Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 8

XXI. A HŰSÉGES PRINCESZNÉ

Volt egy kereskedő a világon, akinek nem volt egynél több gyermeke, akit is neveztek Károlynak; – és Amsterdam városába laktak, ahol lakott maga a király is. Amidőn már kitanúlta volt oskoláit ez a Károly, kérdezte apja: micsoda mesterségre adja magát? és ő azt felelte: minthogy ő is már a kereskedést jóformán érti; szeretné maga is azt folytatni. Minthogy pedig az atyjának tizenkét boltja volt, tehát egyik boltjába csakugyan beadta őtet, hogy még jobban bele tanúljon a kereskedésbe; és minthogy más tudományokra is anélkül jó esze volt, ezt is hamarjába kitanúlta volt: ekkor aztán az atyja általadta neki valamennyi tizenkét boltját. Amidőn már a portékák boltjaiból kifogytak, mondotta az atyja: eridj már most portékákat vásárolni; és mondotta nekie: elfogsz menni Törökországba, és ottan vásárolj mindeneket; megrakott nekie tizenkét társzekeret pénzzel, és elindúltak. Amidőn már szárazon továbbá nem mehettek, kénytelenítettek vizen hajón menni; és amidőn már tengeren mentek volna, egyszer kiszállottak a szárazra, ismét egy roppant városba, még pedig szombati nap; ők az ottan való szokást nem tudták ugyan, hogy akik szombaton oda jönnek, vasárnap a városból ki nem mehetnek; azon kocsmáros azonban, ahol be voltak szállva, megmondotta mindezeket nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás hogy vasárnap minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megyen hallgatni. Ezekre Károly megparancsolta cselédjeinek, hogy vasárnap hat órakor valamennyien menjenek templomba, ő pedig maga kilenc órakor fog menni. Amidőn cselédjei elmentek volt már templomba, és az ajtón bementek, ottan volt egy holttest, akit minden embernek meg kellett köpni, és reá ütni. Az ottan fölállított őrállók mondották tehát: üssenek reá, és köpjék meg, amelyet meg is cselekedtek. Amidőn már visszatértek a templomból, haza érkezvén mondották az uroknak: soha ily gyalázatot nem láttunk amilyen itt szokásban vagyon: egy holttesttel mely csúfot tesznek! ha ki bemegy és azt meg nem köpi, tehát befogják. Itten a Károly is elment a templomba; de ő se meg nem köpte, annál inkább reá nem ütött a holttestre; az őr tehát megszólította őtet, hogy ha nem cselekszi, mindjárt megfogják és árestomba teszik; és a Károly azt felelte: mindaddig nem cselekszem, míg csak meg nem tudom, mely okból teszik azt a szégyent a holtemberen. Ezt azonnal megmondották a város bírájának, hogy itten vagyon egy ember, aki ezen itt szokásba bevett köpést tenni nem akarja mindaddig, míg csak meg nem mondjuk, mely okból teszik azon szégyent rajta. A város előljárói tehát a sok adósságokkal és könyvekkel oda mentek hozzája, és azt mondják a Károly kereskedőnek: hogyha te ezt megakarod tudni, sok pénzt készíts elő. Uram, nem bánom, ha minden vagyonomat odadom is, de én ezen gyalázatos szokást nem cselekszem, mivel életében, annál inkább holta után nekem ez az árva nem vétett semmit is. Itten a bíró Károlynak azt mondja: hozasd el a pénzedet, hadd lássuk, elég lesz-e az adósság-kifizetésre. Ezzel mindjárt írt egy kis levelet, és elküldötte a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak ide. Amidőn már megérkezett a pénz, s a bíró megvizsgálta volna számát, mondja: hallod-e, ez mind kevés; Károly tehát azonnal parancsolta, hogy azon másik hat társzekeret is hozzák el. Amidőn már elérkezett azon megparancsolt pénz is, látták a bírák hogy bizonyosan elég lesz: itten mondják Károlynak: Látod-e, te ember, mert te megakartad tudni, mely okból vagyon ezen szégyen rajta, teneked ezért most meg kell fizetned adósságait. Az éltében igen nagy gazdag ember volt, és kevély, és senkivel jót nem tett, és aki reá is szorúlt azt nem hogy segítette volna, hanem kinevette őtet. Egyszer az isten ezen cselekedetiért megbüntette őtet, és megszegényedett úgyannyira, hogy semmie sem lett, és ezen adósságokat tette; ezért vagyon tehát ezen szégyen rajta. Amidőn már elbeszéllették nekie az okát, mindjárt összehivatták akiknek adóssa volt életében, és minden kocsin két ember olvasta a mondott summákat, hogy kinek mennyit adjanak, de ez mind kevés volt; hanem a tizenkét társzekeret lovastul egyetembe eladta, és abból kielégítette valamennyiöket, úgyannyira, hogy amidőn a temetését is kifizette volna, és eltemettetett, épen csak egy polturája maradt volt.

Amidőn így Károly már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe, s azt mondja nekie: uram, nekem is tartozik egy polturával; ő hát azt is odaadta nekie; cselédjeit ott hagyta, és maga búbánattal hazája felé ment nagy szegénységgel úgyannyira, hogy már csak koldulással jöhetett haza, minthogy máskep nem élhetett. Az édesszüléi is igen nagyon várták már, mert a portékára nagy szükség volt. Amidőn már közelgetett városa felé, épen akkor az atyja ki tanált sétálni, és összeakadt a fiával; na fiú mindjárt megesmerte az édes atyját, és megszólítja: édes atyám, hol jár itten? Erre mondja az atyja: te vagy Károly fiam? Igen is. No tehát örülök, hogy vagy te? Én ugyan nem jól vagyok, mivel nagy hajótörést kellett szenvednem; a tengeren a zsiványok ránk ütöttek, és mivelhogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat összelövöldözték; engemet a szerencse egy deszkára rá vetett, és azon a deszkán a sziget egyik részére kivetett, és három holnapig ott voltam, és várnom kelletett míg más hajó arra nem jött. – Károlynak atyja, amidőn ezen kigondolt hazugsággal teljes panaszát megértette, sajnálta őtet; én mivelhogy már itten kibeszéllették magokat, az anyjához mentek, és ennek is mindeneket elbeszéllettek. Mondja az anyja: semmi az, csak hogy te magad itthon vagy. A fia megintlen mondja szüléinek: minthogy a portéka, igen szükséges, elmegyek én mostanában; erre az atyja megrakott tizenkét gályát pénzzel, és mondja nekie: menj már mostanában Angliába; minden rendeléseket megtettek, és elindúltak Anglia felé. Ott nem vásárolhattak, hanem tovább kellett nekiek menni; és annyira mentek, hogy Angliába a királyi városhoz közelgettek; de a város emberei azt gondolták hogy ellenség jönne, mindjárt rá ágyúztak, hogy majd öszszetörték hajóikat. Itten, amidőn már gondolkozott Károly, mit tegyen, vissza menjen-e vagy előbbre: mindenkép rosszúl van: egyszer azt tanálja mondani azon káplárnak, aki a hajón főgondviselő volt: mitévő legyünk? Erre az feleli: ez legkevesebb; de hogy mindegyik tudja mint teszen a katonaság, azért hattam. Erre kitett egy fejér zászlót, és úgy a városból követet küldöttek hozzá, és Károly nekiek elbeszélli, hogy ő kereskedő, és vásárolni akarna itten. Erre a követ visszament, s elbeszéllette a város eleinek; ezek után a tenger kapuit megnyitották, és úgy a város alá szálltak.

Ennekutána Károly elmegyen a város commendánsához azon kérésivel, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni: amelyet meg is engedtek. Azalatt kiment Károly a káplárjával a városba. Amidőn már mindeneket megnézett, a város szélire is kiment a királyi rezidenciát meglátni. Ott tehát három fejér személyt lát kikötve egy kőoszlopnál; és itt is látja mely csúfságokat tesznek rajta; hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogták és felvitték a királyhoz. Hallod-e, mondja a király, látod-e, már kilencvenkilenc fej van ottan felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. A Károly itt is csak azt mondta: felséges király, addig azt nem cselekszem, míg csak az okát meg nem tudom, mivel énnekem soha semmit se vétettek. Akkor azt mondta nekie a király: ha te azt meg akarod tudni, tehát, ha vagyon sok pénzed, megtudhatod, és életed is megmaradhat. Erre a Károly azt feleli: felséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király azt feleli: hogyha vagyon annyi pénzed, hogy az én óriásom be ne birja, úgy tehát megmaradhat pénzed is életed is; de ha be bírja hozni, akkor mind pénzedet, mind életedet elveszted. Károly itten elküldötte a káplárját a gályára, hogy mondja meg a többieknek: a pénzt mind aranyra váltsák fel. Károlyt azalatt a király el nem eresztette, hanem itten elbeszéllette nekie mi okból hogy szenvednek ezen kikötött leányok; az óriásnak pedig huszonnégy bivalbőrből egy zsacskót varratott. No már mostanában elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik princeszné, a Franciaországnak leánya; a kettő pedig szobaleány; az apja, amidőn vele háborút tartottam volna, engemet elfogott, és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős óriáson: találkozott, így tehát őtet meggyőztem, és minthogy atyján bosszúmat nem tölthettem, azért tehát ezen leányán kellett e szégyent elkövetnem.

Amidőn már a pénzeket felváltották volna, az aranyakat ismét berakták a Károly hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, aki a zsacskót hóna alatt vitte, oda mentek. Amint már odaértek, az óriás csak rakta a zsacskóba az aranyakat, és valami tíz gályából már bele rakta volt, de látta hogy bizony belé nem fér; akkor az óriás felvette a zsacskót, és megrázta, azután a tizenegyediknek aranyait is bele rakta, de ismét látván hogy már több bele nem férhet, lábával is csömöszölte, és úgy a tizenkettediknek a felét is be-berakta; – de egészen már nem rakhatta, mivel tele volt, s így felkapta az óriás a zsacskót, és a király előlment, Károly pedig hátul. Amidőn már Károly látta, hogy az óriás elfárad, minthogy az inai igen reszketnek, akkor fohászkodik az egekhez, hogy el ne hagyja őtet itten, és ne engedje hogy ezen mérges király bosszút állhasson rajta; a pogány király pedig örűlt magában; de amidőn a rezidencia grádicsain nagy erőssen vitte az óriás a zsákot tele aranynyal, az utolsóra midőn fellépni akart volna, visszaesett, és kimúlt a világból. A zsacskó is kilyukadt, amelyen az aranyok egész a kapu ajtajáig lefolytak. Erre azt mondja a király: no Károly, vesztél volna országodba pénzeddel, princesznéddel egyetemben, csak az én erős óriásom élne! Erre mindjárt takarították Károly sok cselédjei a gályába pénzöket, és minthogy azt parancsolta nekik a király hogy siessenek, mert ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind felakasztatja őket, bezzeg siettek, csak hogy mentül hamarébb berakhassák; Károly pedig káplárjával együtt azalatt az idő alatt a princesznét és a két szobaleányt föleresztették a kikötő-oszloptól, és magokkal a hajóra vitték; melyekkel, amidőn már berakták a pénzt, nagy hamarjában elindúltak. A király újra parancsolta nekiek, hogy úgy evedzzenek, hogy huszonnégy óra alatt országából kimehessenek, különben úgy fognak járni valamint mondotta; ők pedig szerencsésen ki is mentek; így tehát bosszúját a király rajtok nem tölthette.

Hát egyszer találnak egy kis várost, ahol megállottak tizenöt napra, és Károly minden cselédjeinek azt mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségetek vagyon, és vacsoráljatok magatoknak, mert oly derekasan igyekeztetek. Azalatt a fejér személyek ruhát csináltattak magoknak és régenti szép színöket visszanyerték, kivált a princeszné, ki felette szép volt, Károly pedig a városban csináltatott két gyűrőt, egyet magának, másikat pedig William princesznének. No már tizenöt napok elfolyása után elutaztak Amsterdám városa felé, ahonnan volt. Amidőn már közelgettek, a cselédjeinek azt parancsolta, hogy három ágyút süssenek el, hogy tudhassa az atyja az ő eljövetelét. A városba nem tudták mire vélni ezen lövést; a király tehát megijedt, és minthogy katonasága nem volt épen otthon, kiüttetett egy fejér zászlót, hogy szabadon bejőjön a városba. Amidőn már bementek a városba, látta a király hogy ez nem ellenség volna; kivált amidőn azon szép hozott princesznét meglátta, és hogy az aranyakat is látta hogyan hordják háza felé, azt gondolta hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Az atyja nem bánta hogy portékát nem hozott, sőt megörűlt, hogy oly külső országbeli szép pénzeket hozott; kiváltképen pedig mikor Károly azt mondotta az atyjának, hogy ezen megszabadított princesznét feleségűl fogja venni. Ezen főkép a princeszné örvendezett, s azt mondotta nekie, úgymint Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk az én atyám országába menni; hanem minekelőtte elmennénk, lásd, íme ezen fakó lovat én festettem: menj el, és akarhol találsz efélét, hozd haza. El is ment itten a Károly fel s alá az országba, de sehol sem látott olyanformát. Egyszer, amidőn már visszajönne, lát egy öreg embert egy kocsival, és azt két befogott lovak ki nem tudták húzni a sárból. Azzal leszáll Károly a maga lováról, és befogta a kocsiába, s így kihúzta azt. Azon idő alatt azon szegény embernek a hátramaradt csikaja elérkezett; Károly ezt meglátta, gondolja magába: efélét még nem láttam; ezzel kiveszi a lefestett lovat, és egész hasonlatossága megvolt, és azon embernek száz aranyat adott érette anyjostól együtt; de minthogy az ember sajnálta csikaját, és ezt észrevette Károly, ugyanazért adott nekie még kétszáz aranyakat; azután hazament a vett csikóval, és megmutatta a princesznének, aki is ugyanaztat mondotta, hogy a csikó épen olyan mint az én atyámé volt. Hanem – mondja a princeszné – édes Károlyom, add jó cselédnek keze alá, s hadd pihenje ki magát; azután el fogsz, menni Párisba az én atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, amelyben meg lesz írva hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz írva, hogy jőjön ő ide hozzám: különben ha én megyek elébb oda, szerencsés nem leszek.

Amidőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindúlt Károly, és egy dereglyén a vizen ment egész Franciaországig, de lovacskáját is magával elvitte, és a királyi ruhát. A szárazra ottan kiment, kikötötte dereglyéjét, és felöltözködött királyi ruhájába, avval felült a lovára: aki ezt meglátta, mind azt mondották, hogy ő lenne a párisi király. Amidőn beért a városba; s már a rezidencia alatt leszállott volna, a lovat meg sem kötötte, csak úgy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarébb elindúlhasson, mivel nem akarta magát megismertetni. Felment tehát a királyhoz, és általadja neki a levelet, és köszön nekie, amelyet nagy örömmutatással viszonozott a király; Károly pedig ezzel lejött, és elnyargalt. Amidőn a király felnyitotta a levelet, mindjárt olvasta az elein, hegy ez az ífju az, ki engem azon szégyentől megszabadított; hanem jőjön érettem, és keressen meg: itt vagyok Amsterdám városába. Amidőn már megértették a levelet, azonnal utána küldött a király, a Károly után, és minthogy még tengerre nem szállhatott, magokkal elvitték a király eleibe, s ez azt mondotta nekie: mint mertél a házamtól oly hamar elindúlni? minthogy oly nagy érdemet tettél, és azt megjutalmaznom tartozom. Én mostanába el nem mehetek oda, hanem hat gyalog regementet adok egy generálissal, és úgy hozzátok fel leányomat. Itten mindjárt gályára ültek, és amint közelgettek már Amsterdám városához, kéri Károly a commandírozó generálist, hogy parancsolja a vele jött katonáknak, lőjenek el három ágyúkat, amelyet el is lőttek. Itten a király ismét azt gondolta hogy a Károly megint nyert volna valamely országot; ő pedig újonnan az atyjához jön, s amint már a szárazra kiszálltak valamennyire, a William princeszné elejekbe jött, és azt mondotta nekie: édes Károlyom, most már nem voltál szerencsés, mivel az atyám nem jöhetett el. Itten a generális a kereskedő házába bekvártélyoztatott, a többi katonaságok pedig a városba, és míg itt voltak, mindég ingyen éltek, semmit nem fizettek ételökért; de minthogy a princesznének nem volt már maradása, egyszer csak rábeszéllette Károlyt, és elindúltak Franciaországba az atyjához; a király pedig legnagyobb pompával városából kikisértette, és szüléinek azt mondotta elmenetele előtt hogy majd eljönnek meglátogatni.

A princeszné, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között, amidőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a princesznébe, és gondolja magába: ha én Károlyt el nem veszejtem, úgy tehát el nem érhetem kívánságomat. Így amidőn már jó messze voltak Amsterdám városától, egyszerre tanáltak egy szigetre, ahol szép sétáló hely volt; a Károly itten kiment sétálni, ezt meglátta a generális, azonnal parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek, minthogy sok vadállatok vagynak itten, és még valami kárt tehetnek a gályán; azt pedig senki sem vette észre, mint aki akkor strázsán állt, de azt a generális megesküdtette, és megajándékozta hogy csak senkinek se szóljon, és ha hazánkba érünk azonnal feljebb viszlek. Úgy onnan elindúltak, anélkül hogy Károly észre vette volna; a leány pedig az útnak alkalmatossága alatt elaludt; amidőn már felkelt, és kereste Károlyt, és kérdezte a többieket hogy hol volna, senki róla legkissebbet sem szólhatott: abban a gondolkozásban volt a princeszné, hogy a tengerbe ugrott volna; de feltette magába hogy ő Károlyról soha megfelejtkezni nem fog. Amidőn már haza értek volna, a királynak kérdése legelőször is a Károlynak hollétele volt; de a generális azt felelte: nem tudom; a leánytól amidőn kérdezte, a sem tudott felőle semmit. Amint a többi közt jó ideig otthon lett volna, szomorkodik szerette Károlya után, minthogy ő szabadította meg anélkül is azon szégyentől; a generális egykor kérette őtet, de ő azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel Károlyát várja; az atyjának pedig mondotta: hogy adjon neki egy esztendőt, egy hónapot és egy napot; hogy utána várakozhasson, és a város végire csináltatott egy kocsmát Károly nevire, hogy akárki jön, mindeneket kívánsága szerént és ingyen adjanak nekie, és a princeszné mindennap oda kiment, és a maga szobájába siratta őtet, és a gyűrőit csókolta, akin a Károly neve rajta volt.

Károly már egy esztendeje hogy ottan azon a magányos szigeten csak gyükerekkel élt, és soha senkit arra menni nem látott; hanem egyszer csak lát egy öreg embert jönni, akinek is int, hogy jönne feléje. Amidőn oda ment volt, az öreg azt mondja: Károly, szállj be csónakomba. Erre szinte megváltozott Károly, és kérdi tőle: hogy tudod jó öreg, hogy engem úgy neveznek? ki vagy? Engemet jól esmersz, csak a nevemet megmondjam. Ezzel általvitte őtet az öreg, és Károlynak három aranyat adott, és mondotta nekie: Én vagyok azon ember, a kit Törökországba magad költségén a templomajtó mellett felállított halott testben megszabadítottál: én neked köszönhetem ezt, azért már most eridj Paris városába; a szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végin csináltatott nevedre egy kocsmát, s ottan ingyen minden ember akármit akar kaphat, aki csak nevedet tudja említeni. A princeszné mindennap kijár: így tehát eridj oda, szerencsés leszel. Ezzel elbucsúztak egymástól, Károly köszönte az öregnek jó akaratját, és elindúlt Páris felé.

Mikor már Párisba beért, míg pénziben tartott, addig beszállott a kocsmába, és kért magának egy különös szobát; amidőn már harmadnapja hogy ottan a maga pénzin éldegél, épen akkor eresztette el obsittal katonáit a francia király. A többi közt egy arra ment, és egyik kezébe az obsit, a másikba pedig négy krajcár; és itten káromkodik: ilyenadta teremtette! huszonnégy esztendeje hogy már szolgálom királyomat, és csak négy krajcárral fizetett ki. Ezt a Károly meglátta, s felhítta magához, és kérdi tőle: mi bajod? az mindeneket elbeszélt nekie; erre mondja nekie Károly: miért nem kér kend tőle többet? kértem én, de többet nem adott. No várjon kend, adja ide mundúrját, és elmegyek én a kend személyébe, és addig maradjon itten. S elment katona ruhába a kocsmába, és mondotta nekiek: adjatok enni s inni, pénzt is, mivel nagy szükségem vagyon reá, a Károly nevére. – A kocsmáros kérdi: mennyi kell? feleli: három tucat arany, adjon. Amelyet megis kapott, s úgy visszament kvártélyára, s az öreg obsitosnak azt mondotta: lássa kend, itten kaptam három tucatot; de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni; talántán jól el fog sülni a puska.

Azon a napon kiment a princeszné a kocsmába, és kérdi tőlök volt-e itten valaki, aki Károlyról említést tett volna? Igen is volt egy obsitos katona, akinek kívánságát és kérését be is teljesítettük. Másnap ismét elmegyen oda, és újonnan Károly nevére enni, inni és hat tucat aranyat kér, és azt is megadták nekie; mondja hát Károly az öreg katonának: no lássa kend, a király megint adott hat tucatot, de várjon kend még egy napig, mivel engemet biztattak. A princeszné ismét amidőn kiment a kocsmába, kérdezte: nem kért-e valaki Károly nevire valamit? felelik megintlen: a katona itt volt, és annak megadtuk amit kért. A princeszné sírt rítt, és kérte istenét hogy, ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már az idő vége felé jár, s így férjhez kell mennem. Harmadik nap is elment oda Károly katonaruhába, és kér ismét Károly nevére enni és inni, és tizenkét tucat aranyat, máskülönben azon aranyos pohárból kívánkozott inni, amelyből a princeszné szokott ivogatni. Eleintén ugyan nem akartak nekie belőle hagyni, de minthogy a katona azt felelte: senki kérését meg nem vethetik ha Károly nevére kérnek, így tehát tele töltötték borral, és félig kiitta, a gyűrőit pedig bele tette, és így szólt: mondjátok meg a princesznének, hogy a Károly nevére kérem, igya meg ezen bort. Amidőn elment a katona, nézik nem él-e valamely huncutsággal? hát amint nézik, a pohárba látják az arany gyűrőt, örűlnek hogy meg nem itta mind, már mostanába, ha megitta volna, elvitte volna magával a gyűrőt is, melyet tegnap, amidőn ivott belőle a princeszné, tehát benne hagyott. Már most Károly a katonai ruhába haza ment kvártélyába, és általadja az öreg valóságos katonának azt, és mondja nekie: no öreg, itt van, kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten hírével. Erre azt mondja az öreg katona: ha már ezt nekem kidolgozta, legyen fele magáé; de ezt megköszönte Károly, és el nem vette, és mondotta nekie: van énnekem amiből megéljek; és így elment a katona, ő pedig felöltözködött a maga ruhájába.

A princeszné amidőn megintlen a kocsmába menne kérdezősködni: nem volt-e itten valaki Károly nevére kérni, mondják: volt megintlen az öreg katona; de a felséges princeszné poharából kívánkozott inni; amelyet oda is adtunk, de azt mondotta, hogy a Károly nevére kéreti, igya meg ezen fél pohár bort; jó hogy egészen meg sem is itta, felséged gyűrője benne volt. Erre azt mondja a princeszné: micsoda gyűrő? az enyim a kezemen vagyon; de ez is olyan épen, mutassátok. Hát akkor látja hogy a Károlynak adott gyűrője az; ezen igen nagyon megörűlt, és megitta hagyott borát, és tudakozta tőlök: micsoda katona volt az? Huszonnégy esztendős szolga volt, és elment haza, és hogy többé már nem is fog jönni.

Ezzel a princeszné elmén haza atyjához, és mondja nekie hogy Károly életben vagyon még; hanem az eleresztett katonákat húzassa be, hogy megnézhesse őket. Amelyek nem is sokára megérkeztek. Amidőn már együtt voltak, mind rendre nézegette őket; de egyik se volt közűlük; erre azt mondja a princeszné: halljátok-e, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája máson? Itten fél az öreg katona megmondani, de minthogy másodszor is kérdezte, és emberségire fogadta, hogy semmi bántása nem lesz: csak mondják meg; erre az öreg katona azt kiáltja: felséges princeszné, én nem bánom akár micsoda bántásom lenne is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal úrnak, aki itten a város szélin a kocsmába vagyon. És mit adott neked? Azt sem tudom hogy honnan hozta, annyi meg annyi aranyokat adott. Ezen embert már most jól megajándékozta a princeszné, s a többit is, hogy visszafáradoztak, és úgy elmentek ezzel mindjárt. A király befogat a hintóba négy lovat, és nagy pompával oda mentek egy óbesterrel; de amidőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e itten egy vidéki, megmutatta, de már akkor becsukta magát. Mondják nekie, hogy nyitná fel az ajtót, és zörgetnek, erre azt mondja: menjetek, tolvaj nem vagyok, sem rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem, a király küldött érette. De minthogy semmit nem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy mint vagyon a dolog. A princeszné azonnal maga elment egy főkulcscsal. Amidőn oda ért, kinyitotta azzal, és mihent beért a szobába, Károly kirántotta a kardját, és egynehányat reá vert, és mondja nekie: ha ki nem mégy, mindjárt keresztül szúrlak. Erre azt feleli a princeszné: édes Károlyom, nem bánom, én szívesen meghalok kezed által, úgy is te szabadítottál meg. Ezen szavaira felemelte őtet Károly, és megcsókolta őtet, és mondja: ne gondold te azt, kedvesem, hogy azért vertelek volna, talán méregből, de csak hogy mely szeretettel légy erántam, tapasztaljam. Ezzel haza mentek, és elbeszélte a generális cselekedetit; azonnal életét elvétette a király, és így nagy lakodalmat tartottak, mulatoztak, örűltek a megszabadított leányon, valamint a Károly visszakerülésin is; így azután elmentek Károly szüléihez is mindnyájan, és ezek kereskedést többé nem folytattak, hanem velök együtt Párisba lakni mentek, és ottan éltek nagy megegyezéssel több jó esztendőket, míg meg nem haltak. Így van tehát az irígyeknek a dolgok mint generális urunknak járt ki: vegyen kiki magának példát.