, én írok mostan a volt szakácsomnak, mostani királytársamnak, hogy látogasson meg engemet. Eztet meghallja a királyné, mondja nekie: hiszen édes lelkem, koránt se gondoljad, hogy talántán rosz végett vagyon szomorú ábrázatom, hanem, mondja a királyné urának, lásd én igazán megvallom, azért szomorkodom úgy, hogy megbántam bűneimet; no csak gondold meg, a volt szakácsod segített téged erre, hogy engem megkaphattál, és mi oly kegyetlenűl bántunk vele, ez bizony mind az én vétkem, és még is hogy jött rajtad segíteni! De ezt én soha nem tettem volna, ha a házunknál lévő vén boszorkány nem támasztott volna engem beszéddel; ezzel mondja: engedj meg édes uram, soha erőmet használni nem akarom. Akkor megbocsátott feleségének a király, és így éltek, míg meg nem holtak. A vén asszonynak pedig azt mondotta a király: no lásd, te vén lélek, hatalmamban vagy most, de én teneked semmit sem teszek büntetésűl, mivel nincsen a világon nagyobb erkölcs, mint ellenségének megengedni. És így lett vége.